Balla János, a zongoraművész-orvos

Mai portrém alanyának emléke Nagykanizsán tökéletesen elfelejtődött; ezzel a poszttal megpróbálom valamennyire feléleszteni. Reményeim szerint egyszer majd ez az írás is része lesz egy kanizsai muzsikusportrékat tartalmazó nyomtatott kötetnek. 

Dr. Balla János

1881. október 3. (Nagykanizsa) – 1930. július 9. (Nagykanizsa)

 

Nagykanizsa egyik legkiválóbb műkedvelő zongoristája volt. Foglalkozására nézve orvos, ám zenei tudása, technikája egy koncertképes hivatásos zongoraművészének felelt meg.

 

 

Apja, a gyulafehérvári származású Blau Simon 1880-ban kanizsai kisasszonyt vett feleségül, Rosenberg Zsófiát, így telepedett le Nagykanizsán. A helyi sajtó tudomása szerint korábban a bécsi Löw-klinika orvosa volt. A menyasszony kiterjedt kanizsai család sarja, őt és testvéreit korábban többször emlegette a sajtó mint a Kanizsai Dalárda  tevékeny tagjait. Zsófiáról házasságkötése kapcsán mindkét helyi újság megjegyezte, hogy művelt lelkű, kellemes és "szellemdús" hölgy.

Blau Simon valóban otthont talált a magyar kisvárosban, amelynek harminc éves működése során egyik legmegbecsültebb, közszeretetnek örvendő polgára és kiváló orvosa volt. Mint később a Zalai Közlöny nekrológjában olvasható, ritka szorgalma, lelkiismeretes kötelességteljesítése fogalommá vált:

 

Kora reggeltől késő estig hajtatott kocsijával a város utcáin és látogatta betegeit, kikhez jólesően gyengéd volt és kiket átérzett részvéttel vigasztalt. Nejével együtt résztvett a város társadalmi mozgalmaiban, azok közé tartozott, kik a szépet és a jót áldozatok árán is meg tudják becsülni. (Zala 1910. május 13.)

 

A harmonikus életű, energikus ember egy hirtelen agyvérzésbe halt bele, amely éppen egyik betegénél, munka közben érte.

 

Ekkorra felnőtt két gyermeke: mai posztom alanya, az 1881-ben született János, és húga, az 1885-ös születésű Margit (róla már írtam két részben, ITT megtalálhatjuk).

Mindketten kiváló zenei adottságokkal rendelkeztek. Gyermekkoruktól tanultak zongorázni. Margitról bakfiskorában kiderült, hogy remek énekhangjához jeles színjátszó képességek is járulnak, s az 1900-as évek legelejétől sorozatban aratta sikereit elsősorban az Irodalmi és Művészeti Kör kórusának Böhm Emil által meghonosított rendezvényein. Blau kisasszonyt abban az időben a helybeli műkedvelők "fejedelemnője"-ként aposztrofálták. 1906-ban férjhez ment Waldmann Lajos kaposvári ügyvédhez és elköltözött a városból. 1944-ben idős özvegy úriasszonyként a holokauszt áldozata lett.

 

Fivére, János a Blau családnevet 1905-ig használta, fiatal orvosként magyarosította Ballára. 1891-1899 között a helybeli piarista gimnáziumban tanult kiváló eredménnyel. Mellette zongorázásból Bischitzky Miksa magán zenetanár volt a mestere. A gimnáziumi évkönyvek és a kanizsai hírlapok (Zala, Zalai Közlöny) megőrizték iskolai szerepléseit, amelyek negyedik osztályos korától ünnepségeiknek mindig a legszínvonalasabb perceit jelentették. Már 14 éves korában Liszt rapszódiát játszott, bár lehet, hogy akkor még csak könnyített változatot:

 

Azután egy kis szőke fiú, Blau János IV. oszt. tan. ült a zongorához és szép technikával és hévvel adta elő Liszt Ferenc XIV. magyar rapsodiáját. A közönség a tehetséges ifjú zongorajátékában gyönyörködött és őt lelkesen megéljenezte. (Zalai Közlöny 1895. március 23.)

 

Növendékhangversenyeken is többször pódiumra lépett:

 

Bemutató hangverseny. Hofrichter Emma k. a. és Bischitzky Miksa tanítványai m. hó 28-án délután 4 órakor tartották meg bemutató hangversenyüket előkelő és műpártoló közönség előtt. [...] Blau Jánossal már többször találkoztunk nyilvános előadásokon. Ez a zenei tehetséggel megáldott fiú egy Bajazzo ábrándot játszott zongorán annyi művészi pongyolasággal, eréllyel és érzéssel, hogy megérdemelte a tapsokat, melyekkel a közönség őt elhalmozta. (Zalai Közlöny 1895. május 4.)

 

Ezzel és hasonló fellépéseivel annyira magára vonta a figyelmet, hogy az előkelő Kaszinó vezetősége többször is meghívta társas rendezvényeiken való közreműködésre. Közben 1899-ben kitűnő eredménnyel leérettségizett és rögtön meg is kezdte tanulmányait a fővárosban a Magyar Királyi Orvostudományi Egyetemen. Nagy valószínűséggel Budapesten is tovább fejlesztette zongorajátékát. Erről közvetlen forrás eddig nem került elő, de későbbi zongorista pályája ezt nagyon valószínűvé teszi. Egyetemista korában is gyakran hazajárt és szerepelt.

 

1900 szilveszterén az Irodalmi és Művészeti Kör hívta meg előkelő szilveszter-estélyére, a következő évben pedig a hasonló légkörű Kaszinó:

 

Végül Blau János úr zongorázott. Tristán és Isoldeből a nehéz Liszt-átiratot és egy magyar ábrándot játszott. Kiváló zenei tehetséget nem lehet a fiatal zseniális virtuostól megtagadni s kivánjuk, hogy továbbra is ilyen arányban fejlődjék játéka. (Zalai Közlöny 1902. január 4.)

 

Egyetemi éveinek egyik kedves kanizsai epizódja, hogy az 1902-ben bemutatott, és szinte egycsapásra híressé vált Bob herceg operett legnagyobb slágerét szinte rögtön a premier után ő tanította meg Margit húgának, ők ketten pedig egy kötetlen összejövetelen az Irodalmi Kör kórusának. A dallam mint futótűz terjedt el, s másnaptól szinte egész Kanizsa azt fújta, hogy Londonban sej, van számos utca... A kis történetet itt a blogban egyszer már felelevenítettem.

 

János 1904-ben jeles eredménnyel végzett az egyetemen. Jelentkezett egy éves önkéntes katonai szolgálatra, amit egy fővárosi katonai kórházban segédorvosként töltött, majd 1905-ben díjtalan gyakornokként került a szintén budapesti II. számú Üllői úti nőgyógyászati klinikára. Nevét ekkor magyarosította. Egy év után már kapott némi díjazást, majd 1909-ben Grünwald Mór nagy hírnévnek örvendő női magánklinikájának orvosa lett, az etalonnak számító dr. Tauffer Vilmos asszisztense, Ezzel beindult szakmai karrierje, ami aztán a következő év tavaszán gyökeresen más irányba fordult.

 

1910. május 12-én történt, hogy apja váratlanul elhunyt és a fiatal orvos rögtön úgy döntött, hogy hazajön Nagykanizsára anyja támaszának (húga ekkor már Kaposváron élt), és átveszi apja prakszisát.

 

Blau doktor, bár az idők folyamán lakott családjával a Délzalai Takarékpénztár épületében (Fő út 8., a Bazárudvar) majd 1894-től a városházi bérházban (Ady utca 1.), halála idejében az Erzsébet tér 14. alatt élt és praktizált, így Balla János már ide költözött haza, ahol haláláig élt és dolgozott.

 

Nagykanizsa, Erzsébet tér 14-15. A bal oldali rész a 14. szám.

Nagyon gyorsan átvette apja rendelőjét, bár a prakszisát biztos nem teljesen, mert míg apja általános orvos volt és mintegy háziorvosi szerepet töltött be a városban, fia nőgyógyásztra, majd tüdőgyógyászatra szakosodott.

 

Komolyan vette orvosi hivatását és szinte minden alkalmat megragadott a továbbképzésre. Már 1910 szeptemberében külföldi tanulmányútra ment: saját finanszírozásában meglátogatta Frankfurtban a Nobel-díjjal két évvel korábban kitüntetett Paul Ehrlich kutatóorvos laboratóriumát, ahol nem sokkal korábban dolgozták ki a szifilisz első hatásos gyógyszerét.

 

Magánprakszisa mellett hamarosan a munkásbiztosító orvosa lett, ebben a minőségében elsősorban a tüdővész elleni küzdelem állt munkájának központjában. Ennek jegyében 1912-ben röntgenkészüléket vásárolt, amely a város első ilyen berendezése lett:

 

Dr. Balla János nagykanizsai orvos révén kerül az első Röntgengép Nagykanizsára. A fiatal orvos áldozatkészségével egy oly apparátust szerzett, melyet egy valamire való város kórháza nem nélkülözhet, de a mienk mindez ideig híjjával volt és van. A pompás gép megfizethetetlen szolgálatot tesz, mégpedig nemcsak a sebészet, hanem az összes belbetegségek terén. (Zalai Közlöny 1912. november 21.)

 

Kanizsára való hazatelepülése után hamarosan családot alapított. 1911. március 22-én vette feleségül Engel Micit (hivatalos nevén Engel Irmát), egy szombathelyi ügyvéd lányát. Egy leányuk született, Klári.

 

Házasságkötésének bejegyzése a szombathelyi anyakönyvben

 

Balla doktornak a mindene volt a család, és mint láttuk, orvosi hivatása is. De mellette a zenét sem hanyagolta el – sőt, művészete már családos orvos korában teljesedett ki igazán. Ekkortól következtek azok a koncertek, amelyek fényesen bizonyítják, hogy valóban egy hivatásos zongoraművész szintjén muzsikált. Úgy tartották számon, mint Nagykanizsa "házi" zongoraművészét; ebben a szerepben szinte felváltotta a nála egy nemzedékkel idősebb Blumenschein Vilmosnét. Amúgy még gimnazista, sőt, egyszer ifjú orvos korában elő is fordult, hogy négykezesezett Blumi nénivel.

 

1914 és 1926 között Balla 16 koncerten volt elismert, élvonalba tartozó énekes és hangszeres művész egyenrangú zongorista partnere. Ehhez természetesen az is kellett, hogy a Nagykanizsai Casino, akkoriban az izraelita üzletemberek nagy presztizsű fóruma és találkozóhelye felvállalja azt a szerepet, hogy a város teljes közönsége számára nyújt elsőrangú hangversenyeket. Balla teherbírására jellemző, hogy 1922. január 25. és március 7. közti alig másfél hónapban négy ilyen koncertje is volt! Ezekre, és a többire is a legkülönfélébb művek zongora szólamaival kellett készülnie, hiszen mindig a vendégművészek határozták meg műsorukat, ami így a legváltozatosabb volt: számtalan különböző hangfekvésbe tartozó operaáriát, kettőst, klasszikus dalt kellett kísérnie, mellettük a három hegedűművész és egy csellista koncertjén is a legváltozatosabb darabok kerültek elő.

 

Soroljuk fel a művészek nevét, akikkel Balla János együtt koncertezett:

Szamosi Elza és Parvis Taurino operaénekesek (1914. február 14.  ), Deák István gordonkaművész (1914. március 21. és 1920. január 14.), Serák Márta operaénekes (1919. március 11.), Koncz János hegedűművész (1921. május 19. és 1926. november 5.), Gidia Buccarini operaénekes (1921. június 4.), Marschalkó Rózsi operaénekes (1922. január 25.), Medek Anna operaénekes (1922. február 11.), Pogány Ferenc operaénekes (1922. február 20.), Gyárfás Ibolyka hegedűművész (1922. október 14.), Bárdos Alice hegedűművész (1922. október 21.), Burián Károly operaénekes (1923. január 6.), Marschalkó Rózsi és Kálmán Oszkár operaénekesek (1924. február 20.), Anday Piroska operaénekes (1925. november 14.), Palló Imre és Relle Gabriella operaénekesek (1927. január 19.).

Hogy egyenrangú partner volt, azt több esetben maguk a művészek igazolták, érdemes belelapozni a helyi sajtó tudósításaiba. De előtte annyit feltétlenül tisztázni kell, hogy a többnyire "kísérő"-ként emlegetett zongoristának a részvétele az ilyen, hangszeres vagy énekművészekkel közös produkciókban bizony nem alárendelt szerepet sugalló kíséret, hanem együttmuzsikálás, kamarapartnerség.

 

Első ilyen koncertjén rögtön egy ikonikus énekesnő, Szamosi Elza kísérője lehetett, aki Puccini kedvenc Pillangókisasszonya volt; Szamosi Elzával pedig együtt érkezett Taurino Parvis olasz bariton, Metropolitan- és Scala-sikerek után akkoriban az Operaház művésze. A hangversenyt a Kereskedő Ifjak Önképző Egyesülete, mint a Kaszinó "ifjúsági tagozata" rendezte a Polgári Egylet nagytermében.

 

 

 

A Polgári Egylet dísztermének földszintjét és erkélyét egyaránt megtöltötték azok az érdeklődők, akik a városunkban nem mindennapi zenei szenzációnak szem és főleg fültanúi akartak lenni. A nézőtéren képviselve volt Nagykanizsa teljes társadalma. [...] A kíséretet Balla János dr. látta el, akinek kitűnő tudását, tehetségét és arravalóságát nemcsak a közönség, hanem ezúttal teljesen kompetens tényezők, maguk az előadók ismerték el a legteljesebb mértékben. (Zalai Közlöny 1914. február 16.)

 

Balla 1921-ben játszott először együtt Koncz János hegedűművésszel:

 

Dr. Balla János zongorakíséretéről elég lenne csak annyit írni, hogy kongeniálisabb partnere nem lehet Koncz Jánosnak. Ez az úgyszólván első olvasásra produkált mesteri zongorajáték, melynek alkalmazkodó szubtilis finomságainál csak a technikai precizitása volt különb - külön élvezetet szerzett a hangverseny zeneértőinek. (Zala 1921. május 20.)

 

1922 februárjában Medek Anna jórészt ritkaságokból álló műdal-repertoárja minden bizonnyal nagy feladat elé állította hősünket, ráadásul ez volt az a sűrű időszaka, amiről már esett szó.. Az estről ezt írta röviden a Zala, február 14-én:

 

A Casinó szombat esti hangversenye sokáig feledhetetlen lesz. A Casinó remek akusztikájú dísztermét színültig megtöltötte a közönség, amelyet valósággal elbűvölt Medek Anna énekművészete. Percekig zúgott a taps minden egyes énekszám után s a művésznőnek háromszor kellett ráadást énekelni. Dr. Balla János zongorakíséretétől viszont nemcsak a közönség, hanem a művésznő is el volt ragadtatva. 

 

1923. január elején Burián Károly királyi kamaraénekes, az Operaház vendégművésze és Martonyi Jolán dalénekesnő koncertjére került sor, amelyet a nagy érdeklődés miatt másnap megismételtek:

 

Burián, a legkiválóbb Wagner-énekes énekművészete már régen kritikán felül áll. Ő egyike azon ragyogó tehetségű művészeknek, kiknél az érces hang csodás érzéki varázsa mellé tökéletes zenei érzék is járul. [...] Lohengrin, Siegfried és Tristán eszményi megszemélyesítője kanizsai fellépése alkalmával is mindkét estjén operai szerepeinek részleteivel aratta legnagyobb sikereit. [...]  Martonyi Jolán Mascagni, Dienzl, Gretschaninoff, Grieg és Wagner dalokat énekelt, ízléses előadással, melyet a közönség lelkes tapssal honorált. A Burián-est fényes sikerében része van dr. Balla Jánosnak is, ki ezúttal is fényes tanujelét adta az ő kiváló kísérő-tehetségének. (Zalai Közlöny 1923. január 9.)

 

Nagykanizsa háború előtti hangversenyéletének minden bizonnyal egyik legfényesebb estje volt 1924-ben Marschalkó Rózsi és Kálmán Oszkár operaénekesek fellépése. Közülük az énekesnő, akit Kanizsán már másodszor kísért Balla, igazán ritkaságokból válogatta műsorszámait:

 

Már műsoruk összeállításának tanúbizonyságát adták kiváló művészi ízlésüknek és zenei intelligenciájuknak. Kálmán Oszkár hatalmas melegen zengő basszusának érce nemesen cseng, Verdi Don Carlos [Fülöp királyának] Áriájával, Gounod: Faust Bordalával, valamint Kacsóh: Bús szerelmes nóta című szerzeményével, méltán rászolgált a frenetikus tapsviharra. Mindenben méltó partnetre volt Marschalkó Rózsi. Hangjának leheletszerű finomsága kifogástalan énektechnikával párosul. Widor: Non crédójával és Reynaldo Hahn D'une prison s néhány Tarnay dallal igen nagy élvezetet szerzett a hallgatóságnak. Külön ki kell emelnünk dr. Balla János konzseniális művészi kíséretét. (Zalai Közlöny 1924. február 21.)

 

1925-ben a Kaszinónak sikerült meghívnia Anday Piroskát, aki abban az időben Rosette Anday néven a bécsi opera európai hírnevű énekesnője volt:

 

A művésznőnek igen értékes hangja van. Sötét tónusú mély hangjai fokozatosan világosodnak felfelé s falzettjei csupa fényt sugároznak felénk. Portament-éneklésben tökélyre viszi a hangoknak egymásba való olvadékonyságát s mesteri módon tudja kifejezésre juttatni a hangfonás lágyságát s a hangoknak különböző magasságokban rejlő színképzését. Technikáját a maga virtuozitásában ragyogtatta E. W. Korngold Marietta-dalában (Tote Stadt), s a Mignon operában, melyben az Echo-hatás dinamikai árnyalása kifejlett iskolázottságában csillantotta hangjának s a vele való bámulatosan könnyed bánásmódjának rugalmasságát. Magyar dalai közül Kacsóh Pongrácnak Késő ősz van című dalával érte el a legnagyobb hatást.                                                                                                                        A zongorakíséretet dr. Balla János látta el előkelő művészi ízléssel és magas színvonalú zenei intelligenciával. Játéka mindenütt diszkréten vonult meg az énekek érvényesülése mögött s portato-játéka nagyon szépen juttatta érvényre az éneknek nem egy helyen egészen az izzásig hevített meleg tónusát. (Zala 1925. november 17.)

 

A Marietta-dal Korngold: A halott város című operájának részlete; Balla Jánosnak gyaníthatóan erre a koncertre kellett megtanulnia a zongoraszólamot, mert ritkán felhangzó mű, mint ahogyan a Marschalkó Rózsi/Kálmán Oszkár koncert is jórészt ritkaságokból állt. Ne feledjük, hogy Balla eközben egész embert kívánó hivatást gyakorolt, s csak szabad idejében tudott zenével foglalkozni. 

 

1926. november 5-én újra Koncz János partnere lehetett. Előzménye, hogy a világhírű hegedűművész állandó zongorista partnere hirtelen megbetegedett. Koncz nem mondta le szereplését, hanem öt évvel korábbi tapasztalata alapján a vidéki orvost kérte fel, hogy helyettesítse Kósa Györgyöt. Ez a történet mindennél jobban igazolja hősünk zongoraművészi/muzsikusi tehetségét. Ráadásul Koncz János akkor nagy műsort játszott, súlypontjában Csajkovszkij Hegedűversenyével. És Balla képes volt világhírű művész oldalán egy ennyire grandiózus – és hosszú! – mű előadásába alig egy-két nap alatt beugrani. (Akkoriban még előfordult, hogy nagy művész is hajlandó volt nyilvánosan zenekaros versenyművet zongorakísérettel eljátszani.)

 

Balla életének utolsó ilyen koncertjére 1927. január 26-án került sor, amikor Palló Imre és Relle Gabriella operaénekeseket kísérte. Ennek a hangversenynek a plakátja is megmaradt, a Thúry György Múzeum gyűjteményéből mutatom meg (dátuma még január 19., de egy héttel elhalasztották):

 

 

Erről az estről már az előző évben megnyílt Városi Zeneiskola köztudottam szigorú és igényes igazgatója, Vannay János írt kritikát, olvassunk bele:

A kíséretet dr. Balla látta el a tőle megszokott készültséggel, fényesen győzve a súlyosabb művek minden pianisztikus nehézségét, valamint az áriák ágas-bogas tematikájával fellépő formai megpróbáltatásokat.

 

 

Kár, hogy hősünk soha nem adott önálló zongoraestet. Azt nem tudjuk, hogy nem kérték erre fel, vagy ő maga sem gondolt erre, és nem is fért volna az idejébe. Ám ebben az éveken átívelő nagyszerű sorozatban mégis volt egy koncert, ahol egyetlen, de nem akármilyen darabbal szólistaként is fellépett, s az az este szinte az ő jutalomjátéka is lett.

 

1922-ben történt, hogy a Kaszinó, látván az általuk szervezett hangversenyek sikerét, vásárolt egy hangversenyzongorát. Hogy ezt meglépte, ebben minden bizonnyal Balla Jánosnak is volt szerepe. A hangszer felavatására október 21-én nagy koncertet rendeztek, amelyen először hősünk játszott rajta. Wagner Walkür című operájának zenekari részlete, a Tűzvarázs akkoriban a belgiumi Louis Brassin (1840-1884) átiratában örvendett rendkívüli népszerűségnek, ez a sziporkázó darab csendült fel elsőként a hangszeren. A koncert meghívott vendége a Szombathelyen élő, onnét is európai hírnevet elért, Bartók által is nagyra becsült Bárdos Alice hegedűművész volt, így a további műsorrészben Balla doktor visszatért kamarapartneri szerepéhez.

Érdemes egészében idézni a zongoraavató koncertről szóló beszámolót a Zalai Közlöny 1922. október 24-i számából:

 

A Nagykanizsai Kaszinó immár a harmadik idényben folytatja azt a szinte misszió számba menő kulturális tevékenységet – amit két évvel ezelőtt kezdeményezett, amikor programként tűzte maga elé, hogy a kanizsai művelt közönség részére ősztől tavaszig minél több magas nívójú hangversenyt rendez. Idei első hangversenye ezen a kulturális célon kívül egy helyiérdekű jótékonysági cél szolgálatában is állott, azonkívül alkalmat szolgáltatott arra, hogy a múlt évi sorozatos hangversenyek kézzel fogható eredményét, a Kaszinó új zongoráját bemutassák és felavassák. Mindhárom célt tökéletesen sikerült elérni. Először Bárdos Alice és dr. Balla János hangversenye olyan műélvezetet szerzett a közönségnek, mely a maga nemében fölért mindazzal, amit Nagykanizsán mostanában produkáltak. Másodsorban pedig a kanizsai szegény mezítlábas tanulók a hangverseny jövödelméből jelentékeny segélyösszeghez jutottak. Azonkívül a Kaszinó új zongorája egy remekhangú, pazar hangszernek bizonyult, mely őszinte örömmel töltheti el a város szellemi és kulturális haladásának minden barátját. A szombati est nagyszámú, disztingvált közönségének dr. Rapoch Aladár meleg szavakban kifejtette, hogy a zongoraavatási ünnepély is a jótékonyság jegyében folyt le, majd a Kaszinó kitűnő házi művésze, dr. Balla János szólaltatta meg az új zongorát oly művészettel, mely frenetikus hatást keltett. Bárdos Alice hegedűművésznő nagyszerű produkciójáról e hasábokon részletes bírálatot mondani felesleges. Az egész kontinens művészkörei előtt ismert és elismert kvalitásairól nehéz volna valami újat mondani, Bárdos Alice tiszta nemes művészetével a lelkek legmélyén szántó hatásokat ért el. A termet teljesen megtöltő előkelő közönség hosszan ünnepelte a művésznőt. Dr. Balla János zseniális zongorakísérete tette tökéletessé a hatást, mely a raffinált zenei ízléssel összeállított műsor leperdülése során mindinkább fokozódott. Az est közönsége alig várja a Kaszinó új hangversenyciklusának további részeit.

 

Hogy az 1927-es Palló Imre/Relle Gabriella hangverseny Balla doktor számára az utolsó lett, akkor valószínűleg még nem sejtette. Még voltak tervei, ugyanabban az évben például beadta pályázatát a helyi kórház szülész főorvosi posztjára, amit – nagy valószínűséggel származása miatt – nem ő kapott meg. Még 1928-ban is közreműködött kisebb rendezvényen. Ezek után érhette el a végzetes betegség: tüdő- és gége-tuberkulózis. Mivel mint az akkori munkásbiztosító orvosa tüdőbetegeket is gyógyított, elképzelhető, hogy munkája során fertőződött meg. Az is kérdés, hogy az akkori röntgenkészülékek, amelyekből Kanizsán neki volt először, mennyire voltak biztonságosak, nem érhette-e sugárfertőzés. Akárhogyan is volt, nagy valószínűséggel hivatása áldozata lett.

Mint családi gyászjelentése fogalmaz, "hosszas betegség" után hunyt el 1930. július 9-én otthonában, az Erzsébet tér 14. alatt. Még 49. életévét sem töltötte be...

 

 

Jegyzet a gyászjelentéshez: Engelék: apósa és anyósa; Waldmannék: Margit húga a férjével; Rosenbergék: édesanyja testvére illetve testvérének özvegye, és valószínűleg a Beck-házaspár is anyai ági rokonság.

 

Kanizsának ekkor már csak egy hírlapja volt, a Zalai Közlöny, ami szép nekrológot közölt Balla Jánosról. Emberi vonásai közül kiemelte:

 

Végtelenül becsületes, puritán jellemű, nagy humanista, eszményi orvos volt, mély tudással, aranyos szívvel, bohém lelkülettel. Jóságos szemeiből visszatükröződött az ő nagy, nemes, tiszta és szép lelke. [...] Igaz ember volt, csupa szív, emberi jóság, a megtestesített előzékenység és szolgálatkészség.

 

Az Izraelita temetőben helyezték örök nyugalomra. Temetéséről így tudósított az újság:

 

Nagykanizsa város közönségének impozáns és őszinte részvéte mellett pénteken délután fél négy órakor helyezték örök nyugalomra a korán elhunyt dr. Balla János földi maradványait az izr. sírkert halottas házából.

Az utolsó végtisztesség megmutatta, hogy milyen értéke volt Nagykanizsa városának dr. Balla János, mint orvos és mint művészlelkű muzsikus. Koporsóját a társadalom minden rendű és rangú egyede vette körül és ejtett igaz könnyet a tragikus halál felett. A nagykanizsai orvosok testületileg vonultak ki a temetésre búcsút venni kollégájuktól. Megjelent a temetésen Bárczay Ferenc cs. és kir. kamarás és felesége. Gróf Keglevich Ilona.

A halottas ház [a ravatalozó] szorongásig megtelt, mikor megérkezett a fájdalomtól megtört család, akinek mély gyászát enyhíteni gyűlt össze a közönség. A számos koszorú és virágcsokor a kegyelet mélységes megnyilvánulását jelentette.

A gyászszertartás során Ábrámovics Márk főkántor énekelte a halotti imádságot, majd dr. Winkler Ernő főrabbi búcsúztatta Balla Jánost. Méltatta azokat a kiváló erényeket és érdemeket, melyek olyan általános tiszteletet szereztek Balla János számára. A sok szenvedőnek nevében, akiket megmentett, akiknek egészségét megóvta, mondott hálatelt köszönetet a főrabbi gyászbeszéde.

A nyitott sírnál pedig dr. Fodor Aladár v. tiszti orvos az orvostársadalom nevében mondott utolsó „Isten hozzád”-ot. Az orvosoknak,mint kollegáknak fájdalmát tolmácsolta, akik előtt felejthetetlen lesz dr. Balla János emléke. Megemlékezett arról a nagy áldozatról, melyet Balla János akkor hozott, midőn a nagy orvosi karriert ígérő klinikát felcserélte a vidéki pacientúrával csak azért, hogy szeretett édesanyja mellett maradhasson.

 

Feleségének és lányának sorsát nem sikerült teljesen felderíteni. Lánya, Klári a Polgári Iskolába járt, mellette a Városi Zeneiskolában zongorázni tanult. Gimnáziumi magántanuló lett (akkoriban Kanizsán lányok csak így vehettek részt gimnáziumi oktatásban, hiszen a piarista gimnázium fiúgimnázium volt), majd szülei Bécsben taníttatták, egyetemen. Hazatérése, és már apja halála után, 1931-ben magán nyelvtanár lett, német, francia és angol nyelvet tanított. A korabeli sajtó mint a kanizsai aranyifjúság népszerű tagját emlegette. Egy hír szerint szenvedélyes bridzselő volt, s baráti körében olyan kártyával játszottak, amelyeken a tagok arcképe volt. Ő Klári, a káró dáma:

 

Színházi Élet 1932. 11.

 

 

1934-ben férjhez ment egy győri orvoshoz, dr. Rothauser Györgyhöz. Innét nyomai elhalványulnak. A Rothauser család egy leszármazottja szerint a házasság nem sikerült. Nyilván elválhattak, mert az orvos 1942-ben újra megnősült (aztán második feleségével holokauszt-áldozat lett). Klári további életéről semmi nyom nincs, csak annyi bizonyos, hogy nincs a Yad Vashem által nyilvántartott áldozatok között. Viszont érdekes módon édesanyja neve szerepel ebben az anyagban, de mint túlélő, aki a tragikus időkben Budapesten az V. kerületben élt. Talán lánya is Pestre költözött? Ennél több egyelőre nem tudható róluk. Nem került elő sem gyászjelentésük, sem semmilyen más hír.

 

Az egykor közszeretetnek örvendő Balla János egyetlen nagykanizsai nyoma sírja az izraelita temetőben, amelyben – felirata szerint – egyedül nyugszik, bár szülei közelében.

 

 

Fénykép sem maradt róla, emléke teljesen elhalványult, sőt: tökéletesen elfelejtődött a városban.

Kataliszt, a Zenevándor

2016-ban kezdtem el közzétenni a világhálón zenei emlékhelyes kutatásaim eredményeit, három blogban. Maga a gyűjtés, kutatás már régóta zajlott. Amikor elkezdtem, lassan 30 éve, még számítógépem sem volt...

A blogger egy magyar...

... és egy külföldi emlékhelyen

2016-ban két blogot indítottam: a Kataliszt bakancslistája a magyarországi, a Zenevándor a külföldi emlékhelyek blogja lett. Aztán, majdnem 200 poszt után a következő év őszén lehetőségem nyílt arra, hogy a Papageno profi zenei oldalon legyen egy saját külön emlékhelyes blogom KATALISZT néven. Ez azzal járt, hogy két korábbi blogomba, bár természetesen megmaradtak, de nem írtam újat; tartalmukat a Papagenón folytattam tovább, ahol azóta összesen 181 posztom jelent meg.

 

Eltelt több, mint négy év és egyre jobban sajnáltam különösen a ZENEVÁNDOR blogomat, ami nagyon a szívemhez nőtt: annak idején jó címet sikerült hozzá választanom és a külalakja is kellemes, szerintem illik a témához. Így nemrég elhatároztam, hogy új életre keltem. Az elhatározást tett követte, oda pakoltam át a bakancslistás blog összes posztját. Így az gyakorlatilag tényleg megszűnt, a Zenevándor viszont él és virul, és mostantól egy helyen őrzi az összes korábban feldolgozott, megírt magyar és külföldi emlékhelyet.

 

 

Papagenós blogomat természetesen folytatom tovább, de időközben rájöttem, hogy a rengeteg emlékhely közül, amelyeket az évek során kigyűjtöttem, ilyen-olyan okokból, amiket hosszú lenne részletezni, nem mindegyik alkalmas arra, hogy a Papagenón írjak belőlük posztot. De hogy ezek se vesszenek el, őket fogom újként a Zenevándorban feldolgozni. Még előtte a csak a Papagenóban megírt posztokból készítek egy rövidített változatot, és az ottani poszt linkjével ezeket a Zenevándorba is felteszem, így azok onnét is visszakereshetők lesznek. Célom ugyanis egy olyan hely létrehozása a világhálón, ami a lehető legszélesebb áttekintést nyújtja Magyarország és a világ zenei emlékhelyeiről.

Lehet, hogy erre a célra voltaképpen egy saját önálló weboldal kellene??? De reményeim szerint egyelőre ez a megoldás sem lesz rossz és ingyen van 😊

 

Mielőtt feltenném a legelső új posztot a Zenevándorba, szükségét éreztem, hogy a két blog tartalmáról készítsek egy földrajzi rendbe csoportosított összesített tartalomjegyzéket, hogy én magam is könnyebben eligazodjam a most már körülbelül 360 poszt között.

 

Időközben ez a tartalomjegyzék annyira felduzzadt, hogy külön posztot készítettem belőle, ami ITT megtalálható.

Egy európai muzsikus Nagykanizsán: Franz Pyllemann

2018-ban könyvecskét írtam Práger Hermina életéről, aki az 1870-es, 1880-as években Hermine Braga néven szép énekesi pályát futott be a bécsi operaházban. Kanizsai lánynak született, szerény családba. Életének alakulását rendkívül erősen befolyásolta legidősebb nővére, Eugénia házassága egy még itthon, Kanizsán megismert német zongoraművésszel, Franz Pyllemann-nal. Házassága kapcsán a német muzsikus körülbelül három évig Nagykanizsán élt és ebben az időben tevékenyen bekapcsolódott városunk zenei életébe.

Hermináról szóló könyvemben természetesen érintettem Pyllemann személyét és szerepét a család életében, de csak annyira tértem ki rá, amennyire kis sógornőjének élete indokolta. Ez a poszt most róla szól, Franz Pyllemannról, akit Kanizsán mint Pyllemann Ferencet ismertek és emlegettek.

Pyllemann 1867-ben

 

Berlinben született 1841-ben, evangélikus családban. Apja azt szerette volna, ha fia lelkész lesz. Ám a zene vonzása erősebb volt és Franz elhatározta, hogy a zenére teszi fel életét. Talán a családi ellenzés miatt, de talán azért is, mert akkoriban az európai zene (egyik) fővárosa Bécs volt, 23 évesen, 1865-ben át is települt oda. Úgy érezhette, hogy Mozart, Beethoven és Schubert városában tudja magát igazán kibontakoztatni. Ám egy nagy szerelem felülírta, vagy legalábbis erősen módosította a terveit, s aztán már csak nagyon kevés ideje maradt...

Alig melegedett meg Bécsben, amikor – nyilván pénzre volt szüksége – két fiatal bécsi művész társaságában koncert-utazásokra indult. 1866. június végén a kis társaság Nagykanizsára érkezett.

Kanizsán a Zala-Somogyi Közlöny 1866. július 1-jén megjelent számában találkozhatunk a nevével először:

Bécsből hozzánk érkezett hírneves gordonka-művész Röver Henrik, tagja a cs. kir. udv. zenekarnak, valamint az opera-színháznak; hétfőn július 2-án a „Zöldfa-vendéglő” nagy-termében egy hangversenyt rendez, melyen Lang Fülöp operaénekes, városunk fia, és Pyllemann bécsi zongora-művész is résztvenendnek.

Hármójuk közül akkor a legnagyobb név Henrik Röver gordonkaművész; jól és pontosan írta a kanizsai hírlap, hogy a bécsi opera zenekarának tagja, s ezzel együtt az udvari zenekar csellistája volt. A másik művész "Lang Fülöp operaénekes, városunk fia". A Kanizsán született ifjú bariton ekkor még pályakezdő Bécsben; az 1860-as évek végétől a pesti Nemzeti Színházba szerződik, majd az 1880-as évek közepén felépült Operaház történetének egyik legkiválóbb hősbaritonja lesz Láng Fülöp néven. Nyilván az ő révén került a kis bécsi művésztársaság Nagykanizsára.

Pyllemann ekkor járt először városunkban. Egy későbbi osztrák hírlapi forrás szerint a Práger családnál talált szállást, így ismerkedhetett meg a szép, akkor tizenhét éves Práger Eugéniával, akinek - elképzelhető, hogy a szállás fejében - zongoraleckéket adott. Az apa, Práger Zsigmond boltos volt Kanizsán. Üzlete egy kissé pontatlan forrás szerint a mai Erzsébet tér 20. alatt, vagy valamelyik szomszéd házban lehetett. Hét gyermeke közül öt érte meg a felnőtt kort, közülük a legidősebb volt Eugénia; kishúga, Hermina, a későbbi operaénekesnő még csak kilenc éves.

Ekkor, 1866 nyarán kezdődhetett a szerelem, mert a következő, négy hónappal későbbi, november 10-én megjelent újsághír már Pyllemann huzamosabb kanizsai tartózkodására és egyúttal komolyabb zenei kapcsolatokra utal.

A fenti híradás városunk első felnőtt énekkara, az alig több, mint fél évtizede alapított Kanizsai Dalárda aznap esti koncertjének előzetese a Zala-Somogyi Közlöny 1866. november 10-i számából. Eszerint ezen a koncerten a kórus Pyllemann egy darabját is elénekelte (hősünk zeneszerzéssel is foglalkozott). Sőt, az előzetesből az is kiderül, hogy a Dalárda jeligéjének dallamát is Pyllemann komponálta.

Mi is volt ez a kórus-jelige? Akkoriban minden kórusnak volt ilyen: egy rövid, csak rájuk jellemző énekelt szignál, egy zenés névjegy, ami mintegy programszerűen jellemezte az illető kórust. Minden fellépést ezzel szoktak kezdeni; vendégszereplések, kórustalálkozók esetén különös jelentősége volt, amikor a résztvevő kórusok mindegyike – bemutatkozásként és üdvözlésként – szokta elénekelni.
A Kanizsai Dalárda jeligéjének ez volt a szövege: "Szabad dal és vidor szív, / dalnok ehhez maradj hív". Hogy dallamát Pyllemann írta, azt mutatja, hogy 1866 novemberében már egy ideje komolyabb kapcsolatban kellett hogy legyen a kórussal.

A következő hónapokat nem biztos, hogy végig Kanizsán töltötte, de a kapcsolat megmaradt: 1867. január 6-án a Zöldfában megtartott hangversenyen ismét találkozhatott vele a kanizsai közönség. Egy Bécsben énekesnőnek tanuló kanizsai lány, Németh Berta köszönte meg koncerttel a helybeli előkelő családoknak a tanulmányaihoz nyújtott anyagi támogatást; ezen működött közre Pyllemann egy virtuóz Liszt-darabbal, a Verdi-opera dallamaira írt Rigoletto-parafrázissal. Ebben a műben valóban teljes zongoraművészi fegyverzetben állhatott ki a közönség elé. A helyi sajtóban január 10-én megjelent tudósítás sajnos róla nem ejtett szót, csak a főszereplő kisasszonyról, illetve a partnereként szólót éneklő Kartschmaroff Leóról, a zsinagóga akkor még ifjú kántoráról.

Viszont ekkor már ki volt tűzve Pyllemann saját zongoraestje, amelyre alig pár nap múlva, január 15-én a Kaszinó akkori helyiségében  (a Vasemberházban) került sor. Sajnos, a Zala-Somogyi Közlöny tudósítója ez alkalommal sem állt hivatása magaslatán: semmi konkrétumot nem írt az estről, annak műsoráról, csak általános dicséretet. Azért feltétlenül érdemes belelapoznunk a január 20-i számba::

F. hó 15-én tartá Pyllemann Ferenc a nagy kaszinóban számos közönség jelenlétében hangversenyét. Rég nem volt alkalmunk oly művészi s minden tekintetben kielégítő előadást hallanunk. Pyllemann Ferenc, kiről már a múlt alkalommal elismeréssel szólottunk, teljes fényében ragyogtatá az estve művészetét, melyben az előadás szépsége az erőteljes technikai képzettséggel oly gyönyörűen egyesült.

Alig pár hónappal később Pyllemann kapcsolata a Kanizsai Dalárdával még szorosabbá vált. A kórus 1867. május 5-én megtartott éves közgyűlésén történt, hogy első karmesterré választották. Hogy ezt a minimum egy évre szóló, rendszeres - heti - jelenlétet követelő posztot elvállalta, azt jelenti, hogy ekkor már tartós és komoly tervei vannak Nagykanizsán. A zongoraleckék közben nagy szerelem bontakozhatott ki közte és a tizenhét éves Práger Eugénia között, s a német protestáns zongoraművész elhatározta, hogy nőül veszi a magyar vidéki kisvárosban élő, tehetősnek sem mondható zsidó boltos lányát. Hát igen, a zene valóban nagy kerítő :)

Az esküvő előtt alig néhány nappal, 1867. október 16-án az ifjú vőlegény még adott gyorsan egy hangversenyt Kanizsán. Az estről a zenéhez nem túlságosan értő Bátorfi Lajos írt beszámolót a Zala-Somogyi Közlönybe (érdekes, hogy jó tíz év múlva az ő lánya is zongoraművésznek készül...). Bátorfi tudott a napokon belül esedékes nagy családi eseményről, ezért beszámolóját így kezdte (benne Pyllemannt "hangversenyző", illetve "előadó" megnevezéssel illette):

Rubinstein Ábrándját a magyar népdalok felett hangversenyző egy kissé félénken kezdette, nem csoda, az életre beható esemény előestéjén van, s így az ítészeti hidegvérűséget félre kell tennünk. Rubinstein e kedves művénél a változatosság fokoztatásával előadó is élénkebb érzetet kölcsönzött játékának, s a plastioniság ködként enyészett el. 

A koncerten közreműködött egy muzsikus testvérpár, F. és C. Henne: egyikük hegedűs, másikuk fuvolista; ennél több sajnos nem derült ki róluk. A hegedűs fivérrel Pyllemann Beethoven Tavaszi szonátáját játszotta. A koncert záró száma Carl Maria von Weber f-moll hangversenydarabja (Op. 79) zongorára és zenekarra. Közreműködött az akkori híres kanizsai Grünbaum-zenekar. A kanizsai "zenekritikus" ennyit bírt leírni értékelésként:

E hosszas tanulmányt igénylő jeles darab sikerülten adatott elő. A nagybőgős ügyesen kezeli a brummogó madámot. A többire sincs panasz.

A koncert után – a szokásoknak megfelelően – az est táncmulatsággal folytatódott. Eközben Pyllemann és menyasszonya bőröndjei (vagy utazóládák voltak?) már bizonyosan becsomagolva várakoztak, hiszen két nap alatt Eisenachba kellett érniük: ott tartották ugyanis esküvőjüket, október 19-én. Egyelőre nem tudható, hogy vajon Eugénia teljes családja – szülei és négy testvére – valamennyien kiutaztak-e és az sem, hogy miért nem a menyasszony lakóhelyén házasodtak össze, ahogyan az általánosan szokás volt. 

Erre a kérdésre talán az lehet a válasz, hogy Eisenachban tudtak úgy összeházasodni, hogy nem volt probléma eltérő felekezeti hovatartozásuk. Talán ott volt már ekkor polgári anyakönyvezés? Sajnos, a bejegyzésre vagy más igazolásra nem sikerült ráakadni. E házasságkötés egyetlen hivatalos nyoma a nagykanizsai izraelita anyakönyvben olvasható, első gyermekük, Agnes születésekor, őt ugyanis oda jegyezték be. Az adatok mellé hosszas, ám sajnos szinte teljesen olvashatatlan megjegyzés került gyermekük törvényes születéséről, szülei házasságkötéséről, csak a dátum (1867 október 19.), az Eisenach név és a Polizei szó vehető ki belőle: valószínűleg ottani rendőrségi irattal bizonyították a szülők házasságuk megkötését. Az is érdekes, hogy ha már német földön házasodtak, akkor vajon miért nem Berlinben, ahol Pyllemann családja élt? Talán mert a protestáns lelkész apa erősen ellenezte fia kapcsolatát? Prágerék, a későbbi események tükrében nyilvánvalóan befogadták Pyllemannt a családba.

A homályos pontok ellenére annyi bizonyos, hogy Pyllemann részéről nagyon nagy volt a szerelem: még azt is elfogadta, hogy újdonsült felesége nem bírt megválni szüleitől és testvéreitől. Így az ifjú pár közös életét Kanizsán kezdte meg, holott a 24 éves férjnek éppen csak elindult karrierje szempontjából bizony Bécsben kellett volna élnie.

 

Pyllemann és menyasszonya, Práger Eugénia

 

Így viszont Nagykanizsa zenei élete mindenképpen nyert az ő kanizsai néhány évével, hiszen Pyllemann továbbra is részt vett a város zenei életében: első karmestere a Kanizsai Dalárdának, koncerteket szervez, zongoraórákat ad és zeneszerzéssel is foglalkozik.

Nézzük ezeket a területeket egyenként:

Mint a Kanizsai Dalárda első karmestere különös hangsúlyt helyez arra, hogy magyar művek is legyenek a kórus repertoárján. Értő zenei vezetése a kórus színvonalát is emeli. Szilveszter este a Dalárda, a szokások szerint táncestéllyel folytatódó hangversenyt adott pártoló tagjainak, amelyről a következőket jegyezte fel 1868. január 4-i számában a Zala-Somogyi Közlöny:

Sylvester estéjét kedélyesen töltöttük el. Ez este a nagykanizsai „Dalárda” pártoló tagjai részére szinte előadást tartott. A működők szorgalmas igyekezete meglátszott a műdarabok szabatos előadásán. Főleg kitűnt Fleischmann Károly jól iskolázott első tenor hangja. Dacára annak, hogy a zöldfai nagy teremnek rosz acusticája van, mégis kellemes benyomást tettek az előadott művek szabályossága, mely legnagyobbrészt a tevékeny egyleti karmester Pyllemann úr érdeme, ki beismeri azt, hogy Magyarországban van Nagykanizsa és így a magyar dallamok begyakorlását is egyik buzgó feladatául tűzte ki, noha küzdéssel jár, mert a működők közt alig van négy egyén, ki a magyar nyelvet bírná. 

1868 tavaszán és kora-nyarán három jelentős hangverseny is zajlott Kanizsán, amelyeken közreműködik. Közülük legalább egyet nyilvánvalóan ő szervezett, de könnyen elképzelhető, hogy a másik két alkalommal is ő hozta kapcsolatai révén Kanizsára az előadókat. 1868. február 11-én a D'Ettore operaénekes házaspár koncertjén működött közre, nem lehet pontosan tudni, milyen minőségben. Lehetett zongorakísérő és/vagy játszhatott szólistaként, sajnos, a Zala-Somogyi Közlöny tudósítója ezt homályban hagyta.
Egy hónap múlva, március 21-én Rudolph Willmers, európai hírű német zongoraművész adott szólóestet Kanizsán. Körülbelül két év múlva kollégák lettek Bécsben, mint a Horak-zeneiskola professzorai, ismerhették egymást már korábban is, így könnyen lehet, hogy őt is Pyllemann hozta Kanizsára..
Viszont szinte teljes bizonyossággal lehet mondani, hogy Henrik Röver bécsi csellista június 13-i koncertje hősünknek köszönhető. Emlékezzünk, két évvel azelőtt vele és a kanizsai Láng Fülöppel járt először Kanizsán. Az 1868-as koncerten egy Schlesinger nevű, valószínűleg szintén bécsi hegedűs mellett fellépett egy másik ismerősünk, a Bécsben énekesnőnek tanuló Németh Berta kisasszony. Ennél sokkal többet sajnos erről a koncertről sem tudunk meg a Zala-Somogyi Közlöny hasábjairól csak azt, hogy Pyllemann is fellépett, de nem tudható, mit játszott.

Pyllemann Kanizsához kötődő további tevékenysége a zongora- és énektanítás. Erről is csak nagyon mostohán értesít a Zala-Somogyi Közlöny. De 1869. május 23-i számában beszámol röviden növendékeinek egy koncertjéről, melyet a zenei élet egyik mecénása, a gelsei Gutmann család palotájában rendeztek meg (ma Erzsébet tér 11.). Olvassuk együtt:

Zene és ének próba. Múlt vasárnap május hó 23-án, délelőtti órákban tartá Pyllemann úr jeles zongora- és ének-tanárunk ez évi nyilvános próbatételét Guttmann H. S. úr fényes laktermeiben; a tanítványok előhaladása minden tekintetben kielégítő volt, az énekben Dietrichstein k. a., a zongorában pedig Rosenstock k. a . különösen kitűntek, jól esett látnunk hogy csalta ki a növendékek ügyessége jelenvolt szülők szemeiből az örömkönyeket; jelenvoltak mintegy 80-an, kik Guttmann család által szívélyesen fogadtattak.

Lábjegyzet: Kanizsa legtekintélyesebb családjával a dinasztiaalapító Gutmann S. Henrik egyik lánya, Ida rendkívüli élettörténete kapcsán már foglalkoztam a blogban, háttérként érdemes elolvasni A gyűrűk úrnője című írást.

Franz Pyllemann zeneszerzéssel is foglalkozott. Abban az időben, míg Kanizsán élt, néhány kisebb zeneműve megjelent nyomtatásban, magyar zeneműkiadóknál: Táborszkynál és Rózsavölgyinél. A három zongoraműről a Lipcsében megjelenő Buchhändler-Correspondenz 1869-ben megjelent számaiból értesülhetünk.

Nocturne, Op. 7. Pest, Rózsavölgyi és Társa

3 Melod. Instruct. Tonstücke, Op. 9.  Nr.1. Lebenslust Nr. 2. Abendempfindung Nr. 3. Albumblatt. Pest, Rózsavölgyi és Társa [Ezt a kis ciklust valószínűleg pedagógiai céllal komponálta. A kis darabok magyar címe: Életöröm, Alkonyat, Albumlap.]

Caprice-Mazurka Op. 11. Pest, Táborszky

Mindezen munkálkodások közben Pyllemann családjában örvendetes esemény zajlik le: 1868. augusztus 11-én – Nagykanizsán – megszületik első gyermekük, Ágnes. 

Íme, születésének már említett bejegyzése a nagyrészt olvashatatlan megjegyzésekkel:

Ágnes kiváló zenei tehetséggel született, muzsikus lett: énekesnő és zongoraművész, elsősorban hangverseny-énekesnőként működött Bécsben, férjhezmenetele után Agnes Bricht Pyllemann néven. Pályája egy későbbi poszt tárgya lehet, de annyit feltétlenül érdemes megjegyeznünk, hogy egyszer, 1903-ban, 35 évesen, Nagykanizsán is adott koncertet. Későbbi kanizsai kapcsolat, hogy az 1930-as évek elején Elisabeth Forini, a városunkból elszármazott Fischer Böske az ő énekes-növendéke volt Bécsben.

Itt van Ágnes:

 

De térjünk vissza időrendünkhöz. Láttuk, hogy Pyllemann igazán igyekezett hasznossá tenni magát Kanizsán mint muzsikus, ám ő nagyobb kaliberű művész volt annál, hogy ezzel megelégedjen. Így 1869 második felében – vagy 1870 elején – végre sikerült rávennie feleségét, hogy költözzenek Bécsbe. Ennek az volt az ára, hogy magával kellett vinnie a teljes Práger-családot: apósát, anyósát és azok további négy gyermekét (három lányt és egy fiút), köztük az akkor tizenhárom éves Herminát, a leendő operaénekesnőt.

Bécsben kezdetben a teljes nagycsalád együtt lakott. A fiatal házaspárnak még egy gyermeke született, aki édesapja után a Franz keresztnevet kapta.

Pyllemann nagyon hamar megtalálta helyét az európai zene fővárosának tekinthető Bécs zenei életében: Johann Peter Gotthard, azaz valódi nevén Bohumil Pazdirek bécsi zeneműkiadó révén bekerült az akkor harmincas éveinek második felében járó Brahms baráti körébe. A zene mellett összefűzhette Brahms-szal az is, hogy mindketten német származású protestánsként éltek a kifejezetten katolikus Bécsben.

Hogy Brahms kapcsán kicsit előbbre is tekintsünk: a nagy zeneszerző idős koráig igazolhatóan kapcsolatban állt Pyllemann özvegyével, lányával, Ágnessel és a sógornővel, Hermine Braga (Práger Hermina) operaénekesnővel: mindhármuk neve szerepel Brahms Adress-Buch-jában, amelybe saját kezűleg jegyezte fel ismerősei nevét és címét. A bekeretezett részben Agnes neve látszik, alatta a "Breisach Pyllemann" Práger Eugéniát takarja, aki férje halála után újra férjhez ment, mint majd látni fogjuk.

 

Vegyük fel újra történetünk fonalát:

Pyllemann 1870-ben a jónevű, később konzervatóriummá alakított Horak-magánzeneiskola tanára lett.
Elsősorban elméleti tárgyakat tanított: összhangzattant, hangszerelést, zeneelméletet, esztétikát. Mellette állandó zenekritikusa lett a Wiener Salonblatt nevű kulturális-társasági hetilapnak. Rendszeresen tudósította a tekintélyes lipcsei Allgemeine Musikalische Zeitungot Bécs zenei életéről. Brahmsról is írt, akkori új szerzeményeiről; cikkei közül többet máig idéz a Brahms-szakirodalom,

Otthon kislányát, Ágnest a lehető legkorábban elkezdte zongorára tanítani. Ismeretes egy kedves anekdota, miszerint Brahms egyszer felugrott hozzájuk és a négy éves Ágnest egyedül találta a zongoránál. Mellé telepedett és csatlakozott hozzá a zongorázásban. De úgy tűnik, ő kicsit merészebb harmóniákat használt, mint amit a kislány az apjától megszokott, mert Ágnes ránézett Brahmsra és közölte: Bácsi, te hamisan játszol 😀

Minden szépen és jól alakult tehát a házaspár életében, amikor bekövetkezett a tragédia: 1873. március 7-én Franz Pyllemann harmincegy évesen meghalt, súlyos betegségben, életmentőnek szánt operáció után. Porig sújtott felesége magára maradt két kicsi – egy öt éves és egy nyolc hónapos – gyermekével, ugyanakkor a Práger család is komoly támaszát veszítette el.

Íme halálának – sajnos szinte olvashatatlan – bejegyzése a Bécs belvárosi evangélikus gyülekezet anyakönyvében:

 

 

Nevét Püllmann-nak írták, berlini születése olvasható, lakcíme alig; talán Wieden városrész, de az utcanevet nem tudom azonosítani. Egyelőre a legutolsó rovatot, a temető nevét sem tudom megfejteni, ahol örök nyugalomra helyezték.

 

Halálhíre lehet, hogy Kanizsára nem jutott el időben, ugyanis senki nem képviseltette magát március 9-i temetésén, még egy gyásztávirat sem érkezett a Dalárdától az özvegyhez.
A Zala-Somogyi Közlöny március 20-án közölte az alábbiakat:

Pyllemann Ferenc meghalt. E gyászhírről Welisch Gusztáv úr értesített bennünket Bécsből, a többi közt így ír: Folyó hó 9-én kísértetett az örök nyugalom helyére, Nagy-Kanizsán jól ismert s mindenki által becsült Pyllemann Ferenc zenetanár, feltűnő volt a lehangoltság, hogy a „Kanizsai Dalárda”, melynek a boldogult tevékeny karnagya volt, temetésén sem küldöttségileg nem vett részt, de sőt vigasztalhatatlan özvegyéhez még részvéttáviratot sem intézett, e figyelmetlenséget enyhíté a bécsi zenetekintélyek részvéte, személyes jelenlétök a végtisztesség tételnél s bánatos özvegyéhez intézett sokoldalróli fájdalmat enyhítő részvétiratok. Az elköltözött kitűnő jó barát, jeles zenetehetség és munkás családapa volt. Béke hamvaira!

Bécsi lapja, a Wiener Salonblatt 1873. március 16-i számában, a lipcsei Allgemeine musikalische Zeitung pedig április 9-i számában közölt róla nekrológot. Közülük információkban leginkább gazdag a lipcsei újság volt, amely a kései kutató nagy szerencséjére olyan magánéleti információkat is tartalmazott, amelyek alátámasztották, sőt, jelentősen ki is egészítették a kanizsai újsághíreket.

S hogyan folytatódott tovább a család élete? A fiatal özvegynek hamarosan meg kellett birkóznia kisebbik gyermeke, Franz elvesztésével, aki 1877 februárjában, négy és fél évesen halt meg.
1880-ban újra férjhez ment (férje neve Moritz Breisach). Második házasságából három gyermeke született. 1907. július 8-án, 59 éves korában hunyt el.

Lánya, Ágnes, mint írtam, kiváló muzsikus: koncert-énekesnő és zongoraművész lett. Férjhez ment Balduin Bricht neves bécsi zenekritikushoz. Két gyermekük született: 1894-ben Franziska és 1904-ben Walter.

Itt van fényképen a teljes család, 1906 körül (forrás: Wikipedia, Walter Bricht szócikk):

 

Walter Bricht folytatta a muzsikus-tradíciót, és már fiatalon nevet szerzett magának Bécsben mint zongoraművész és karmester. Ő is tanított a Horak-zeneiskolában, mint nagyapja. Amikor eljöttek a nehéz idők, mivel kiderült, hogy anyai nagymamája, a kanizsai Eugénia származása nem tetszik a rendszernek, üldözötté vált, s 1938-ban feleségével az Egyesült Államokba emigrált. Charlestonban, majd New Yorkban működött, 1963-ban az Indiana University School of Music professzora lett. 65 éves korában, 1970-ben hunyt el. Második feleségétől két lánya született. Egyikük fuvolaművész Tulsa városában, és ápolja apja és családja, így Franz Pyllemann emlékét is.

Sikerült kapcsolatba kerülnöm vele és kaptam tőle egy rendkívül fontos fényképet, amely Franz Pyllemannt, feleségét, Práger Eugéniát és Eugénia egyik húgát, Emíliát ábrázolja. Ez az egyetlen fénykép, amely Pyllemannról fennmaradt! Ennek részleteit, Pyllemann portréját, illetve kettejüket feleségével már mutattam, most nézzük a teljes képet. 

Pdf formátumban kaptam meg, az eredeti szkenneléskor egy pici sáv lemaradt a felső széléről, de azt lehet valószínűsíteni, hogy valamikor az 1867-es évszámot írták rá. Van egy harmadik személy is a képen, Eugénia húga, Emília. A kép Lingg Gyula kanizsai fényképész felvétele, készítésekor Franz és Eugénia jegyesek lehettek.

 

 
Terveim szerint ez a poszt kiindulópontja lehet egy újabb könyvnek. Időközben kiderült ugyanis, hogy Franz Pyllemann hagyatéka néhány későbbi dokumentummal együtt - Agnes lánya, Franziska jóvoltából - megtalálható az osztrák nemzeti könyvtár zenei gyűjteményében. A következő nyáron el is utaztam Bécsbe, két teljes napot ültem a Herrengasséban található zenei könyvtári olvasóteremben és nagy izgalommal böngésztem át a dokumentumokat. De nemcsak átböngésztem, hanem a fontos iratokat sikerült is lefényképezni. Emellett az sem volt semmilyen élmény, hogy Pyllemann sajátkezűleg írt leveleit, zenei feljegyzéseit, koncertekről írt beszámolóit eredetiben tarthattam a kezemben! Erről már írtam a blogban, ITT olvasható.

Egyet itt a poszt végén meg is mutatok, egy naplószerű feljegyzését egy kanizsai koncertről, 1867-ből:

 

 

Idehaza elkezdtem a kiböngészésüket, lefordításukat, de mint látható, nem egyszerű a feladat. Körülbelül már képben vagyok, hogy a gyűjtemény miket tartalmaz, mely leveleket kell majd pontosan lefordítani. Úgyhogy ezt a mostani posztot mint első életrajzi kísérletet majd az ezekből a dokumentumokból származó információkkal, idézetekkel kibővítve és átdolgozva remélem, hogy Hermina után rokonszenves, tragikus sorsú sógora életéről is lesz majd egy könyvem; vagy ha nem is külön könyv, de fontos fejezetként ő is része lesz egy kanizsai muzsikusokról szóló, arcképcsarnok-szerű könyvnek, amit szintén régóta tervezek.