Bemil, a muzsikáló kereskedő 2.

Folytassuk Böhm Emil, azaz a népszerű "Bemil" történetét. Aki nem olvasta az első részt, ITT megtalálja.

Bemil nem csak a kórussal törődött, hanem mint az Irodalmi Kör felső vezetőségének tagja szerintem dolgozott annyit a kanizsai zenei életben, sőt többet, mintha mondjuk ma főfoglalkozású népművelő, újmódiul művelődésszervező, vagy függetlenített karmester lenne, és nyilván önzetlenül, nem fizetségért. Mellette ott volt az üzlete, tulajdonképpeni munkája és felelőssége...

Bemil és kórusa 1902-ben

A fenti tabló a Thúry György Múzeum tulajdona. Értékét az is jelenti, hogy rajta név szerint láthatók az énekkar akkori tagjai, köztük városunk sok jeles polgára, akik nem röstelltek kóruspróbákra járni... Az ősz szakállú Milhofer Ödön ékszerész például négy évtizeden át volt kórustag. Érdemes a képet kinagyítva böngészgetni! Újra megköszönöm a múzeumnak, hogy blogomban és a Kanizsa TV műsorában is bemutathattam a Böhm Emillel kapcsolatos dokumentumokat :)

Nézzünk bele néhány példával, hogy a kórus mellett, majd - az utolsó két évben, amikor már lemondott a kórusvezetésről - a kórus után Böhm Emil milyen zenei eseményekbe kapcsolódott még be.

1901 január végén egy kanizsai hangversenyen ő kísérhette zongorán a városunkba látogató világhírű Émile Sauret hegedűművészt. Koncert után levelet kapott a művésztől, amelyben dicsérte Bemil közreműködését és kedves szeretetreméltóságát ("charmant amabilité").  De más hasonló szereplései is voltak. Egy alkalommal például Fedák Sári lépett fel egy műsoros esten a kaszinóban, ahol Bemil Fedák partrnerének, a Népszínház tagjának, Kovács Mihálynak a dalait kísérte. Könyvében elmesélte, hogy koncert után mekkorát mulattak a két művésszel, hajnalban kísérte őket a vonathoz, hogy következő haknijuk helyszínére utazzanak.

Hát igen, ez még a "boldog békeidők" korszaka volt...

De csinált komolyabb dolgokat is. 1909 és 1911 között Bemil szervezett először Kanizsára filharmóniai hangversenysorozatot a szegedi honvédzenekar közreműködésével. A szegedi együttes nem fúvószenekar volt, mint az ember gondolná, hanem egy komplett, és országosan is számottevő szimfonikus zenekar, erős fúvós szekcióval, akik természetesen külön mint fúvószenekar is működtek. De Kanizsára a teljes szimfonikus társulat jött el, amelyet abban az időben Fricsay Richárd vezényelt. Az a Fricsay Richárd, aki saját jogán is jeles karmester volt és akinek e koncertek után négy évvel születik meg Ferenc fia, a későbbi világhírű dirigens. Az egyik koncerten nagy sikert aratott a kanizsai fiatal Pásztor Irma, akiről részletesen írtam a "Liszt Ferenc és Nagykanizsa" sorozatban.

Csak sajnos, nem mindenkinek tetszett Bemil kanizsai tevékenysége és népszerűsége. Kicsit homályos, hogy kik és milyen alapon támadták, de tény, hogy bizony támadták és ezért 1910-ben, annyi siker után le is mondott a dalárda vezetéséről.

Erről ő maga csak ennyit írt a könyvében, úriemberként nem megnevezve támadóit:

Illetéktelenek beavatkoztak a kör [a kórust fenntartó Irodalmi és Művészeti Kör] művészi irányításába - kritikát gyakoroltak - de nem produkáltak, még kevesebbet dolgoztak. Sajnos, ma már nincsenek életben... így csak annyit, hogy ezen elhatározásom [a kórus vezetéséről való lemondás] szilárd és megmásíthatatlan maradt.

A támadások egy része elképzelhető, hogy származása miatt érte. Ugyanakkor el kell mondani, hogy Nagykanizsa ezen a téren kifejezetten toleráns város volt. Csak egy példa erre: Böhm Emil a zenei életben és magában az Irodalmi és Művészeti Körben szorosan együttműködött Lukács Józseffel, a kanizsai piarista gimnázium tanárával. Jó barátok is lettek és egy harmadik társukkal, Gürtler Ferenc takarékpénztári igazgatóval minden héten kétszer-háromszor összejöttek Bemil lakásán házimuzsikálni. Bemil már említett könyvében a piarista paptanár így emlékezett ezekre az időkre, jó negyedszázad múlva:

[...] megcsodáltam azt az embert, aki - ha az üzleti élet gondjától, lelkiismeretes munkájától megszabadult - üdülni, pihenni a zongorához ült s dalárdákban szellőztette a napi gondoktól fáradt lelkét. S új, friss emberré vált, ha dirigens pálcát tartott a kezében, mintha lelke megsokszorozódott volna, áradt belőle a lelkesedés tüze, a szép csodálata, a műremekek megértése közben szárnyaló lelkének melegsége.

Esténként éveken át kerestem fel lakásán. Mi nem sokat beszéltünk, de annál többet hagytuk a zongorahármasok összeolvadó, fenségesen csengő melódiáiból szállni Beethovent, Haydnt, Goldmarkot [...]

A trió több alkalommal nyilvánosan is fellépett.

Közben fontos változások történtek Bemil magánéletében. 1902 március 30-án megnősült, ám nem a rajongó kanizsai hölgyek közül választott feleséget, hanem Jászberényből. 1904 szilveszterének hajnalán pedig Nagykanizsán megszületett - amennyire tudom - egyetlen fia, Elemér:
 

Elközelgett 1912, s az Alt és Böhm cég vezetősége úgy találta, nem érdemes tovább fenntartani a kanizsai üzletet. Hogy ebben mennyi volt Bemil felelőssége, azért nem működött jobban az üzlet, mert vezetője inkább a zenére koncentrált, ki tudja. De tény, hogy a következő évtized végén a pécsi anyaüzlet is megrokkant - annak viszont már nagy valószínűséggel a hírhedt 1929/33-as gazdasági válság lehetett az okozója.

De ne fussunk még ilyen messzire.

Bemil tehát 1913 február elején végleg hazatért Pécsre. Villányi Henrik, a nagy tekintélyű kanizsai iskolaigazgató és hírlapíró így búcsúztatta a Zala (ez is kanizsai hírlap volt!) 1912. december 1-jei számában:

Évtizednél több, hogy Kanizsára jött a fiatalság legszebb vágyaival és a tett erejével. Fejlettebb kultúrájú városból jött és ennek kulturális erkölcsei lebegtek szemei előtt példa gyanánt. Emlékezünk rá. mily mohó vággyal vetette rá magát a nemes feladatra, hogy segítőtársaival valami művészi ízt, mozgalmat vigyen bele Kanizsa társaséletébe. Az irodalmi köri dalárda élén tíz éven át dolgozott lankadatlanul és sok szép sikerrel. Az emlékezetes dunántúli dalosverseny rengeteg sokat köszönhetett az ő hozzáértésének és fáradhatatlan dologtevésének. Megrendezője volt számos nagyszabású zenei eseménynek, koncerteknek és aminek a rendezéséhez köze volt, abból sohasem hiányzott bizonyos művészi törekvés, művészi zamat, lendület. Bizony, sokszor akadt ő is a kicsinységek torlaszaiba útjában, de ez semmi esetre sem ölte ki lelkéből a vágyat, hogy ahol teheti, továbbra is éljen a szép kultúrának.

Élete további történetét és tragikus befejezését majd legközelebb mesélem el!