Placido Domingo Magyarországon 4. Radames

Folytatom Placido Domingo második budapesti színpadi szereplésének sajtóvisszhangjait.

Idéztem már Kertész Iván kritikáját az Erkel Színház 1987. április 20-i Aida előadásáról és egy kedves, "exkluzív" beszámolót szemtanútól. Ma Albert István értékelő írása következik, megjelent a néhai Film Színház Muzsika 1987. 18. számában. Címe, nemes egyszerűséggel: "Domingo". Begépeléskor igyekeztem megtartani a szerző eredeti kiemeléseit.

Film Színház Muzsika 1987. 21. címlapja

Domingo

      
Meg-megújuló viharos tapsoktól visszhangos estén köszöntötte az Erkel Színház közönsége (az igazi zenerajongók sorában sok "alkalmi" operalátogató is) Placido Domingót, a tenoristát. A világsztár türelmesen viseli rangját (ennek már az előző napi próbaszünetben tanújelét adta, amikor szorgalmasan és fölényesen válaszolgatott a tévélámpák fényében jó néhány zenétől-operától távoli, esetlen kérdésre), s aztán másnap őszinte meghatottságot mutatva hajlongott az önfeledten ünneplő publikum előtt.

      Radamesként Domingo természetesen minderre: az érdeklődésre, az elragadtatott ovációra (mely csak egy-egy tapshullám végén csapott át viszolyogtatóan ütemessé) - teljes mértékben rászolgált. Mert Domingo nem egyszerűen két rendkívüli hangszál "nagybirtokosa", hanem alkotóművész, nem egyszerűen tenorista, hanem nagyszerű énekes-színész.

      Az operaműfaj Itáliában jött létre, az olaszok joggal tekintik a magukénak, és nem véletlenül szentesítettek benne néhány szilárd, szinte megingathatatlan klisét. Az olasz publikum máig a "nagy pillanatokra" bukik, ott egy-egy bravúráriával, egy-egy formás, hatalmasan zengő együttessel csatát lehet nyerni...

      A spanyol Domingót nem kötik ezek a konvenciók, s már ezért is szerencsés választás volt Radamesre felkérni. Verdi Aidája ugyanis nem kizárólag a nagy pillanatok operája. Sűrűn vannak benne ilyenek is, de mint egyik méltatója találóan megjegyzi - teljességgel hiányoznak belőle a csúcspontokhoz vezető, szokványos "varratok". Az Aidában minden, az áriák, a páros jelenetek, az együttesek, a kórus, még a balett is a dráma szerkezeti felépítését, a jellemek rajzát, s a tragikus konfliktus kibontakozását szolgálja. Placido Domingo kiválósága, a mű iránti fogékonysága - egyebek között - abban nyilatkozik meg, hogy tudja, átérzi és átéli mindezt, s megbonthatatlan egységbe forrasztja össze a hangadást a szöveggel, az éneket a színpadi játékkal. Volt mersze piano "b"-vel zárni  románcot, majd céltudatos biztonsággal idézte elénk a hadvezért, a szerelmes férfit, akiért két nő verseng, azt a súlyos és gyötrelmes alternatívát, melyben választásra kényszerül a haza és a szerelem között. Minden Amnerisnek adott hideg válaszában érzékeltetni tudta, hogy Aidát szereti, még a királyi diadalmenet fényében, a királyi kegy birtokában is Aidát tartotta szemmel, érte lángolt a gyönyörű Nílus-parti kép kettősében, érte lángolt a halálra várás perceiben. Régen hallottuk ilyen megindítóan a két ariózót követő kettőst: O terra, addio... A szavakban kifejeződő értelem és a dallamban kifejeződő érzelem Domingónál - azonos. Ebben nyilatkozik meg az az igazi művészlélek, mely nélkül fémjelzett, értékes siker elképzelhetetlen.

      Mindehhez hozzáfűzhetjük, ami ilyenkor szokásos, hogy Domingo tenorja (melynél színben talán szebb is akad) makulátlan, érces és egyenletes, énektechnikája, hangadásbeli energiája, frazírozása bámulatos, kivételes érzéke van a dallamvonalak megformálásához, pontosan érzi, mit és mennyit kell adnia a lírai és mennyit a drámai akcentusokhoz. Domingo olyan művészegyéniség, akiről tudjuk, hogy kritikusan szemléli önmagát, a kritikától sem a dicsérgető-automata szerepét várja, mint oly sokan. Magas feszültségű légkört teremtő művész, ezáltal magával ragadja partnereit is.

      A szóban forgó estén mindenekelőtt Tokody Ilona Aidája és Polgár László királya ért föl a vendégénekes színvonaláig. Tokody bensőséges, érzelemmel telített, a figurával mindvégig azonosuló poétikus előadásával, gyönyörű pianóival, Polgár kiváló kultúrájával, nemes tónusával. Jelena Obrazcova Amnerise, a hang nem egészen intakt középfekvése miatt, halványabb volt a szokottnál, ám a negyedik felvonás jellemváltásakor, amidőn a gőgös királylányból szenvedő nővé lesz - jelentőset nyújtott. Ramfis főpapot Begányi Ferenc, Amonasrót Sólyom Nagy Sándor énekelte karakterisztikusan, méltóan az est atmoszférájához. A főpapnő szólamában Számadó Gabriellát hallottuk. Lukács Ervin vezényelte az előadást - energikusan. - Ad impossibilia nemo obligatur, azaz senki sem kötelezhető lehetetlenre - mondja a latin. Ezért a kórusról, a zenekarról, a tánckarról és egyebekről majd máskor... Most jegyezzük föl egy olyan est, olyan produkció dátumát - 1987. április 20. - melyben az operabarátok tábora bizonyára máskor is örömmel gyönyörködne.

Visszaveszem a szót a kritikustól. Van azért néhány megjegyzésem... Nem voltam ott (sajnos), de Domingo egyéniségét az azóta eltelt évtizedek sajtóvisszhangjai alapján még jobban megismerve nem hiszem, hogy fölényesen válaszolgatott volna, még esetleg buta vagy butácska kérdésekre sem. Másrészt pedig érdekelne, hogy a kritikus kinek, melyik tenoristának tartja a hangszínét szebbnek, mint Domingóét...  Jó, ezt nem lehet egzakt módon megállapítani, ez ízlés kérdése, de akkor is... Domingo hangja folyékony aranyként olvadó, csodálatos hang, szerintem ennél szebb nehezen képzelhető el...

Győződjünk is meg róla:)

Szerencsére rendelkezésre áll a YouTube-on ennek az előadásnak a teljes felvétele! 17 részre bontotta fel kedves felrakója, aki nekem is társam az opera- és Domingo-szeretetben, és aki nagy jót tett ennek a felvételnek a közreadásával. Nehéz részletet választani, de legyen a kritikus által is emlegetett Nílus-parti nagy kettős, az előadás egyik zenei csúcspontja. Amúgy pedig, ahol ez van, könnyedén hozzáférhető a többi rész is :)

 

A témát még folytatni fogom!