Egy régi kanizsai zenetanár

100 éve, 1915. május 3-án hunyt el Nagykanizsán Venczel Rezső tanár, igazgató, zenetanár. Neve oly sok régi jeles kanizsaihoz hasonlóan teljesen feledésbe merült, pedig köztiszteletben álló, kiváló pedagógus volt, és jó muzsikus, aki főleg a 19. század utolsó harmadában játszott fontos szerepet a város zenei életében.

Fényképet eddig nem találtam róla, helyette megpróbálok az eddig fellelt források alapján portrét rajzolni személyéről, pályájáról. Mert megérdemli...

1844-ben született Lembergben (ma Lviv, Ukrajna - bár talán jobban ismerjük orosz nevén, Lvov-ként). Körülményeit nem ismerem, mert a Kanizsára kerülése előtti időkből nem találtam forrást. Csak szülei nevét tudom, ezt azért ide írom, legalább ennyi maradjon fenn származásáról: apja Venczel József, anyja Hollocher Gertrud. A család és ő maga római katolikus volt.

Az első nyomot 1873-ból találtam róla, amikor azt írta a Zala-Somogyi Közlöny (félig kanizsai, félig kaposvári újság), hogy Kiskanizsán az elemi iskola 2. osztályának tanítójául Venczel Rezsőt választották meg, s megjegyezte, hogy már több éve sikeresen tanított az első osztályokban.

Az 1870-es évek második felében aztán megszaporodnak említései a kanizsai sajtóban. Eddigre teljesen berendezkedhetett városunkban. 1874. február 14-én, 30 évesen családot is alapított. Ekkor vette feleségül a 18 éves, pacsai születésű Heckenberger Máriát, aki egy kanizsai városi tanácsnok nevelt lánya volt. Úgy tűnik, saját gyermekük nem született, de egy kislányt - talán éppen a feleség példájára - örökbe fogadtak és felneveltek s kapcsolatban voltak vele életük végéig.

Venczel Rezső kezdetben a Kölcsey utcában, a mai 13. számú telken korábban állott házban élt családjával, majd 1887-ben a Kereszt, azaz mostani nevén Hunyadi utcában saját házat építtetett a jónevű helybeli pallérral, Sallér Lajossal. Ott lakott élete végéig; ő maga, sőt jó másfél évtizeddel később felesége is abban a házban hunyt el. Ez a hely a mai 30. szám, ahol most üres telek van.

Venczel Rezső zenei képzettségét nem ismerem pontosan, de későbbi tevékenységéből kibontakozik, hogy jól hegedült, orgonált, ismerte az összhangzattant s tanított be és vezényelt zenekarokat.

Első lépésként a Kanizsai Dalárda tagja lett, ahol a vezetőségbe is bekerült. Hamarosan jó munkakapcsolata (talán baráti is?) alakult ki a piarista gimnázium akkori világi zenetanárával, a nagyszerű Berecz Imrével és famulusával, a paptanár Groszmann Ignáccal. Hock János kántorral közösen szerveztek és tanítottak be a diákság ének- és zenekarának, illetve tehetséges felnőtt műkedvelőknek egyházi darabokat, mert célként tűzték ki Kanizsán az egyházi szertartások színvonalának zenével való emelését.

Zalai Közlöny 1883. május 20.

Kezdeti sikerek után ez a lendület valamennyit megtorpant: Berecz Imre Győrbe költözött, ahol az evangélikusok kántora lett, Groszmann Ignác pedig váratlanul, fiatalon elhunyt. Emiatt maradtak abba azok a fellépések is, amikor ők hárman, Maywald József nevű kollégájukkal kiegészülve mint vonósnégyes működtek.

Egy idézet vonósnégyesükről a Zala 1877. március 21-i számából:

Mozart Serenatája, melyet vonós négyesben Berecz Imre, Groszmann Ignác, Mayvald József és Venczel Rezső urak adtak elő, az előadó urak a legdicséretesebben küzdöttek meg a klasszikus zenedarab nehézségeivel s megérdemlett tapsokban részesültek.

(Megjegyzés: a tudósító nem a szabályos zenei sorrendben sorolta fel a vonósnégyes tagjait, mert az biztos, hogy Venczel Rezső hegedűs volt.)

Berecz távozása, majd Groszmann halála után Venczel Rezső lett a gimnázium zenetanára, a diákok zenekarának vezetője és az is maradt majdnem két évtizedig, az 1890-es évek végéig.

Nézzünk néhány sajtóvisszhangot gimnáziumi zenetanári működésének idejéből:

Zalai Közlöny 1884. január 27.

Ebből a cikkrészletből az is kiderül, hogy a gimnáziumi zenekar számára ő maga szokta hangszerelni az előadott zenedarabokat.

Hasonló híradásokat az 1890-es évek végéig találunk, ha végiglapozzuk a helyi sajtót. 1896. május 16-án például ezt a mondatot egy hosszabb beszámolóban, mely a kanizsai iskolák millenniumi ünnepségeiről tudósított:

A zenekart Venczel Rezső zenetanár úr vezette, kinek pompás orgonajátéka is emelte az áhítatot.

Iskolai működése mellett megpróbálkozott városi zenekar összehozásával is, persze nem egyedül, hanem segítséggel. 1885-ben ugyanis a város vezető értelmiségi rétege megalapította az első kanizsai kulturális egyletet, a Magyar Irodalom- és Művészetpártolók Egyesületét. Három szekciót hoztak létre az égisze alatt: az irodalmi mellett, melynek vezetésére Bátorfi Lajost választották, külön ének- és zenei szekciót alakítottak. Ezek tulajdonképpen egy városi felnőtt énekkar és zenekar létrehozását jelentették. A zenekari szekció élére Venczel Rezsőt választották, aki hatalmas elánnal látott munkához. A próbákat heti három (!) alkalommal az ő lakásán tartották, a Kölcsey utca 13. szám alatt akkor állt épületben.

Néhány fellépésre is sor került, tehát az első lépéseket siker koronázta. Bemutatkozásukra 1885 decemberében került sor, amelyről a következő néhány mondat jelent meg a Zalai Közlöny december 19-i számában:

A szerény program sikere az addigi kétes fogalmúakat teljesen legyőzte. A türelemből ki nem fogyó karvezető, Venczel Rezső úr mint egy hérosz állott ügyesen szervezett zenekara előtt, melynek játéka teljesen lekötötte a közönség figyelmét. 

A kezdeti lelkesedés azonban szalmalángnak bizonyult, s az egylet, zenei együtteseivel együtt az 1890-es évek elején megszűnt. Ez nyilván nem a karmester hibája volt, hanem akkor még nem érett meg a helyzet állandó városi zenekar fennmaradására. Még a későbbi évtizedekben is - mondhatni, egészen mostanáig - sok hullámvölgy tarkította hasonló városi együttes létezését... Mindenesetre ez a korai egylet előfutára lett az 1895-ben megalakult (és egészen 1944-ig élő) Irodalmi és Művészeti Körnek, s az azon belül létrehozott szimfonikus zenekarnak. Abban Venczel Rezső már nem vett részt, talán kedvét szegte az első fiaskó, mellette pedig pedagógusi pályája is fordulatot vett. Az 1890-es évek végén már a kanizsai iparosiskola igazgatói posztján találjuk, 1899-től pedig - ekkor már 50-es évei közepén jár - állami elemi iskolai igazgató lett. Nagyon sokat dolgozott, mint kiderült, egészsége rovására is. Valamikor az 1910-es évek első éveiben mehetett nyugdíjba. A pihenést nem sokáig élvezhette: hamarosan súlyosan megbetegedett és 1915. május 3-án lakásán elhunyt:

 

Részlet a Zalai Közlöny búcsúztatójából, 1915. május 6.

Rendszerető, jóságos s egyenes lelke elköltözött közülünk immár anélkül, hogy a kifogástalan kötelességtudás után a nyugalom jól megérdemelt zavartalan s boldog perceit élvezhette volna. A megfeszített, megerőltetett munka idegzetét, szervezetét időelőtt tönkretette, úgyannyira, hogy a halál, mely most utolérte s megszabadította az élő halottat hosszas szenvedéseitől, szinte jótékony megváltás volt reá és környezetére. 

Végül beszámoló a temetésről:

Zala 1915. május 6.

Síremlékére eddig nem akadtam rá, pedig egy időben intenzíven kerestem a kanizsai muzsikusok végső nyughelyeit. Egyelőre annyi a biztos, hogy a városi köztemetőben helyezték örök nyugalomra, "családi sírboltban".