Carmina burana

2014. június 8., vasárnap

1937-ben ezen a napon, június 8-án volt az ősbemutatója Carl Orff szcenikus kantátájának, ami aztán azóta a világ zeneirodalmának egyik legnépszerűbb, legtöbbet hallgatott művévé vált.

Orff 1942-ben
Nem mindennapi népszerűségének egyik - vagy legfőbb? - oka szerintem a ritmus felfokozott szerepe a műben. Ami természetesen nem véletlen. Az 1895-ben született Carl Orff ugyanis zenei pályáját egy balettiskola zenetanáraként kezdte el, s a balettben, táncban alapvető fontosságú a ritmus. Ez a pályakezdés, mint Várnai Péter is írja az Oratóriumok könyvében, a zeneszerző egész munkásságára rányomta bélyegét. Talán nem közismert, hogy Orff - mint nálunk Kodály - szintén létrehozott egy világszerte elismert zenei nevelési rendszert, amely a ritmusra, a ritmikai improvizációra helyezi a fő hangsúlyt. Az Orff-Schulwerk során kezdetben a gyerekek saját testüket használják hangszerként: tapssal, csettintéssel és más, változatosabb módon keltett zajokból hoznak létre saját kompozíciókat. Ehhez dallamok és beszéd is társulnak - mindezekből egyfajta összművészeti rendszer keletkezik, amely a gyerekeket nyitottságra is neveli.

Itt belepillanthatunk, milyen is az Orff-Schulwerk:




Pedagógiai rendszerében maga a zene a legegyszerűbb dallamoktól, a népi gyerekdaloktól indul, elgondolásai ennyiben rokonok Kodállyal. Orffnál is nagy szerepet játszik a pentatónia, hiszen öt hangból egyszerűbb dallamok hozhatók létre... Mindezt azért mondtam el, mert ugyanezek az elvek figyelhetők meg a zeneszerző Orff alkotásaiban. A ritmikusság mellett a Carmina burana fő jellemzője az egyszerű, könnyen megjegyezhető dallamvilág, sok ismétléssel, hogy minél könnyebben belemenjen az ember fülébe... Benne Orff tudatosan törekedett primitívségre és trivialitásra - legalábbis ezen a téren. Zenéjének harmóniavilága is egyszerű. Amiben viszont tobzódik ez a zene, az a hangszerelés változatossága: Orff a modern nagyzenekar szinte minden eszközét felhasználja; a ritmikus fogantatás következményeként ráadásul igen nagyméretű ütőhangszer-csoportot alkalmaz. Az orgonával, cselesztával és zongorával kiegészített nagyzenekarhoz nagy vegyeskar és gyermekkar, illetve szoprán-, tenor- és baritonszóló járul. Ezt az előadóapparátust pedig rendkívül változatosan használja fel Orff, a kamarahangzástól a teljes együttes tobzódásáig számtalan variációban.

Carmina burana eredetileg egy középkori versgyűjtemény általánosan használt latin neve. 11-12. századi európai vándordiákok, vándormuzsikusok repertoárjából elsősorban latin, valamint ónémet és ófrancia nyelven a 13. században lejegyzett verseket tartalmazó kódexet 1803-ban fedezték fel a bajorországi Benediktbeuren kolostorban. Feltalálási helyének latin névalakja szerepel a címben, hozzátéve az "ének", azaz carmina szót. Maga a felbecsülhetetlen értékű kódex azóta a Bajor Állami Könyvtár kincse. Mi viszont az internet csodájaként itthoni karosszékünkből fel is lapozhatjuk ITT!
Elképesztő, nem?

Orffnak 1934-ben került a kezébe ez az először nyomtatásban 1847-ben kiadott gyűjtemény s aztán hamarosan neki is látott a válogatásnak és a komponálásnak. Művét 1937. június 8-án szcenírozott formában, díszletekben, jelmezekben, mozgásokkal mutatták be Frankfurtban. Ez volt az akkor negyvenes évei legelején járó szerzőjének első igazi nagy sikere. Később írt még két hasonló hangvételű művet, s ezek így együtt mintegy trilógiát alkotnak, amit Orff Trionfi-nak nevezett el - talán nem követünk el nagy hibát, ha ezt a címet diadal-ként értelmezzük. Az utókor ítélete szerint közülük a legelső darab a legjobb...  Azért a másik kettőt is érdemes meghallgatni: közülük időben első a Catulli Carmina (kantáta Catullus verseire) a második pedig a Trionfo di Afrodite (Afrodite diadala - ez voltaképpen egy görög-római lakodalom zenei ábrázolása).

Hosszasan lehetne mesélni, miről is szól a Carmina burana - én egy szóban tudnám összefoglalni: az Életről.
Szerintem Orff zeneileg tökéletesen "elkapta" benne az emberiség európai történelmének azt a varázslatos pillanatát, amikor a "sötét" középkort felváltja az újjászületés, a reneszánsz...

Erre a gondolatra és érzésre alapozta a zenemű zseniális filmes megelevenítését Jean-Pierre Ponnelle. Szerencsére kedvenc videomegosztó portálunkról meg is nézhetjük. Ahol a későbbiekben konkrét részletet idézek, mellé írom, hogy a videón ez hány perc-másodpercnél található.

De előtte még idelinkelem a mű MAGYAR SZÖVEGÉT:
 




A teljes művet, amely éppen körülbelül egy óra terjedelmű, keretbe foglalja a Szerencse forgandóságáról szóló monumentális hatású kórus: O Fortuna...

A továbbiakban a mű három nagy részre bomlik. Az első rész (5' 40"-nél kezdődik) a Tavasz, a Természet megújulásáról, az Élet megújulásáról szól, változatos karakterű dalokkal és a tételen belül egyre fokozódó intenzitással. Várnai Péter elemzése szerint az első rész közepe felé, az Ecce gratum (Ím a drága nap sugára) kórusban (11' 30"-tól) és a rákövetkező, tisztán zenekari tánctételben (14' 25"-től) találkozhatunk először a műben az igazi orffi ritmus-orgiával.

A második nagy egység A kocsmában címet viseli (28' 27"-től).
Ennek a résznek zseniális darabja a liba (30' 48"-től), amely éppen egy nyárson forog és énekében saját szomorú sorsát siratja, még félig megsülten is hattyúnak minősítve magát... A zene alapritmusa a nyárs lassú forgását jeleníti meg, majd versszakonként a liba panaszát halljuk, megkoronázva a férfikar refrénjével, akik már éhesek: "sülj már, sülj már, árva gúnár!" - éneklik. Ha jól figyelünk, még a zsír fröcsögését is meghallhatjuk :)
A humor azért sokszor keserű és szarkasztikus, mint például az Ego sum abbas tételben (33' 56"-től): Perjel vagyok a kicsapottak rendjében...
A záró dal (35' 42"-től) szövegének egyszeri szegény költője pedig a minden rendű és rangú italozókat karikírozza s levonja a tanulságot: Aki pedig nem lett részeg, nem is nyer majd üdvösséget...

A tavasz és a kocsma után a harmadik rész (38' 50"-től) nem is lehet más, mint a Szerelem, így, nagybetűvel, bemutatva a szerelemnek számtalan arcát a mennyeitől a pajzánig, sőt, még tovább. Ebben a nagy egységben, hallhatjuk az egész mű egyik legszebb és leglendületesebb, kicsattanó örömű tételét (52' 20"-től), melynek címe: Tempus est iocundum (Itt a boldog óra). Ellentétként egy szinte lélegzetelállítóan gyönyörű (és nehéz) szoprán kadencia következik (54' 40"-től): Dulcissime (Én édesem)...
Mindezt megkoronázza a himnusz Vénuszhoz (55' 22"-től): Ave Formosissima (Ave, kedves szép virág), amelyben a középkori világi költészetnek minden öröme és lendülete megszólal.
Végül (57' 06"-től) a már jól ismert O Fortuna-kórus zárja keretbe a művet.

3 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia Kati,
gratulálok a blogodhoz! Carmina burana ügyben kóboroltam a neten, és nálad minden fontosat megtaláltam róla. Örülök, hogy nyugdíjasként is azt csinálhatod, amit szeretsz.
Üdv
Németh Ágnes

Kataliszt írta...

Köszönöm szépen, és nagyon örülök! Azért érdemes csinálgatni :)

Eszter írta...

A Budapesti Kórus főleg magyarul énekelte a Carmina burana művet Pődör Feri basszus kórustársam zseniális fordításában. Forrai Miklós karnagyunk rendelte meg tőle a magyar szöveget és a kórus élvezettel hangsúlyozta ki a hangfestő szavakat.
A Catulli Carmina pedig latinul hangzott el a BK fellépésein Réti József tenor szólójával. Egyik részen Rétinek sóvárgó hangon kellett (prózában) felkiáltania: "Lesbia!!" A főpróbán Réti ehelyett ezt káltotta "Lesz pia!?!" Percekig nem tudtuk folytatni a főpróbát akkora hahota volt. A probléma az előadáson volt, ugyanis ennél a résznél a kórustagok, de még Forrai Miklós és Réti József is alig tudta elfojtani a nevetést!