Tánctörténeti kiállítás Kanizsán

Ma egy javarészt képekből összeállított beszámolóval jelentkezem. A nagykanizsai Kiskastélyban a közelmúltban nyílt meg az egyszerre rendkívül látványos és informatív kiállítás a Thúry György Múzeum és az Eraklin Táncklub közös munkájaként 180 év társastánc Nagykanizsán címmel.

A kettős rendezésből következik, hogy a kiállítás két nagy tartalmi egységre bomlik: múzeumi relikviák mutatják be a 19. század közepétől az 1970/80-as évekig tartó időket, majd az 1989-ben szerveződni kezdő táncklub sikeres történetének dokumentumai következnek egészen napjainkig. 

Ezt a legelső képet az Eraklin honlapjáról vettem kölcsön, talán nem bánják, s aztán az összes többi  az én gyarló felvételem lesz.

Engem, bevallom, eredetileg a kiállítás történeti része érdekelt jobban, mert azzal már - összefüggésben a város zenei életének történetével - elég sokat foglalkoztam. Lakatos Sándor táncművészről itt is írtam, s ebből az anyagból be is került egy szövegrész a kiállítás anyagába. Ugyanakkor rendkívül lenyűgözött az Eraklin történetét bemutató hatalmas anyag - remek, hogy ennyire megőrzik és dokumentálják saját múltjukat, hiszen ebből egyszer majd történelem lesz...

A múzeum is sok és remek régi relikviával rendelkezik. Csak ízelítőnek egy kis válogatás a kiállítás történeti részéből:

Természetesen nem csak ilyen látványos relikviák, hanem dokumentumok: meghívók, plakátok, műsorfüzetek, fényképek is vannak kiállítva - de ezeket nehéz fényképezni, főleg egy amatőrnek. Azért érzékeltetésül mutatok néhányat, de legjobb ott a helyszínen böngészgetni őket, mert rendkívül érdekes dolgokat mesélnek:

A történeti rész gazdagsága ellenére nem találkoztam olyan nevekkel, akik pedig meghatározóak voltak ezen a téren városunkban, mint például Mayersberg Frida, Harsay Gizi, Gábor (eredetileg Guttentag) Lajos és Szabó István. Majd itt a blogban megpróbálom összeszedni a történetüket, legalább is azt a részét, amit a kanizsai sajtó révén eddig sikerült kideríteni, mert sajnos sok a fehér folt. Nyilván nem került semmilyen relikviájuk a múzeumba, mert különben szerepeltek volna ezek is a rendkívül alapos szerkesztésű anyagban. Ezért is fontos, hogy az Eraklin ilyen tudatosan őrzi a saját múltját...

Az Eraklin gazdag anyagát csak ezzel a néhány képpel érzékeltettem, és ismét arra biztatok minden kanizsait és érdeklődőt, hogy nézze meg ezt a remek kiállítást. Úgy hallottam, csoportoknak foglalkozást is tartanak vetítéssel, tárlatvezetéssel. Remek módszer, hiszen így, szinte észrevétlenül történelmi, várostörténeti, művészettörténeti ismereteket is lehet terjeszteni, élményszerűen!

Megy a gőzös Kanizsára

Mint ebből a blogból is érzékelhető, évek óta foglalkozom Nagykanizsa kultúrtörténetével, azon belül is különös tekintettel a zenei élet történetével. Persze a témának rengeteg leágazása, végtelen számú kapcsolódási pontja van más területekkel. Az idők folyamán sok dokumentumom és információm gyűlt össze, s ezeket még tovább is szándékozom gyarapítani. Innét jött az ötlet, hogy ezekből sok minden megosztható egy erre a célra rendelt facebook-oldalon: olyan apróságok, jellegzetességek, amiket nem lehet, vagy nem is érdemes blogbejegyzésként megírni, de érdekességként közzé lehet őket tenni egy ilyen oldalon.

Így egy hete elindítottam a Nagykanizsa anno nevű oldalt, lett is hirtelen több, mint 200 követőm :) A dolog persze most már kötelez...

A Kataliszt-blognak ezt a mai posztját már a facebook-oldal ihlette, itt részletesebben el tudom mondani a híres kanizsai dal történetét.

A Megy a gőzös Kanizsára eddigi tudomásunk szerint ismeretlen eredetű népies műdal. Valószínű, hogy 150-155 évnél nem idősebb, hiszen az első gőzös 1861-ben futott be a Déli Vasút kanizsai pályaudvarára.

Rétfalvi Sándor domborműve az első kanizsai vonat érkezését örökíti meg

A dal a boszniai okkupáció idején, 1877-től vált felkapottá, akkori szövegében az a bizonyos kanizsai gőzös Kaposvár helyett Boszniába ment...

Első dokumentálható változata 1880-ból ered. Koródy Csobánczi Péter: A legény bolondja című népszínművét mutatta be ekkor Erkel Elek zenéjével a budapesti  Népszínház. Ennek egyik betétdala volt a Megy a gőzös, akkori szokás szerint már közismert dalként emelték be a színdarabba.

A dal számos variációban élt tovább a későbbi évtizedekben is. 1904-ben például a mozdonyvezetők sztrájkjának egyik propaganda-dala lett:

Nem megy a gőzös, nem megy a gőzös Kanizsára,
Semmiféle, semmiféle állomásra.
Sztrájkol minden masiniszta,
Senki nincsen, ki a gőzöst igazítsa

Ha az ember meghallgatni szeretné a dalt - az eredetit -, sajnos, nincs könnyű helyzetben... kedvenc videomegosztó portálunkon alig lehet normális, nem-mulatós változatban megtalálni... De ezt a felvételt bátran ajánlom:

 

Goldmark Károly keszthelyi gyökerei

185 éve, 1830. május 18-án született meg Goldmark Károly Keszthelyen. Szülőháza máig látható a belvárosban, a sétálóutca egyik hangsúlyos, és műemlékként is fontos épületeként. Mai pontos címe egyébként Kossuth Lajos utca 23.

Lapozzunk bele Várnai Péter: Goldmark Károly élete képekben című könyvecskéjébe, melynek bevezető tanulmányában érzékletes képet fest a korabeli Keszthelyről:

A Festetichek balatonmelletti székhelyén is nyomot hagyott a reformkor. Bár a Fő-utca "zsidóházában" nem beszélnek magyarul, a Georgicon tanulmányainak és a helikoni ünnepeknek hullámai idáig nem érnek el, - Goldmark Ruben kántor lakásában felhangzik a magyar muzsika, a keszthelyi "zsidó banda" hangszerein megszólal időnként a verbunkos. Az épület alapjai még a középkorból származnak, udvarán áll a zsinagóga. A ház különös emeleti árkádjai alatt összekeveredik a daliás verbunk az ősi templomi énekekkel. A kántor és hitközségi jegyző otthonában gyerekek egész hada nyüzsgött, kevés volt a pénz, de annál több az énekszó, a muzsika. Itt született Goldmark Károly 1830. május 18-án.

Goldmark szülőházának mai képe az utca felől

A különös árkádok...

... a zsinagóga pedig így látszik az udvarról

Olvassuk még egy kicsit tovább Várnai Péter könyvét a Goldmark-családról:

Goldmark Ruben Lublinból vándorolt be magyar földre, itt próbálta meg elvesztett feleségét és elpártolt szerencséjét pótolni. Asszonyt hamarosan talált a pápai kántor lányában, de a nélkülözés még évtizedekig osztályrésze maradt; csak öregkorában talált támaszra, akkor már hírneves fiában.

Goldmark négy éves volt, amikor elköltözött a család Tabra (később Sopron környékére, Németkeresztúrra), így kevés emléke maradt Keszthelyről, mint ő maga is megerősítette egy újságírónak:

Zala 1910. május 4. részlet a cikkből

Ifjúsága, sőt felnőtt életének az első időszaka bizony nemcsak hogy szegénységben telt,  de a nyomorúsággal is megismerkedett. Volt rá eset, hogy szinte az éhenhalás küszöbén állt... Erről már röviden meséltem annak kapcsán, hogy Bécsben elsétáltam ahhoz a házhoz, ahol idős korában lakott.

Mindenesetre, ilyen nehézségekkel teli évek során küzdötte fel magát jó hegedűsnek. Közben kis híján otthagyta a fogát kétszer is Győrben, a szabadságharc ideje alatt... Bécsbe költözve sorsa fokozatosan fordult jobbra mint magántanárnak és színházi hegedűsnek. A létbizonytalanság elmúltával az alkotás felé fordult. Ott is fokozatosan haladt, mígnem hat év alatt megkomponálta Sába királynője című operáját, melyet hosszas huzavona után 1875. március 10-én mutatott be a bécsi opera. Hogy műsorra tűzték, szerepe volt benne Liszt Ferenc közbenjárásának is... Mindenesetre Goldmark ezen az estén szinte egycsapásra világhírű lett. Gyorsan kiszámíthatjuk: 45 éves volt, s mi már tudjuk, hogy  bőséges alkotó évtizedek voltak még hátra az életéből, hiszen betegségmentes aggastyán-kor adatott neki.Igaz, még egy ekkora sikerű mű nem került ki műhelyéből, kikerült viszont sok más jó muzsika. Ma is játsszák Hegedűversenyét, nyitányait, kamaraműveit.

Nyolcvanadik születésnapját szülővárosa emléktábla állításával kívánta megünnepelni. 1908 nyarán határozták ezt el és felkeresték Fodor Izsó hegedűművészt, hogy megbízzák az ünnepség megszervezésével. Ő rögtön az elején kilátásba helyezte, hogy valószínűleg maga az ünnepelt zeneszerző is ott lehet az ünnepségen - és valóban így lett. 1910 márciusában Keszthelyről hivatalos küldöttség kereste fel Goldmarkot Bécsben. Ő csak azt kérte, hogy ne 18-án legyen az ünnepség, hanem 21-én, mert a napján Bécsben fogják ünnepelni. Aztán még ez történt az előkészületek közepette:

Zala 1910. május 19.

A kanizsaiak is készültek az ünnepségre. Küldöttséget állított össze a részvételre az Irodalmi és Művészeti Kör. Babérkoszorút is rendeltek...

Eljött a nagy nap. Goldmark Budapestről vonattal érkezett. Természetesen nem egyedül utazott, sőt! Vele voltak a magyar zenei élet nagyjai, köztük Hubay Jenő és Popper Dávid. Az akkori menetrend szerint Balatonszentgyörgyön át kellett szállniuk. Odáig eléjük ment a keszthelyi küldöttség és együtt tették meg a hátralévő rövid utat. A keszthelyi vasútállomáson hatalmas tömeg gyűlt össze. Az ünnepségsorozat díszebéddel kezdődött, ezen került sor a tisztelgő szónoklatokra, pohárköszöntőkre, majd délután négy órakor következett Goldmark szülőházán a domborműves emléktábla leleplezése.

Alkotója Lukácsy Lajos, aki nem sokkal korábban a kastély udvarán felállított Festetics-szoborral tett szert országos hírnévre, ezért a város őt bízta meg az emléktábla elkészítésével is. A táblán Goldmark domborműves portréja hátterében a zene szimbólumaként egy hárfa, alatta pedig a Sába királynője egy kottarészlete látható. Az ünnepség szónoka dr. Lakatos Vince premontrei tanár volt.

Forrás: caruso.blog.hu

Délután 6 órakor a keszthelyi Iparos Dalkör szerenádot adott a zeneszerzőnek, aki egy kis pihenésre szállására, a közeli premontrei rendházba (ma gimnázium) vonult.

Este 8-kor kezdődött a díszhangverseny - természetesen szintén az ősz Mester jelenlétében. A nagy alkalomra átalakították a katonai lovardát, ahol mintegy kétezer főnyi közönség foglalt helyet.

A nagykanizsai küldöttség tagja volt Böhm Emil, az Irodalmi és Művészeti Kör kórusának karnagya. Remek beszámolót írt a Zalába, megjelent a május 24-i számban.  Ebből idézek néhány sort:

A közönség már rég elhelyezkedett, amidőn az ősz mester, családtagjaitól kísérve belépett a terembe. Leírhatatlan lelkesedés és túláradó szeretettel üdvözlik a fiatalosan lépkedő, eleven tekintetű mestert, a zenekar is hódolatát fejezi ki, a Goldmark páholya felett elhelyezett nagy líra nemzeti színű izzólámpái kigyúlnak és ebben a lázas, forró hangulatban veszi kezdetét a hangverseny.

Az esten közreműködött a budapesti Operaház zenekara, Kerner István vezényletével. Eljátszották elsőként a Sakuntala-nyitányt, a koncert végén pedig a Falusi lakodalom című szimfóniát. Közben áriák hangzottak el Szoyer Ilonka és Takács Mihály előadásában. A koncert leghangsúlyosabb darabja Goldmark híres hegedűversenye volt, az ekkor nem egészen húsz éves, de már hírneves Szigeti József előadásában. Böhm Emil is elragadtatottan írt játékáról.

A zeneszerző meleg hangú levélben köszönte meg az ünneplést. Biztosan több újság is lehozta, így a kanizsai Zalai Közlönyben is olvasható volt:

Zalai Közlöny 1910. június 20.

A szülőház és az emléktábla sorsát még folytatom, mert így is túl hosszúra nyúlt a poszt, de még történültek ott dolgok, és nem csak ilyen felemelőek...

Párválasztás zenei teszttel :)

Május van, az esküvők hónapja, ennek jegyében idézek egy régi cikkecskét. Kicsit átvariálva ma lehetne belőle egy olyanfajta posztot csinálni, amikkel az ember mostanában állandóan találkozik a neten, s melyek bizonyos kérdésekre adott válaszokból, lehetőségek közti választásokból "messzemenő" következtetéseket vonnak le a próbálkozó jelleméről, múltjáról, akár előző életeiről is :)

Ez a cikk, mely a Zalaegerszegen szerkesztett Zalai Hírlap  1936. április 18-i számában jelent meg, nősülendő fiatalemberek számára ad receptet leendő arájuk kiválasztásában, a zene segítéségével.

Forrás: http://ujszo.com/online/regio/2014/07/02/mig-a-halal-el-nem-valaszt

Hát akkor olvassuk a cikket, közben hallgassuk a zenéket, amiket hozzá válogattam  és okuljunk :)

Menyasszonyválasztás gramofonlemezzel

A férfi életének egyik legjelentősebb mozzanata a házasság, tehát elvitathatatlanul fontos, hogy jól válasszon asszonyt. Ha jó feleséget visz a házhoz, akkor verőfény derül az elkövetkezendő esztendőkre, de ha ennél a jelentős lépésnél "melléfog", akkor viharfelhők tornyosulnak a családi szentély fölé és még a legtökéletesebb villámhárító sem mentesít a villámcsapástól.
Egy érdekes megfigyelés szerint a gramofon a legkitűnőbb módszer arra, hogy a nősülendő fiatalember tisztába jöjjön jövendőbelije karakterével. Nyugodt lelkiismerettel ajánlható nősülni szándékozó fiatalembernek, hogy mielőtt megnősül, tegyen a jelöltje elé egy tucat gramofonlemezt és engedje, hogy az asszonyjelölt szabadon válasszon. A választási táblázat a következő:

Ha egy Wagner-nyitányt tesz fel a gramofonra, abból a nőből minden körülmények között morc feleség lenne, aki állandóan tanácsokkal látja el a férjét és még a tűzhely mellett is elmélkedik - ha ugyan kezébe veszi a főzőkanalat.

Ha egy jazz-lemezt tesz fel, akkor a flörtölésben megállja a helyét, de a férjének rendszeresen tálalja a kozmás ebédeket. Ha egy szabad perce van, akkor már másokkal udvaroltat magának.

Ha pedig egy angol foxot tesz fel, akkor nemcsak udvaroltat magának, hanem esetleg meg is csalja az urát.

Ha egy Strauss-keringőt tesz fel, abból álmodozó természetű asszony lesz. Egyébként úgy testileg, mind lelkileg minden nagyon hat rá. Például ha a férje egy hideg levesért egy kicsit komolyabban néz rá, akkor már sír.

Ha egy hallgatót tesz fel, akkor bátran feleségül vehetjük. Amelyik lány szereti a magyar nótát, az megállja helyét a tűzhely mellett, de megállja a társaságban is. Kitűnő háziasszony lesz belőle, a vendégekkel - különösen a férfivendégekkel - elsőrangúan tud bánni, de azért soha, még gondolatban sem csalja meg az urát.

A "hallgató" meghallgatása előtt azt hiszem, szükséges egy kis magyarázat, mert ez a fogalom eléggé eltűnt a köztudatból. Eredetileg a verbunkosok lassú részét nevezték így, később pedig a lassúbb tempójú, szabadabb ritmusban előadott magyar nótákat is így hívták, amelyekre nem táncoltak.

Ha pedig csárdást tesz fel, akkor megállja helyét a konyhában, a társaságban, de annyira telítve lesz temperamentummal, hogy az urát is könnyen felpofozza, ha az este véletlenül kimarad.   

 

Kár, hogy a vőlegények helyes megválasztására nem dolgozott ki az illető hasonló tesztet...
A tapasztalatokat várom kommentben!

Egy régi kanizsai cigányprímás

Nagykanizsa, mint muzsikáló város kultúrájába szervesen beletartoztak a cigányprímások, cigánymuzsikusok.

Ma egy jellegzetes kanizsai prímást szeretnék bemutatni annak apropóján, hogy 105 évvel ezelőtt, 1910. május 12-én hunyt el. Nem lett országos hírű, de a sajtóhíradásokból kibontakozó kép alapján városunkban - hosszú távon is nézve - a legjobbak közé tartozott. Ő még jellegzetesen a tradíciók alapján, hallás után muzsikáló hegedűs volt; később ugyancsak prímás fia már írástudó, kottaolvasó muzsikus lett.

Mai írásom alanya Sárközi János, akinek a neve a helyi sajtóban gyakran y-os formában fordul elő, és leggyakrabban mint Sárközy Jancsi-t emlegetik - bár annyira nem volt fiatal, fénykora harmincas és negyvenes éveire esik.

Tehát:

Sárközi János, született 1859 körül, a később Letenyéhez csatolt Egyedután. Törvénytelen gyerek volt, anyja Sárközi Julianna.

Korai évei homályba vesznek. Annyi bizonyos, hogy 24 éves korában, 1883-ban tűnt fel először városunkban zenekarával, mint ismert bonyhádi muzsikus. A Kanizsán akkor jónevű, ám éppen Párizsban szereplő Darázs Miska-féle zenekar hiányát felhasználva vetette meg lábát nálunk. 15 fős együttese volt, hamar megszerette őket a kanizsai közönség. És nem külvárosi kocsmában muzsikáltak, hanem az akkor legelőkelőbbnek számító Korona szálloda éttermében, majd más, szintén kedvelt vendéglátó-helyeken:

Zala 1883. november 21.

Ettől kezdve Sárközi Jancsi végleg Kanizsán maradt; közben azért előfordult, hogy szerepelt erre-arra, például 1886-ban több hónapig Szombathelyen, 1893-ban a fővárosban, de állandóan, egészen haláláig Nagykanizsán élt.

Családi életéről annyi tudható, hogy valamikor 1887 előtt nősült meg, felesége a nagyatádi születésű Horváth Katalin. Öt gyermekéről van tudomásom. Az első, Sárközi Dezső, akiből a korábban említett "írástudó" prímás lesz, 1887-ben született. További gyermekei: Gyula (1893), János (1897), Anna (1899) és Erzsébet (1902).

A következő évtizedek kanizsai muzsikálással telnek. Bandájának összetétele sokat és sokszor változott, többször előfordult, hogy más zenekarral összeolvadt, vagy társult. 1884-ben, röviddel első kanizsai megjelenése után például máris átszervezte bandáját, ugyanis átvette Darázs Miska zenekarából azokat, akik nem mentek ki idegenbe szerepelni. Gyaníthatóan ők a gyengébb muzsikusok közül kerültek ki, de az ebből adódó esetleges hiányosságokat saját jó hegedűs mivolta pótolhatta. 1884. május 8-i számában  így jellemezte játékát a Zala:

Sárközi János már elfoglalta prímási "állását" a Darásféle zenekar élén. Mondhatjuk, hogy Sárközi méltó utóda Darásnak. Játékát szívre ható melegség és ritka szép precisitás jellemzik. És mily szerényen játszik! Egyetlen fogással sem ügyekszik affectálni a virtuóst. Ez az éppen, mi játékát oly kedvessé, vonzóvá teszi. - Ennél fogva Sárközit és derék zenekarát, mely annyi dicsőséget szerzett a magyar zenének, a legmelegebb pártfogásra ajánljuk. Esténkint a Koronában játszanak.

Itt volt régen a Korona szálló

Aztán a hazatért Darázs Miska visszavette zenészeit, hősünknek újra muzsikusok után kellett néznie. Ekkor, 1890-ben társult Horváth Lacival, aki, azt hiszem, a legjobb prímása volt Kanizsának. Egyszer majd őt is megírom, van egy aranyos sztorija Halis Istvánnal :) Horváth Laci aztán újra saját együttest szervezett, és ez az állandó mozgás hasonlóképpen folytatódott tovább a cigányzenekarok világában.

1893-ra úgy tűnik, teljesen beérett a zenekar. Miután meghívásra néhány hétig egy fővárosi étteremben muzsikáltak, hazatérve így minősítette őket a Zala újságírója:

Zala 1893. július 23.

Nézzük, hogy az állandó kávéházi muzsikáláson kívül hol lehetett még Sárközi Jancsit és zenekarát hallani:

Ott voltak  különböző egyletek által rendezett vigalmakban (korcsolyázók egylete, iparos ifjak egylete, könvkereskedők köre, nőegyleti rendezvények stb.).

Az abban az időben rendezett kanizsai előkelő bálokon is többnyire ők játszottak (Társaskör bálja, Zala megyei ifjak bálja, a Polgári Egylet bálja).

Őket hívták hivatalos bankettekre is - például amikor a Zala megyei főispánt köszöntötte a város.

Előkelő családok megrendelésére is játszottak. Többször muzsikáltak a gelsei Gutmann családnál estélyen, díszvacsorán.

Valamikor az 1900-as évtized első felében az öreg Sárközi Jancsi, aki ugyan még csak negyvenes éveit taposta, de több évtizednyi állandó éjszakai muzsikálás nyilván megtette a hatását, a prímás posztját átadta egyik fiának (szerintem valószínűleg a legidősebb Dezsőnek) s ezzel elkezdődött zenekara életének hanyatló szakasza. Trónkövetelő is érkezett, egy bizonyos Kanizsai Oláh Sándor és bandája személyében. Oláh korábban, Budapesten muzsikálva, nagykanizsai származásúként reklámozta magát. Akkor ezen a Zala újságírója el is mélázott, hogy ugyan nem hallott ilyen nevű, Kanizsáról elszármazott prímásról, de ha valaki így hirdeti magát, akkor jó neve lehet a fővárosban a kanizsai cigányzenészeknek. Az ifjú prímás aztán jött, látott, győzött, és egyből elszipkázta Sárközi Jancsi legjobb muzsikusait... A trónkövetelő versenyre hívta ki a régi kanizsai zenekart. De amikor a Sárközy-banda csak úgy fogadta el a felkérést, hogy a prímások versenyében az öreg Jancsi áll csatasorba, Oláh Sándor elmismásolta a versenyt... De ezzel együtt is a fiatal zenekar lett az ügy nyertese: a Sárközi-banda kénytelen volt elszerződni Tarcsára. 1907 május végén, egy keddi estén tartották búcsúestjüket, amikor tányérozás nélkül muzsikáltak. Másnap, mint a Zalai Közlöny tudósított, már az elegáns Oláh Sándor foglalta el a helyüket, hogy síró hegedűjével vidítsa a bánatos magyart. S elég hálátlanul még azt jegyezte meg, hogy búsulásra nincs ok, mert Oláhnak is kitűnő zenekara van...

1908 novemberében ugyan újra Kanizsán találjuk a Sárközi-zenekart, de ez már tényleg az agónia. Az öreg, alapító prímás, Sárközi Jancsi - nevezzük most már Jánosnak - 1910. május 12-én, délelőtt fél 12-kor elhunyt Magyar utca 27. alatti lakásán:

Néhány érdekes és találó gondolat a Zala 1910. május 13-i számában megjelent hosszú nekrológból:

A vén cigány halála. Sárközi Jancsi meghalt

Mélységes gyász van a cigánysoron, de még azon túl is Nagykanizsán mindenütt, hol még van becsülete a cigányzenének. Sárközi Jancsi, "a Jancsi" kezéből kihullt a vonó és vidám nóták hegedűsét holnapután temetni fogják Beethoven gyászindulójával. 

Hogy mily változatos, gazdag élet zárult be egy ily öreg cigány halálával, arról alig lehet fogalmunk. Ebben az életben tarka változásban egyesültek a mélységek és a magasságok, pompa és nyomor [...] vad orgiáknak, gáláns szerelmi ügyeknek, tévedt lelkek elbúsulásának, féktelen örömöknek és fekete bánatoknak volt diszkrét tanúja, mulattatója, vigasztalója. Egész életén át ott volt, ahol "az élet kiéli magát". Aratta a dicsőséget és a bankókat. Az előbbiből nem igen kért a szerény János, mégis ez maradt meg mellette öreg napjaiban. A pénzt jobban szerette, de ez nem maradt meg, a lehető első alkalommal hűtlen lett hozzá. Végül a legnagyobb nyomorral küzdött a jobb sorsra érdemes János.

Kiváló, elsőrendű cigány[zenész] volt. Nem mesterember, amilyent tömegesen nevel a cigánysor, hanem még abból a fajtából, amelyet a füle, a vére, a lelke, a csodálkozó, a naiv, borongó lelke művésszé emel. Ő maga tisztában volt a munkája igen becsületes értékével, de nem kérkedett vele. Csendes lemondással tűrte és csodálta hogy emelkednek ifjú virtuózok, "Kinctlérek" - de nem művészek - a feje fölé. Utóbb már ritkán vette kezébe a hegedűt, beteg volt. Az ital, az éjszaka, a füst a szívére feküdt. Csendes rezignációval várta a halált és csak olyankor adta jelét annak, hogy ő is él, ha nagyritkán, akadt valaki hajnaltájban, ki Beethoven gyászindulóját akarta meghallgatni és azt a másik gyászosat: "Kitették a holttestet az udvarra"... Azt a kettőt, melyet holnapután az ő nagy tiszteletére fog muzsikálni a gyászbaborult, gazdátlan banda.

[...]

A nagykanizsai köztemetőben helyezték örök nyugalomra. Nem sokkal halála után fondorlatosan ellopták a hegedűjét... Özvegye próbálta valóra váltani utolsó kívánságát, egy szép sírkövet. Férje intenciója értelmében elment néhány urasághoz, akik szerették Jancsi muzsikáját. Ők adakoztak is valamennyit, de úgy látszik, nem eleget, mert az akció aztán szépen elaludt. Azóta nyoma veszett még Jancsi sírja helyének is...

Fiai közül a már említett Dezső (1887-1936) és ifjabb János (1897-1957) követték apjukat, s a 20-as, 30-as években voltak Kanizsa kedvelt muzsikusai. Lánya, Erzsébet egészen 1980-ig élt. Nem tudom, van-e leszármazottja, őriz-e valaki Sárközi Jancsiról legalább egy fényképet a fiók mélyén... milyen érdekes lenne, ha előkerülne róla legalább ennyi...

Felhasznált dokumentumok:

A Zala és a Zalai Közlöny című hírlapok évfolyamai, hozzáférhetők a nagykar.hu oldalon

Nagykanizsai római katolikus anyakönyvek a Zala Megyei Levéltárban

Nagykanizsai állami anyakönyvek a familysearch.org oldalon

Egy régi kanizsai zenetanár

100 éve, 1915. május 3-án hunyt el Nagykanizsán Venczel Rezső tanár, igazgató, zenetanár. Neve oly sok régi jeles kanizsaihoz hasonlóan teljesen feledésbe merült, pedig köztiszteletben álló, kiváló pedagógus volt, és jó muzsikus, aki főleg a 19. század utolsó harmadában játszott fontos szerepet a város zenei életében.

Fényképet eddig nem találtam róla, helyette megpróbálok az eddig fellelt források alapján portrét rajzolni személyéről, pályájáról. Mert megérdemli...

1844-ben született Lembergben (ma Lviv, Ukrajna - bár talán jobban ismerjük orosz nevén, Lvov-ként). Körülményeit nem ismerem, mert a Kanizsára kerülése előtti időkből nem találtam forrást. Csak szülei nevét tudom, ezt azért ide írom, legalább ennyi maradjon fenn származásáról: apja Venczel József, anyja Hollocher Gertrud. A család és ő maga római katolikus volt.

Az első nyomot 1873-ból találtam róla, amikor azt írta a Zala-Somogyi Közlöny (félig kanizsai, félig kaposvári újság), hogy Kiskanizsán az elemi iskola 2. osztályának tanítójául Venczel Rezsőt választották meg, s megjegyezte, hogy már több éve sikeresen tanított az első osztályokban.

Az 1870-es évek második felében aztán megszaporodnak említései a kanizsai sajtóban. Eddigre teljesen berendezkedhetett városunkban. 1874. február 14-én, 30 évesen családot is alapított. Ekkor vette feleségül a 18 éves, pacsai születésű Heckenberger Máriát, aki egy kanizsai városi tanácsnok nevelt lánya volt. Úgy tűnik, saját gyermekük nem született, de egy kislányt - talán éppen a feleség példájára - örökbe fogadtak és felneveltek s kapcsolatban voltak vele életük végéig.

Venczel Rezső kezdetben a Kölcsey utcában, a mai 13. számú telken korábban állott házban élt családjával, majd 1887-ben a Kereszt, azaz mostani nevén Hunyadi utcában saját házat építtetett a jónevű helybeli pallérral, Sallér Lajossal. Ott lakott élete végéig; ő maga, sőt jó másfél évtizeddel később felesége is abban a házban hunyt el. Ez a hely a mai 30. szám, ahol most üres telek van.

Venczel Rezső zenei képzettségét nem ismerem pontosan, de későbbi tevékenységéből kibontakozik, hogy jól hegedült, orgonált, ismerte az összhangzattant s tanított be és vezényelt zenekarokat.

Első lépésként a Kanizsai Dalárda tagja lett, ahol a vezetőségbe is bekerült. Hamarosan jó munkakapcsolata (talán baráti is?) alakult ki a piarista gimnázium akkori világi zenetanárával, a nagyszerű Berecz Imrével és famulusával, a paptanár Groszmann Ignáccal. Hock János kántorral közösen szerveztek és tanítottak be a diákság ének- és zenekarának, illetve tehetséges felnőtt műkedvelőknek egyházi darabokat, mert célként tűzték ki Kanizsán az egyházi szertartások színvonalának zenével való emelését.

Zalai Közlöny 1883. május 20.

Kezdeti sikerek után ez a lendület valamennyit megtorpant: Berecz Imre Győrbe költözött, ahol az evangélikusok kántora lett, Groszmann Ignác pedig váratlanul, fiatalon elhunyt. Emiatt maradtak abba azok a fellépések is, amikor ők hárman, Maywald József nevű kollégájukkal kiegészülve mint vonósnégyes működtek.

Egy idézet vonósnégyesükről a Zala 1877. március 21-i számából:

Mozart Serenatája, melyet vonós négyesben Berecz Imre, Groszmann Ignác, Mayvald József és Venczel Rezső urak adtak elő, az előadó urak a legdicséretesebben küzdöttek meg a klasszikus zenedarab nehézségeivel s megérdemlett tapsokban részesültek.

(Megjegyzés: a tudósító nem a szabályos zenei sorrendben sorolta fel a vonósnégyes tagjait, mert az biztos, hogy Venczel Rezső hegedűs volt.)

Berecz távozása, majd Groszmann halála után Venczel Rezső lett a gimnázium zenetanára, a diákok zenekarának vezetője és az is maradt majdnem két évtizedig, az 1890-es évek végéig.

Nézzünk néhány sajtóvisszhangot gimnáziumi zenetanári működésének idejéből:

Zalai Közlöny 1884. január 27.

Ebből a cikkrészletből az is kiderül, hogy a gimnáziumi zenekar számára ő maga szokta hangszerelni az előadott zenedarabokat.

Hasonló híradásokat az 1890-es évek végéig találunk, ha végiglapozzuk a helyi sajtót. 1896. május 16-án például ezt a mondatot egy hosszabb beszámolóban, mely a kanizsai iskolák millenniumi ünnepségeiről tudósított:

A zenekart Venczel Rezső zenetanár úr vezette, kinek pompás orgonajátéka is emelte az áhítatot.

Iskolai működése mellett megpróbálkozott városi zenekar összehozásával is, persze nem egyedül, hanem segítséggel. 1885-ben ugyanis a város vezető értelmiségi rétege megalapította az első kanizsai kulturális egyletet, a Magyar Irodalom- és Művészetpártolók Egyesületét. Három szekciót hoztak létre az égisze alatt: az irodalmi mellett, melynek vezetésére Bátorfi Lajost választották, külön ének- és zenei szekciót alakítottak. Ezek tulajdonképpen egy városi felnőtt énekkar és zenekar létrehozását jelentették. A zenekari szekció élére Venczel Rezsőt választották, aki hatalmas elánnal látott munkához. A próbákat heti három (!) alkalommal az ő lakásán tartották, a Kölcsey utca 13. szám alatt akkor állt épületben.

Néhány fellépésre is sor került, tehát az első lépéseket siker koronázta. Bemutatkozásukra 1885 decemberében került sor, amelyről a következő néhány mondat jelent meg a Zalai Közlöny december 19-i számában:

A szerény program sikere az addigi kétes fogalmúakat teljesen legyőzte. A türelemből ki nem fogyó karvezető, Venczel Rezső úr mint egy hérosz állott ügyesen szervezett zenekara előtt, melynek játéka teljesen lekötötte a közönség figyelmét. 

A kezdeti lelkesedés azonban szalmalángnak bizonyult, s az egylet, zenei együtteseivel együtt az 1890-es évek elején megszűnt. Ez nyilván nem a karmester hibája volt, hanem akkor még nem érett meg a helyzet állandó városi zenekar fennmaradására. Még a későbbi évtizedekben is - mondhatni, egészen mostanáig - sok hullámvölgy tarkította hasonló városi együttes létezését... Mindenesetre ez a korai egylet előfutára lett az 1895-ben megalakult (és egészen 1944-ig élő) Irodalmi és Művészeti Körnek, s az azon belül létrehozott szimfonikus zenekarnak. Abban Venczel Rezső már nem vett részt, talán kedvét szegte az első fiaskó, mellette pedig pedagógusi pályája is fordulatot vett. Az 1890-es évek végén már a kanizsai iparosiskola igazgatói posztján találjuk, 1899-től pedig - ekkor már 50-es évei közepén jár - állami elemi iskolai igazgató lett. Nagyon sokat dolgozott, mint kiderült, egészsége rovására is. Valamikor az 1910-es évek első éveiben mehetett nyugdíjba. A pihenést nem sokáig élvezhette: hamarosan súlyosan megbetegedett és 1915. május 3-án lakásán elhunyt:

 

Részlet a Zalai Közlöny búcsúztatójából, 1915. május 6.

Rendszerető, jóságos s egyenes lelke elköltözött közülünk immár anélkül, hogy a kifogástalan kötelességtudás után a nyugalom jól megérdemelt zavartalan s boldog perceit élvezhette volna. A megfeszített, megerőltetett munka idegzetét, szervezetét időelőtt tönkretette, úgyannyira, hogy a halál, mely most utolérte s megszabadította az élő halottat hosszas szenvedéseitől, szinte jótékony megváltás volt reá és környezetére. 

Végül beszámoló a temetésről:

Zala 1915. május 6.

Síremlékére eddig nem akadtam rá, pedig egy időben intenzíven kerestem a kanizsai muzsikusok végső nyughelyeit. Egyelőre annyi a biztos, hogy a városi köztemetőben helyezték örök nyugalomra, "családi sírboltban".