A "Csendes éj" nyomában

S. Stief: F. X. Gruber (1846)

Kétségtelen, hogy a Stille Nacht, azaz a Csendes éj a világ legnépszerűbb karácsonyi dala. Ausztriában kifejezetten sok emlékhely kapcsolódik Franz Xaver Gruberhez, ahhoz a 19. századi kántortanítóhoz és orgonistához, aki a dallamot Joseph Mohr versére megkomponálta. Ott járva bármelyik évszakban érdemes az esetlegesen útba eső településekre ellátogatni, de kétségtelen, hogy a legemlékezetesebb advent idején és az ünnep napjaiban.
Ma, egy héttel karácsony előtt ezeket a zenei emlékhelyeket szeretném áttekinteni. Virtuális utazásunk közben kirajzolódik előttünk Gruber élete és a dal megszületésének története.

Az első helységünk egy Hochburg-Ach nevű város UNTERWEITZBERG nevű része. Salzburgtól északra fekszik, már majdnem a német határszélen.

Itt született 1787. november 25-én Franz Xaver Gruber egy takácsmester ötödik gyermekeként. Idegenforgalmi látnivalója a Gruber-emlékház. Ugyan nem ez a muzsikus szülőháza, de a kétszáz éves faépület jellegében, stílusában nagyon is hasonló ahhoz.

Az emlékút kiindulópontja, háttérben a Gruber-emlékház. Forrás: fxgruber.at

A környék érdekessége a 2012 nyarán felavatott Gruber emlék-útvonal (Franz-Xaver-Gruber-Friedensweg), amely az emlékháztól a határ túloldalán legközelebb fekvő német településig, Burghausenig vezet. A gyalogosan örülbelül egy óra alatt megjárható emlékút, amelyet  Földünk kontinenseit szimbolizáló angyalszobrok, Hubert Flörl alkotásai díszítenek, azt szimbolizálja, hogy a dal - több, mint 300 nyelvre, köztük egészen egzotikusakra is lefordítva - az egész világon elterjedt.

Következő településünk neve ARNSDORF, Linz közelében található. Itt élt Gruber 1807 és 1829 között mint tanító és a Maria in Mösl-templom orgonistája és sekrestyése. Ma is megvan az az iskola, ahol dolgozott: ez Ausztria legrégibb, még működő iskolaépülete. Abban az osztályban, ahol tanított, még áll a katedrája:

Forrás: meinbezirk.at

Gruber Arnsdorfban nősült meg, előde özvegyét vette feleségül. Az asszony halála után még kétszer házasodott. Szolgálati lakása az iskolaépület emeletén ma múzeumként látogatható. A Stille Nacht Múzeumot 1957-ben alapította az akkor ott működő pedagógus házaspár, Sepp és Ottilie Aigner.

Ebben az épületben született meg a dal 1818 decemberében. A verset még 1816-ban írta Joseph Mohr, mint a Berchtesgarden közelében fekvő Mariapfarr nevű helység plébánosa.

Az akkor 31 éves Gruber és húszas évei közepén járó Mohr az Arnsdorftól alig néhány kilométerre fekvő faluban, OBERNDORFban találkozott. Mohr-t ide helyezték, Gruber pedig - anyagi okokból - ebben a faluban is vállalt orgonálást. A két fiatalember között barátság szövődött, így került sor Mohr versének megzenésítésére. A Csendes éj 1818. december 24-én hangzott fel első alkalommal az oberndorfi Szent Miklós-templomban, a két fiatalember kétszólamú énekével, amit Mohr gitáron kísért - mivel az orgona éppen nem működött....

A település gyakran szenvedett a Salzach folyó árvizeitől, ennek esett áldozatául a Szent Miklós-templom is. Helyén 1937 augusztusában szenteltek fel egy új kis kápolnát, amelyet az időközben világhírűvé vált dalról Stille Nacht-kápolnának neveztek el. Szomszédságában már múzeum is található, itt is megismerkedhetünk a dal történetével és alkotói életével.

Végül meglátogathatjuk HALLEIN városát is Salzburg tartományban.

Arnsdorf és Oberndorf után Gruber néhány évig Berndorfban volt orgonista, majd 1833-ban Hallein város orgonistája és karnagya lett. Ez már egy igazi város volt - a szegényes falusi plébániák után itt jóval konszolidáltabb körülmények között dolgozhatott. Ám érte egy családi tragédia: második felesége kilenc gyermek világra hozatala után szülésben meghalt. Gruber egy év múlva újra megházasodott. Idős korára karácsonyi dala rohamosan elterjedt. Elégedetten szemlélhette azt is, hogy legidősebb fia, Franz a nyomdokaiba lépett: az 1840-es évek második felében ő alapította meg a halleini zeneegyletet és daloskört. Később apja neki adta át a stafétabotot, ő lett az utóda a városi orgonista tisztségében.

Franz Xaver Gruber 76 évesen Halleinben hunyt el 1863. június 6-án.

Az óvárosban találhatók a Stille Nacht-emlékhelyek: a halleini plébániatemplom és mellette Gruber egykori lakóháza. Természetesen ma ez utóbbi is múzeum. Gyűjteménye igazán értékes, mert ott őrzik híres dalának eredeti dokumentációját és azt a bizonyos gitárt is, amelynek akkordjai mellett csendült fel először a Csendes éj.

Az pedig egészen egyedülálló, hogy a muzsikus hamvait a városi temetőből e ház elé helyezték át. Minden évszakban sok a látogatója, ám december 24-én estére a világ sok szegletéből csak azért jönnek el ide számosan, hogy itt énekelhessék el az örökbecsű dalt. Ezt úgy hívják, hogy "singen in Grubergrab"...

S hogy mitől is lett ez a dal világhírű? Dallamvilága nemesen egyszerű, világos szerkezetű, könnyen megjegyezhető. 6/8-os üteme jellegzetesen osztrák, ám be tudja magát lopni más nemzethez tartozó, sőt, teljesen más kultúrájú emberek szívébe is lágyan ringatózó ritmusával s megragadni lelküket a belőle áradó szelídséggel és nyugalommal. Mohr szövege pedig kora - a napóleoni háborúkban sokat szenvedett - emberének legmélyebb, egyetemes és örök békevágyát is kifejezi.

A dal a szövegíró lejegyzésében. Forrás: stillenachthallein.at

A dal történetéről osztrák-magyar dokumentumfilm is készült Bohák György rendezésében, jó lenne látni!

Végül hallgassuk meg a dalt, mind a hat versszakával a számtalan feldolgozás, sokszor bizony giccses hangszerelés után most abban a változatban, amely talán a leghitelesebben idézi fel azt, ahogyan először felhangozhatott. Előadja az egykor Franz Xaver Gruber fia által alapított halleini daloskör, gitárkísérettel. A felvétel helyszíne pedig a Stille Nacht múzeum előtti tér, ahol a komponista sírját is láthatjuk.

Ezzel a felvétellel kívánok minden kedves Olvasómnak boldog karácsonyt. 

Bécsi "praktikák"

Hát akkor térjünk rá a bécsi kirándulással kapcsolatban a praktikus tudnivalókra. Elmesélem őket, mert ezzel talán segítek olyanoknak, akik hasonló terveket forgatnának fejükben :)

Ha jól emlékszem, idén március körül tudtuk meg Plácido Domingo HONLAPJÁRÓL, hogy novemberben, illetve 2013 februárjában Boccanegrát fog énekelni a bécsi Staatsoperben. Hát ez mégsem New York, és még csak nem is London, azért ide nagyobb az esély, hogy eljusson az ember lánya. De hogyan lehet jegyet szerezni a Staatssoperbe? Akik már tapasztaltabbak voltak ezen a téren, ajánlottak egy budapesti utazási irodát. Az OPERAHÁZ HONLAPJÁN ugyan látszott, hogy online is lehet jegyet rendelni, de ott ez ügyben számos bizonytalanságot éreztünk. Személyesen pedig csak ezért kiutazni luxus, és nem is biztos, hogy az ember sikerrel jár. Én magam eléggé szkeptikus voltam: Domingo most már azért nem énekel olyan rengeteget színpadon, a novemberi összesen három bécsi előadás jegyeit biztosan egész Közép-Európából megrohamozzák a rajongók, februárig pedig nem mertünk várni esetleges hóakadályok miatt. De azért akcióba léptem: amikor egy alkalommal úgyis Pestre utaztam Gábor Miklóst kutatni, meglátogattam ezt az irodát a Váci utcában. Mivel a végeredmény az lett, ami, azt hiszem, nyugodt szívvel, örömmel és elismeréssel ajánlhatom őket. ITT A HONLAPJUK, ahol már most látszik, hogy a februári Boccanegra-előadások jegyeit is reklámozzák. Kipróbált, régi partneri kapcsolat fűzi őket a Staatsoperhez, úgyhogy kifejezetten jó az esélye annak, aki rajtuk keresztül szeretne jegyhez jutni még egy ennyire frekventált előadás esetében is. A Staatssoper honlapján levő alaprajz és árjegyzék alapján az ember megbeszéli magával, hogy melyik napra milyen árkategóriájú jegyet szeretne és leadja az igényét. Ezután megérkezik az irodába a Staatsoper ajánlata, amit az ember vagy elfogad, vagy megpróbál korrigálni, mert nem köteles azt rögtön elfogadni. Az ezzel kapcsolatos levelezést az utazási iroda végzi. Természetesen kérnek közvetítői díjat, de azt már az ember gondolatban hozzácsapja a bécsi jegyárhoz :) Amúgy pedig ezzel foglalkozó munkatársuk egy hozzáértő és rendkívül kedves hölgy, teljesen korrekt és maximálisan segítőkész. Nekünk adódott egy egészen apró adminisztrációs problémánk a Staatsoper hibájából és tökéletesen lelevelezte velük az egészet, miközben folyamatosan értesített bennünket a dolgok állásáról. Végleg július elején tudtuk meg, hogy fixen megvan a jegyünk. Fizetni is az irodán keresztül lehetett - forintban, majd hamarosan megjött az értesítés a Staatsopertől  e-mailben, amely tartalmazta azt a kódszámot, ami alapján előadás előtt néhány órával simán átvehettük a jegyet. Miheztartás végett leírom, hogy a közvetítői díjjal együtt egy darab jegy a földszint 15. sorába, középre, ami a Staatsoperben kifejezetten nagyon jó helynek számít, 45.000 Ft volt. Nem kevés, de sosem hittem volna, hogy tényleg láthatom Domingót operaszínpadon, és könnyen lehet, hogy ez nem csak az első, hanem az egyetlen ilyen alkalom is az életemben...

Azért egy darabig a kódszám birtokában sem mertem beleélni magamat úgy igazán, hiszen tudtam, hogy még bármi közbejöhet. De szó szerint bármi: rekedtség, operaházi sztrájk (mint volt már rá példa), vagy az én fejemre is eshet addig egy tégla... Közben gondosan figyeltem Domingo programjait, előadásait. Iszonyú iramot diktált magának ezekben a hónapokban is, emiatt aggódtam, de az is látszott, hogy semmi gond, remek formában van :)

Közben eljött az ideje a szállás lefoglalásának, ami körülbelül 2 percet vett igénybe interneten keresztül és fél órán belül megjött a visszaigazolás. És hogy hol, milyen zenei múltú épületben aludtunk, arról legutóbb MÁR ÍRTAM :)

Következett az utazás megszervezése. Budapest környékén élő barátnőmmel a különféle menetrendek egyeztetése után úgy döntöttünk, hogy előző nap Győrben találkozunk. Ott alszunk és másnap reggel RAILJET vonattal utazunk Bécsbe. Az előadás másnapján pedig a Bécsből pár perccel 12 előtt induló vonattal én is vele tartok Budapestig, mert Győrből annyira vacak a közlekedés, hogy egyszerűen nem lehet Kanizsára hazakeveredni még a kora délutáni órákban sem, Pestről pedig busszal este 7 óra körül itthon is lehetek. (Mindez így is történt, tökéletesen olajozottan zajlott le az egész út minden szempontból.) A Railjet-jegy oda-vissza durván 10.000 Ft-ba került, de ebben benne volt a bécsi helyi közlekedés is, mi ezzel a kiegészítéssel vettük meg. Így az embernek megérkezés után idegenben, egy ismeretlen, nagy pályaudvaron, csomagokkal felszerelkezve nem kell még metrójegyért is futkosni. S ha már ennyire részletezem, nekünk a Westbahnhof-on a 3-as metróra kellett szállni a Simmering végállomás felé, és öt megálló múlva leszállni. Ez a megálló éppen a Stephansplatz és a Kärtnerstrasse sarka, a belváros legközepe, ahonnét két percnyire volt a szállodánk. Onnét pedig, végigsétálva a Kärtnerstrassén, hét-nyolc percnyi kellemes sétával ott is voltunk az operaháznál.

A praktikum mellett azért egy kis élvezet is legyen ma :)

Álmaim városa, Bécs - énekli Domingo:

100 éve született Rácz Alajos 1.

Nagyon sajnálom, hogy egy fontos zenei évfordulóról megfeledkeztem. De még mindig nem késő pótolni, a rosszabb az lenne, ha meg sem emlékeznék róla.

Száz éve, 1912. november 26-án Nagykanizsán született Rácz Alajos karnagy, zeneiskolai tanár. Tartok tőle, hogy már nem sok embernek mond valamit ez a név kis városunkban, pedig a zenei élet egyik meghatározó egyéniségéről van szó. Ráadásul nem csak ő, hanem több családtagja is ezen a területen működött: egészen pontosan az apja és az egyik testvére. Mint majd látni fogjuk, az ő működésük nem volt éppen problémamentes, ám ezek a problémák nagyrészt a kor ellentmondásaiból adódtak. Rácz Alajos - később már mindenkinek csak "Lojzi bácsi" - azonban a Horthy-korszakban indult és Kádár idejében befejezett aktív pályája során az ellentmondásoknak, konfliktusoknak a hátán is képes volt értéket és harmóniát létrehozni.

Kezdjük apjával a történetet. Így teljesebb lesz a kép, s egyúttal ismét kibontakozik városunk életének egy szelete.

Rácz János a kézdivásárhelyi főgimnáziumban volt zenetanár. Hogy miért akart onnét ennyire messzire eljönni, nem tudjuk, de 1902-ben megpályázta Nagykanizsa város éppen megüresedett főkántori állását.

Sokoldalú kántor-próba után el is nyerte az állást és 1903-ban családostól Nagykanizsára települt át. Ettől kezdve ő felelt a város valamennyi katolikus templomának zenei tevékenységéért. Legfőbb működési helye a ferences templom volt, de sokat orgonált az felsőtemplomban is. Fia, ifjabb Rácz János, aki szintén zenei pályára lépett, még Kézdivásárhelyen született 1898-ban. Írásunk tulajdonképpeni tárgya, Rácz Alajos pedig Nagykanizsán 1912. november 26-án látta meg a napvilágot.

Id. Rácz János

Az apa életéről, pályájáról most nem szeretnék részletesen írni, mert az maga egy külön regény, ráadásul vannak benne homályos pontok is, amik nem tudom, tisztázódnak-e valaha. De röviden mégis át kell futni rajta, mert Rácz Alajos kanizsai pályakezdésére kifejezetten nagy hatással voltak az események. 

Egy biztos: id. Rácz János kiváló felkészültségű muzsikus volt. Csizmadia Feri bácsi még hallotta orgonálni és csodálattal beszélt nekem különösen improvizációs tehetségéről. 

Rácz János a kántori teendők mellett mint különböző kórusok karnagya is részt vett a város zenei életében. Országosan is szép eredményeket ért el a vasutasok énekkarával. A problémák az 1930-as évek elejétől kezdtek sorjázni körülötte és addigra szintén kántori képesítést szerzett idősebbik fia, ifj. Rácz János körül. Az apát 1932-ben elbocsátották kántori állásából - különösen a ferences atyák haragudtak rá nagyon valamiért, s ezt az érzést átvitték fiára is, akit a város ideiglenesen a helyére kinevezett. Két év múlva, 1934-ben neki is mennie kellett, mert egy, a város katolikusságát érintő ügyben nem a hivatalos állásponttal szimpatizálva röplapokat ragasztgatott éjszaka az utcán és rajtakapták... Ekkor került képbe az éppen ekkorra az egri tanítóképzőben kántori végzettséget szerzett, még egészen fiatal Rácz Alajos. Krátky István polgármester - maga is kitűnő hegedűs és a helyi zenei életnek nem csak jó ismerője, hanem aktív résztvevője is - őt tette meg apja és fivére utódául, egyelőre ideiglenes jelleggel. Indokai között szerepelt, hogy Rácz Alajos nemcsak kiváló muzsikus, de ezzel egyúttal segíti a két elbocsátás következtében nehéz anyagi helyzetbe került családot is.

Az események megértéséhez háttérinformációként érdemes annyit tudnunk, hogy abban az időben valamennyi kanizsai templom egyetlen plébániához tartozott, a főkántor munkáltatója pedig a városi önkormányzat volt.

Rácz Alajos alkalmazásával Nagykanizsán kitört a "kántorháború". P. Molnár Arkangyal, a kanizsai ferencesek házfőnöke, s egyszersmind az alsótemplom plébánosa mereven elzárkózott attól, hogy a Rácz család bármely tagja a templomban működjön; nyílt levélben közölte, hogy Rácz Alajost még csak beengedni sem fogja a templomba - és ezt be is tartotta. (Mi a csodát csinálhatott idősebb Rácz János ???) Merev álláspontja nem tett jót Arkangyal atyának sem, mert a tartományfőnök elhelyezte Kanizsáról... A helyzet annyira elmérgesedett, hogy az alsótemplom körül utcai tüntetések is zajlottak pro és kontra... Az ügybe beleszólt a megyei alispán és a megyéspüspök is. Érdemes belelapozni a korabeli Zalai Közlönyökbe, az 1934. évfolyam júliustól decemberig terjedő időszakába, ott végig lehet mindezen eseményeket követni.

Hosszú hírlapi pengeváltások, nyílt levelek és diplomáciai tárgyalások eredményeként, de csakis a békesség kedvéért Krátky polgármester beleegyezett abba, hogy visszavonja Rácz Alajos megbízatását, hogy a kántori posztra pályázatot hirdessenek. A posztra a korábban menesztett ifj. Rácz János is jelentkezett, de az állást a ferencesek nyomására egy nálánál, illetve öccsénél jóval gyengébb képességű kántor kapta meg. Ha most belegondolok, hogy ezt az illetőt én, mint fiatal könyvtáros, olvasóként még ismertem... Ha akkor fogalmam lett volna ezekről a dolgokról, lehetett volna tőle sok mindent kérdezni - ha egyáltalán hajlandó lett volna válaszolni...

De vissza Rácz Alajoshoz. A fent idézett események közben történt, hogy megalakult végre a felsőtemplom önálló plébániája, amire már nagyon nagy szükség volt Kanizsa lakosságának erőteljes megnövekedése miatt (Később ezért is nagyobbították meg a felsőtemplom épületét). Az új plébánia életébe már nem szólhattak bele a ferencesek, s így annak lett kántora Rácz Alajos.

Csak zárójelben: az események engem meglehetősen emlékeztetnek a fiatal Verdi szakmai életének indulására, mert ő is egy kisváros kántoraként kezdte hasonlóan zűrzavaros körülmények között...

A viharos pályakezdés után a a fiatal és ambiciózus Rácz Alajos a felsőtemplomban igazi szellemi műhelyt alakított ki, s erről a támaszpontról nagy újdonságokat is hozott a város életébe a Kodály Zoltán és Bartók Béla nevével fémjelzett legmodernebb szellemi áramlatokba való bekapcsolódással.

Legközelebb innét folytatom!

Itt billentették tunikán Mozartot...

Attól tartok, sokszor fogok még mesélni a november 14-i operaelőadás kapcsán a rövid, ám rendkívül emlékezetes bécsi kirándulásról :) Az utazás oka és főszereplője Plácido Domingo volt, de nem csak róla lesz szó, hanem ma éppen Mozartról.

Egy kedves Domingo-rajongó ismerőstől kaptuk a tippet, hogy Bécsben hol aludjunk, mert ő már kipróbálta a helyet: a belváros legközepében van, kényelmes, kellemes, és mégis megfizethető. Tanácsát megfogadtuk, mi is oda szálltunk és csak megerősíteni tudom Nóra jó véleményét a helyről.

Ez a szálloda a Deutschordenshaus-ban, azaz a Német Lovagrend hatalmas székházában található, egy percnyire a Stephansdom-tól, a Singerstrasse 7. szám alatt. Az utazás előtt alig néhány nappal jutott eszembe, hogy kicsit részletesebben utánanézzek az épületnek. És mit találtam? Mozart életének egy - hát, nem is tudom, hogyan minősítsem - mindenesetre érdekes epizódja zajlott le éppen itt: a legendás fenéken rúgás...

De kezdjük a kályhától:

Mint a fenti képen is látható, a Német Lovagrend székháza hatalmas komplexum: két lakószárny fogja közre a mi Szent Erzsébetünk tiszteletére szentelt templomot (a templom a két emeletet átfogó gótikus ablakok mögött van). A rend a XII-XIII. század fordulóján telepedett meg Bécsben, rendháza kezdettől ezen a helyen állt. A mai épületegyüttes évszázadok során alakult ki: a templom a XIV. század közepén épült gótikus stílusban, a két oldalszárny pedig a XVII-XVIII. századból származik.

Mozart apja, Leopold a salzburgi hercegérsek udvari muzsikusa volt és az lett Wolfgang Amadeus is. Ám egyre terhesebbé vált számára a szolgálat, különösen az után, hogy az érseki székbe Hyeronimus Colloredo került. Amikor az érseket hivatali ügyei hosszabb-rövidebb időre Bécsbe szólították, a Deutschordenshausban rendezte be udvartartását. Hogy ne unatkozzon és tudjon reprezentálni, vitte magával muzsikusait is, így a 25 éves Mozart ebben az épületben lakott 1781. március 16. és május 2. között. Ablakai állítólag a Stephansdom felé néztek.

Errefelé lehetett Mozart szobája, amerre a mienk :)

Az épületről készítettem egy fényképalbumot a facebookra. Érdemes a poszt olvasása közben/után megszemlélni, mert ide nem akartam olyan nagyon sok képet feltenni. Benne látható Mozart emléktáblája és az épület sok belső és külső részlete. Az album ITT MEGTALÁLHATÓ

Nos, az érsek a muzsikusokat a lakájokkal tekintette egyenrangúnak. Mozartnak, akit csodagyerek-kora óta egész Európában hírességnek tartottak, közöttük kellett elfogyasztania ebédjét-vacsoráját... Mozart ezekben a hetekben sok felkérést kapott külső hangversenyekre, ám az érsek nem engedte el: csak az ő szolgálatában léphetett fel, hogy egész Bécs az érsek-rendezte koncertekre tóduljon.

Ezekre a hangversenyekre többször a rendház földszintjén, a Sala Terrenában került sor. Ez egy XVIII. századi mitológiai témájú falfestményekkel szó szerint telepingált, elég kicsi terem, amit ma Bécs egyik legrégebbi hangversenytermeként tartanak számon. Mozart szeretett itt muzsikálni, mert remek az akusztikája.

A Sala Terrena ma is eredeti formájában látható, s természetesen rendszeres hangversenyek színhelye. Szerencsém volt, mert reggel, sétára indulva megláttam, hogy nyitva van az ajtaja. Egy takarítónő szorgoskodott bent, aki kedvesen beengedett és nem szólt a fényképezésért sem :)

 

Mozart tehát egyre nehezebben tűrte a helyzetet. Szeretett volna nemcsak az érsektől, hanem most már apja gyakran terhessé vált gyámkodásától, sőt, szülővárosától, a félreeső Salzburgtól is megszabadulni, hogy a császári székváros zenei paradicsomában önállóan élhessen és dolgozhasson; s hogy végre igazán felnőtté válhasson, ne apja döntsön minden ügyében. Életrajzírói azt is feltételezik, hogy leendő felesége, Konstanze Weber miatt is Bécsben akart maradni, csak ezt az okot apjának végképp nem merte elmondani (utóbb kiderült, hogy jó volt ez ügyben a megérzése). Megírta az érseknek a felmondását, amit azonban egy bizonyos Arco gróf, aki Colloredo szolgálatában állt, s aki egyúttal még korábbról jó viszonyt ápolt Mozart apjával, nem volt hajlandó továbbítani. Úgy gondolta, a fiatal muzsikus érdekében cselekszik és Leopold Mozart intenciói szerint jár el, ha megakadályozza ezt a "forrófejűséget". Közben a hercegérsek visszatért Bécsbe, s Mozart személyesen akarta átadni a több hete várakozó kérvényt. Ám, amikor jelentkezett az érsek előszobájában, ismét Arco grófba botlott. Az ekkor történteket maga Mozart írta meg levélben apjának, melyben a grófot maró gúnnyal egy, a felsőbbségnek pitiző emberfajta tagjának festette:

Ezt nagyon jól megcsinálta Arco gróf úr! Ez tehát a mód, ahogy embereket rábeszélnek, magukhoz édesgetnek. Velük született butaságuknál fogva nem veszik át a kérvényeket, gyávaságból és farkcsóváláshoz való ragaszkodásból nem szólnak egy szót sem uruknak, négy hétig húzzák-halasztják a dolgot, és végül is, amikor az illető kénytelen a kérvényt személyesen átadni, ahelyett hogy legalább személyesen beengednék az embert, kidobják az ajtón és belerúgnak a fenekébe! ... Így történt az érsek előszobájában, ahol nem állt más mód rendelkezésemre, mint hogy egy szót se szóljak, és elrohanjak...

A levél későbbi soraiból az is kiderül, hogy a gróf neveletlen fráternek és más hasonlónak nevezte Mozartot, aki azt gyanította, hogy a farbarúgás nem Arco magánakciója volt, hanem maga az érsek parancsolta. Ebben valószínűleg nem volt igaza, de a megaláztatás enélkül is nagy volt. Arco gróf így olyasmi szerepet töltött be Mozart életében, mint József Attiláéban Horger Antal...

Íme, a legendás lépcső... Éppen erre kellett menni a szobánkhoz...

Ezzel a drasztikus jelenettel vált meg Mozart a még jórészt feudális normák szerint működő salzburgi hercegérseki hivataltól s lett szabad ember és művész a zene akkori európai fővárosában. Mindössze egy évtized adatott neki...

Ezt a zenét Bécsben ezen a tavaszon/koranyáron komponálta:

3 perc a Simon Boccanegrából

Már több, mint egy hete hazaértünk Bécsből, ahol láthattuk Plácido Domingót Verdi: Simon Boccanegra című operájának címszerepében, és még egy árva blogbejegyzést sem tettem közzé a rendkívüli élményről...

Mentségemre szolgáljon, hogy jóformán még ki sem csomagoltam, amikor rögtön Zalaegerszegre mentem, Gábor Miklós estre. Aki tudja, hogy a másik blogom e csodálatos színművész emlékét őrzi, tudja azt is, hogy számomra az az ügy is milyen fontos.

Aztán pedig rájöttem, ha úgy igazán meg akarnám írni azt az (utazással együtt) három bécsi napot, szakdolgozatnyi mennyiségű lenne az eredmény. Így azt gondoltam, hogy inkább többször írok, mindig más momentumot ragadva ki az élményekből, aztán majd csak összeáll a kép.

Először a műről magáról.

A Simon Boccanegra nem tartozik Verdi igazán népszerű operái közé, szerintem egészen méltatlanul. Hatalmas és gyönyőrű alkotás, s benne, ahogy Verdinél az ember általában megszokta, az emberi érzelmek és a politika, a hazaszeretet és a szabadság nagy kérdései feszülnek egymásnak. Maga a történet meglehetősen szerteágazó. A címszereplő grandiózus figura: az első jelenetben még bátor hajóskapitány, akit élete legsúlyosabb órájában, amikor megtudja, hogy titkos szerelme, a várost addig vezető patríciusok fejének, Fiesco-nak a lánya meghalt, a hatalmat azon az éjszakán átvevő plebejusok Genova dogéjává választanak. Az opera további része jó húsz év múlva játszódik. Simon felnőtt az államférfiúi szerephez, bölcsen és eréllyel kormányozza városát, ám az azóta illegalitásban élő patríciusok szövetkeznek ellene. Boccanegra rátalál kicsi korában elrabolt leányára, akinek szerelme, a patrícius Gabriele is az összeesküvők közé tartozik. Magát az összeesküvést az álnéven visszatért Fiesco vezeti. Sok bonyodalom után a patríciusok államcsínye nem sikerült, a dogét azonban korábbi híve, akitől megtagadta frissen meglelt leánya kezét, s aki ezért átállt az összeesküvőkhöz, megmérgezi. Halála előtt Boccanegra még el tudja mondani Fiescónak, hogy Amelia az ő unokája, s az utolsó pillanatban összebékül az őt egy életen át gyűlölő kvázi-apósával, a doge-i hatalmat pedig Gabrielére ruházza.

Simon Boccanegra bariton szerep, Domingo ezzel a figurával tért át annyi tenorhős után a bariton szerepkörre. Éppen három éve több rendezésben is énekelte és énekli Boccanegrát szerte a világon: Berlinben, New York-ban, Milánóban, Madridban, Zürichben, Londonban és Bécsben. Szerintem a figura rendkívüli módon illik személyiségéhez. Illúziót kelt az első jelenet hajóskapitányaként, majd az idősödő doge szerepében tökéletesen hordozza a tekintélyt, hatalmat, államférfiúi bölcsességet, ugyanakkor csodálatosan tudja megmutatni mindezek mögött  a figura emberi sebezhetőségét s egyúttal nagyságát abban is, ahogyan Boccanegra városa érdekében képes ezeken felülemelkedni.

A londoni előadásból nézzünk meg együtt egy részletet, amit én talán a legjobban szeretek az operában. Ez az utolsó jelenet eleje, aminek az első 3 percét szeretném részletesebben megmutatni:

Boccanegrában már erősen dolgozik a méreg, amikor kivonszolja magát a szabadba. Érdemes figyelni a zenekart külön, ahogyan Verdi ezt a "vonszolódást" festi (0 perc 30 másodpercnél). "Fáj a fejem, sötét tüzet érzek kígyózni az ereimben" - énekli a doge. Ekkor - hatalmas pillanat - megérzi a tenger illatát: azét a közegét, ami ifjú korában szinte az otthona volt, s pár pillanatra felüdül tőle. Figyeljük meg a zenekarban ennek ábrázolását, a szinte már impresszionista színeket (1 perc 46 körül kezdődik). A zenekar által festett tengeri "zsongás" a doge szavaival folytatódik: "Ó, felfrissülök, hadd szívjam be a tenger és a szabad ég édes levegőjét!" Ekkor (2 perc 15-nél) Verdi átvezet bennünket egy széles ívelésű, hullámként ringó dallamba: "Il mar, il mar!" "A tenger, a tenger!" Boccanegra szinte himnuszt énekel a tengerhez. Ennek dallama még inkább kitárul, ahogy a dogéban egy pillanatra feltámad ifjúkori énje: "Ha a tengerre tekintek, a dicsőség és elragadtatás emlékei néznek velem szembe". Ám rögtön visszatér a valóságba, amikor azt mondja (2 perc 49-nél): "Miért is nem a tenger mélyén leltem meg síromat", s ekkor már újra ott vagyunk a jelenben. Ebben a pillanatban érkezik Fiesco a végső leszámolásra.
 

De mi most ne menjünk tovább, térjünk vissza a részlet elejére, és csak ezt az első 3 percet nézzük meg néhányszor. Úgy érzem, így bepillanthatunk egy kicsit Verdi alkotói műhelyébe, és ha jól megismerjük a nagy operának ezt a kicsike részletét, akkor még jobban tudjuk Domingo énekét és szerepformálását, átélését értékelni.

Hát, mára ennyit :) Persze fogok mesélni gyakorlatiasabb dolgokat is az utazásról. De ezt az operát annyira szeretem, hogy elsőnek ezt szerettem volna megmutatni egy kis részlet segítségével, amelyben, mint egy tükörcserépben, megmutatkozik a teljesség.

Domingót látni színpadon...

Domingo a Simon Boccanegra címszerepében

Úgy tűnik, egyre nagyobb a valószínűsége, hogy most már nem jön közbe semmi és jövő héten, szerdán este a bécsi Staatsoper földszinti 15. sorából látni és hallani fogom Plácido Domingót!

Nagyon régóta szeretem. Még a pillanatra is emlékszem, amikor visszavonhatatlanul "beleszerettem": a magyar televízió valamikor a 80-as évek elején közvetítette a Metropolitan operából Puccini: Manon Lescaut című operáját, amiben Renata Scotto Manonja mellett ő volt a szerelmes Des Grieux lovag. Persze már előtte is hallottam róla, mint ahogy nagy pályatársairól, Pavarottiról és Carrerasról is, de addig mindhárman körülbelül hasonló helyet foglaltak el bennem. Ám akkor az opera eljutott a harmadik felvonásig, amelyben Des Grieux szenvedélyes áriában kérleli a hajóskapitányt, hadd kísérje el szerelmét a száműzetésbe. Na, itt szerettem bele :)

 

Sokáig úgy tűnt, reményem sincsen, hogy Domingót élőben lássam-halljam. Adott ugyan Pesten néhány koncertet, de akkor úgy voltam azzal, hogy én nem hatalmas sportcsarnokban akarom messziről picike alakként látni és nem a hangszórók által közvetített hangját szeretném hallani, így nem mentem el egyikre sem. Azóta persze megbántam, mert azért mégiscsak ő volt ott azokon a koncerteken is... Aztán jött 2008, amikor augusztusra meghirdették első pécsi hangversenyét. Akkor már nem érdekelt, hogy ez is egy nagy szabadtéri stadionszerűségben lesz, hónapokkal korábban megvettem a jegyet. Ekkor Domingo olyannyira megszerette Pécset, hogy nyilvánosságra is hozta, fiatal operaénekesek számára rendezett szokásos versenyét, az Operalia-t a következő évben Pécsen és Budapesten rendezi meg. Pécsen az elődöntőket tartották, ami legalább egy hétig eltartott – és én nem tudtam elmenni... Akkor még aktív könyvtáros voltam nem túl sok szabadsággal és éppen úgy jött ki a lépés, hogy már régóta tervezett első könyvem jó részét a nyomdai határidő miatt akkor kellett formába öntenem. Emlékszem, iszonyú kánikula volt és én két hétig reggeltől estig a gép mellett ültem és csak írtam, írtam... Viszont a nagy munkának azért lett jutalma: az énekverseny végén Domingo nagy, ingyenes gálakoncertet rendezett Pécsen a Dóm előtt, éppen, mire nagyjából befejeztem a könyvírást. Így természetesen odautaztam. Később megtaláltam magamat egy fényképen a pecskep.hu oldalán. Ide másolom, mert remekül mutatja az élmény erejét :)
 

2011-ben aztán újra jött egy koncert-lehetőség, ezúttal Zágrábban. Oda már az újonnan megismert rajongó-társakkal mentünk. Hát, akkora sportcsarnokot még sosem láttam, ott voltunk a legtávolabb a színpadtól; nekem nem is volt akkora élmény, mint a két pécsi alkalom. Viszont Zágrábban történt, hogy végre hallhattam Domingótól Verdit is, mert azt Pécsen sajnos nem énekelt, és tudvalevőleg a spanyol zene mellett az az ő legigazibb világa. Ott elénekelte egy Operalia-ban felfedezett fiatal énekesnővel a nagy szerelmi kettőst az Otellóból :)

Tehát alig néhány év leforgása alatt háromszor is hallottam élőben Domingót. Azonban az, hogy egy igazi operaházban, igazi szerepben lássam-halljam, még mindig elég reménytelennek tűnt, mert New York-ba vagy Tokióba elég nehéz lenne utána menni :) És jött 2012, kiderült, hogy novemberben Bécsben énekel három előadást Verdi: Simon Boccanegra című operájából, aztán még hármat a következő februárban. Nekem amúgy is nagyon régóta kedvencem ez a nagyközönség által kevéssé ismert mű, melynek címszerepe hatalmas lehetőség alakítójának hangban és színészi játékban is. De azt hiszem, bármilyen más operát is hirdettek volna meg, akkor is mennénk! Így akcióba léptünk: még áprilisban megrendeltük a jegyet. Bevallom, én nem hittem volna, hogy sikerül egy, az egész világon ennyire frekventált előadásra bejutni, de kishitű voltam, szerencsére! Így kedden utazunk!!!

Tegnap Bécsben lezajlott a három előadás közül az első.
A gyors sajtóvisszhangok arról számolnak be, hogy Domingo fizikailag és hangilag is remek formában van, alakításával szabályosan elektrizálta a közönséget és a partnereit is. Ugye, most már nem jön semmi közbe???

Muzsikus sírok a kanizsai temetőben

Ma tegyünk egy virtuális sétát a nagykanizsai köztemető muzsikus sírjai között – a teljesség igénye nélkül. Jövőre folytatjuk!

Groszmann Ignác (C tömb 1. parcella 1. sor 1/B sír)

Groszmann Ignác (1845 körül – 1882) a piarista gimnázium afféle "mindenes" tanára volt, elsősorban mennyiségtant, latint és németet oktatott. Mellette kiváló muzsikus is lehetett, mert – ahogyan a korabeli sajtó fogalmazott – sokat buzgólkodott a gimnázium ének- és zenekara körül. Azt is megtudhatjuk a régi újságokból, hogy kellemes bariton hangján szólót énekelt az alsótemplom zenés miséjén. Ő is bekapcsolódott 1881-ben a Rosenberg Ádám által felvetett eszmébe, hogy legyen Nagykanizsának ének- és zenekara. 37 éves korában, 1882 szilveszter napján hunyt el pár napos súlyos betegség után, szerintem valószínűleg vakbélgyulladásban.

Gürtler Ferenc (IV. parcella 21. sor 8-9. sír)

Gürtler Ferenc (1874–1924) sem főfoglalkozású muzsikus volt, de kitűnő csellistaként ismerték a városban. A Nagykanizsai Takarékpénztár Igazgatója, az Irodalmi és Művészeti Kör titkára, majd tiszteletbeli főtitkára. Néhány évig a Kör dalárdájának karnagyaként is működött. 50 éves korában balatonmáriai nyaralójában hunyt el szívbetegségben. Két év múlva idős édesapja itt, fia sírjánál lett öngyilkos...

Lemberkovicsné Weber Margit (XVI. parcella 3. sor 1. sír)

Lemberkovits Alajosné Weber Margit (1898–1934) az 1926-ban megnyílt kanizsai zeneiskola legelső, nagy tanár-nemzedékének tagja, az intézmény első hegedűtanára volt. Alig hét évi működés után betegedett meg rákban és 35 évesen hunyt el. Férje és iker kisfiai gyászolták. Halála az egész városban óriási részvétet váltott ki, temetésén több ezer ember jelent meg. 1944-ig halála évfordulóján, február 16-án minden évben hangversenyt rendeztek emlékezetére. Mára viszont még a nevét is elfelejtették...

Kerekes Irén (XXII. parcella 1. sor 22. sír)

Kerekes Irén (1897–1980) zongoraművész-tanár is részese és tanúja volt a zeneiskola hőskorának. Neki szerencsére hosszabb élet adatott, így nyugalomba vonulása után alkalmanként még az 1970-es években is tanított. Ott lehetett iskolája megalapításának félévszázados évfordulóján. 1950-ben elhunyt édesanyjával nyugszik az ódon sírkő alatt.

Mai zenénk hangulatában is illik a naphoz, és ugyanezt a darabot játszotta Lemberkovicsné Weber Margit utolsó nyilvános fellépésén, a zeneiskola 1933. október 7-én megrendezett tanári koncertjén. Hallgassuk meg César Franck A-dúr szonátájának első tételét: