Egy kis ráadás Bemil-hez

Nagyon a szívemhez nőtt a Bemil-téma, azaz Böhm Emil pécsi/kanizsai kereskedő személye és ténykedése a mi kis városunkban, ezért úgy gondoltam, megfejelem egy ráadással. 

Előtte itt van az első három rész linkje, hogy könnyű legyen visszaolvasni őket:

1. rész
2. rész
3. rész

Másrészt friss élményem is van vele kapcsolatban: tegnap végre újra eljutottam Pécsre. A levéltárban kikértem a pécsi állami anyakönyvek közül a halálozások 1937-es kötetét és megkerestem Böhm Emil elhunytának hivatalos bejegyzését. Igaz, a korabeli újságcikkek alapján nem volt semmi kétségem, mégis jó volt látni a hivatalos adatot is, mert ez az igazi hiteles forrás. Egyúttal azt is megállapíthattam, hogy az újságcikkek pontosan írták le az alapvető tényeket, amelyekről az előző alkalommal már beszámoltam. Másrészt a bejegyzés hivatalosan is megerősítette, hogy Böhm Emil tényleg abban az épületben halt meg, amit korábban úgy kombináltam ki két forrás összeegyeztetésével, s aminek a képét is megmutattam az előző részben: Pécs belvárosában, az Irgalmasok utcája 6. szám alatt.

De hogy a száraz tények között valami érdekeset is idézzek, ide másolom Böhm Emil: Dalosnaplómból című kötetének függelékéből Haksch Lajos visszaemlékezésének részletét.

Írtam, hogy Bemil kanizsai korszakában is megtartotta kapcsolatát a Pécsi Dalárdával, amely akkoriban nemzetközileg elismert férfikar volt. 1897-ben történt, hogy a pécsi kórus Sopronba utazott, a Dunántúli Dalosszövetség szokásos nagy versenyére. Bemil kitalálta, hogy mivel eleve Nagykanizsa felé jönnek, szakítsák meg itt az utat és adjanak hangversenyt a kanizsaiaknak. Nagyrészt az motiválta, hogy követendő példát mutasson az itteni dalosoknak, illetve illusztrálja, hogy mit várhatnak tőle személyesen Kanizsa kóruséletében, hiszen alig valamivel korábban lett az Irodalmi és Művészeti Kör dalárdájának karmestere (egyébként tényleg csak lelkesedésből, ugyanis lemondott évi 500 koronás tiszteletdíjáról, hogy belőle kottákat vásárolhasson a kórus).

A pécsi dalosok látogatása 1897. június 27-én történt. Az estről mindkét kanizsai hírlap, a Zalai Közlöny és a Zala is megemlékezett.

Átadom a szót Bemil könyvéből Haksch Lajos hírlapírónak, a Pécsi Dalárda karnagyának:

Leszálltunk tehát Kanizsán. A Polgári Kör kertjének kapuján szinte ömlött be a közönség. Fényes hallgatóság s ehhez méltóan a Pécsi Dalárda is fényesen énekelt. A kanizsaiak, akiknek abban az időben még ritkán jutott ilyenfajta élvezetük, hálásan szorongatták Böhm Emilnek kezét; de ugyanezt tették a Pécsi Dalárda vezetői is, amiérthogy ilyen előkelő és megértő közönséget toborzott össze hangversenyükre. Kertben, terített asztalok mellett, vacsora közben olyan áhítatos csendben hallgatta meg ez a százakra menő közönség az éneküket, mint amilyennel otthon még teremben sem ajándékozta meg őket a saját népük. A tapsorkánokról ne is szóljak.

Éjfél lett, mire dalosok és közönség meg tudtak válni egymástól. A dalosok a Korona-kávéház utcai előkertjébe húzódtak - szokásos feketére. Gyönyörű csillagos, csöndes est. Ez a csönd csalogatta ki a "fiúk"-ban még ébren lévő nótakedvet. Halkan megindult – csak így, külön-külön asztalok mellett dirigens nélkül, s mégis egylélek szalagján, a dalosfegyelem nagyszerű vezetékén – Huber [Károly] "Fohász"-a: "Szállj le Égnek tünde lánya...". Öt ütem sem hullámzott szét a kávéház előtt terülő téren, s már kicsapódtak a körül levő emeletes házak ablakai. A közönség épp ekkor érkezhetett haza s készülődött az éji pihenésre. Pongyolák tarkasága, kabáttalan férfiingek fehérsége világított ki pillanatok alatt az ablaktömegek páholysorából. Az ének nem volt erős; a "fiúk" (így hívtuk egymást dalostestvérek) csak szordinóval énekeltek Hoffer bájos tenorjának vezetéséhez simulva. Csak a végén, a "ne bántsd a magyart!" zúgott fönséges harsogással.

Az a ragyogó taps, ami erre fölcsattant az emeletekről és a földszintről, t. i. az időközben a térségen összetömörült "gyalog" hallgatóság soraiból – felejthetetlen!

Ezt a rögtönzött – szinte akaratlan – búcsúszerenádot is Böhm Emil érdemrovatába írhatta föl a kanizsai közönség.

Azért a végére némi várostörténeti kiegészítés: a Polgári Egylet (Sugár út 3.) annyiban kicsit másképpen nézett ki, hogy épületéhez tartozott a később mozikertnek nevezett terület, amit kerítés választott el az utcától. Itt van erről egy régi képeslap, amelyen jobb oldalon kerítés mögül kandikálnak ki a lombok:

 Szép időben kitelepült a kertbe a Polgári Egylet étterme – mert az is volt neki. A kanizsai polgárság kedvelt nyári szórakozásait jelentették az ott rendezett műsoros, nagyrészt cigányzenés estek, amikor vacsora közben lehetett hallgatni a zenét. Így történt ez a Pécsi Dalárda komolyabb műsora közben is és ezért csodálkozott el a vendég kórus, hogy nagyobb figyelemmel hallgatta őket a vacsorázó közönség, mint egy hangversenyteremben.

A Korona szállót pedig nyilván minden kanizsai ismeri, a Fő út 7. számú épületben működött. A dalos "fiúk" ott csücsültek a vászontetők alatt:

Forrás: Tarnóczky Attila: Hol-mi?

Ezt a négy részesre sikeredett sorozatot Böhm Emil önvallomásával zárom, amelyben évtizedekkel a történtek után summázta kanizsai éveit – ám előtte még egy információ, amire Bemil csak utal. Ez pedig a kanizsai dalárda jeligéje:

"Édes hazánk, kedves dalunk,

Érted élünk, érted halunk."

Tizennégy évig viseltem e tisztséget [a nagykanizsai Irodalmi és Művészeti Kör dalárdájának első karmesteri pozícióját] és ma már deresedő, őszülő fejjel bevallhatom, hogy ifjúságom egész lelkesedését, ambícióját vittem bele önzetlenül a magyar dal művelésébe.

[...]

Kanizsát tekintettem második hazámnak, mert zeneileg fogékony emberekre találtam és az a lelkes gárda, melyet 14 évig vezethettem, igazán szorgalmasan, pontosan és hűen váltotta be a dalárda jeligéjéhez fűzött ígéreteket.