Ami a "Liszt és Nagykanizsa" könyvemből kimaradt 1.

2011-ben, Liszt Ferenc születésének bicentenáriuma alkalmából kis könyvecskében foglaltam össze mindazt, amit addig városom, Nagykanizsa és Liszt – nyilvánvalóan közvetett – kapcsolatairól sikerült kiderítenem. Azóta előkerült néhány dolog. Szívem szerint a könyvből kellene egy "jav. bőv." kiadást csinálni, csak hát az nem olyan egyszerű. Blogban nyilvánosságra hozni viszont szerencsére az ☺ 

Fussunk neki az első kiegészítésnek, ami arról szól, hogy egy jeles alkalommal a kanizsai kötődésű Királyi Pál nyújthatott át Lisztnek arany babérkoszorút.

 

Ez a nevezetes koszorú...

 

... mely a középső oszlopban lentről a második

1873. november 9-én a pesti Vigadóban került sor a Liszt Ferenc ötven éves művészi jubileumát országos szinten megünneplő rendezvénysorozat egyik legfontosabbjára. Gobbi Henrik ünnepi kantátájának elhangzása után Királyi Pál lépett a zongorák elé és a központi helyen ülő Liszt Ferenchez fordult. A közönség soraiban ott voltak a főpolgármesterrel az élen Budapest főváros legfőbb képviselői, a magyar és külföldi zeneegyletek küldöttei, Liszt barátai – köztük Haynald Lajos bíboros, Apponyi Albert politikus –, és a tisztelők, a közönség sokasága. Amikor Királyi Pál előlépett, mindenki érezte, hogy az ünnepély fő mozzanatához érkezett. És valóban, szép beszéd kíséretében nyújtotta át az ünnepeltnek a nemzet háláját jelképező arany babérkoszorút. Az egész nemzet hálája úgy nyilvánult meg az értékes elismerésben, hogy biztosan nem csekély árát az egész országra kiterjedő közadakozás eredményéből fedezték. Kanizsaiak is hozzájárultak, köztük Bátorfi Lajos újságíró, akinek Emma lánya öt év múlva Liszt zeneakadémiáján fog tanulni:

Zala-Somogyi Közlöny 1873. 09. 28.

Az ünneplés egyébként már előző este megkezdődött, amikor Liszt lakása előtt három fúvószenekar adott térzenét, majd estély következett a Hungáriában. Oda is Királyi Pál,s vele Ráth Károly főpolgármester vezették be Lisztet, majd a pohárköszöntők sorát is Királyi nyitotta meg.

Királyi Pál

Miért éppen neki jutott ez a magasztos szerep? Ki volt ő akkor, 1873-ban? Milyen kapcsolatban állt a muzsikával és Liszt Ferenccel? Ennek érdemes kicsit hosszabban nekifutnunk:

1818-ban Szepetnek községben született, apja számadó juhász volt.  Tudásvágya és a gazdag nagykanizsai Bentzik család támogatása révén a kanizsai piarista gimnázium diákja lehetett. Ott szerezte meg zenei műveltségének is az alapját és igényét, ami aztán egész életében végigkísérte.

Királyi Pál tehát gyerekkorából hozta magával a zene szeretetét. De nemcsak a zenéét, rendkívül fogékony volt a kultúra más ágaira; ez a fogékonyság későbbi újságírói és közéleti tevékenységében is erősen visszatükröződött.

Kanizsa után a kecskeméti, majd a máramarosszigeti piaristáknál tanult mint novícius (szegény fiatalemberként nem igazán volt más választása, ha tanulni akart, mint az egyház), de nem tett szerzetesi fogadalmat, hanem később Pesten elvégezte a jogtudományi egyetemet. Újságíró lett, ám jogi végzettségének később, országgyűlési követként kiváló hasznát vette.
Éppen megvetette a lábát Pesten, amikor elérkezett 1848. Törékeny testalkata ellenére fegyverrel küzdött a szabadságharcban, mellette kiváló szervezőnek, tudósítónak és eredményes toborzónak bizonyult. A bukás után be is sorozták büntetésből az osztrák hadseregbe... 
Miután letöltötte egy évtizedre nyúlt büntetését, visszatért Budapestre és ott folytatta pályáját, ahol abbahagyta: az újságírás és a közélet területén. Eddigre már nagy tekintélyt vívott ki 48-as múltja és lapszerkesztői tevékenysége eredményeképpen. A közéletben hosszú éveken keresztül Zala megye országgyűlési követe volt mint elkötelezett, Deák-párti politikus, aki ifjan Széchenyi eszméin nevelkedett. Széchenyit azért is említem meg külön, hiszen az ő reformeszméinek volt sarkalatos pontja a "kiművelt emberfők sokaságának" kinevelése. Királyi sokat tett Zaláért, de sokat lakóhelyéért, Budapestért is, s tevékenységének egyik legfontosabb vezérgondolata éppen az "emberfők kiművelése" volt. Tagja lett a Pest, Buda és Óbuda egyesítését előkészítő bizottságnak, ahol az európai szintű főváros megteremtésének érdekében sok kulturális javaslattal is előállt. Később Pest egyik kerületének lett országgyűlési követe.

Most már közeledünk kiindulópontunkhoz, hogy miért ő üdvözölhette a jeles alkalomból Lisztet:

A Kiegyezés körüli enyhült légkörben megalakulhatott az Országos Magyar Daláregyesület – azaz az egész országban működő énekkarok tevékenységét összefogó központi szervezet. Királyi már a megalakuláskor fontos szerepet játszott benne, s hamarosan, az első elnök lemondása után őt választották meg a Daláregyesület vezető pozíciójára, amelyet egy évtizeden át kiváló érzékkel és példás szorgalommal látott el olyannyira, hogy aztán tiszteletbeli elnöke maradt haláláig. 
A Daláregyesület hátteréül érdemes elmondani, hogy 1849 után az önkényuralom minden fajta magyar csoportosulást, egyesületet betiltott. Különösen szigorúak voltak az énekkarokkal szemben, amelyekben a rebellió melegágyát látták. Így csak az elnyomás némi mérséklődésével jöhettek létre hazánkban énekkarok. 1867-re országszerte számos kórus létezett, s ezek bizonyos összefogására volt szükség, erre a célra alakult meg ez a központi egyesület. Országos dalosversenyeket rendeztek, pályázatokat tűztek ki az addig szegényes magyar kórus-irodalom bővítésére, új művek komponálására; Királyi Pál törődött ezek kinyomtatásával, terjesztésével, törődött a magyar zenei sajtóval, újságírással, hogy csak a legfontosabb területeket emeljük ki. Sokszor volt kénytelen használni közismerten kiváló diplomáciai érzékét, hiszen, mivel az egy nagy érdeken belül az egyes kórusok érdekei bizony nem mindig estek egybe, sokszor kellett békét szerezni, kisebb-nagyobb konfliktusokat elsimítani.

Daláregyesületi elnöksége idejére esett 1873-ban Liszt Ferenc ötven éves zeneszerzői jubileumának országos méretű megünneplése, így játszott benne Királyi Pál fontos szerepet. A szervezés háttérmunkája mellett számára is igazi, reprezentatív pillanat lehetett, amikor a hivatalos fővárosi jubileumi ünnepségen ő mondhatta az üdvözlő-beszédet és ő adhatta át Lisztnek az arany babérkoszorút. Szerepe nem merült ki ebben: még a szervezés időszakában ő nyújtotta be azt a meg is valósult javaslatot, miszerint Budapest vezetése magas díjazású Liszt-ösztöndíjat alapított, s Lisztre ruházta, hogy ezt minden évben ő maga ítélje oda három tehetséges, anyagilag rászoruló ifjú muzsikusnak. Ezt is Királyi Pál közölhette Liszttel a babérkoszorú átnyújtásakor.

Ezen a ponton érdemes rátérnünk a budapesti Zeneakadémia megalapításának eszméjére, mert Királyi abban is fontos szerepet játszott. Budapesten nem volt legfelsőbb fokú zenei képzés: addig a magyar tehetségek nagyrészt a bécsi zeneakadémián tanultak. Már a reformkorban felmerült az igény, de akkor még csak a középfokú Nemzeti Zenedét sikerült létrehozni – az is nagy eredmény volt. A kiegyezés után, az európai színvonalú magyar főváros fokozatos kialakítása újra előtérbe állította ezt az óhajtást. Ez szerencsésen egybeesett Liszt Ferenc személyes életének alakulásával, azzal, hogy egyre több időt töltött Pesten. Beleegyezett, ha sikerül megalapítani a Zeneakadémiát, akkor elfogadja az elnöki tisztséget és tanítani is fog. Ebben, a szervezésben végzett Királyi Pál – másokkal, például Apponyi Alberttal, Csengery Antallal együtt – nagy háttérmunkát, ismét mint az Országos Daláregyesület elnöke. Ő fogalmazta például magát az országgyűlés elé benyújtott indítványt. Voltak honatyák, akiknek az ügy fontossága mellett még Liszt személye sem jelentett garanciát, sőt, ellenségesek voltak vele szemben, így a Zeneakadémia alapításával szemben is. Bizony sok lobbizásra volt szükség, hogy az intézmény felállításának megszavazása mellé a kormányzat költségvetést is biztosítson... Így nyílhatott meg 1875-ben Budapesten a Zeneakadémia, amely mára az egyik legelismertebb és legtekintélyesebb ilyen intézmény a világon.

Ha Királyi Pál zenei kötődéseiről szólunk, nem csak Liszt Ferenc személyét kell emlegetnünk. 1888-ban Királyi javaslata és kitartó szervezőmunkája eredményeképpen valósult meg Erkel Ferenc ötven éves művészi jubileumának méltó megünneplése. Akkor is ő mondta az üdvözlő beszédet.

További kulturális-közéleti tevékenységéről még szinte órákig lehetne mesélni. Azt hiszem, napjainkban is nemcsak egyszerűen köztiszteletnek örvendő, hanem kifejezetten népszerű ember lenne. Csak egy apró példa: nagy állatbarát volt. Gondoskodott például a madarak téli etetéséről, kalitkákat helyeztetett ki a pesti utcákra, terekre...

Térjünk vissza még az arany babérkoszorúra. Szalagcsokrán a következő felirat látható: Liszt Ferencz 50 éves művészi pályája emlékéül tisztelői. Buda-pest 1873. A leveleket összefogó szalagra Liszt fontos műveinek címét vésték fel.  

Lisztet rendkívül meghatotta az elismerés. Rögtön meg is ígérte, hogy a babérkoszorút a Nemzeti Múzeumnak fogja ajándékozni – és úgy is tett. De nem csak ezt az tárgyat hagyományozta a múzeumon keresztül a nemzetre, hanem többek között Beethoven híres Broadwood-zongoráját, ami már jó ideje az ő tulajdonában volt, és a nevezetes díszkardot, amelyet alig harminc éves korában, 1840-ben Pesten kapott. Mindezek ma megtekinthetők a Nemzeti Múzeum állandó kiállításán. Egy külön vitrinben, amelynek fő helyén a Királyi Pál által átnyújtott arany babérkoszorú látható (képet fent mutattam róla), valóságos koszorú-erdőt szemlélhetünk: ebből összesen hét darab volt Liszt Ferenc; a többi más nagyságoké, Jókai Móré például.

Beethoven zongorája, a díszkard és Barabás Miklós festménye

A Zöldfa szálló 3.

Folytatom az Erzsébet tér 9. számú, minden kanizsai által ismert épület kultúrtörténetének áttekintését.  

Az előző részeket itt olvashatjuk vissza:

1. rész

2. rész

A fenti régi képeslapon a Zöldfától balra az 1906-ban épült dohányraktár lovagvár-szerű, a 2. világháború legvégén leégett épülete látható.

A Zöldfa szálló emeleti nagyterme volt a helyszíne a Kanizsára vetődő színtársulatok előadásainak is. Amikor pedig az időjárás megengedte, a szálloda kertjében játszottak.

A reformkortól az 1880-as évek elejéig német és magyar társulatok egyaránt felléptek itt, bár a korabeli leírások szerint a kicsi színpad meglehetősen próbára tette a játszókat. A német társulatok általában jobb anyagi helyzetben voltak, gazdagabb kiállítású előadásokat tudtak produkálni, köztük operetteket, sőt, előfordult, hogy operát is. 1871-ben például Joseph Ludwig német társulata előadta Bellini Normáját, a Trubadúrt és az Ernanit. Bár e két utóbbi előadás esetében a Zala-Somogyi Közlöny híradásából nem derül ki egyértelműen, valószínűleg Verdi operáiról van szó, mivel mindkét címet olasz változatban említi. 

Zala-Somogyi Közlöny 1871. 04. 15.

A magyar nyelvű színjátszás lassabban hódított tért. 1846 július elején minden bizonnyal a Zöldfában került sor Havi Mihály és Szabó József  társulatának vendégszereplésére. Mindketten énekesként működtek, majd 1846-ban dal- és tánctársaságot szerveztek, mellyel rögtön külföldre indultak. Céljuk az volt, hogy 

műsorukban oly jelenetek fognak a magyar életből föltüntetni, dallamok, tánczok s prózai előadások kíséretében, mellyekből a külföld a magyar zene és dallam természete, nemzeti sajátságaink, szokásaink, öltözködésünk, szóval kül s beléletünk felöl, a legtisztább s legelferdítés­nélkülibb fogalmakat szerezhet magának. (Pesti Divatlap 1847. júl. 29.)

Repertoárjukon részletek szerepeltek többek között Erkel Ferenc akkor újdonságnak számító Hunyadi László, valamint Thern Károly: Tihany ostroma című operáiból. Játszották Szigligeti Ede: Csikós című népszínművét is. Kanizsán, amely Ausztria és Itália előtti utolsó magyarországi megállóhelyük volt, valószínűleg külföldre szánt műsorukkal, vagy annak részleteivel léptek fel. Amint egy korabeli újságban olvasható, az itteni előadások után

a magyar vándor karaván mégegyszer és utójára gyékényes szekerekbe bújt, és Julius 6-án bátortalan, kétkedő szívvel léptük át hazánk határát […] A határnál megállítánk kocsinkat, s Kölcsei hymnusával vettünk búcsút a ránk mosolygó hazai vidékektől… (Pesti Divatlap 1847. júl. 29.)

1852-ben rövid szezont tartott a Zöldfában Latabár Endre társulata.

Latabár Endre (1811-1873) szobra Miskolcon

A Latabár-dinasztia alapítója színigazgató, operaénekes és színházi karnagy is volt. Kanizsára még a győri színészek élén érkezett, itteni szereplése után hamarosan a miskolci színház igazgatója lett. Déryné Széppataki Róza nevezetes visszaemlékezéseiben olyan színházi embernek festi, aki sokat tett a magyar operajátszás fejlődése érdekében. Kanizsán zenés népszínműveket játszottak, köztük a Házassági három parancs címűt. E mára már elfeledett színdarab dalaiból Latabár néhánynak a szövegét közölte előadásainak népszerűsítésére Kanizsán kiadott, Játékszíni emlény című kis könyvecskéjében. Benne a kanizsai közönségtől versben búcsúzott. Kedves gesztus volt, bár valószínűleg minden szereplési helyen megcsinálta ugyanezt, csak a város nevét kellett aktualizálnia.

A korabeli színházi élet másik jeles egyénisége, Szuper Károly egy

Szuper Károly (1821-1892)

hónapon át vendégszerepelt társulatával a Zöldfában. Két-három naponta tartottak előadásokat, amelyek a helyi Markbreiter nyomdában készíttetett, nagyrészt fennmaradt színlapok segítségével rekonstruálhatók. A Nagykanizsa színházi életét feldolgozó Dobó László szerint műsoruk kiemelkedő értéke, hogy a kor divatos francia szalonvígjátékai mellett sok eredeti magyar művet játszottak, például Szigligeti Ede énekes-zenés népszínműveit. 1862-ben Szuper és társulata újra ellátogatott Kanizsára, s nekik köszönhető, hogy az akkori színházkedvelők a Zöldfa színpadán négy előadáson is láthatták-hallhatták a magyar színművészet egyik legnagyobb egyéniségét, Egressy Gábort. 

1864 farsangjának végén érkezett Kanizsára a Balogh Alajos-féle színtársulat. Ők mutatták be március 9-én a kanizsai közönségnek az első operettet, Offenbach: Varázshegedű című művét. A Zala-Somogyi Közlöny így értékelte a produkciót március 20-i számában:

Az előadás várakozáson fölüli volt, Szigetköziné éneke s játéka kitűnő, Komáromi ügyesen játszott s jól énekelt. Makfai Nina jó, ámbár hangja gyenge. Ki kell emelnünk Dankó Gábor szorgalmas s ügyes zenekarát — mely az operettet 36 óra alatt betanulva, az énekkel összevágólag játszotta.

E néhány sorból azt olvashatjuk ki, hogy a Zöldfa akkori helyi zenekara, Dankó Gábor prímással az élén látta el az előadás kíséretét. Ez valószínűleg nem egyedi eset volt. Néhány nap múlva a társulat Marcsa, az ezred leánya címmel minden bizonnyal Donizetti vígoperáját adta elő, magyarosított szerepnevekkel. A korabeli tudósító ebben az előadásban is kiemelte a címszereplő Szigetköziné – akit a magyar színháztörténet Hetényi Antónia néven tart számon – vidor játékát és szép énekét.

Az 1870-es években még több színtársulat lépett fel a Zöldfában, többnyire a kora tavaszi, illetve őszi időszakban, s legtöbbjük műsorán közönségcsalogató operettek, népszínművek szerepeltek; klasszikusok és nemzeti drámák előadásain jóval kisebb volt a látogatottság. 1869-ben Károlyi Lajos színigazgató már bérleteket is kibocsátott.
A Zöldfa utolsó sikeres színi szezonjai 1871-ben, illetve 1873-ban Bokody Antal nevéhez fűződtek. A korabeli sajtóban a következő pillanatkép és értékelés volt olvasható (idézi Dobó László, forrás megjelölése nélkül):

Lehangolt közönnyel haladtunk a színház felé, de a Zöldfa vendéglő körül szokatlan járás-kelést, csoportosulásokat láttunk. Aztán benyitottunk a színházba […] zsúfolt nézőteret találtunk. És ez nem csak egy est tapasztalata. Zsúfolt házak előtt játszik Bokody úr magyar színtársulata, mióta Kanizsán van. Pedig az utcák komorak és sötétek, rossz a kövezés és nagy a sár… Ezen kellemes tapasztalás után elmondhatjuk, hogy Kanizsa város polgársága a magyar eszmékért lelkesül. A város polgárainak többsége magyar szellemben él és gondolkodik.

Helyi műkedvelő színielőadások is zajlottak a Zöldfában. Ezen a színlapon ott látjuk Biba Ferenc nevét. A fiatal jogász Erdősy Eugénia bátyja volt; az 1872-es előadás után már nem sokáig élt, egy év múlva tüdőbajban elhunyt.

Az 1870-es évek után, amikor az épület megszűnt szálloda lenni, a színházi előadások az akkoriban megnyílt Arany Szarvasban folytatódtak.

Legközelebb a Zöldfában tartott hangversenyekről számolok be.