Liszt Ferenc és Nagykanizsa 13.3

Az előző két részben Pásztor Irma – eredeti nevén Pollák Irma – családjáról, gyerekkoráról, majd pályakezdéséről írtam. Irma azért kapott kiemelt helyet ebben a "Liszt Ferenc és Nagykanizsa" sorozatban, mert az egykori Liszt-növendék Thomán István tanítványa volt. Tanári, illetve zongoraművészi működése erősen rányomta bélyegét Nagykanizsa zenei életére a XX. század első felében, ám kegyetlen halála után még a neve is feledésbe merült a városban.

Az előző alkalommal ott hagytam abba, hogy Irma, miután 1911-ben nagy sikerrel debütált, befejezte a Zeneakadémiát, ahol 1915-ben a zongora főtanszakon tanári diplomát szerzett.

A következő nagy lépés szakmai életében az lesz, amikor 1926-ban szerződtetik a frissen megnyílt Városi Zeneiskola zongoratanárának.

A közbeeső évtizedben több kanizsai koncertjéről van tudomásunk, sőt, valószínűleg fellépett a pesti Vigadóban is. Hogy a magyar zenei életben nagy port felvert bemutatkozása után miért nem egy ahhoz hasonló sikerszéria folytatódott, ez nehezebb kérdés. Egy biztos: képességeit tekintve Pásztor Irma elsőrangú művész volt, nyugodtan felvehette volna a versenyt országos és nemzetközi hírnevet kivívott kortársaival. Ezt három évtized sajtója – nemcsak a helyi! – igazolja. Szerintem ebben több tényező is közrejátszott. Egyrészt Irma nehéz történelmi helyzetben vált diplomás művésszé: már egy éve zajlott az első világháború, amikor diplomáján megszáradt a tinta. A másik ok családi helyzetében keresendő. 1911-ben, amikor pályája kezdett kibontakozni, 14 évesen meghalt szintén nagyon tehetséges húga és ő maradt szülei egyetlen gyermeke. Valószínűleg ezért is maradt otthon, Nagykanizsán s az első időben "beszállt" apja magántanári praxisába. Így foglalkozott 1918/19 körül a csöpp Dános Lilivel (az akkoriban öt-hat éves kislány fiatal tanárnőjéhez hasonlóan szintén csodagyermeknek számított Nagykanizsán, s jeles zongoraművész vált belőle). Közben Irma évente legalább egy nagy hangversenyt adott városában. A helyi sajtótermékekben lapozgatva úgy tűnik, ezek olyan szintű interpretációk lehettek, hogy a Zeneakadémia nagytermében vagy nemzetközi színpadokon is sikert aratott volna velük.

Olvassunk bele néhány tudósításba!

1918. február 16-án újra Fricsay Richárd dirigálásával léphetett fel a Polgári Egylet nagytermében, Beethoven: Esz-dúr zongoraversenyét játszotta a Schubert és Beethoven műveiből szerkesztett műsorban. A Zalai Közlöny beszámolóját újra Lukács József piarista tanár jegyezte:

Fejlődésének újabb bizonyságát adta Pásztor Irma zongoraművésznő. [...] játéka csupa természetesség. Billentésének van zománcos fénye s minden accentusában benne lüktet az érzés. [...] Beethoven szelleme mintegy újraéledésre lobban az előadás alatt. Drámai erőtől duzzad az minden ízében és stílszerűen finom, pontossággal teljes a kivitelben.

1921-ben szólóestet adott a Kaszinóban, a műsor magáért beszél:

Zalai Közlöny 1921. március 20., 2. oldal

1923 tavaszán egy újabb szólóest. Íme, az előzetes az újra nagyszabású műsorral ...

Zalai Közlöny 1923. március 11. 3. oldal

 ... és a rövid beszámoló:

Zalai Közlöny 1923. március 15. 3. oldal

1923-ban már F. Pásztor Irma néven szerepel. 1921 augusztusában ugyanis férjhez ment. Férje a tanári képesítésű Pásztor Miksa, a kanizsai Izraelita Hitközség titkára. Egy leánya született, Magda. Ekkoriban költözhetett el addigi otthonából, de nem messzire: ugyanabban az utcában egy rézsút szemben álló házba:

Nagykanizsa, Szent Imre utca 7.

1925. december 14-én egy újabb nagy fellépés a Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör szimfonikus zenekarának hangversenyén. A pontos műsort nem ismerjük, de úgy tűnik, Irma nem a zenekarral játszott, hanem szóló darabokat adott elő. A Zalai Közlöny főszerkesztője akkoriban a zeneileg is kitűnő Kempelen Béla volt, az ő megbízható értékeléséből idézek:

Fábiánné Pásztor Irma játékában annak dinamikai erélyessége és erőteljessége mellett magukkal ragadtak a zongora billentyűire szinte oda lehelt végtelenül finom pianissimói s technikájának káprázatos felkészültsége. A hogyan ez a zongoraművésznő a hangokat a billentyűkből elővarázsolja, az már jóval felül áll a technika virtuozitásán s egyenesen boszorkányság számba megy. Beethoven, Chopin, Liszt, Schulz-Evler majd pedig Schubert, tehát meglehetősen különböző zenei irányú szerzőktől előadott művek technikai nehézségeit bámulatos könnyedséggel győzte le és tagolta szét az egyes zenei mondatokat a nélkül, hogy előadásában csak a legkisebb szaggatottságot is éreztette volna. A lágyabb melódiákban talán nem mindenütt találta meg Chopin vagy Schubert lelkének puhaságát s érzelemviláguknak a színek pompázó ragyogásában tobzódó hangulatok fátyolozottságát s színezetten cikáztak a gondolatok ott is, hol azokat némi borongósság teszi misztikusokká, máshol meg a pianissimók elhaló letompítottsága talán nem egészen fedte éppen Chopinnek még a leglágyabb befejezésekben is ott visszfénylő egyéniségének állandóan vibráló nyugtalanságát, de mindez felfogás dolga lévén semmivel sem csorbítják játékának művészi tökélyét és értékét. A művésznő egyéniségéhez mindenesetre közelebb fekszik Liszt, mint Chopin vagy Schubert; a tátongó hangörvények, mint a színeknek kaleidoszkópszerű tobzódása, de játékbeli művészete és technikai kvalitásai előtt ép úgy meg kell hajolnunk, mint egyéniségének megfelelő interpretálási készsége előtt. (Zalai Közlöny 1925. december 15., 5. oldal)

A helyi sajtóban megjelent kritikák közül talán ez az írás igazolja legjobban, hogy Pásztor Irma – nagykanizsai illetőségűként és emiatt kevesebb lehetőséggel rendelkezve is – az ország egyik legjobb zongoristája. S abban, hogy Kempelen meglátása szerint Irmához Liszt áll közelebb, biztosan benne van a Liszt-növendék Thomán István pedagógiai hatása is.

Ma Beethoven 5., Esz-dúr zongoraversenyéből hallgassunk részletet, amelyet Irma 1918 februárjában játszott el Nagykanizsán:

Folyt. köv.!