Hevesi Sándor és a zene 4.

Ígértem még egy zenei történetet Hevesi Sándorról. Ehhez emlékeztetek a kis sorozatom első részében olvasható életrajzi tényre: Hevesi már gyermekkorától tanult zongorázni, kanizsai gimnazista éveiben különösen erősen, hiszen eredetileg a Zeneakadémián akart továbbtanulni. Erről a részleteket érdemes onnét felidézni.

Fiatal rendező volt a Nemzeti Színházban, amikor az alábbi eset történt a már akkor legenda Jászai Mari és közte.

Jászai Mari mint Gertrudis a Bánk bánban

Innét átadom a szót László Annának, lapozzunk bele az általa írt Hevesi Sándor-monográfiába (Bp. 1960, Gondolat Kiadó, 46-47. oldal):

[Hevesi] a Nemzeti Színházban eleinte nem egészen érzi otthon magát. Alig kezdte el lobogó lelkesedéssel, nagyratörő tervekkel a munkáját, máris magára haragította éppen azt, akit talán az egész élő európai színházkultúrában a legtöbbre becsül: Jászai Marit. A Lucrezia Borgia [Victor Hugo drámája] egyik - éjszaka játszódó képében Jászai az előírt holdfény helyett nappali fényárt követel. Hevesi igen sokat megtenne a nagy tragika kedvéért, de arra nem hajlandó, hogy vétsen a drámai szituáció ellen. Élénken vitáznak, szó szót követ, Jászai - nem csupán színésznőnek, de embernek is kimagasló, csak épp ha mérges, nem nézi, hogy hova sújt - vastag sértéseket, majd egy vastag szerepköteget hajít Hevesi felé. Mindenki azt hiszi a színháznál, hogy a kellemetlen incidenst életreszóló harag követi majd. De Jászai nem azért nagy és igaz jellem, hogy ne merné belátni tévedését. Hamarosan meggyőződik arról, hogy ha Hevesi valamiért vagy valami ellen harcol, soha sincsenek személyi okai, egyedül művészi elvei vezetik. Megbékél a fiatal rendezővel, sőt egy este egyenesen a szívébe zárja. A Nemzeti Színház aznap a Várszínház épületében játszik. Hevesi mint ügyeletes rendező a szabályok szerint az előadás megkezdése előtt másfél órával érkezik. Dolga nincs, de nem szereti a semmittevést. Körülnéz, mindent rendben talál. Észreveszi a mély színpad hátsó zugában, a női öltözőkhöz közel álló zongorát. Úgy érzi, ebben a számára nem egészen barátságos, feladatot sem adó környezetben szükség van valamire, amibe beleviheti a lelkét. A zongorához ül, fejből játszani kezd, szinte önkéntelenül a legszeretettebbet: Mozartot. Az A-dúr variációk betöltik a színpadot. Amikor befejezi és felnéz, látja, hogy Jászai Mari öltöztetőnője áll mellette.

- A művésznő kérdezteti, mit játszott a rendező úr?

Hevesi megmondja. Alighogy az első felvonás után lemegy a függöny, Jászai kéri, játssza el ismét. Ettől fogva gyakran faggatja Mozartról Hevesit, és újból és újból hallani akarja a műveit. Az vonzza a zeneköltőhöz, ami a maga tragikai zsenijéből hiányzik: a lebegő könnyedség. Úgy megszereti Mozartot, hogy életének három legnagyobb bálványa: Shakespeare, Petőfi, Széchenyi mellé állítja negyedik társul. És úgy megszereti tolmácsolóját, Hevesit, hogy barátjának vallja, pedig ritka és drága nála az efféle kitüntető címzés.

Hogy Hevesi mit is játszott akkor pontosan, szerintem kétesélyes. Játszhatta ezt a tényleg simán A-dur variációknak nevezett kis művet, ami voltaképpen átirata a híres klarinétötös zárótételének:

Valamint játszhatta a K. 331-es A-dur szonáta 1. tételét, amely variációs stílusban íródott és alcíme is az, hogy "Téma variációkkal".

Egyébként éppen ez az a szonáta, amiről mostanában sok szó esik, mert Mozart kézírásával 3. tételének egy részét találták meg a közelmúltban az Országos Széchényi Könyvtárban - de mi azért Hevesi Sándor és Jászai Mari kedvéért az első tételét hallgassuk meg: 

Hevesi Sándor és a zene 3.

Folytassuk még a témát, emlékezve a nagykanizsai születésű Hevesi Sándorra, halálának 75. évfordulója alkalmából.

A másik történet is Kanizsához kötődik, ott kezdődik, aztán évtizedek múlva ér véget.

Említettem, hogy Hevesi Sándor édesapja számtalan aktivitása közepette alapító tagja volt a Magyar Irodalom és Művészetpártoló Egyesületnek. Ez az egyesület hívta meg Kanizsára 1885-ben Blaha Lujzát, hogy vendégszerepeljen az éppen Kanizsán játszó Aradi Gerő-féle színtársulatban. És az akkor hírnevének teljében álló, 35 éves művésznő eljött a kisvárosba: négy különböző előadásban, operettekben és népszínművekben játszotta el a főszerepet!

Apja révén legalább az egyiken ott volt Hevesi Sándor és életre szóló élményt kapott.

Közben teltek az évek, Hevesi már jónevű rendező volt a fővárosban. Harmincas évei derekán a Népszínház-Vígopera főrendezője lett. Itt került színre egyik legsikeresebb rendezése, Csiky Gergely: Nagymama című darabja, amelyhez akkor frissen betétdalok is

készültek és Hevesi Blaha Lujzának ajánlotta fel a címszerepet. Ezzel nemcsak színháztörténeti tettet hajtott végre, hanem Blaha Lujza életének is új irányt és célt adott.  A nemzet csalogánya ugyanis kiöregedett legendás népszínmű-fiatalasszony szerepeiből. Nimbusza megvolt még, de a pályán megtorpant és ezt a közönség is megérezte. Hevesi, szerintem emlékezve gyerekkori élményére is, meg azért is, mert tudta, tapasztalta, hogy Blaha Lujza színészi ereje cseppet sem csökkent, sokat töprengett, hogy mit is lehetne tenni.

Innét László Anna: Hevesi Sándor című könyvéből idézek (Bp. 1960, Gondolat, 95-96. oldal):

Hevesi semmiképpen sem akar belenyugodni ebbe a lassú temetésbe, mert tudja, hogy Blaha Lujza művészi ereje ép és töretlen, de megállt egy ponton, amely felett elhaladt az idő. Sokat gondolkodik, mit is lehetne tenni és beszélgetni kezd Blahánéval, gyengéd tapintattal meg egy kis fortéllyal. Azt mondja, úgy hiszi, hogy fehér paróka kitűnően állna a művésznőnek, nem ártana egyszer arravaló szerepben kipróbálni, no persze csak kísérletképpen. Blahánénak nem igen tetszik az ötlet, nagynehezen mégis rááll, azzal a kikötéssel, hogy Hevesi keressen fehérhajú szerepet, de az aztán szerep legyen a javából. Hevesi hamarosan, nagy örömmel viszi a darabot: a Nagymamát. A nagymama-szerep és az ősz paróka újfajta szépséget ad Blaha Lujzának. Végre újra személyiségéhez illő dalokat énekel és táncokat jár - művészete ismét kivirágzik. A közönség azonnal észreveszi, hogy hajdan oly ünnepelt kedvence a korához illő keretekben magára talált; ezért tölt meg zsúfolásig ötven házat.

A huszonötödik előadásra érkező Hevesi Sándort Blaha Lujza berámázott arcképe várja a következő aláírással: "Dr. Hevesi Sándornak, az én édes, jó szerepkihordómnak a 25. előadás emlékéül a Nagymama." Majd személyesen, a sikertől boldogan, félig tréfásan közli, hogy ő bizony babonás, többé mástól, mint Hevesitől nem fogad el szerepet. Hevesi teljesíti a kívánságot - a nemzet csalogányának sorsa az ő személyes gondja is. 1909-ben például Móricz: Sári bírójának címszerepét viszi el neki. A huszonötödik előadás után megint képet kap Blaha Lujzától. A dedikálás most a Sári bíróból vett idézet: "Aztán jövőre is elhozza azt az írást, hogy eltegyük a komódba." Blaha Lujza évek múltán sem felejti el Hevesi mesteri mesterkedését, s hét esztendővel az első ősz paróka sikere után így üdvözli Balatonfüredről, nyári szabadságáról: "Szeretettel gondol az ő páratlan jó szerepkihordójára, a Nagymama."

Blaha Lujza a Nagymama címszerepében

Néhány év múlva mozifilm is készült a Nagymamából, azt Korda Sándor rendezte és csak töredékei maradtak fenn.

Viszont meghallgathatunk egy dalt belőle, ITT  :)

Közben még került elő Hevesi Sándorról zenei történet, nem baj, ha még legközelebb is vele foglalkozom? A Fejtő Ferenc-sorozatról sem fogok megfeledkezni, ígérem :)

Hevesi Sándor és a zene 2.

A fiatal Hevesi. Forrás: szinészkönyvtár.hu

A pályaképén való múltkori rövid át-futás után két érdekes, zenével kapcsolatos epizódot szeretnék még elmesélni Hevesi Sándorról.

Illetve, az elsőt ő maga meséli el nekünk. Történt, hogy 1889-ben Kanizsára látogatott a kor egyik európai hírű énekesnője, az olasz Alice Barbi és hangversenyt adott a Kaszinóban. Hosszú évekkel később Hevesi Sándor így emlékezett az eseményre és életében betöltött szerepére:

... tizenhat éves voltam, amikor Barbi Alice énekelt Kanizsán, s azon az estén az ő Schubert- és Schumann-dalain keresztül egyszer és mindenkorra rájöttem, hogy mi az előadó-művészet. Ámbár a szőkék voltak az ideáljaim, beleszerettem Barbi Alice fekete szemeibe, villogó fogsorába, még sötétsárga uszályos plüssruhája sem tudott kiábrándítani - még hajnali álmomból is felriadtam és zokogtam, amikor eszembe jutott, hogyan énekelte az "Armer Peters" harmadik strófáját, amelyre még ma is, ötven év után is úgy emlékszem, mint egy szépséges élményre, mely nem az agyvelőben raktározódik el, hanem a léleknek valami biztos, rejtett szögletében, s néha minden ok nélkül, nem mint halvány emlék bukkan fel az emberben, hanem mint forró, fényes könnycsepp a szemben.

(Színházi Élet 1935. 43. szám)

László Fülöp portréja Alice Barbiról, 1901. Forrás: wiki

Alice Barbi (1858-1948) személye is megérne egy blogbejegyzést - egyszer lehet, hogy megírom, hiszen Nagykanizsán többször is járt. Most ehhez a poszthoz talán elég annyit tudnunk, hogy elismert művésze volt a korabeli Európának. Operaszínpadon nem lépett fel, "csak" koncerteken és olasz létére nagyon értette a német stílust is. Brahms például nemcsak hogy hallotta őt, hanem még zongorán is kísérte és el volt tőle ragadtatva.

A második történet a következő blogbejgyzésem tárgya lesz, aztán tovább fogom folytatni a "Fejtő Ferenc és a zene" - témát.

Ma fejezzük be azzal a dallal, ami a kamasz Hevesi Sándort annyira elragadta: Arme Peter, Schumann dala Heine versére:

Hevesi Sándor és a zene 1.

Hamarosan egy szép, mondhatni kerek évforduló lesz: háromnegyed évszázada, 1939. szeptember 8-án hunyt el Hevesi Sándor.

Forrás: Hevesi Sándor Színház

Rendkívül erős kötődése volt a zenéhez, ezt próbálom áttekinteni egy minisorozatban.

A nem-kanizsai olvasók kedvéért mondom, annyira talán nem köztudott, hogy Hevesi - eredetileg Hoffmann - Sándor Nagykanizsán született 1873. május 3-án. Apja, Hoffmann Mór Nagykanizsa kultúréletének ismert és megbecsült alakja volt: tanári működése mellett ifjúkora óta folyamatosan publikált, közel negyven (!) önálló kötete jelent meg: tankönyvek, pedagógia, publicisztika, irodalomtörténet, társadalomtörténet. Aktív évtizedeiben összesen hét kanizsai újság, folyóirat szerkesztőjeként vagy társszerkesztőjeként is tevékenykedett. Bennük rendszeresen tudósított a kisváros színházi eseményeiről is.

Négy gyermeke - Hevesi Sándor és három húga - művelt, meleg és toleráns otthonban nőtt fel. Sándor a híres kanizsai piarista gimnáziumba járt, ott érettségizett 1890-ben. Ekkor aztán a fővárosba költözött továbbtanulni és végleg ott is maradt. Családja még sokáig Kanizsán élt, akkor is, amikor az elszármazott fiú már elismert rendező volt. Csak miután apja, aki időközben "sima" tanárból a polgári iskola igazgatója lett, nyugdíjba ment, költözött fel a család a híressé vált fiúhoz.

Hoffmann Mór. Forrás: Hol-mi

Apja révén, aki alapító tagja volt az első kanizsai kulturális társaságnak, diákkorában Sándor rendszeresen tudta látogatni a színházi előadásokat. Akkoriban Kanizsán a színházi életet különböző - hol jobb, hol rosszabb - színtársulatok vendégszereplései jelentették, akik általában több hétre a városba települtek és szinte minden nap tartottak előadást. Utána viszont hónapokig, esetleg egy évig néma csönd, csak a helyi műkedvelők léptek közben színpadra. Ám nemegyszer előfordult, hogy egyik-másik színtársulat országos hírű vendégszereplőt is meg tudott hívni. A hangversenyélet viszont meglehetősen erős volt: a 19. század utolsó két évtizedében gyakran országos és nemzetközi hírű muzsikusok jöttek Kanizsára hangversenyezni és nagyon aktívak voltak a helyi muzsikusok, magán-zenetanárok és a jó színvonalú műkedvelők is.

Röviden összefoglalva a hátteret, ilyen kulturális környezetben nőtt fel a fiú.

Már gyermekkorában elbűvölte a színház és a zene világa. Az alábbi sorokat egy visszaemlékezésében írta a Színházi Élet 1935. évi 43. számában:

Mint a legtöbb gyereknek olyan szenvedélyemmé vált a színház, hogy csináltam egyet magamnak. Színpadot, bábukat, jelmezeket, szöveget, játékot, mindent magam produkáltam. Kisgimnazista koromban Kisfaludy Károly volt a kedvenc íróm. [...] Szegény apám [...] bankigazgatót, szóval gazdag embert akart belőlem nevelni, ami oly kevéssé sikerült neki, hogy elvégeztem a jogot és a filozófiát [...] Némi vigasztalást vont ki abból a "szerencsés",  rám nézve ellenben igen kellemetlen fogyatkozásomból, hogy raccsolok, mert szilárd meggyőződése volt, hogy e raccsolás nélkül megszöktem volna hazulról s beálltam volna egy vándorszínész-truppba, akár színlaphordónak, olyan viharos szenvedélyem volt a színház már ötéves korom óta. Emlékszem, egyszer apám éppen azon kapott rajta, hogy uszályos ruhát varrtam valamelyik bábszínházi primadonnám számára, mire ő anyámhoz fordulva keserűen jegyezte meg: - Nem értem én ezt a gyereket! Mi lesz belőle, szabó? Ez vagy varr, vagy olvas...!

Természetesen tanult zongorázni, mint ahogy akkoriban szinte minden polgári családban szokás volt a gyerekeket zenére taníttatni. Sándor kifejezetten tehetségesnek bizonyult, olyannyira, hogy érettségi után a Zeneakadémiát célozta meg, zongoraművész szeretett volna lenni. Életének erről a korszakáról már röviden megemlékeztem itt a blogban a Liszt Ferenc és Nagykanizsa egyik epizódjában. A Zeneakadémiai felvételi vizsgára őt előkészítő zongoratanárnője ugyanis nagy valószínűséggel korábban Liszt Ferenc tanítványa lehetett - kanizsai származású volt, úgy hívták, hogy Rózsavölgyi Szidónia.

Nos, érettségi után a fiatalember sikeres felvételi vizsgát tett a Zeneakadémián. Megállapították egyébként róla, hogy abszolút hallása van...  Azonban apja bármennyire is aktív volt Kanizsán, nem keresett annyit, hogy finanszírozni tudja fia zeneakadémiai képzését. Így Hevesi - biztosan fájó szívvel - a Kereskedelmi Akadémiára iratkozott be, hogy minél hamarabb kenyérkereső lehessen - és talán, hogy valóra váltsa apja terveit, aki szerette volna, ha fia jövedelmezőbb foglalkozást választ, mint ő. Hevesi nem tudta azonban megtagadni önmagát, s mert a bölcsészettudományok és a színház legalább úgy érdekelték, mint a zene, átiratkozott a bölcsészkarra, amit aztán nagy anyagi nehézségek közepette végzett el. Hogy próbáljon némi pénzt keresni, egyetemistaként színikritikákat kezdett írni. Ezen a téren olyan színvonalat produkált, hogy hamarosan neves fővárosi lapok alkalmazták állandó munkatársnak. Miután kifejtette véleményét, hogy hogyan is kellene Shakespeare-t rendezni, Beöthy László, a Nemzeti Színház akkori igazgatója a szaván fogta és 1902-ben rendezőnek szerződtette.

Így indult el Hevesi Sándor színházcsinálói pályája, ami aztán korszakossá vált a magyar színházi kultúra történetében.

Pályafutása során zenei képzettségének és hangszeres tudásának rendkívül nagy hasznát vette, különösen mint a Népszínház-Vígopera, majd az Operaház főrendezője. De a Thália Társaság művészeti vezetőjeként, majd pályafutásának csúcsán, a Nemzeti Színház igazgatójaként is, amikor a műsorpolitika és a színjáték összes alkotóelemének  - beleértve a zenét is - gyökeres megváltoztatásával, újra-értelmezésével igazi reformot hajtott végre, szintén tudott támaszkodni zenei képességeire és ismereteire.

Zenei szempontból természetesen az  Operaház főrendezőjeként volt a legközvetlenebb a kapcsolata a muzsikával. Ott sem tagadta meg önmagát, az egész légkört megújította, felfrissítette a régi "poros" rendezéseket. 22 operát és balettet állított színpadra vagy rendezett újra az 1902 és 1904 közti években. Ez a korszaka több kifejtést is megérne, hiszen rendkívüli hatása volt a magyar operajátszásra. Azt hiszem, még a mai, jó évszázaddal későbbi operarendezők is nagyrészt az ő köpönyegéből bújtak ki... Ám mivel pályája nagy részében prózai darabokat rendezett, erről az oldaláról kevés szó esik.

Élete utolsó éveiben Hevesi - származása következtében - erőteljes támadásoknak volt kitéve; ürügyként újító szellemét, tevékenységeit használták, túl modernnek minősítve törekvéseit - bár egész biztosan ez a szellem maga is zavarta ellenfeleit. A Színészkönyvtár életrajzi oldalán erről részletesen olvashatunk. Cukorbeteg lett, és a munka hevében sokszor nem figyelt kellőképpen a diétájára... 66 éves korában halt meg.

Legközelebb néhány érdekes történetet mesélek el Hevesi Sándor és a zene kapcsolatáról :)