Csodálatos vélemény új könyvemről

Október végén jelent meg új könyvem, a Nagykanizsa zenei lexikona:

 

 

A napokban csodálatos visszajelzést kaptam róla, ami nagyon boldoggá tett. Eredetileg magánlevélként érkezett, de megkérdeztem feladóját, megengedné-e, hogy nyilvánosságra hozzam. Ő ezt nagyon kedvesen és igazán előzékenyen lehetővé tette, így boldogan és büszkén osztom meg itt a blogban.

 

Nekem ez egy nagyon fontos szakmai értékelés is, hiszen írója KERÉNYI MÁRIA, a magyar újságírás nagyasszonya, zenekritikus, szerkesztő, fordító, s négy évtizeden át a Magyar Rádió szerkesztő-műsorvezetője. Több könyv, köztük a számomra különösen kedves Neményi Lili életrajz szerzője.

 

Közös barátunk révén jó tíz éve röviden találkozhattam is vele Kaposváron, a legelső Kaposfest idején. Megtisztelő, hogy azóta sem felejtett el, tud rólam, olvassa a blogomat. Így elküldtem neki új könyvemet. November 17-én megérkezett levele, amelyet teljes terjedelemben mutatok meg:

 

Kedves Katikám, igazán kellemes meglepetésként ért, hogy néhány futó találkozásunk után nemhogy megőriztél emlékezetedben, de még olyan értékes műveddel is megleptél, mint a most megjelent Nagykanizsa zenei lexikona! Miután rendszeres olvasója vagyok az internetes periodikák oldalain publikált kataliszt-dolgozatoknak, amelyekben mindig sok érdekességet és új információkat találok, értesültem a lexikonod elkészültéről is – és most hipp-hopp, jóvoltodból már kézbe is vehetem, méghozzá személyes dedikációval, külön nagy örömömre... Bevallom, amióta Gerő Kati kedd este elhozta nekem személyesen, egész nap azt bújom, annyira leköt mind a gazdag tartalma, mind a teljesen egyedi, bámulatosan közvetlen, megnyerő stílusa, amivel azonnal belopod magad olvasóid szívébe! Hálás vagyok továbbá azért is, mert lapjain rengeteg ismerős névre bukkanok, olyan muzsikusokéra, akik tudtommal más katalógusokban nem szerepelnek, Te viszont a szorosan vett életrajzi adatok mögött a személyiséget is fölidézed, arcvonásokkal és színekkel, korrekt dokumentumok tükrében – s ugyanakkor szeretetteljesen... Engem elbűvöl, hogy a címszavak mögött olykor egy film forgatókönyve vagy színpadra kívánkozó dráma szinopszisa sejlik föl, s akár egy novelláskötet tartalomjegyzéke is kibontakozik!

         Szívből gratulálok a gyönyörű munkádhoz, kedves Kati, sok sikert kívánok további terveidhez, és töretlen munkakedvet meg jó egészséget álmaid valóra váltásához, szeretettel, köszönettel – Kerényi Mária aranytollas újságíró

 

Kaptam már sok dicséretet, eddig megjelent munkáimnak igazán kedvező volt mindvégig az olvasói és kritikai visszhangja, de Mária levele végtelenül boldoggá is tett, hiszen a szakma csúcsáról érkezett és úgy érzem, tökéletesen belelátott gondolataimba és törekvéseimbe. Egyúttal nagy lökést adott, hogy folytassam; bár semmiképpen nem hagynám abba, de most még biztosabb vagyok abban, hogy jó úton járok módszer és stílus terén is.

 

Drága Mária, itt is nagyon szépen köszönöm, és kívánok sok szeretettel hosszú életet, egészséget, derűt, boldogságot!!! 

 

Végül egy lábjegyzet: a Mária által említett Gerő Katalin kiváló szobrászművész, a nagykanizsai Strém Kálmán dombormű és szobor alkotója, akivel a városunkból elszármazott zeneszociológus és hangversenyrendező emléktáblája kapcsán ismerkedtünk meg és kötöttünk barátságot. Ez a barátság is érdemelne egy posztot, hiszen olyan momentumok fémjelzik, mint a Strém Kálmánról szóló életrajzi könyv és a budavári Haydn-dombormű megvalósulása. De erről majd máskor!

Miért hiányzik a Farkas Ferenc Énekegyüttes Nagykanizsa zenei lexikonából?

Két nap óta furdal a lelkiismeret. Nagyon boldog vagyok, hogy egy évi kényszerpihenő után megjelenhetett Nagykanizsa zenei lexikona című könyvem, és igazán szép és sikeres volt a bemutatója, a 100 + 1 éves Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar remek jubileumi koncertjéhez kapcsolódva.

 

www.nagykar,hu

De erősen furdal a lelkiismeret. A lexikonba nem írtam bele ugyanis a Farkas Ferenc Énekegyüttest.

 

Nem mintha nem jutottak volna eszembe és nem értékelném őket nagyon nagyra. Sőt, azt hiszem, ők maguk, legalábbis karnagyuk és az együttesben régebb óta éneklők ezt a nagyon nagyra értékelést tudják is rólam, számtalanszor hangoztattam, korábban újságcikkekben is leírtam. Most megpróbáltam magamban utánajárni, hogy akkor mégis hogyan eshetett meg, hogy kimaradtak a könyvből.

 

Forrás: az Énekegyüttes facebook-oldala

 

Ez a lexikon Nagykanizsa zenei múltjának lexikona. Kétfajta lexikontípus van: a klasszikus lexikon és a "ki kicsoda" típusú lexikon. A klasszikus lexikonok a múltat tárják fel, például csak már elhunyt személyek kerülnek bele, ezzel szemben a "ki kicsoda"–lexikonok kifejezetten csak a jelent, így azokban csak élő kortársak találhatók.

Én klasszikus lexikont szerkesztettem Nagykanizsa zenei életének történetéből. Ez személyek esetében egyértelmű. Viszont: könyvem nem csak személyeket, hanem különböző együtteseket és intézményeket  is tartalmaz. Ezek között vannak olyanok, amelyek – szerencsére – ma is élnek és működnek, ám olyan múltjuk van, ami fontos része a lexikon tárgykörének, tehát semmiképpen sem kihagyhatók.

 

Azonban  van itt egy kockázatos határmezsgye, amit végig éreztem a munka során: a lexikonszerkesztő felelőssége, hogy eldöntse, az élő és működő együttesek és egyebek közül kiket választ ki, kiknek olyan a történelmi múltja, hogy bekerüljön. Nyilván egy most 100 éves együttes, illetve jog- és szellemi elődei esetében ez egyértelmű. De akiknek/amiknek rövidebb a múltja?  Itt a kockázat, hiszen valamekkora múltja minden működő együttesnek van, de azt nem tartottam lexikonom feladatának, hogy minden mai formációra kitérjen. A Bojtár együttes például azért került a könyvbe a Kanizsa Táncegyüttessel együtt, mert az ő múltjuk a kiskanizsai művelődési házban 1970 körül létrejött pávakörben gyökerezik, ők onnét nőttek ki az évtized végén. De valóban, nem voltam teljesen következetes, mert van a lexikonomban két olyan formáció (az Igricek és a Kanizsa Csillagai), amelyeket ha beleszerkesztettem, akkor az 1991-ben alakult Farkas Ferenc Énekegyüttest is bele kellett volna. Hiszen már nekik is több, mint harmincéves – és nem is akármilyen! – múltjuk van. Mentségem csak annyi, hogy ők nekem egy annyira ma élő és virágzó együttes, és ez a harminc év az én életemben is olyan gyorsan elfutott, hogy a lexikon munkálatai közben sosem úgy gondoltam rájuk, mint a múlt egy darabjára. Ebben valószínűleg hibáztam és sajnálom...

 

Talán most hogy ezt megírtam, kevésbé fog furdalni a lelkiismeret és ők sem fognak haragudni... 

 

Viszont tényleg nagyon kellene egy "ki kicsoda"-szerű számbavétel, amely Nagykanizsa zenei életének mai állását mutatná be. Bevallom, erre kevésbé érzem magamat alkalmasnak, és időm sem nagyon lenne rá, ugyanis városunk zenei múltjában még mindig nagyon sok feltárni való van, s elsősorban ezt érzem feladatomnak.

 

Hofrichter Emma, a zene papnője

Újabb portrém következik Nagykanizsa zenei életéből: egy csak a zenének élő hölgy, akit hetvenedik születésnapján a polgármester, egyúttal régi növendéke majd muzsikustársa "a zene Vestájának" nevezett.

 

 

Ő HOFRICHTER EMMA hegedűművész, tanár.

 

Élete két alapvető dátuma Budapesthez kötődik: ott született 1871. december 15-én, és ugyanott hunyt el 1956. október 27-én, ám 85 évének  körülbelül kétharmad részét Nagykanizsán élte le, pedig nem is voltak kanizsai gyökerei.

Apját, Hofrichter János (1818-1889) festőművészt nem tartják számon a magyar képzőművészeti lexikonok, bár több vidéki templomban dolgozott. Ő festette az oltárképet 1864-ben Felsőesztergály (ma Horné Strháre, Szlovákia), 1869-ben Alattyán (Jász-Nagykun-Szolnok megye), 1879-ben Kökényesd (ma Porumbesti, Románia, Szatmár megye) templomaiban. Az ő alkotásai a váci Hétkápolna és a kékkői (Modry Kamen, Szlovákia) kálvária stációképei is.

Családjával Pest belvárosában lakott, a Gránátos – ma Városháza – utcában. Felesége neve Kittel Mária. Gyermekei közül az 1866-ban született Anna is kitűnő hegedűs lett: ő Pesten alsófokú tanfolyami zenetanárként működött, kezdetben a Zenekedvelők Zeneiskolájában, majd mint zenetanfolyam vezető egészen 1933-ig a II. kerületi állami fiúiskolában (Appel Aurélné).

 

Emma születését a Pest belvárosi római katolikus plébánia anyakönyvében rögzítették, érdekes módon Johanna Emília néven. Abban az időben az Emma az Emília általános becéző alakja volt, s hősnőnk egész életében ebben a formában használta, s a későbbi hivatalos iratokban is így szerepel.

 

 

 

A pesti IV. kerületi (ma az az V. kerület) polgári leányiskolába járt. 1884-ben végezte el a 4. osztályt, ahol kiváló énektanár, Bellovits Imre – korábban Smetana-növendék Prágában – volt az osztályfőnöke és énektanára. Az 1880-as évek második felében a Nemzeti Zenedében tanult hegedülni Gobbi Alajostól.

 

Az 1890-es évek elejétől 1894-ig a berlini Zeneakadémián Joachim József növendékeként képezte magát tovább. Életének fehér foltjai közé tartozik, hogy egyáltalán hogyan, milyen úton, és pontosan mikor került oda. Annyi feltételezhető, hogy kiemelkedően jó hegedűs lehetett már a Nemzeti Zenedében, szülei pedig voltak annyira vagyonosak, hogy tudták külföldön taníttatni.

Ekkor már volt Pesten is Zeneakadémia, és akik mégis külföldön tanultak, inkább a közeli Bécset választották. Hogy Emma Berlint, abban Gobbi Alajos közvetíthetett, mint Emma zenedei hegedűtanára. De akárhogyan is történt, Joachim személyében világelső tanára lett.

A „hegedűkirály”, ahogy már életében Joachim Józsefet nevezték, Burgenlandból származott. Csodagyermekként Mendelssohn támogatását élvezte. Később volt Liszt koncertmestere Weimarban, majd ellentáborához csatlakozva Berlinbe költözött, ahol 1869-ben lett az akkor megalapított Zeneakadémia (Sing-Akademie) első igazgatója és hegedűtanára, posztját 1907-ben bekövetkezett haláláig betöltve. Növendékeinek névsorában olyan nevek szerepelnek, mint Hubay Jenő, Auer Lipót, Vecsey Ferenc. Erős baráti-munkatársi kapcsolat fűzte Brahmshoz; szólistaként és kamarazenészként hatalmas tekintélynek örvendett az egész világon. Ma is a valaha élt legnagyobb – vagy egyik legnagyobb – hegedűművésznek tartják. Ilyen nagyságrendű művész-pedagógus lett Emma tanára! Nagy kár, hogy berlini éveiről semmit nem tudunk.

Egy közvetett bizonyíték szerint 1890-tól 1894-ig látogatta a berlini zeneakadémiát. Ez a bizonyíték a nagykanizsai Városi Zeneiskola egy 1933/34-es tanévből származó irata: egy, a fenntartó minisztérium által kibocsátott kérdőív, amelynek egy kérdése arra vonatkozott, hogy Nagykanizsán kik és milyen végzettséggel foglalkoznak a zeneiskolán kívül hangszer tanításával. Gyaníthatóan az érdekeltek megkérdezése alapján kerültek be a válaszok, Hofrichter Emmával kapcsolatban a következő: "A Berlini Zeneakadémiát látogatta négy évig (1890-1894), de végbizonyítvánnyal vagy oklevéllel nem bír".

1894 nyarán tért tehát haza. Azon az őszön néhány kisebb koncerten fellépett Pesten:

 

Hofrichter Emma fiatal hegedüművésznő ki most fejezte be művészeti tanulmányait Joachim tanárnál Berlinben, hazaérkezett. Legközelebb egy hangversenyben fog játszani a fővárosi Vigadóban. (Fővárosi Lapok 1894. október 12.)

 

NAGYKANIZSÁRA KÖLTÖZIK

 

Aztán hirtelen, minden átmenet nélkül Nagykanizsán találjuk. 1894. december 15-én Ábrányiné Wein Margit, a kor híres operaénekesnője a Polgári Egylet meghívására nagy, reprezentatív koncertet adott az Egylet akkor még újnak mondható városi palotájában (Sugár út 3.). A koncertet bevezette és lezárta a művésznő férje, a közismert költő, Ábrányi Emil. Az esemény jelentőségét az is emelte, hogy az Egylet karzatos nagytermében ezen a koncerten gyulladt ki először villanyfény. Az esten néhány hegedűszámmal közreműködött Hofrichter Emma. Ez volt kanizsai debütálása, éppen 23. születésnapján. Zongorán Bischitzky Melánia, a kanizsai magán-zenetanár és hangszerkereskedő Bischitzky Miksa leánya kísérte.

Kanizsa mindkét akkori hírlapja viszonylag részletesen emlékezett meg az eseményről. Közülük december 22-i számában a Zalai Közlöny írta meg azt, hogy Emma ekkor már le is telepedett Nagykanizsán:

 

Egy nálunk eddig ismeretlen művésznő, Hofrichter Emma k. a. mutatta be hegedűjátékát a közönségnek. Az úrnő, a mint halljuk, helyben mint hegedűtanárnő telepedett le. A hírneves Joachimnál tanult Berlinben. Hofrichter Emma Ernst Elegiáját játszotta finom ízléssel, mély érzéssel és teljesen tiszta vonással. Bohm Capricciojában virtuóz játékával tündökölt. Ezek után, amit tőle hallottunk, csak örvendetes ténynek tarthatjuk, hogy ha a kisasszony városunkban marad és tehetségével mind szélesebb körökben fogja a hegedűjáték nemes művészetét terjeszteni.

 

A tudósító jóslata maradéktalanul megvalósult, Hofrichter Emma mintegy öt évtizeden át Nagykanizsán élt és dolgozott mint hegedű magántanár, tevékenysége rányomta bélyegét a város zenei életére.

 

Nagykanizsán 1926-ban sikerült csak felállítani a városi zeneiskolát, bár igény már évtizedek óta mutatkozott. Korábban különböző színvonalú magántanárok működtek, akik között voltak kiválóan képesített, nagy hatású pedagógusok is, mint Kartschmaroff Leó, a zsinagóga főkántora, Pásztor Miksa, a zsinagóga orgonistája, a már említett Bischitzky Miksa, Rosenberg Ádám, vagy a legendás Sterneck Zsigmond. Ők nagyjából a 19. század harmadik harmadában és a 20. század elején működtek. Ebben a körben Hofrichter Emma volt a legfiatalabb, hosszú pályája során neki még a Városi Zeneiskola megnyitása után is voltak magán növendékei.

 

A kései krónikásnak nincs semmilyen fogódzója, hogy Emma hogyan és miért került városunkba. Rokoni kötelék nem fűzte ide, családja mindig fővárosi volt; Anna nővére több évtizeden át Budapesten működött hegedűtanárként; apja élete során ugyan sok vidéki templomban festett oltárképet, de Kanizsán nem. Talán egy szívügy hozta Kanizsára? Ha igen, sem lett belőle házasság, Emma ugyanis soha nem ment férjhez. Csak és kizárólag a zenének és a tanításnak élt.

 

Évtizedeken át ugyanazt az életformát követte: ősztől koranyárig tanított, nyaranta pedig hosszabb időre mindig elutazott pihenni, nyaralni – hogy hova, még csak utalást sem sikerült róla találni. Szeptember eleje körül menetrendszerűen megjelentette a helyi újságokban rövid hirdetését, ami nagyjából mindig egyforma szövegű volt, ilyenformán: Hofrichter Emma nyaralásából hazaérkezett, óráit megkezdi.

Kezdetben, vagy amikor később új lakásba költözött, címét is megadta, vagy legalábbis körülírta, mint például: Iskola utca, Tóth-féle ház (1898), vagy Tóth-Hérics-féle ház (1899). E híradások és az abban az időben kiadott városi címjegyzékek alapján néhány lakásának helyét sikerült azonosítani, bár éppen ez a Tóth-féle ház nem teljesen világos. Az 1906-ban kiadott városi címjegyzék szerint a Bajza utca 5., ahol akkor lakott, kötődik Tóth Lajos ügyvédhez, viszont nem az Iskola (ma Zrínyi) utcában áll. De lehet, hogy az egy másik Tóth-ház volt. Az 1913-ban kiadott városi címtár már a Széchenyi tér 10. számot említi lakásaként. A hely ma azonos a Fő utca 24. számmal, csak a régi épület már nem létezik. 1927-ben és még néhány évig ő maga a Kisfaludy utca 39-et adta meg, úgyhogy ott is lakott (az a ház ma is létezik), majd az 1930-as évek közepétől annak közelében, a Csengery úton élt, a Kisfaludy utca sarkán.

 

Itt biztosan lakott: Kisfaludy utca 39.

 

Hofrichter Emma nagykanizsai pályája nem látványos, de annál nagyobb jelentőségű, hiszen kanizsaiak százait tanította hegedűjátékra legalább négy nemzedéken keresztül. Pedagógusi tevékenysége mellett mint előadóművész is gyakran fellépett: ifjú éveiben szólistaként kifejezetten sokszor, majd kamarazenészként is, az 1920-as évektől pedig az Irodalmi és Művészeti Kör szimfonikus zenekarának koncertmestere volt.

 

Nézzük ezeket a területeket külön-külön:

 

A HEGEDŰTANÁR

 

Évtizedeken át oktatta hegedűre a város ifjúságát. Ezen a téren hiánypótló volt a működése, mert a kanizsai magántanárok között túlsúlyban szerepeltek a zongoristák. Igaz, igény is elsősorban erre a hangszerre mutatkozott, de például Sterneck Zsigmond révén népszerű volt Kanizsán a gordonka is. Sterneck ugyan hegedűt is tudott tanítani, mert gyakorlatilag minden hangszerhez értett, de Emma valóban a legmagasabb szintű hegedűtudással rendelkezett, és évtizedeken át sikerrel ellensúlyozta a zongora hegemóniáját. Ez a kamarazenélés és a helyi zenekarok szempontjából volt rendkívüli jelentőségű, ami meg is látszott Kanizsa zenei életén. Bár a város első, tartósan életben maradt szimfonikus zenekara csak 1921-ben jött létre, de akkor már volt helyben annyi jól képzett amatőr hegedűs, ami lehetővé tette, hogy ez a zenekar felálljon és tartósan megmaradjon.

Növendékei közül többeket az általa megrendezett vizsgahangversenyekről szóló tudósításokból ismerhetünk. A névsorokban szép számmal akadnak előkelő kanizsai családok sarjai: Gutmannok, Weiserek, Zerkowitzok, Bogenriederek és mások. Őket általában saját otthonukban tanította, de adott leckéket lakásán is. Egyik legkiválóbb növendéke Székely Lili, aki hegedűművész lett, de Emma nevelt kitűnő hegedűst Krátky Istvánból, aki gyerekkorától járt hozzá. Krátky később főjegyzőként, majd 1930-tól polgármesterként sokat tett a város zenei életéért.

És volt számos névtelen tanítványa, akik több-kevesebb sikerrel küzdöttek a hangszerrel; a fiúk egy része ott muzsikált a piarista gimnázium zenekarában, mindkét nemből számosan ültek a Kör szimfonikus zenekarában, a többiekből pedig valószínűleg értő és igényes közönség lett.

Nem tudjuk, milyen módszerrel oktatott, de bizonyosan eredményesen. Egyik növendékkoncertjéről ezt írta a Zala című lap 1900. április 26-án:

 

A műsor […] arról győzte meg a közönséget, hogy Hofrichter Emma nemcsak azon tanítványaival tud érdemeset produkálni, a kik istenadta tehetséggel vannak megáldva, hanem azokkal is, a hol csak szakértelemmel, türelemmel, és lelkiismeretes tanítással lehet olyan eredményt elérni, mely dicséretére válik a mesternek.

 

Pontosan nem ismert, meddig folytatta magán zenetanári tevékenységét, hiszen soha nem tartozott intézményhez, valóban magánvállalkozásban tanított, így nem maradtak tevékenységéről levéltári iratok. Talán kénytelen volt idősebb korában is tanítani ahhoz, hogy megéljen, hiszen nyugdíjat bizonyára nem kapott, de lehetett olyan józan, hogy a bőségesebb években anyagilag előre gondoskodjon magáról. 1926, a Városi Zeneiskola elindulása után tovább dolgozott. Akkor már 55 éves volt, s bár a végzettsége fényesen megvolt hozzá, nem találkoztam forrással, amelyben felmerült volna a neve mint esetleges zeneiskolai tanárnak. De annyi magántanítással eltöltött év után valószínűleg ő sem tudott volna már beleszokni egy intézmény keretei közé (különösen nem az első igazgató, Vannay János szigorú irányítása alá…). Így addigi gyakorlata szerint dolgozott tovább, de növendékei azért megritkulhattak. 1941 és 1944 között még minden szeptemberben meghirdette a sajtóban, hogy nyaralásából hazatért és várja növendékei jelentkezését. Neve az 1944-es bejelentkezés után nem került elő többé Nagykanizsa megváltozott sajtójából, de Fentős Ferenc hegedűtanár, volt zeneiskolai igazgató ifjú korában, az 1940-es évek második felében még járt nála órákat venni.

 

AZ ELŐADÓMŰVÉSZ

 

Hosszú pályája során pedagógiai tevékenysége mellett előadóművészként is fellépett. Kanizsai bemutatkozásáról Ábrányiné Wein Margit koncertjén már volt szó. Később a legkülönbözőbb rendezvényeken gyönyörködtette a közönséget hegedűjátékával – zongorakíséretes szólókban és különböző kamarazenei felállásokban – a szilveszteri műsoroktól a jótékony célú hangversenyekig.

Önálló koncertet soha nem adott, mindig közreműködő volt más egyesületek, szervezetek által megvalósított rendezvényeken. Zenekarral sem játszott soha, és mégis, egészen késő idős koráig ragaszkodott Nagykanizsához.

Szemezgessünk a kanizsai sajtóból szóló szerepléseinek értékeléséből:

 

Nem mindennapi élvezetet nyújtott Hofrichter Emma kisasszony hegedűjátéka. – Bámulatos ügyessége a rendkívül tiszta kettős fogásokban tűnt ki legjobban. (Zalai Közlöny 1894. december 22.)

 

 Néhány későbbi szemelvény:

 

Hofrichter k. a. oly zsenialisan kezeli a vonót, hogy közreműködése a hangversenyt mindenkor művészi nívóra emeli. (Zala 1896. február 13.)

 

 

A felolvasás után Hofrichter Emma k. a. játszotta el hegedűn Wieniawski Románcát (op. 9.) Hofrichter hegedű játékáról nem mondhatunk mást, mint hogy Hofrichter perfekt művész, ki bámulatos technikai készséggel bánik vonójával és csodálatos hangokat tud kicsalni hegedűjéből. Midőn a darabot befejezte, szűnni nem akaró taps zúgott fel. (Zalai Közlöny 1897. november 13.)

 

Kedvelt nagyhatású műsordarabja volt Tartini Ördögtrilla szonátája, amelyet eljátszott az Irodalmi és Művészeti kör egyik felolvasásán is, Sarasate Faust-ábrándjával együtt:

 

A szonáta ördögi trilláit és dupla fogásait Hofrichter Emma kisasszony eleganciával győzte le. A themát pedig és annak gyönyörű cantilenáját sok érzelemmel és kifogástalan tisztasággal játszotta. … [A Faust-ábrándban] tündököltette bevégzett technikáját, mely dr. Perényi diszkrét és simulékony zongorakísérete mellett kitűnően érvényesült. (Zalai Közlöny 1900. március 17.)

 

Egy 1916-ban megjelent kritika, amikor már szólistaként kevesebbet, inkább kamaramuzsikusként lépett fel, de a Hadsegélyző egyik estjén újra játszott szólót is:

 

Az ő neve fogalom nálunk a hegedűjáték tudását illetőleg, technikájának tökéletessége s előadásának gazdag színvariánsa minden kritkán felül áll. Gyöngyöző stakkatói, pergő spikkatói, abszolút tisztaságú kettős fogásai és flageolettjei a legátók szépségeivel gyönyörűen olvadtak össze játékában. Szombati szereplése csak a múlt sikereit tetézte, mert játéka a felfogás előkelőségétől, a kivitel gondosságától, finomságától s nyugodtságától tündökölt. Ráadásában tónusának diadala zengett. Újból élveztük, újból megdicsérjük Hofrichter játékát. (Zalai Közlöny 1916. február 21.)

MUZSIKUSTÁRSAKKAL

 

Nagykanizsára költözése után nagyon hamar rátalált a muzsikustársakra: a profikra és a legmagasabb szintű műkedvelőkre. Alig pár hónap múlva például erről a társulásról adott hírt az újság, ami az Izraelita Nőegylet estélyét színesítette:

 

A közönség a Polgári Egylet nagytermét és a karzatot teljesen megtöltötte. Az első számot, Resch tavaszi üdvözletét, Hofrichter Emma k. a. (hegedű), Sternek Zs. (gordonka), ifj. Weissmayer Márk (fuvola) és Ollop Ernő urak (zongora) játszották. Resch zeneműve kellemes fülbemászó dallamaival a közönségnek nagyon tetszett. A közreműködők a darabot nagy precizitással adták elő. (Zalai Közlöny 1895. február 23.)

Sterneck Zsigmondról már esett szó, ifjabb Weissmayer Márk Villányi Henrik tanár, helytörténész testvére volt, Ollop Ernő pedig egy kanizsai kereskedőcsalád fia, aki ifjan két éven át a bécsi zeneakadémián tanult. Később más nevek is előfordulnak partnerei között, mint például Fishel Lajosné Bonyhádi Ida (Fejtő Ferenc kiválóan zongorázó, fiatalon elhunyt édesanyja):

 

Hofrichter Emma és Fischel Lajosné művészi játéka a tökéletes együttes minden jegyét karakterizálta s tehetségük igaz fényben ragyogott Wieniawsky Legendájában és Rechfeld Elfentanzajában egyaránt. (Zalai Közlöny 1910. november 28.) 

 

Az 1900-as évek első évtizedében különösen sokat játszott együtt a lánykorában szintén a bécsi zeneakadémián tanult Blumenschein Vilmosnéval:

 

A kisasszonyről eddig is tudtuk, hogy első helyen áll városunk hegedűsei között, de ezúttal mégis meglepett bennünket remek játékával. Az ő játékhangjainak gyönyörű tisztasága, a játszi könnyedség, amelylyel a legnehezebb futamokat megoldja, az a gyorsaság, amelylyel a legnehezebb fogásokat legyőzi, oly tulajdonok, amelyekkel csak művészek rendelkeznek; bár ezzel még nem tettünk említést arról sem, hogy játéka nem nélkülözi az érzelmek kifejezését. Gyönyörűséggel hallgattuk kettős fogásainak meglepő tisztaságát is. Ha mindezek után nem is említeném a játék nyomában felhangzó frenetikus tapsot, már akkor is magától érthető volna. A kisasszonyt zongorán Blumenschein Vilmosné úrnő kísérte kitűnően. Ezúttal az odaadó, nagyon pontos összjáték, párosulva kitűnő zenei tudással, jellemzék játékát. (Zala 1903. november 19.)

 

Gyakran triózott együtt Gürtler István fiatal hírlapíróval és Lukács Józseffel, a piarista gimnázium tanárával. Az 1900-as évek elején többször játszott két hegedűre írt darabokat kedves növendékével, Práger Béla gyógyszerész lányával, Práger Ilonával, majd Gráf Jolánkával és Krátky Istvánnal, aki vonósnégyes-partnere is volt.

 

VONÓSNÉGYES PRIMÁRIUSA

 

Emmának kamaramuzsikusként a változó, kissé ad hoc jellegű társulásokban való közreműködései mellett volt egy fontos ténykedése: vonósnégyest alapított, amely 1911-ben bukkant fel először a kanizsai sajtóban, amikor az Ipartestület jubileumi rendezvényén szerepeltek:

 

Az est legkiemelkedőbb mozzanata mégis a vonósnégyes volt, mit Hofrichter Emma hegedűtanárnő (1. hegedű), Sauermann József (2. hegedű), Gürtler István (viola) és Sauermann Béla (gordonka) adtak elő kifogástalan művészi precizitással, amelyről az volt az általános kritika, hogy az bármelyik fővárosi koncertteremben megállta volna helyét. (Zala 1911. szeptember 19.)

 

Ez a vonósnégyes azonban nem egy hivatalosan is bejegyzett kamarazenei társulás volt, pontos névvel, hanem az ad hoc felállások része, de áttekintve Emma több évtizedes kanizsai működését, fellépéseiből mégis egy önálló együttes léte körvonalazódik, amelyet utólag mindenképpen elnevezhetünk Hofrichter-kvartettnek – bár ezen a néven a helyi sajtó soha nem nevezte. Összetételét azért nehéz pontosan megadni, mert az újsághírek legtöbbször nem a zeneileg elfogadott sorrendben nevezték meg a tagjait és olyan is előfordult, hogy egy tag nem mindig azonos poszton játszott, mint például Krátky István, aki volt második hegedűs, de mélyhegedűs is. A biztos pont természetesen Hofrichter Emma mint primárius, aki mindig legjobb volt növendékeiből hívta össze az együttest. Első felállásban társai Gürtler István (mélyhegedű), illetve Sauermann Mihály polgári iskolai tanár öt, vele együtt kiválóan muzsikáló fia közül a két legidősebb, József (II. hegedű) és Béla (gordonka). Később bekapcsolódott a frissen diplomázott dr. Krátky István, aki már 1912-ben Gürtler István helyére lépett mint mélyhegedűs, de később a visszatért Gürtlerrel a 2. hegedű és a mélyhegedű szólamán osztoztak. Az első világháború éveiben a két Sauermann-fiút nélkülöznie kellett a vonósnégyesnek, mint később kiderült, sajnos örökre, mert mindketten a fronton vesztették életüket. Helyettük rövid időre beállt az együttesbe a később pénzhamisításért letartóztatott Peschek Ignác és Emma egy tehetséges hölgynövendéke, Laborcz Mariska, majd 1919-ben egy harmadik Sauermann-fiú, az akkoriban érettségiző Ferenc, aki aztán majd a Zeneakadémián szerez hegedűtanári oklevelet:

 

… a nagyszerű Hofrichter, Krátky, Gürtler, Sauermann quartett Haydn vonósnégyese olyan zenei teljesítmények voltak, amelyeket a legnagyobb vidéki városokban is csak nagy néha hallhatunk. (Zala 1919. május 6.)

 

 A KONCERTMESTER

Emma szóló és kamarazenei fellépései az 1920-as évek közepe után erősen megritkultak, lassan abbamaradtak. Viszont 1921-ben belépett életébe az Irodalmi és Művészeti Kör frissen megalakult Szimfonikus Zenekara, amelynek koncertmestere lett.

Hogy a zenekari játék fontos volt számára, bizonyítja, hogy már 1896-ban ott volt a Kör akkor megszervezett, de első nekifutásra még rövid életű zenekarában (sőt kórusában is). Később ő maga is próbálkozott, hogy növendékeiből és kamarazenélő partnereiből életre hívjon egy zenekart. Sikerült is egyetlen fellépést megvalósítani 1911. november 11-én, az Izraelita Nőegylet estélyén az egylet elnöknője, Vidor Samuné Gutmann Hedvig ösztönzésére:

 

[Vidor Samuné] szava Hofrichter Emmát egy női zenekar alakítására bírta s megszületett az esti műsor egyik érdekessége. Igaz, hogy Gürtler István vonója is rutinosan pattogott a brácsán, Sauermann Béla is jól kezelte a nagy bőgőt s e sorok írója [Lukács József piarista tanár] is játszott a gordonkán, de a zenészek javarésze mégis csak Hofrichter Emma leánynövendékei közül került ki, kik mindannyian tanárnőjük jó methódusát dicsérő szép sikerrel játszották Wallace Maritana nyitányát. Városunk zenekedvelőinek szemében felcsillant a remény tüze, hogy végre megalakulhat a kanizsai zenekedvelők köre, melynek magja lehetne a szombat esti szereplők mindegyike. (Zalai Közlöny 1911. november 13.)

 

A Kör zenekarának megalakulása azért még éppen egy évtizedet váratott magára, de fennmaradásához ez a kezdeményezés is minden bizonnyal hozzájárult.

 

A Kör új zenekarának első karnagyától, a fiatal Mathea Károlytól hónapokon belül Ketting Ferenc polgári iskolai tanár vette át a vezetést és az 1920-as évtizedben remekbeszabott koncertekkel örvendeztették meg a kanizsai közönséget, amelyeknek részese lett a Kör szintén Ketting által vezetett vegyeskara. Sajnos éppen Nagykanizsa egyik nagy álma, a Városi Zeneiskola megalapítása hozta el a nagy problémákat első igazgatója, Vannay János révén, aki az iskolája előtti időszakot mindenestől műkedvelő szintűnek minősítette. Át is vette a zenekart, két alkalommal is, de mindkét próbálkozása kudarcot vallott, mert egy koncert után nem bírta tovább összetartani a zenekart, olyan szigorú követelményeket támasztott. Két ilyen próbálkozása között nagy sikerrel visszatért Ketting, akivel újra szívesen dolgozott együtt a zenekar, s az első koncerten történt, 1932 júniusában a Polgári Egylet nagytermében, hogy a polgármester Krátky István – mint érintettük, korábban növendéke majd társa a kamarazenélésben – nyilvánosan köszöntötte fel az első hegedűs pultjánál ülő Hofrichter Emmát:

 

Az est hangulata akkor érte el a tetőfokot, amikor pódiumra lépett dr. Krátky István polgármester s mint e város feje, tehát kultúréletének is legfőbb őre, mint az Irodalmi Kör tb. elnöke s maga is, mint muzsikus és hálás tanítvány, percekig tomboló és folyton meg-megújuló tapsorkán közepette üdvözölte Hofrichter Emmát abból az alkalomból, hogy 35 éve dolgozik Nagykanizsán, mint muzsikus és nevel generációkat a kanizsai zenei életnek. Kevés a szó leírni azt a lelkesedést, amivel az egész közönség egy emberként, az ováció valóságos viharával halmozta el az ünnepeltet, mikor a polgármester átnyújtotta neki a nemzetiszín szalagos babérkoszorút. (Zalai Közlöny 1932. jún. 14.)

 

Emma 1930-ig volt koncertmester, mert Vannay zeneiskolája (szintén kiváló) hegedűtanárát ültette a posztra, de 1932-ben Ketting újra Hofrichter Emmával dolgozott. Ám valószínűleg nem maradt sokáig koncertmester, mert 1935-ben visszatért Vannay, és ő mindig az akkor működő egyetlen zeneiskolai hegedűtanárt tette meg első hegedűsnek. Így Emma az 1930-as évek közepe után visszavonult mindenfajta nyilvános szerepléstől, csak a tanításnak élt – de ekkor már hatvanas évei derekán járt.

 

MILYEN EMBER LEHETETT EMMA?

 

Ezt bizony nehéz megmondani. Semmilyen személyes megnyilatkozását nem ismerjük és összesen két olyan cikk jelent meg életében a helyi sajtóban, amely egy kicsit erről is szólt: Krátky polgármester már idézett laudációja 1932-ből és egy 1941-ben, íródott, a 70. születésnapját köszöntő cikk, amelyben Krátky ismét fontos szereplő volt. Azért ezekből, és ha az ember szisztematikusan végigolvassa és átgondolja az élete során megjelent sajtóhíreket, sok minden körvonalazódik.

Először olvassuk el a 70. születésnapja alkalmából megjelent cikket, saját kiemeléseimmel:

 

Hofrichter Emma zenetanárnő pionírmunkát végzett a helybeli zenekultúra terén. Számtalan növendék került ki kezei alól és ezek gyermekei, akik mind hálás szeretettel viseltettek a művészi tehetségű és nagyvonalú zenetanárnő iránt, akit az egész város egy kedves családtagjának tekintett. Sokan, egykori kedves növendékei közül szép pályát futottak be, sokan „be is érkeztek”. Hofrichter Emma megmaradt mindig a halkszavú, csendes, csak a muzsikának élő és missziót teljesítő, közvetlen és kedves egyéniségnek, akinek világa és eleme – a muzsika. Most, 70. születésnapja alkalmából nagyszámú tisztelői, a zene barátai, egykori növendékei, valamint a Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör küldöttsége jelent meg nála, hogy szeretetüket és munkásságának elismerését tolmácsolják. Dr. Krátky István kir. kormányfőtanácsos, polgármester pedig egy gyönyörű babérkoszorút nyújtott át a legjobb kívánságok kíséretében a zene vesztájának, akit a nagyrabecsülés ilyetén spontán megnyilatkozása könnyekig meghatott. (Zalai Közlöny 1941. december 17.)

 

Két fényképe is segít megismerni.

Az első egy csoportkép, amelyet 1924 novembere körül, az Irodalmi Kör Szimfonikus Zenekarának nagy Haydn-koncertje kapcsán készített Halász Sándor fényképész. Ekkor már 53 éves: az első sorban, a karnagy Ketting Ferenc mellett ül, mint a zenekar koncertmestere. Ennek kivágott részletét fent már megmutattam.

 

Második fennmaradt fényképe egy portrékép: nem műtermi fotó, hanem amatőr pillanatkép kivágott részlete lehet. Ezt nagy valószínűséggel ő adta magáról az 1936-ban kiadott A magyar muzsika könyve című antológia szerkesztőinek. Nem lehetett odahaza sok fényképe, ha egy ilyen fotót keresett elő a könyv számára, amelynek egyik fejezete egy akkori zenei „ki kicsoda”: az akkor élő muzsikusokat tömörítő kislexikon, amelyben az egyes személyekről a maguk által megadott adatokat és fényképet közölték. Ezen a képen már minden bizonnyal elmúlt 60 éves. 

 

 

 

Mindkét képről egyszerű, nem hiú, sőt, koránál idősebbnek látszó nő néz ránk. Valóban hihető, hogy számára a zene volt a legfontosabb…

 

Itt van a rövid kis szócikk is a könyvből – eddig a posztig ez az összes, ami egyáltalán megjelent róla életében és halála óta (leszámítva a korabeli sajtótudósításokat):

 

 

Emberi vonásai közül a helyi sajtó vele foglalkozó közlései alapján összerakható, hogy toleráns személyiség volt. Katolikus hitben született és nevelkedett, ami nyilván fontos volt neki, hiszen például magas fokon képzett hangszeres művészként nem tartotta lealacsonyítónak, hogy egyszerű tagja legyen a kis helyi templomi kórusnak. Többször adományozott katolikus jótékony célokra, például a Felsőtemplom harangjaira. De hite nem akadályozta meg, hogy legyenek jó barátai, muzsikustársai más felekezetűek között. Elképzelhető, hogy ez mestere, a zsidó származású Joachim hatása volt. Az 1910-es években Emma például buzgólkodott az izraelita hitközség által fenntartott Kereskedelmi Iskolában: kórust szervezett, növendékeiből műsort tanított be iskolai rendezvényekre. Sokat fellépett az izraelita hitközséghez kötődő Kanizsai Kaszinó rendezvényein. Gyakran muzsikált együtt a már említett Fischel Lajosné Bonyhádi Idával, Sterneck Zsigmonddal, és még sok nevet fel lehetne sorolni, és számos növendéke érkezett Kanizsa vezető izraelita családjaiból. Egy alkalommal a hitközség egy összejövetelére zsidó éneket írt át hegedűre és azt elő is adta ("A te sátraid").

 

Pályája összegzéseként elmondható: képzettsége és elkötelezettsége miatt sokkal nagyobb művészi karriert is elérhetett volna. Cserében viszont egy egész város tekintette megbecsült családtagjának.

Egy szóló fellépése után a Zala című lap is így vélekedett:

 

… hegedűjátéka maga a kiforrott művészet s csak a művésznő szerénységén múlt, hogy neve a művészet legszélesebb berkeiben ismeretlen hangzású. Szűkebb pátriájában azonban annál népszerűbb, megbecsültebb az ő kivételes tehetsége és tudása. A szombat esti hangverseny publikuma alig akarta leereszteni a dobogóról. (Zala 1916. február 21.)

 

Ő azonban ragaszkodott a kisvároshoz (maximum Keszthelyig és Zalaegerszegig ment el mint muzsikus) – azzal együtt, hogy az itt adódó minden lehetőséget igyekezett maximálisan kihasználni, sőt, a lehetőségek bővüléséhez is hozzájárulni – szerényen, önzetlenül, de szívósan és állhatatosan.

 

AZ ÉLETÚT VÉGE

 

A pontos évszám nem ismert, de valamikor az 1940-es évek végén, 1950-es évek elején, amikor már körülbelül 80 éves lehetett, felköltözött Budapestre, dr. Kígyóssy Lászlóné, a Nagykanizsán közismert könyvtáros emlékei szerint keresztlányának családjával. Ott hunyt el éppen a forradalom időszakában, 1956. október 27-én, 85 éves korában. Halotti anyakönyvi bejegyzésében lakcímeként a II. Varsányi Irén utca 15. szerepel. Halála is Budán, a Szent János kórházban következett be szívizomelfajulás és általános érelmeszesedés következtében.

 

 

Dr. Kígyóssy Lászlóné szerint Kanizsán annak idején az terjedt el, hogy a forradalom zűrzavaros és veszélyes napjaiban utcán, nem temetőben hantolták el – talán a Szent János kórház parkjában? Ha ez igaz, vajon újratemették például Farkasréten? Vagy ez csak álhír lehetett? Ezekre a kérdésekre még nem sikerült választ találni…

Balla János, a zongoraművész-orvos

Mai portrém alanyának emléke Nagykanizsán tökéletesen elfelejtődött; ezzel a poszttal megpróbálom valamennyire feléleszteni. Reményeim szerint egyszer majd ez az írás is része lesz egy kanizsai muzsikusportrékat tartalmazó nyomtatott kötetnek. 

Dr. Balla János

1881. október 3. (Nagykanizsa) – 1930. július 9. (Nagykanizsa)

 

Nagykanizsa egyik legkiválóbb műkedvelő zongoristája volt. Foglalkozására nézve orvos, ám zenei tudása, technikája egy koncertképes hivatásos zongoraművészének felelt meg.

 

 

Apja, a gyulafehérvári származású Blau Simon 1880-ban kanizsai kisasszonyt vett feleségül, Rosenberg Zsófiát, így telepedett le Nagykanizsán. A helyi sajtó tudomása szerint korábban a bécsi Löw-klinika orvosa volt. A menyasszony kiterjedt kanizsai család sarja, őt és testvéreit korábban többször emlegette a sajtó mint a Kanizsai Dalárda  tevékeny tagjait. Zsófiáról házasságkötése kapcsán mindkét helyi újság megjegyezte, hogy művelt lelkű, kellemes és "szellemdús" hölgy.

Blau Simon valóban otthont talált a magyar kisvárosban, amelynek harminc éves működése során egyik legmegbecsültebb, közszeretetnek örvendő polgára és kiváló orvosa volt. Mint később a Zalai Közlöny nekrológjában olvasható, ritka szorgalma, lelkiismeretes kötelességteljesítése fogalommá vált:

 

Kora reggeltől késő estig hajtatott kocsijával a város utcáin és látogatta betegeit, kikhez jólesően gyengéd volt és kiket átérzett részvéttel vigasztalt. Nejével együtt résztvett a város társadalmi mozgalmaiban, azok közé tartozott, kik a szépet és a jót áldozatok árán is meg tudják becsülni. (Zala 1910. május 13.)

 

A harmonikus életű, energikus ember egy hirtelen agyvérzésbe halt bele, amely éppen egyik betegénél, munka közben érte.

 

Ekkorra felnőtt két gyermeke: mai posztom alanya, az 1881-ben született János, és húga, az 1885-ös születésű Margit (róla már írtam két részben, ITT megtalálhatjuk).

Mindketten kiváló zenei adottságokkal rendelkeztek. Gyermekkoruktól tanultak zongorázni. Margitról bakfiskorában kiderült, hogy remek énekhangjához jeles színjátszó képességek is járulnak, s az 1900-as évek legelejétől sorozatban aratta sikereit elsősorban az Irodalmi és Művészeti Kör kórusának Böhm Emil által meghonosított rendezvényein. Blau kisasszonyt abban az időben a helybeli műkedvelők "fejedelemnője"-ként aposztrofálták. 1906-ban férjhez ment Waldmann Lajos kaposvári ügyvédhez és elköltözött a városból. 1944-ben idős özvegy úriasszonyként a holokauszt áldozata lett.

 

Fivére, János a Blau családnevet 1905-ig használta, fiatal orvosként magyarosította Ballára. 1891-1899 között a helybeli piarista gimnáziumban tanult kiváló eredménnyel. Mellette zongorázásból Bischitzky Miksa magán zenetanár volt a mestere. A gimnáziumi évkönyvek és a kanizsai hírlapok (Zala, Zalai Közlöny) megőrizték iskolai szerepléseit, amelyek negyedik osztályos korától ünnepségeiknek mindig a legszínvonalasabb perceit jelentették. Már 14 éves korában Liszt rapszódiát játszott, bár lehet, hogy akkor még csak könnyített változatot:

 

Azután egy kis szőke fiú, Blau János IV. oszt. tan. ült a zongorához és szép technikával és hévvel adta elő Liszt Ferenc XIV. magyar rapsodiáját. A közönség a tehetséges ifjú zongorajátékában gyönyörködött és őt lelkesen megéljenezte. (Zalai Közlöny 1895. március 23.)

 

Növendékhangversenyeken is többször pódiumra lépett:

 

Bemutató hangverseny. Hofrichter Emma k. a. és Bischitzky Miksa tanítványai m. hó 28-án délután 4 órakor tartották meg bemutató hangversenyüket előkelő és műpártoló közönség előtt. [...] Blau Jánossal már többször találkoztunk nyilvános előadásokon. Ez a zenei tehetséggel megáldott fiú egy Bajazzo ábrándot játszott zongorán annyi művészi pongyolasággal, eréllyel és érzéssel, hogy megérdemelte a tapsokat, melyekkel a közönség őt elhalmozta. (Zalai Közlöny 1895. május 4.)

 

Ezzel és hasonló fellépéseivel annyira magára vonta a figyelmet, hogy az előkelő Kaszinó vezetősége többször is meghívta társas rendezvényeiken való közreműködésre. Közben 1899-ben kitűnő eredménnyel leérettségizett és rögtön meg is kezdte tanulmányait a fővárosban a Magyar Királyi Orvostudományi Egyetemen. Nagy valószínűséggel Budapesten is tovább fejlesztette zongorajátékát. Erről közvetlen forrás eddig nem került elő, de későbbi zongorista pályája ezt nagyon valószínűvé teszi. Egyetemista korában is gyakran hazajárt és szerepelt.

 

1900 szilveszterén az Irodalmi és Művészeti Kör hívta meg előkelő szilveszter-estélyére, a következő évben pedig a hasonló légkörű Kaszinó:

 

Végül Blau János úr zongorázott. Tristán és Isoldeből a nehéz Liszt-átiratot és egy magyar ábrándot játszott. Kiváló zenei tehetséget nem lehet a fiatal zseniális virtuostól megtagadni s kivánjuk, hogy továbbra is ilyen arányban fejlődjék játéka. (Zalai Közlöny 1902. január 4.)

 

Egyetemi éveinek egyik kedves kanizsai epizódja, hogy az 1902-ben bemutatott, és szinte egycsapásra híressé vált Bob herceg operett legnagyobb slágerét szinte rögtön a premier után ő tanította meg Margit húgának, ők ketten pedig egy kötetlen összejövetelen az Irodalmi Kör kórusának. A dallam mint futótűz terjedt el, s másnaptól szinte egész Kanizsa azt fújta, hogy Londonban sej, van számos utca... A kis történetet itt a blogban egyszer már felelevenítettem.

 

János 1904-ben jeles eredménnyel végzett az egyetemen. Jelentkezett egy éves önkéntes katonai szolgálatra, amit egy fővárosi katonai kórházban segédorvosként töltött, majd 1905-ben díjtalan gyakornokként került a szintén budapesti II. számú Üllői úti nőgyógyászati klinikára. Nevét ekkor magyarosította. Egy év után már kapott némi díjazást, majd 1909-ben Grünwald Mór nagy hírnévnek örvendő női magánklinikájának orvosa lett, az etalonnak számító dr. Tauffer Vilmos asszisztense, Ezzel beindult szakmai karrierje, ami aztán a következő év tavaszán gyökeresen más irányba fordult.

 

1910. május 12-én történt, hogy apja váratlanul elhunyt és a fiatal orvos rögtön úgy döntött, hogy hazajön Nagykanizsára anyja támaszának (húga ekkor már Kaposváron élt), és átveszi apja prakszisát.

 

Blau doktor, bár az idők folyamán lakott családjával a Délzalai Takarékpénztár épületében (Fő út 8., a Bazárudvar) majd 1894-től a városházi bérházban (Ady utca 1.), halála idejében az Erzsébet tér 14. alatt élt és praktizált, így Balla János már ide költözött haza, ahol haláláig élt és dolgozott.

 

Nagykanizsa, Erzsébet tér 14-15. A bal oldali rész a 14. szám.

Nagyon gyorsan átvette apja rendelőjét, bár a prakszisát biztos nem teljesen, mert míg apja általános orvos volt és mintegy háziorvosi szerepet töltött be a városban, fia nőgyógyásztra, majd tüdőgyógyászatra szakosodott.

 

Komolyan vette orvosi hivatását és szinte minden alkalmat megragadott a továbbképzésre. Már 1910 szeptemberében külföldi tanulmányútra ment: saját finanszírozásában meglátogatta Frankfurtban a Nobel-díjjal két évvel korábban kitüntetett Paul Ehrlich kutatóorvos laboratóriumát, ahol nem sokkal korábban dolgozták ki a szifilisz első hatásos gyógyszerét.

 

Magánprakszisa mellett hamarosan a munkásbiztosító orvosa lett, ebben a minőségében elsősorban a tüdővész elleni küzdelem állt munkájának központjában. Ennek jegyében 1912-ben röntgenkészüléket vásárolt, amely a város első ilyen berendezése lett:

 

Dr. Balla János nagykanizsai orvos révén kerül az első Röntgengép Nagykanizsára. A fiatal orvos áldozatkészségével egy oly apparátust szerzett, melyet egy valamire való város kórháza nem nélkülözhet, de a mienk mindez ideig híjjával volt és van. A pompás gép megfizethetetlen szolgálatot tesz, mégpedig nemcsak a sebészet, hanem az összes belbetegségek terén. (Zalai Közlöny 1912. november 21.)

 

Kanizsára való hazatelepülése után hamarosan családot alapított. 1911. március 22-én vette feleségül Engel Micit (hivatalos nevén Engel Irmát), egy szombathelyi ügyvéd lányát. Egy leányuk született, Klári.

 

Házasságkötésének bejegyzése a szombathelyi anyakönyvben

 

Balla doktornak a mindene volt a család, és mint láttuk, orvosi hivatása is. De mellette a zenét sem hanyagolta el – sőt, művészete már családos orvos korában teljesedett ki igazán. Ekkortól következtek azok a koncertek, amelyek fényesen bizonyítják, hogy valóban egy hivatásos zongoraművész szintjén muzsikált. Úgy tartották számon, mint Nagykanizsa "házi" zongoraművészét; ebben a szerepben szinte felváltotta a nála egy nemzedékkel idősebb Blumenschein Vilmosnét. Amúgy még gimnazista, sőt, egyszer ifjú orvos korában elő is fordult, hogy négykezesezett Blumi nénivel.

 

1914 és 1926 között Balla 16 koncerten volt elismert, élvonalba tartozó énekes és hangszeres művész egyenrangú zongorista partnere. Ehhez természetesen az is kellett, hogy a Nagykanizsai Casino, akkoriban az izraelita üzletemberek nagy presztizsű fóruma és találkozóhelye felvállalja azt a szerepet, hogy a város teljes közönsége számára nyújt elsőrangú hangversenyeket. Balla teherbírására jellemző, hogy 1922. január 25. és március 7. közti alig másfél hónapban négy ilyen koncertje is volt! Ezekre, és a többire is a legkülönfélébb művek zongora szólamaival kellett készülnie, hiszen mindig a vendégművészek határozták meg műsorukat, ami így a legváltozatosabb volt: számtalan különböző hangfekvésbe tartozó operaáriát, kettőst, klasszikus dalt kellett kísérnie, mellettük a három hegedűművész és egy csellista koncertjén is a legváltozatosabb darabok kerültek elő.

 

Soroljuk fel a művészek nevét, akikkel Balla János együtt koncertezett:

Szamosi Elza és Parvis Taurino operaénekesek (1914. február 14.  ), Deák István gordonkaművész (1914. március 21. és 1920. január 14.), Serák Márta operaénekes (1919. március 11.), Koncz János hegedűművész (1921. május 19. és 1926. november 5.), Gidia Buccarini operaénekes (1921. június 4.), Marschalkó Rózsi operaénekes (1922. január 25.), Medek Anna operaénekes (1922. február 11.), Pogány Ferenc operaénekes (1922. február 20.), Gyárfás Ibolyka hegedűművész (1922. október 14.), Bárdos Alice hegedűművész (1922. október 21.), Burián Károly operaénekes (1923. január 6.), Marschalkó Rózsi és Kálmán Oszkár operaénekesek (1924. február 20.), Anday Piroska operaénekes (1925. november 14.), Palló Imre és Relle Gabriella operaénekesek (1927. január 19.).

Hogy egyenrangú partner volt, azt több esetben maguk a művészek igazolták, érdemes belelapozni a helyi sajtó tudósításaiba. De előtte annyit feltétlenül tisztázni kell, hogy a többnyire "kísérő"-ként emlegetett zongoristának a részvétele az ilyen, hangszeres vagy énekművészekkel közös produkciókban bizony nem alárendelt szerepet sugalló kíséret, hanem együttmuzsikálás, kamarapartnerség.

 

Első ilyen koncertjén rögtön egy ikonikus énekesnő, Szamosi Elza kísérője lehetett, aki Puccini kedvenc Pillangókisasszonya volt; Szamosi Elzával pedig együtt érkezett Taurino Parvis olasz bariton, Metropolitan- és Scala-sikerek után akkoriban az Operaház művésze. A hangversenyt a Kereskedő Ifjak Önképző Egyesülete, mint a Kaszinó "ifjúsági tagozata" rendezte a Polgári Egylet nagytermében.

 

 

 

A Polgári Egylet dísztermének földszintjét és erkélyét egyaránt megtöltötték azok az érdeklődők, akik a városunkban nem mindennapi zenei szenzációnak szem és főleg fültanúi akartak lenni. A nézőtéren képviselve volt Nagykanizsa teljes társadalma. [...] A kíséretet Balla János dr. látta el, akinek kitűnő tudását, tehetségét és arravalóságát nemcsak a közönség, hanem ezúttal teljesen kompetens tényezők, maguk az előadók ismerték el a legteljesebb mértékben. (Zalai Közlöny 1914. február 16.)

 

Balla 1921-ben játszott először együtt Koncz János hegedűművésszel:

 

Dr. Balla János zongorakíséretéről elég lenne csak annyit írni, hogy kongeniálisabb partnere nem lehet Koncz Jánosnak. Ez az úgyszólván első olvasásra produkált mesteri zongorajáték, melynek alkalmazkodó szubtilis finomságainál csak a technikai precizitása volt különb - külön élvezetet szerzett a hangverseny zeneértőinek. (Zala 1921. május 20.)

 

1922 februárjában Medek Anna jórészt ritkaságokból álló műdal-repertoárja minden bizonnyal nagy feladat elé állította hősünket, ráadásul ez volt az a sűrű időszaka, amiről már esett szó.. Az estről ezt írta röviden a Zala, február 14-én:

 

A Casinó szombat esti hangversenye sokáig feledhetetlen lesz. A Casinó remek akusztikájú dísztermét színültig megtöltötte a közönség, amelyet valósággal elbűvölt Medek Anna énekművészete. Percekig zúgott a taps minden egyes énekszám után s a művésznőnek háromszor kellett ráadást énekelni. Dr. Balla János zongorakíséretétől viszont nemcsak a közönség, hanem a művésznő is el volt ragadtatva. 

 

1923. január elején Burián Károly királyi kamaraénekes, az Operaház vendégművésze és Martonyi Jolán dalénekesnő koncertjére került sor, amelyet a nagy érdeklődés miatt másnap megismételtek:

 

Burián, a legkiválóbb Wagner-énekes énekművészete már régen kritikán felül áll. Ő egyike azon ragyogó tehetségű művészeknek, kiknél az érces hang csodás érzéki varázsa mellé tökéletes zenei érzék is járul. [...] Lohengrin, Siegfried és Tristán eszményi megszemélyesítője kanizsai fellépése alkalmával is mindkét estjén operai szerepeinek részleteivel aratta legnagyobb sikereit. [...]  Martonyi Jolán Mascagni, Dienzl, Gretschaninoff, Grieg és Wagner dalokat énekelt, ízléses előadással, melyet a közönség lelkes tapssal honorált. A Burián-est fényes sikerében része van dr. Balla Jánosnak is, ki ezúttal is fényes tanujelét adta az ő kiváló kísérő-tehetségének. (Zalai Közlöny 1923. január 9.)

 

Nagykanizsa háború előtti hangversenyéletének minden bizonnyal egyik legfényesebb estje volt 1924-ben Marschalkó Rózsi és Kálmán Oszkár operaénekesek fellépése. Közülük az énekesnő, akit Kanizsán már másodszor kísért Balla, igazán ritkaságokból válogatta műsorszámait:

 

Már műsoruk összeállításának tanúbizonyságát adták kiváló művészi ízlésüknek és zenei intelligenciájuknak. Kálmán Oszkár hatalmas melegen zengő basszusának érce nemesen cseng, Verdi Don Carlos [Fülöp királyának] Áriájával, Gounod: Faust Bordalával, valamint Kacsóh: Bús szerelmes nóta című szerzeményével, méltán rászolgált a frenetikus tapsviharra. Mindenben méltó partnetre volt Marschalkó Rózsi. Hangjának leheletszerű finomsága kifogástalan énektechnikával párosul. Widor: Non crédójával és Reynaldo Hahn D'une prison s néhány Tarnay dallal igen nagy élvezetet szerzett a hallgatóságnak. Külön ki kell emelnünk dr. Balla János konzseniális művészi kíséretét. (Zalai Közlöny 1924. február 21.)

 

1925-ben a Kaszinónak sikerült meghívnia Anday Piroskát, aki abban az időben Rosette Anday néven a bécsi opera európai hírnevű énekesnője volt:

 

A művésznőnek igen értékes hangja van. Sötét tónusú mély hangjai fokozatosan világosodnak felfelé s falzettjei csupa fényt sugároznak felénk. Portament-éneklésben tökélyre viszi a hangoknak egymásba való olvadékonyságát s mesteri módon tudja kifejezésre juttatni a hangfonás lágyságát s a hangoknak különböző magasságokban rejlő színképzését. Technikáját a maga virtuozitásában ragyogtatta E. W. Korngold Marietta-dalában (Tote Stadt), s a Mignon operában, melyben az Echo-hatás dinamikai árnyalása kifejlett iskolázottságában csillantotta hangjának s a vele való bámulatosan könnyed bánásmódjának rugalmasságát. Magyar dalai közül Kacsóh Pongrácnak Késő ősz van című dalával érte el a legnagyobb hatást.                                                                                                                        A zongorakíséretet dr. Balla János látta el előkelő művészi ízléssel és magas színvonalú zenei intelligenciával. Játéka mindenütt diszkréten vonult meg az énekek érvényesülése mögött s portato-játéka nagyon szépen juttatta érvényre az éneknek nem egy helyen egészen az izzásig hevített meleg tónusát. (Zala 1925. november 17.)

 

A Marietta-dal Korngold: A halott város című operájának részlete; Balla Jánosnak gyaníthatóan erre a koncertre kellett megtanulnia a zongoraszólamot, mert ritkán felhangzó mű, mint ahogyan a Marschalkó Rózsi/Kálmán Oszkár koncert is jórészt ritkaságokból állt. Ne feledjük, hogy Balla eközben egész embert kívánó hivatást gyakorolt, s csak szabad idejében tudott zenével foglalkozni. 

 

1926. november 5-én újra Koncz János partnere lehetett. Előzménye, hogy a világhírű hegedűművész állandó zongorista partnere hirtelen megbetegedett. Koncz nem mondta le szereplését, hanem öt évvel korábbi tapasztalata alapján a vidéki orvost kérte fel, hogy helyettesítse Kósa Györgyöt. Ez a történet mindennél jobban igazolja hősünk zongoraművészi/muzsikusi tehetségét. Ráadásul Koncz János akkor nagy műsort játszott, súlypontjában Csajkovszkij Hegedűversenyével. És Balla képes volt világhírű művész oldalán egy ennyire grandiózus – és hosszú! – mű előadásába alig egy-két nap alatt beugrani. (Akkoriban még előfordult, hogy nagy művész is hajlandó volt nyilvánosan zenekaros versenyművet zongorakísérettel eljátszani.)

 

Balla életének utolsó ilyen koncertjére 1927. január 26-án került sor, amikor Palló Imre és Relle Gabriella operaénekeseket kísérte. Ennek a hangversenynek a plakátja is megmaradt, a Thúry György Múzeum gyűjteményéből mutatom meg (dátuma még január 19., de egy héttel elhalasztották):

 

 

Erről az estről már az előző évben megnyílt Városi Zeneiskola köztudottam szigorú és igényes igazgatója, Vannay János írt kritikát, olvassunk bele:

A kíséretet dr. Balla látta el a tőle megszokott készültséggel, fényesen győzve a súlyosabb művek minden pianisztikus nehézségét, valamint az áriák ágas-bogas tematikájával fellépő formai megpróbáltatásokat.

 

 

Kár, hogy hősünk soha nem adott önálló zongoraestet. Azt nem tudjuk, hogy nem kérték erre fel, vagy ő maga sem gondolt erre, és nem is fért volna az idejébe. Ám ebben az éveken átívelő nagyszerű sorozatban mégis volt egy koncert, ahol egyetlen, de nem akármilyen darabbal szólistaként is fellépett, s az az este szinte az ő jutalomjátéka is lett.

 

1922-ben történt, hogy a Kaszinó, látván az általuk szervezett hangversenyek sikerét, vásárolt egy hangversenyzongorát. Hogy ezt meglépte, ebben minden bizonnyal Balla Jánosnak is volt szerepe. A hangszer felavatására október 21-én nagy koncertet rendeztek, amelyen először hősünk játszott rajta. Wagner Walkür című operájának zenekari részlete, a Tűzvarázs akkoriban a belgiumi Louis Brassin (1840-1884) átiratában örvendett rendkívüli népszerűségnek, ez a sziporkázó darab csendült fel elsőként a hangszeren. A koncert meghívott vendége a Szombathelyen élő, onnét is európai hírnevet elért, Bartók által is nagyra becsült Bárdos Alice hegedűművész volt, így a további műsorrészben Balla doktor visszatért kamarapartneri szerepéhez.

Érdemes egészében idézni a zongoraavató koncertről szóló beszámolót a Zalai Közlöny 1922. október 24-i számából:

 

A Nagykanizsai Kaszinó immár a harmadik idényben folytatja azt a szinte misszió számba menő kulturális tevékenységet – amit két évvel ezelőtt kezdeményezett, amikor programként tűzte maga elé, hogy a kanizsai művelt közönség részére ősztől tavaszig minél több magas nívójú hangversenyt rendez. Idei első hangversenye ezen a kulturális célon kívül egy helyiérdekű jótékonysági cél szolgálatában is állott, azonkívül alkalmat szolgáltatott arra, hogy a múlt évi sorozatos hangversenyek kézzel fogható eredményét, a Kaszinó új zongoráját bemutassák és felavassák. Mindhárom célt tökéletesen sikerült elérni. Először Bárdos Alice és dr. Balla János hangversenye olyan műélvezetet szerzett a közönségnek, mely a maga nemében fölért mindazzal, amit Nagykanizsán mostanában produkáltak. Másodsorban pedig a kanizsai szegény mezítlábas tanulók a hangverseny jövödelméből jelentékeny segélyösszeghez jutottak. Azonkívül a Kaszinó új zongorája egy remekhangú, pazar hangszernek bizonyult, mely őszinte örömmel töltheti el a város szellemi és kulturális haladásának minden barátját. A szombati est nagyszámú, disztingvált közönségének dr. Rapoch Aladár meleg szavakban kifejtette, hogy a zongoraavatási ünnepély is a jótékonyság jegyében folyt le, majd a Kaszinó kitűnő házi művésze, dr. Balla János szólaltatta meg az új zongorát oly művészettel, mely frenetikus hatást keltett. Bárdos Alice hegedűművésznő nagyszerű produkciójáról e hasábokon részletes bírálatot mondani felesleges. Az egész kontinens művészkörei előtt ismert és elismert kvalitásairól nehéz volna valami újat mondani, Bárdos Alice tiszta nemes művészetével a lelkek legmélyén szántó hatásokat ért el. A termet teljesen megtöltő előkelő közönség hosszan ünnepelte a művésznőt. Dr. Balla János zseniális zongorakísérete tette tökéletessé a hatást, mely a raffinált zenei ízléssel összeállított műsor leperdülése során mindinkább fokozódott. Az est közönsége alig várja a Kaszinó új hangversenyciklusának további részeit.

 

Hogy az 1927-es Palló Imre/Relle Gabriella hangverseny Balla doktor számára az utolsó lett, akkor valószínűleg még nem sejtette. Még voltak tervei, ugyanabban az évben például beadta pályázatát a helyi kórház szülész főorvosi posztjára, amit – nagy valószínűséggel származása miatt – nem ő kapott meg. Még 1928-ban is közreműködött kisebb rendezvényen. Ezek után érhette el a végzetes betegség: tüdő- és gége-tuberkulózis. Mivel mint az akkori munkásbiztosító orvosa tüdőbetegeket is gyógyított, elképzelhető, hogy munkája során fertőződött meg. Az is kérdés, hogy az akkori röntgenkészülékek, amelyekből Kanizsán neki volt először, mennyire voltak biztonságosak, nem érhette-e sugárfertőzés. Akárhogyan is volt, nagy valószínűséggel hivatása áldozata lett.

Mint családi gyászjelentése fogalmaz, "hosszas betegség" után hunyt el 1930. július 9-én otthonában, az Erzsébet tér 14. alatt. Még 49. életévét sem töltötte be...

 

 

Jegyzet a gyászjelentéshez: Engelék: apósa és anyósa; Waldmannék: Margit húga a férjével; Rosenbergék: édesanyja testvére illetve testvérének özvegye, és valószínűleg a Beck-házaspár is anyai ági rokonság.

 

Kanizsának ekkor már csak egy hírlapja volt, a Zalai Közlöny, ami szép nekrológot közölt Balla Jánosról. Emberi vonásai közül kiemelte:

 

Végtelenül becsületes, puritán jellemű, nagy humanista, eszményi orvos volt, mély tudással, aranyos szívvel, bohém lelkülettel. Jóságos szemeiből visszatükröződött az ő nagy, nemes, tiszta és szép lelke. [...] Igaz ember volt, csupa szív, emberi jóság, a megtestesített előzékenység és szolgálatkészség.

 

Az Izraelita temetőben helyezték örök nyugalomra. Temetéséről így tudósított az újság:

 

Nagykanizsa város közönségének impozáns és őszinte részvéte mellett pénteken délután fél négy órakor helyezték örök nyugalomra a korán elhunyt dr. Balla János földi maradványait az izr. sírkert halottas házából.

Az utolsó végtisztesség megmutatta, hogy milyen értéke volt Nagykanizsa városának dr. Balla János, mint orvos és mint művészlelkű muzsikus. Koporsóját a társadalom minden rendű és rangú egyede vette körül és ejtett igaz könnyet a tragikus halál felett. A nagykanizsai orvosok testületileg vonultak ki a temetésre búcsút venni kollégájuktól. Megjelent a temetésen Bárczay Ferenc cs. és kir. kamarás és felesége. Gróf Keglevich Ilona.

A halottas ház [a ravatalozó] szorongásig megtelt, mikor megérkezett a fájdalomtól megtört család, akinek mély gyászát enyhíteni gyűlt össze a közönség. A számos koszorú és virágcsokor a kegyelet mélységes megnyilvánulását jelentette.

A gyászszertartás során Ábrámovics Márk főkántor énekelte a halotti imádságot, majd dr. Winkler Ernő főrabbi búcsúztatta Balla Jánost. Méltatta azokat a kiváló erényeket és érdemeket, melyek olyan általános tiszteletet szereztek Balla János számára. A sok szenvedőnek nevében, akiket megmentett, akiknek egészségét megóvta, mondott hálatelt köszönetet a főrabbi gyászbeszéde.

A nyitott sírnál pedig dr. Fodor Aladár v. tiszti orvos az orvostársadalom nevében mondott utolsó „Isten hozzád”-ot. Az orvosoknak,mint kollegáknak fájdalmát tolmácsolta, akik előtt felejthetetlen lesz dr. Balla János emléke. Megemlékezett arról a nagy áldozatról, melyet Balla János akkor hozott, midőn a nagy orvosi karriert ígérő klinikát felcserélte a vidéki pacientúrával csak azért, hogy szeretett édesanyja mellett maradhasson.

 

Feleségének és lányának sorsát nem sikerült teljesen felderíteni. Lánya, Klári a Polgári Iskolába járt, mellette a Városi Zeneiskolában zongorázni tanult. Gimnáziumi magántanuló lett (akkoriban Kanizsán lányok csak így vehettek részt gimnáziumi oktatásban, hiszen a piarista gimnázium fiúgimnázium volt), majd szülei Bécsben taníttatták, egyetemen. Hazatérése, és már apja halála után, 1931-ben magán nyelvtanár lett, német, francia és angol nyelvet tanított. A korabeli sajtó mint a kanizsai aranyifjúság népszerű tagját emlegette. Egy hír szerint szenvedélyes bridzselő volt, s baráti körében olyan kártyával játszottak, amelyeken a tagok arcképe volt. Ő Klári, a káró dáma:

 

Színházi Élet 1932. 11.

 

 

1934-ben férjhez ment egy győri orvoshoz, dr. Rothauser Györgyhöz. Innét nyomai elhalványulnak. A Rothauser család egy leszármazottja szerint a házasság nem sikerült. Nyilván elválhattak, mert az orvos 1942-ben újra megnősült (aztán második feleségével holokauszt-áldozat lett). Klári további életéről semmi nyom nincs, csak annyi bizonyos, hogy nincs a Yad Vashem által nyilvántartott áldozatok között. Viszont érdekes módon édesanyja neve szerepel ebben az anyagban, de mint túlélő, aki a tragikus időkben Budapesten az V. kerületben élt. Talán lánya is Pestre költözött? Ennél több egyelőre nem tudható róluk. Nem került elő sem gyászjelentésük, sem semmilyen más hír.

 

Az egykor közszeretetnek örvendő Balla János egyetlen nagykanizsai nyoma sírja az izraelita temetőben, amelyben – felirata szerint – egyedül nyugszik, bár szülei közelében.

 

 

Fénykép sem maradt róla, emléke teljesen elhalványult, sőt: tökéletesen elfelejtődött a városban.