Bemil, a muzsikáló kereskedő 3.

Bemil, azaz Böhm Emil élettörténetében ott tartottunk, amikor 1913-ban megszüntetik a patinás pécsi Alt és Böhm cég kanizsai üzletét, s a fiatal, akkor már családos kereskedő-muzsikus végleg hazatelepül szülővárosába.

Ott természetesen rögtön visszatalál a zenei életbe, főfoglalkozásként pedig – apja halála után – ő vezeti a pécsi fő utcában, a színház épületéhez egészen közel található, 1869-ben alapított fényes boltot.

Ám vége a boldog békeidőknek: éppen kisfiával nyaral a tengerparton, amikor elterjed Ferenc Ferdinánd meggyilkolásának híre, majd egy hónap múlva kitör a világháború, amit akkor még nem mondtak elsőnek...

Bemil viszonylag könnyen, hátországi szolgálatban vészelte át a háborút, azonban az időszak vége felé súlyosan megbetegedett tífuszban. Szerencsére felépült és folytathatta korábbi pécsi életét, amely zenei szempontból tovább bővült: 1920 áprilisától élete végéig fontos szerepet játszott a zsinagóga zenei életében is, először mint énekkari felügyelő, majd a megalakult Goldmark Károly Ének- és Zeneegylet karvezetője. Ekkoriban sokat dolgozott együtt Ernster Géza főkántorral és csodálatos basszus hanggal megáldott fiával, Ernster Dezsővel, a későbbi világhírű operaénekessel. Természetesen a Pécsi Dalárda továbbra is élete része maradt, amelynek végül több, mint 40 évig volt tagja.

Bár a háború utáni évek sok szempontból nem voltak olyan gondtalanok, mint a korábbi idők, a feketeleves csak ezután következett: az 1929/33-as gazdasági válság megrokkantotta s 1931. novemberében térdre kényszerítette a patinás Alt és Böhm céget s végleg le kellett húzni a redőnyt. Nehéz idők lehettek ezek Bemil számára, de mégis összeszedte magát, és saját vállalkozás helyett a fővárosi Reisz áruház pécsi képviseletét látta el. Természetesen tovább énekelt a Pécsi Dalárdában és vezette a Goldmark Egyesület kórusát.

Szerintem terápia volt számára az is, hogy megírta könyvét Dalosnaplómból címmel és kiadását a Pécsi Dalárdába történő belépésének 40. évfordulójához igazítva 1936-ra időzítette. Ez a könyv voltaképpen önéletrajz, de csak zenei szempontból, élete más történéseiről alig tesz benne említést. A zenei események terén viszont rendkívül precíz és megbízható, a legtöbb tényt újságcikkekkel támasztja alá és látszik, hogy más dokumentumokat is használt, például meghívókat, plakátokat, egyesületi jegyzőkönyveket.  Részletesen ír nagykanizsai éveiről (1897–1912), így könyve fontos forrás városunk századforduló körüli zenei és társas életéhez. A könyv írásakor levélben fordult régi és új dalostársaihoz, történeteket kért tőlük közös munkálkodásuk idejéből. Ezekből függeléket szerkesztett, amelyből számos további érdekességet megtudhatunk. Innét idéztem például múltkoriban azt a sztorit, hogy Kanizsán hogyan ismerték meg a Bob herceg nagy slágerét, a "Londonban hej, van számos utca" című dalt.
Egy ilyen levele, amelyet a kanizsai Büchler Mórhoz írt, megtalálható a nagykanizsai Thúry György Múzeumban. Benne régi dalostársak után érdeklődik: ki él, ki halt meg, az akkori kisasszonyoknak mi az asszonyneve és hasonlók...
 

Nagy örömömre Bemil könyvét sikerült megszereznem egy internetes antikváriumban, méghozzá egy dedikált példányhoz jutottam hozzá. A dedikáció alanya, akit Valér-ként említ, egy közeli munkatársa, dr. Wallenstein Bódog főorvos, civilben a Goldmark Zeneegylet elnöke. Kíváncsi lennék azért ennek a példánynak az útjára, milyen állomások után került antikváriumba...

A könyvet sokszor lapozgatom, igazi kincsesbánya! Hát még, ha képek is lennének benne!! De akkori anyagi helyzetében kész csoda, hogy Bemil ki tudta adni. Nyilván ezért van mintegy ötven oldalnyi hirdetés a könyv végén.

Szerzője nagy reményeket fűzött hozzá. A pécsi reakciókat nem ismerem, de az biztos, hogy a kanizsai hatásban csalódnia kellett: a nálunk egykor olyannyira népszerű tehetséges, sármos férfit, a kanizsai hölgyek akkori bálványát már három-négy évtized elteltével jócskán elfelejtették, könyvéből alig pár példány fogyott. Ezt nyílt levélben panaszolta el Bemil a Zalai Közlöny 1936. szeptember 1-jei számában.

Pécs, Irgalmasok utcája 6. Ebben a házban halt meg Böhm Emil

Talán ez is közrejátszott abban, ami 1937 október 27-én történt. Ismerősei, kollégái szerint nem látszott semmi előjele, pedig nem hirtelen elhatározás volt, hiszen több búcsúlevelet is írt: ezen a szerdai napon, a kora délutáni órákban bérelt üzlethelyiségének hátsó, raktári traktusában az akkor hatvanhárom éves Böhm Emil felakasztotta magát.

A Pécsi Naplóban megjelent nekrológból idézek, ami elég dagályos ugyan, de nyilván olyan ember írta, aki jól ismerte őt – ezért érdemes beleolvasni. Szerintem a sírjánál elhangzott gyászbeszéd lehet, néhány fordulatából erre következtetek. Jules aláírással A dalos férfi fejfájára címmel jelent meg a Pécsi Napló 1938. október 31-i számában:

Nappal nagykereskedő volt a rövid- és norinbergi áru lázas birodalmában és fáradtságát esténkint, mint rajongó dalárdista, a dal mindent feloldó szárnyalásában, a karmesteri pálca áhitatában oldotta fel. Idealista volt – ezt zokogta most is megrázó búcsúlevelében. – És a háború után e vérző, megnyomorított országban a boldogulásért való küzdelemben az új idők nem az idealistáknak kedveztek. A patinás, százéves bolt összeomlott, redőnyszemei dübörögve csukódtak az elmúlás sötétjébe. A kereskedőre szakadt tragédiák egyik legszomorúbbja volt ez az összeomlás. Akkor is, ha talán valami része volt ebben annak is, hogy Böhm Emil idealista volt és nem tudott tíz körömmel megkapaszkodni a kereskedőt fenyegető örvény szélébe, amiért egyik kezével nem engedte el a karmesteri pálcát, amely a dal szerelmétől megszállott lelkét a létraharc füstölgő tárnájából a zene és a dal szféráiba röpítette.

 [...]

És a bolt után most eltűnt az örök mosoly is, halálba menekülésekor üzlete után e mosolytól is elbúcsúzott. Illés szekerén megbékélve pihen, az utolsó út halálos nyugalmával. Amiért így végezte, is meg kell neki bocsátani, mert idealista volt, ami majdnem egyet jelent a délibáb kergetésével. Nem ő tehet róla, hogy időnek előtte fáradt bele a versenyfutásba s arról sem ő tehet, hogy az élet kalászából ily vigasztalanul kicsépelték az ideálok valamikor dúsan termő magvait. Mélyen és nagyon belénk fáj ez a ravatal, amely a kereskedő tragédiáját és azt példázza előttünk, hogy íme, az elpusztíthatatlannak hitt mosoly is megtörik, ide vándorol és életünkből a temetőbe települ át lassan a mosoly országa.

Ekkor tehát 1937-et írtak. Ha Bemil életben marad 1944-ig, hetven éves koráig, sejthető, hogy nagy valószínűséggel mi lett volna a sorsa...

Egykori kanizsai barátja, dr. Lukács József piarista paptanár így vélekedett róla:

Ha valamikor Nagykanizsa kultúréletének története megíróra talál, ebből Böhm Emil neve, szerepe ki nem maradhat, mert Böhm Emil ott több volt az egyszerű városi polgárnál, az embernél, a nagykereskedőnél.

Ezzel szemben Nagykanizsa Böhm Emilnél sokkal fontosabb polgárai közül is számosat elfeledett. Pécs úgyszintén nem tartja számon, még a közelmúltban kiadott Pécsi lexikonban sem szerepel – igaz, nekik a zenei életben igazán sok nagyságuk van. De: Böhm Emil sokoldalúan és jól képzett zenész volt, szó sincs róla, hogy műkedvelő szintű lett volna. Ugyan nem állt a Bartók és Kodály nevével fémjelzett "új időknek új dalai" mellé: míg Kanizsán volt, nem is állhatott, hiszen ez a korszak akkor még éppen csak első lépéseit tette. De nem állt Pécsett sem, maradt a németes Liedertafel oldalán és számára a klasszikus zene lezárult a 19. század végén. Ám hatalmas lelkesedésével, zeneszeretetével és minőségi muzsikálásával példát mutatott, hogy hogyan lehet önzetlenül és magas színvonalon dolgozni egy városért – és ezt tősgyökeres pécsiként megtette Nagykanizsán is abban a jó tíz évben, míg nálunk élt. Nem kesergett, nem érezte magát száműzetésben, hanem cselekedett, lelkesedett és másokat is erre késztetett.

Távolabbról nézve kanizsai munkálkodása éppen kitöltötte annak az űrnek a nagy részét, ami nélküle lett volna a kóruséletben Ketting Ferenc fellépéséig. Formában tartotta addig is a kanizsai dalárdát, népszerűsítette a kórusban való éneklést, színesítette városunk társas életét. Közvetetten biztosan szerepet játszott abban, hogy Nagykanizsán a harmincas években már hat-nyolc felnőtt énekkar működött, melyek között – az Irodalmi Kör kórusán kívül – legalább kettő-három egészen jó együttes is akadt, és hogy Nagykanizsa egészen a második világháborúig egyértelműen Zala megye kulturális és zenei központja volt.

Így igazán megérdemli, hogy oly tragikusan eltűnt alakját felelevenítsük. Érdemeit ne nagyítsuk fel, de tartsuk látókörünkben. Nekem sokszor eszembe jut Bemil, ha a Polgári Egylet (Sugár út 3.) előtt megyek el, ahol annyit muzsikált, vagy hajdani boltja, a Fő utca és az Ady utca sarka felé járok...