Plácido Domingo Magyarországon 1. Cavaradossi

2011. május 22., vasárnap

A Képáriát énekli Budapesten, 1973
Amikor ez év január 21-én élőben közvetítették a Plácido Domingo hetvenedik születésnapját ünneplő koncertet, a szünetben olyan magyar operaénekesekkel beszélgettek, akik dolgoztak együtt Domingóval. Köztük volt Déry Gabriella, az Operaház kiváló szopránja. Ő 1973-ban énekelte Toscát Domingo-Cavaradossi oldalán. Még ennyi év után is meghatódott, a könnyei is kijöttek, ahogyan arról a csodálatos estéről és Domingóról, mint partnerről beszélt.
Azon a Tosca-előadáson láthatta és hallhatta Domingót először a magyar közönség. Akkor már elindult hatalmas ívű karrierje, de hozzánk még nem igazán jutott el a híre, lemezei is ritkaságnak számítottak. Félt is az Operaház vezetősége, hogy kevés lesz a közönség, ráadásul alig egy héttel korábban éppen a Toscában egy világhírneve teljében lévő művész, Leonie Rysanek énekelte a címszerepet. Megkérték hát a népszerű Film Színház Muzsika hetilapot, hogy csináljon egy kis beharangozást, ami Új tenorcsillag érkezik címmel meg is jelent a lap 6. számában. Íme:


Azóta nálunk legendává vált, ami azon az estén, 1973. február 16-án történt. Az előadás kezdetekor valóban voltak üres helyek az Erkel Színház meglehetősen nagy nézőterén. De aztán az első szünetben az emberek rohantak telefonálni és futótűzként terjedt a hír, hogy aki csak tud, jöjjön gyorsan az Erkelbe, mert olyat hallhat, amilyent még soha. A második-harmadik felvonásra pedig telt ház lett és igazi, hatalmas siker.
Sajnos, sem hang-, sem filmfelvétel nincs róla, csak a tanúk emlékezete és a sajtóvisszhangok. Így ennek az estének a felidézéséhez a korabeli újságcikkekből idézek, s közben-közben megspékelem ezt a kis írást fényképekkel és egy másik Tosca-produkció élő részleteivel.

Az előadásról Kovács János írta a szerintem legérdemibb kritikát (Magyar Nemzet, 1973. február 23.):
Ritka élvezet első pillanattól az utolsóig, hogy Placido Domingónak minden sikerül s méghozzá olyan magától értetődő természetességgel, hogy szinte feledteti is a mesterségbeli tudást, ami e tökéletesség mögött áll. Az erőfeszítés árnyékát sem érezni a szólam legmagasabb fekvéseiben sem; a hang dúsan, folyékonyan, melengető bőséggel kitárul és árad a tetőpontokon; s mintha a színek kiegyenlítésére sem kellene gondot fordítani; egyenletes fényben, csillogó meleg pompában fürdik a hang minden regisztere, anélkül, hogy a technika kiegyenlítő szerepe észrevétetné magát.
Pedig óriási tudás, nagy-nagy formakultúra, s a kifejezés különleges gondossága tükröződik már abban a gesztusban is, ahogyan Domingo a budapesti színpadon letette "névjegyét" az első felvonás Képáriájában ha az igazi, nagy olasz stílus mibenlétéről akarunk fogalmat alkotni, íme, itt a példa rá. Az ember azt hinné, hogy ilyen eszközök birtokában nem kell semmi mást tenni, csak énekelni a hang csodája, az éneklés művészete, a stílus varázsa amúgy is megteszi a magáét. De nem Domingo a Tosca drámájának ebből a legpasszívabb, legkiszolgáltatottabb szerepéből is tökéletesen kidolgozott emberi alakot formál; nemcsak az éneklés, hanem a színpadi átélés minden eszközével. Nemcsak nagy énekes, hanem párját ritkítóan becsületes, s elmélyedő művész amire még híréből sem számíthattunk: a zenés színpad átfogó nagy egyénisége.
Látszólag ez is könnyedén és magától adódik, a látványos hatáskeltés szándéka nélkül: az első felvonás derűs, elfogulatlan Cavaradossija egybevág azzal a személyiséggel, amely Domingóból, az énekesből, mindentudásának fölényéből árad. De hogy ugyanez a Cavaradossi le tudja vetni a fölény minden látszatát, hogy hideglelősen vacogva, a halálfélelemtől szorongatva áll a színpadon az utolsó felvonásban, hogy meg tudja éreztetni, pillanatnyi reménye sincs többé a szabaduláshoz, s bizakodásának látszata is csupán Tosca vigasztalására való ez már nem "magától megy": a szerep olyan gondos értelmezése, olyan lélektani éleslátás és ábrázolóképesség áll mögötte, amelynek hatását így, ennyire szuggesztíven még nemigen éltük át ebben a szerepben.

Vittoria! Vittoria! Déry Gabriellával
A Muzsika folyóiratban Kertész Iván méltatta, íme néhány jellemző mondata:
Az első felvonás szerelmi kettősét is élvezet volt hallgatni ilyen szép hangon és ilyen muzikálisan. Szinte sajnáltuk, hogy a második felvonásban Cavaradossinak csak olyan kevés énekelnivalója van, de a Vittoria elemi erejű kitörése kárpótolt ezért. A Levéláriát, amelyet meg is ismételt, igen szépen ökonomikusan építette fel, fokozatosan eljutva a Toscával töltött édes órák emlékétől a közeli erőszakos halál döbbenetéig.

A Film Színház Muzsika magáról az előadásról csak néhány hangulatképet rögzített, helyette viszont interjút közölt az énekessel.
Előbb az egyik hangulatképet idézem fel az előadás légkörének érzékeltetésére:
Vittoria! Vittoria! Placido Domingo torkából mámorító fénnyel, sugárzó erővel tör fel a győzelmi kiáltás a Tosca második felvonásában, s a közönség máris fergetegesen beletapsol. Igen, ezt jelképesnek is érezhettük: a fiatal énekes-titán budapesti bemutatkozása igazi diadal volt.
A riportból többek között megtudható, hogy ez a budapesti az akkor harminckét éves művésznek élete hetvenhetedik Cavaradossija volt. Amikor megtudta, hogy a kis, de fontos szerepet éneklő Katona Lajos aznap éppen százötvenedszer bújik bele a Sekrestyés jelmezébe, a gratuláció mellett azzal lepte meg őt és a közönséget is, hogy amikor először lépett ki a színpadra, magyarul szólt hozzá: a "Che fai?" helyett azt énekelte: "Mit csinálsz?"
A riportban Domingo elmesélte, hogy énekesnő édesanyjának az egyik legsikeresebb szerepe a Csárdáskirálynő Sylviája volt, s szülei színházában ő maga is énekelte ebben az operettben Edwint, de más magyar operettekben, így például A víg özvegyben is fellépett. Tizenhatodik évemet akkoriban töltöttem be, bariton hangom volt és nem is álmodtam arról, hogy hivatásos operaénekes lesz belőlem. Zongoristának készültem, majd karmesternek, apám annak szánt. Ma sem mondtam le arról, hogy karmester legyek mondotta 1973-ban, s ma már tudjuk, hogy ezt a vágyát is sikeresen valóra váltotta.
A riport közben készült ez a fénykép
Magát pedig így jellemezte:
Nemegyszer felötlik bennem az a gondolat, hogy én valójában a tizenkilencedik század és a századforduló éveinek a fia vagyok. Egykorú azokkal az operákkal, amelyekben fellépek. Olyannyira kötődöm hozzájuk, hogy a színpadi álomvilágot néha meg sem tudom különböztetni a magam hétköznapi világától. De felébredek, amikor a gyerekeimet látom. A három fiamat.
Előadás után pedig ezt mondta, és ma már tudjuk, hogy nem csak a kötelező udvariasságból:
Ezentúl már a budapesti közönséget is a legjobbak közé sorolom. Csodálatos este volt! Boldog vagyok, hogy ezt is megéltem!

Végül nézzük-hallgassuk meg a Tosca két részletét. Mindkét felvétel egy jó évtizeddel későbbi a budapesti előadásnál, 1985 májusában készült a Metropolitanben. Elsőként a híres "Vittoria"-jelenetet,  a megkínzott Cavaradossi nagy győzelmi kitörését:



Nem maradhat ki természetesen a Levélária sem, a halálra ítélt főhős búcsúja az élettől:



Érdemes azonban meglátogatni kedvenc videomegosztó portálunkat, mert dúskálhatunk a Tosca legkülönbözőbb felvételeiben.

Legközelebb Radames-szel folytatom!

4 megjegyzés:

Juci írta...

Gratulálok! Nagyon élvezetes!Örömmel olvaslak!

Kataliszt írta...

Köszönöm! Én pedig örömmel írtam, mert nagyon szeretem Domingót!

Andi írta...

Nagyon tetszett, amit erről a különleges előadásról írtál , szeretnék gratulálni és köszönöm hogy megosztottad velünk!Bárcsak készítettek volna felvételt arról az előadásról!

Kataliszt írta...

Szia Andi, örülök Neked, köszönöm, hogy elolvastad! Hát igen, képzeld, ha legalább meg lehetne hallgatni... Ezért is olyan nagy kincs az Aida felvétele, aminek kapcsán megismerkedtünk!