Egy régi kanizsai cigányprímás

Nagykanizsa, mint muzsikáló város kultúrájába szervesen beletartoztak a cigányprímások, cigánymuzsikusok.

Ma egy jellegzetes kanizsai prímást szeretnék bemutatni annak apropóján, hogy 105 évvel ezelőtt, 1910. május 12-én hunyt el. Nem lett országos hírű, de a sajtóhíradásokból kibontakozó kép alapján városunkban - hosszú távon is nézve - a legjobbak közé tartozott. Ő még jellegzetesen a tradíciók alapján, hallás után muzsikáló hegedűs volt; később ugyancsak prímás fia már írástudó, kottaolvasó muzsikus lett.

Mai írásom alanya Sárközi János, akinek a neve a helyi sajtóban gyakran y-os formában fordul elő, és leggyakrabban mint Sárközy Jancsi-t emlegetik - bár annyira nem volt fiatal, fénykora harmincas és negyvenes éveire esik.

Tehát:

Sárközi János, született 1859 körül, a később Letenyéhez csatolt Egyedután. Törvénytelen gyerek volt, anyja Sárközi Julianna.

Korai évei homályba vesznek. Annyi bizonyos, hogy 24 éves korában, 1883-ban tűnt fel először városunkban zenekarával, mint ismert bonyhádi muzsikus. A Kanizsán akkor jónevű, ám éppen Párizsban szereplő Darázs Miska-féle zenekar hiányát felhasználva vetette meg lábát nálunk. 15 fős együttese volt, hamar megszerette őket a kanizsai közönség. És nem külvárosi kocsmában muzsikáltak, hanem az akkor legelőkelőbbnek számító Korona szálloda éttermében, majd más, szintén kedvelt vendéglátó-helyeken:

Zala 1883. november 21.

Ettől kezdve Sárközi Jancsi végleg Kanizsán maradt; közben azért előfordult, hogy szerepelt erre-arra, például 1886-ban több hónapig Szombathelyen, 1893-ban a fővárosban, de állandóan, egészen haláláig Nagykanizsán élt.

Családi életéről annyi tudható, hogy valamikor 1887 előtt nősült meg, felesége a nagyatádi születésű Horváth Katalin. Öt gyermekéről van tudomásom. Az első, Sárközi Dezső, akiből a korábban említett "írástudó" prímás lesz, 1887-ben született. További gyermekei: Gyula (1893), János (1897), Anna (1899) és Erzsébet (1902).

A következő évtizedek kanizsai muzsikálással telnek. Bandájának összetétele sokat és sokszor változott, többször előfordult, hogy más zenekarral összeolvadt, vagy társult. 1884-ben, röviddel első kanizsai megjelenése után például máris átszervezte bandáját, ugyanis átvette Darázs Miska zenekarából azokat, akik nem mentek ki idegenbe szerepelni. Gyaníthatóan ők a gyengébb muzsikusok közül kerültek ki, de az ebből adódó esetleges hiányosságokat saját jó hegedűs mivolta pótolhatta. 1884. május 8-i számában  így jellemezte játékát a Zala:

Sárközi János már elfoglalta prímási "állását" a Darásféle zenekar élén. Mondhatjuk, hogy Sárközi méltó utóda Darásnak. Játékát szívre ható melegség és ritka szép precisitás jellemzik. És mily szerényen játszik! Egyetlen fogással sem ügyekszik affectálni a virtuóst. Ez az éppen, mi játékát oly kedvessé, vonzóvá teszi. - Ennél fogva Sárközit és derék zenekarát, mely annyi dicsőséget szerzett a magyar zenének, a legmelegebb pártfogásra ajánljuk. Esténkint a Koronában játszanak.

Itt volt régen a Korona szálló

Aztán a hazatért Darázs Miska visszavette zenészeit, hősünknek újra muzsikusok után kellett néznie. Ekkor, 1890-ben társult Horváth Lacival, aki, azt hiszem, a legjobb prímása volt Kanizsának. Egyszer majd őt is megírom, van egy aranyos sztorija Halis Istvánnal :) Horváth Laci aztán újra saját együttest szervezett, és ez az állandó mozgás hasonlóképpen folytatódott tovább a cigányzenekarok világában.

1893-ra úgy tűnik, teljesen beérett a zenekar. Miután meghívásra néhány hétig egy fővárosi étteremben muzsikáltak, hazatérve így minősítette őket a Zala újságírója:

Zala 1893. július 23.

Nézzük, hogy az állandó kávéházi muzsikáláson kívül hol lehetett még Sárközi Jancsit és zenekarát hallani:

Ott voltak  különböző egyletek által rendezett vigalmakban (korcsolyázók egylete, iparos ifjak egylete, könvkereskedők köre, nőegyleti rendezvények stb.).

Az abban az időben rendezett kanizsai előkelő bálokon is többnyire ők játszottak (Társaskör bálja, Zala megyei ifjak bálja, a Polgári Egylet bálja).

Őket hívták hivatalos bankettekre is - például amikor a Zala megyei főispánt köszöntötte a város.

Előkelő családok megrendelésére is játszottak. Többször muzsikáltak a gelsei Gutmann családnál estélyen, díszvacsorán.

Valamikor az 1900-as évtized első felében az öreg Sárközi Jancsi, aki ugyan még csak negyvenes éveit taposta, de több évtizednyi állandó éjszakai muzsikálás nyilván megtette a hatását, a prímás posztját átadta egyik fiának (szerintem valószínűleg a legidősebb Dezsőnek) s ezzel elkezdődött zenekara életének hanyatló szakasza. Trónkövetelő is érkezett, egy bizonyos Kanizsai Oláh Sándor és bandája személyében. Oláh korábban, Budapesten muzsikálva, nagykanizsai származásúként reklámozta magát. Akkor ezen a Zala újságírója el is mélázott, hogy ugyan nem hallott ilyen nevű, Kanizsáról elszármazott prímásról, de ha valaki így hirdeti magát, akkor jó neve lehet a fővárosban a kanizsai cigányzenészeknek. Az ifjú prímás aztán jött, látott, győzött, és egyből elszipkázta Sárközi Jancsi legjobb muzsikusait... A trónkövetelő versenyre hívta ki a régi kanizsai zenekart. De amikor a Sárközy-banda csak úgy fogadta el a felkérést, hogy a prímások versenyében az öreg Jancsi áll csatasorba, Oláh Sándor elmismásolta a versenyt... De ezzel együtt is a fiatal zenekar lett az ügy nyertese: a Sárközi-banda kénytelen volt elszerződni Tarcsára. 1907 május végén, egy keddi estén tartották búcsúestjüket, amikor tányérozás nélkül muzsikáltak. Másnap, mint a Zalai Közlöny tudósított, már az elegáns Oláh Sándor foglalta el a helyüket, hogy síró hegedűjével vidítsa a bánatos magyart. S elég hálátlanul még azt jegyezte meg, hogy búsulásra nincs ok, mert Oláhnak is kitűnő zenekara van...

1908 novemberében ugyan újra Kanizsán találjuk a Sárközi-zenekart, de ez már tényleg az agónia. Az öreg, alapító prímás, Sárközi Jancsi - nevezzük most már Jánosnak - 1910. május 12-én, délelőtt fél 12-kor elhunyt Magyar utca 27. alatti lakásán:

Néhány érdekes és találó gondolat a Zala 1910. május 13-i számában megjelent hosszú nekrológból:

A vén cigány halála. Sárközi Jancsi meghalt

Mélységes gyász van a cigánysoron, de még azon túl is Nagykanizsán mindenütt, hol még van becsülete a cigányzenének. Sárközi Jancsi, "a Jancsi" kezéből kihullt a vonó és vidám nóták hegedűsét holnapután temetni fogják Beethoven gyászindulójával. 

Hogy mily változatos, gazdag élet zárult be egy ily öreg cigány halálával, arról alig lehet fogalmunk. Ebben az életben tarka változásban egyesültek a mélységek és a magasságok, pompa és nyomor [...] vad orgiáknak, gáláns szerelmi ügyeknek, tévedt lelkek elbúsulásának, féktelen örömöknek és fekete bánatoknak volt diszkrét tanúja, mulattatója, vigasztalója. Egész életén át ott volt, ahol "az élet kiéli magát". Aratta a dicsőséget és a bankókat. Az előbbiből nem igen kért a szerény János, mégis ez maradt meg mellette öreg napjaiban. A pénzt jobban szerette, de ez nem maradt meg, a lehető első alkalommal hűtlen lett hozzá. Végül a legnagyobb nyomorral küzdött a jobb sorsra érdemes János.

Kiváló, elsőrendű cigány[zenész] volt. Nem mesterember, amilyent tömegesen nevel a cigánysor, hanem még abból a fajtából, amelyet a füle, a vére, a lelke, a csodálkozó, a naiv, borongó lelke művésszé emel. Ő maga tisztában volt a munkája igen becsületes értékével, de nem kérkedett vele. Csendes lemondással tűrte és csodálta hogy emelkednek ifjú virtuózok, "Kinctlérek" - de nem művészek - a feje fölé. Utóbb már ritkán vette kezébe a hegedűt, beteg volt. Az ital, az éjszaka, a füst a szívére feküdt. Csendes rezignációval várta a halált és csak olyankor adta jelét annak, hogy ő is él, ha nagyritkán, akadt valaki hajnaltájban, ki Beethoven gyászindulóját akarta meghallgatni és azt a másik gyászosat: "Kitették a holttestet az udvarra"... Azt a kettőt, melyet holnapután az ő nagy tiszteletére fog muzsikálni a gyászbaborult, gazdátlan banda.

[...]

A nagykanizsai köztemetőben helyezték örök nyugalomra. Nem sokkal halála után fondorlatosan ellopták a hegedűjét... Özvegye próbálta valóra váltani utolsó kívánságát, egy szép sírkövet. Férje intenciója értelmében elment néhány urasághoz, akik szerették Jancsi muzsikáját. Ők adakoztak is valamennyit, de úgy látszik, nem eleget, mert az akció aztán szépen elaludt. Azóta nyoma veszett még Jancsi sírja helyének is...

Fiai közül a már említett Dezső (1887-1936) és ifjabb János (1897-1957) követték apjukat, s a 20-as, 30-as években voltak Kanizsa kedvelt muzsikusai. Lánya, Erzsébet egészen 1980-ig élt. Nem tudom, van-e leszármazottja, őriz-e valaki Sárközi Jancsiról legalább egy fényképet a fiók mélyén... milyen érdekes lenne, ha előkerülne róla legalább ennyi...

Felhasznált dokumentumok:

A Zala és a Zalai Közlöny című hírlapok évfolyamai, hozzáférhetők a nagykar.hu oldalon

Nagykanizsai római katolikus anyakönyvek a Zala Megyei Levéltárban

Nagykanizsai állami anyakönyvek a familysearch.org oldalon