Hosszú szünet után folytassuk a sorozatot! A poszt végén belinkelem a korábbi részeket, onnét könnyen visszaolvashatók, akit érdekel.
1836-ban a huszonöt éves Liszt a Mont Blanc lábánál fekvő Chamonix-ba utazott. Nem sokkal korábban telepedett le első élettársával, Marie d'Agoult grófnéval Genfben, s előző év decemberében született meg Blandine, első gyermekük a három közül. Liszthez és Marie-hoz (plusz Liszt egy csodagyerek növendékéhez) Chamonix-ban csatlakozott két jó barátjuk, a férfiruhás George Sand, aki mára a francia irodalom klasszikusa és egy Adolphe Pictet nevű őrnagy.
 |
| Chamonix központja - Jonathan M. felvétele (Forrás: wikipedia) |
Innét átadom a szót George Sand-nak, aki az Egy utas levelei című írásában így örökítette meg a derűs, mondhatni "polgárpukkasztó"találkozást:
Találomra leszállok az Union fogadónál, melyet Oignon-nak (hagymának) ejtenek a helybeliek –
s ezúttal őrizkedem attól, hogy neve szerint érdeklődjem az európai
hírű művész felől. Alkalmazkodom a felvilágosult nép ismereteihez,
melyet íme, szerencsém van meglátogatni és sommás leírását adom a
kérdéses személyiségnek [Lisztnek].
Testhezálló zubbony, hosszú és kusza hajzat, ütött-kopott föveg,
zsineggé sodort nyakravaló, pillanatnyilag sántít, s rendszerint
kellemes hangon kornyikálja a Dies irae-t.
– Úgy van uram –
feleli a fogadós, épp az imént jöttek meg; a hölgy igen elfáradt,
ellenben a leányzó jókedvű. Fáradjon fel a lépcsőn, a 13-asban laknak.
– Rossz helyen járunk – gondolám; de sebaj.
Felrohanok a 13-asba, elszánva, hogy a
legelső spleenes ánglius nyakába vetem magam, aki a kezem ügyébe kerül.
Olyannyira sáros-szutykos voltam, hogy ez a szép kis – vigéchez méltó – tréfa lett volna.
Az első objektum, mely a lábamhoz akaszkodik, a fogadós szerinti leányzó: Puzzi [Hermann Cohen, Liszt ifjú tanítványa, aki mesterét abban is utánozta, hogy hosszú hajat növesztett],
a dunyháján lovagolvást, de olyannyira megváltozott, oly hosszú, barna
fürtök lepik el a fejét, oly nőies blúz simul derekára, hogy
becsületemre, belezavarodom, és nem ismerve rá a kis Hermannra, kalapot
emelek előtte mondván: "Szép apród, világosíts fel, merre van Lara?"
E szóra, egy angol köpeny mélyéből Arabella [Marie d'Agoult beceneve]
szőke feje merül fel; miközben felé sietek, Ferenc veti magát a
nyakamba, Puzzi pedig meglepetve kiált fel; ölelések kibogozhatatlan
csoportjává alakulunk! A szobalány pedig, elálmélkodva azon, mint ölel
meg egy szutykos legény, akit eleddig istállófiúnak nézett, egy olyan
szép hölgyet, mint Arabella, kiejti kezéből a gyertyát, s azon nyomban
szétkürtöli a házban, hogy a 13-ast titokzatos, meghatározhatatlan
népség özönlötte el, a hajzatuk akár a vadaké, és lehetetlen felismerni,
ki közülük a férfi, ki a nő, ki az úr és ki a szolga. – Ripacsok! – mondja méltósággal a konyhafőnök a megvetés arckifejezésével – és ezzel meg vagyunk bélyegezve, ujjal mutatnak ránk, borzadály környékez. Az angol hölgyek, akikkel a folyosón találkozunk, szemérmesen arcukra
borítják fátylukat, méltóságteljes férjeik pedig megtárgyalják
egymással, hogy felkérnek, mutassuk be vacsora közben tudományunkat egy
kis előadás keretében – illendő borravaló ellenében...
S az érem másik oldala: a társaság tett egy kirándulást Fribourgba, ahol a Szent Miklós-székesegyházban
Liszt leült a híres Mooser-orgonához és improvizálni kezdett.
 |
| Foto: Zairon (wikipedia) |
Ismét George Sand írásából idézek:
Esteledett. Esett az eső. A gótikus
boltívek karcsú ívei félhomályba vesztek. A magasból a "Dies irae" zord
hangjai áradtak Mozart "Requiem"-jéből. Liszt játszott. Úgy tűnt, hogy a
nagy művész az egész dantei poklot és purgatóriumot a karcsú,
halványrózsaszín és szürke erezetű csúcsívek alá idézte. Maga Liszt is
mélyen megrendült. Arca tökéletesen kifejezte érzéseit. Franz firenzei
arcéle még sohasem rajzolódott elém ilyen sápadtan és tisztán, misztikus
rémület és vallásos szomorúság sötét felhői között.
 |
| Liszt 1838-ban, F. Amerling portréja (wikipedia) |
A kis csapat még néhány napot együtt töltött Liszt és Marie genfi lakásában –
írja Alan Walker, Liszt monográfusa. A lakásban hajnalig égtek a
lámpák. Míg Liszt zongorázott a kedélyes társaságnak, George Sand
bevette magát a hangszer alá, mondván, hogy ott teljesen beburkolja a
zene. Liszt eljátszotta frissen készült rondóját, az El Contrabandistát
(A csempész). Sand-t megihlette Liszt játéka, egy átvirrasztott éjszaka
alatt megírta hasonló című novelláját, Liszt rondójának irodalmi
párját.
Mivel kedvenc videomegosztó portálunkon sikerült ráakadnom Liszt ritkán játszott rondójára, hallgassuk meg ezt is együtt:
Végül menjünk el mi is Chamonix-ba virtuálisan!
A sorozat korábbi részei:
