Róla kapta nevét a Nyomorultak Cosette-je

Egy nagyasszony ünnepelte karácsonykor születésnapját, hosszú életén keresztül nem is pontosan a napján. Ő maga úgy tudta, hogy december 25-én született. Második férje is mindig azon a napon gratulálta meg; az egyik évben, 1870-ben különösen emlékezetes módon. Egy zenekari darabbal köszönte meg neki, hogy otthont teremtett a számára és fiúval ajándékozta meg. A darabot villájuk kertjében, felesége ablaka alatt, meglepetésként játszatta el egy zenekarral.

Itt van, mi is meghallgathatjuk:

Természetesen Cosima Liszt a nagyasszony, a mi Liszt Ferencünk középső gyermeke, aki 1837. december 24-én született Itáliában, Como városában, ott is a Hotel dell'Angelo-ban, annak is 614-es szobájában.
Tudjuk, hogy bonyolult kapcsolat gyümölcse: jogilag is és érzelmileg is. Édesanyja, akit a keresztlevél álnéven említ, hivatalosan egy francia arisztokrata felesége. Marie d'Agoult gyönyörű szőke asszony, egészen kiváló intellektussal. Néhány évvel idősebb a hatalmas szerelemre lobbant Lisztnél és sajnos érzelmileg rendkívül labilis. Három gyermekük és kezdeti boldogságuk után Lisztnek bizony sok keserűségben volt része miatta...

Franz von Lenbach: Cosima Wagner

De a mai poszt középső gyermekükről szól. Cosima nem volt szép, de ő is ragyogó képességekkel rendelkezett zenében, irodalomban egyaránt és hatalmas akaraterővel. Most nem szeretném itt részletezni életútját. Több magyarul is hozzáférhető könyv szól az életéről, a legjobb szerintem Francoise Giroud: Csodálatos Cosima című könyve. Ha a könyv nincs kéznél, EZEN A LINKEN az érdeklődő gyorsan hozzájuthat az alapvető információkhoz. Ha most nincs is idő beleásni magunkat Cosima egyéniségébe, ebben a pillanatban talán annyi is elég, amit Liszt maga mondott róla: "Csodálatraméltóan az én leányom!"

Ebben a posztban Cosimának csak a keresztnevére szeretnék kitérni, ami egy kimondottan szokatlan név. Népszerű elmélet volt, hogy születési helyének neve, Como városa ihlette. Ha fellapozzuk Alan Walker nagy Liszt-monográfiájának első kötetét - ami szerintem az egyik legalaposabb és legtökéletesebb monográfia, amit Lisztről írtak, sőt, továbbmegyek, a monográfia műfajának is az egyik legtökéletesebb példája, - ott olvasható a magyarázat:
Történült, már Cosima felnőtt korában, hogy Liszt egy alkalommal egy hölgyismerősével sétált Rómában a Forum környékén. Ott említette a hölgynek, hogy valaha itt templomot emeltek Szent Kozma és Szent Damján vértanúk emlékére, és Cosima Szent Kozmáról kapta a nevét, annak női párját - azért, mondta Liszt, mert Kozma és Damján, akik arab orvosok voltak, sok jót cselekedtek. Ezt alátámasztja Cosima is, aki naplójában többször utal úgy Szent Kozma napjára, mint "a névnapom"-ra.

Walker nem említi, de közvetítő kapocsként Liszt részéről szerintem belejátszhatott a dologba Firenze középkori urának, Medici Cosimo-nak a neve is - akit, mint eredetileg orvoscsalád sarját  nyilván Szent Kozmáról neveztek el. Liszt pedig nagyon otthon volt az európai kultúrában, Firenze történelme és irodalma különösen sokat jelentett neki - lásd Dante vagy Petrarca által ihletett műveit.

Így visszatekintve szerintem teljesen tökéletes választás volt Liszt részéről a név, mert annyira egyedi, mint amennyire a viselője is kimagasló egyéniséggé vált - elég csak a keresztnevét kimondani, máris mindenki tudja, kiről van szó...

Cosima nevének eredete mellett van még itt egy rendkívül érdekes kultúrtörténeti vonatkozás, erről szintén Alan Walker ír. Liszt maga nem Cosimának szólította a lányát. Ő szeretett mindenkinek, aki közel állt hozzá, beceneveket adni, így kislányát egész életében Cosette-nek hívta. És igen, ez a név rendkívül ismerős mindannyiunknak Victor Hugo nagy regényéből a Nyomorultak-ból. Ám, ha megnézzük a dátumokat, kiderül: nem Liszt vette át onnét ezt a névalakot, hanem fordítva: Victor Hugo volt az, aki Párizsban Liszt társaságában hallhatta ezt a Liszt által kitalált nevet. Így adhatta 1862-ben megjelent regénye egyik fő alakjának,  Fantine kislányának, akit Jean Valjean ment ki a brutális kocsmáros házából és nevel fel sajátjaként.

Így, ha halljuk a Cosette nevet, gondoljunk Liszt Ferencre is!

A magyar tudósok és a zene 4. Teller Ede

Mai tudósunk:

TELLER EDE

(1908-2003)

atomfizikus, akit a hidrogénbomba atyjának is neveznek. Ő az egyik legremekebb példája kis sorozatunknak. Teller tényleg az a tudós, akinek a muzsika kifejezetten pihenés és szeretett időtöltés volt, ugyanakkor azt meglehetősen jó színvonalon művelte.

A blogban nem szeretnék kitérni rá, de itt egy alapvető időrendi táblázat, ahol gyorsan át lehet tekinteni, mintegy a továbbiak megalapozásul, életének fő helyszíneit és tevékenységeit.

Édesanyjától, született Deutsch Ilonától örökölte a zenei talentumot, aki Lugosról (ma Lugoj, Románia) származó polgárlány volt és még házassága előtt zongoraművész szeretett volna lenni. Már róla is érdemes megjegyezni, hogy otthon milyen remek nevelésben részesült: beszélt angolul, franciául, spanyolul, olaszul. Anyanyelve a német volt és valamennyire magyarul is megtanult, de otthon jobban szeretett németül beszélni. Miután akkoriban még egy gazdag polgárlány számára is nehéz ügynek számított, hogy művészpályára lépjen, férjhez ment Teller Miksa fővárosi ügyvédhez. Emma lányuk után második és utolsó gyermekük lett Teller Ede.

Édesanyja nyelvhasználatára csak azért tértem ki, mert a leendő tudós jóval később kezdett beszélni, mint általában a kisgyermekek, talán, mert anyja németül, apja magyarul szólt hozzá. A családban már kezdtek hozzászokni a gondolathoz, hogy második gyermekük szellemi fogyatékos, amikor aztán, túl három éves korán a gyermek megszólalt, rögtön teljes mondatokban... Hat éves korában nála is - mint például Neumann Jánosnál - megmutatkozott zseniális fejszámolási készsége, hiszen ennyi idősen képes volt fejben három- és négyjegyű számokat szorozni osztani.

Testvérével együtt kiváló iskoláztatásban részesült, amibe a nyelvek és a zongorázás is beletartozott. Otthon gyakran házimuzsikáltak, az édesapa hegedült - ám ezek az alkalmak sokszor végződtek keserűen, mert az apa nem volt olyan jó muzsikus, mint az édesanya, s a kisfiú ezt őszintén apja tudomására is hozta, amiért apja aztán be is szüntette részvételét a családi együttesben. Apjának nem volt szerencséje a sakkozással sem, mert kisfia hamarosan túlnőtt rajta...

Abban, hogy Teller Ede életében a zongorázás olyan fontos lett, egy nehéz eseménysor is szerepet játszott. Az első világháború elvesztése a család számára anyagilag is sok gondot okozott. Megtapasztalták az inflációt és az élelmiszerhiányt, s ezért a családfő feleségét és a két gyereket Lugosra küldte az anyai nagyszülőkhöz. Ott valóban könnyebb volt az élet, ám jött Trianon: Lugos romániai várossá vált, s ők hárman ottragadtak. Teller Miksának minden hazai és nemzetközi kapcsolatát aktivizálnia kellett, mire sikerült megszereznie az engedélyt felesége és gyerekei hazahozatalára, akiket körülbelül egy éven át nélkülöznie kellett.

A Lugoson töltött hónapokról mesélte később Teller Ede, hogy ott tanította őt egy magyar zongoratanár, akit a románok "elcsaptak". Elmondása szerint a zongorázásban számára a legérdekesebb az ujjak használata volt, kevésbé maga a zene. De azt is mesélte, ha Lugoson maradt volna, akkor valószínűleg muzsikus lett volna. Édesanyja így is remélte, hogy tehetséges fia majd beteljesíti az ő elvetélt zongoraművészi reményeit. Ede valóban beiratkozott a Zeneakadémiára - s a második év végére megbukott... A fiatalember ezt nem is nagyon bánta, mert bár szerette a zenét, és próbált édesanyja kedvében is járni, a sok gyakorlás már nem volt a kenyere. Ám a muzsikálás szeretete egész hosszú életében megmaradt és a későbbi évtizedekben gyakran szórakoztatta zongorázásával tudóstársait. Czeizel Endre leírása szerint (Tudósok, gének, tanulságok, Bp. 2006, Galenus) pihenésül leginkább Mozart-szonátákat játszott, általában éjjel. Szomszédai közül voltak, akik örültek az ingyenes koncerteknek, de többen inkább dühöngtek alvásuk megzavarása miatt...

Most először vagyok a blogban abban a kellemes helyzetben, hogy filmet is tudok mutatni arról, hogyan zongorázott Teller Ede. 1998 nyarán otthonában, Palo Alto-ban készülhetett vele portréfilm. Ekkor 91. évében járt, de magától értetődően ült oda a zongorához és kezdett bele Beethoven Holdfényszonátájának első tételébe. Miután valami nem tetszett neki, újra elölről elkezdte... ami sokat elárul róla :) Érdemes a teljes filmet megnézni, mert az elején láthatjuk például a tudós házát, otthonát - de aki siet, az tekerjen előre 4 perc 34"-ig, a zongorázás ott kezdődik. Játéka itt-ott persze már botladozik, hiszen nagyon idős már, de azt gondolom, ez mégis szép pillanat...

A magyar tudósok és a zene 3.

Mint ígértem, ma is egy egészen nagy név következik a kedvtelésből muzsikáló magyar tudósok közül:

GÁBOR DÉNES (1900-1979)

1971-ben nyerte el a fizikai Nobel-díjat a holográfia feltalálásáért.

Budapesti születésű, mint az eddig bemutatott tudósok többsége. Eredeti családneve Günszberg volt,  szüleivel 1919-ben tért evangélikus vallásra. Ő is jó módban nevelkedett, olyan családban, ahol kiemelkedősen fontosnak tartották a tudást, a műveltséget, s erre anyagilag is sokat áldoztak. Gyermekként nevelőnőktől tanult meg németül, angolul és franciául. Elég hamar kiderült fizikai/műszaki érdeklődése és nem mindennapi tehetsége, de édesapja fontosnak tartotta, hogy humán téren is művelődjön. Családi pályázatokat írt ki gyerekeinek, egy ízben például jelentős jutalmat tűzött ki számára, ha Schillernek egy 430 soros verses művét németül megtanulja. Dénes megtanulta és még sok éven át képes volt fejből elszavalni... Szórakozásból magyar verseket németre fordított, állítólag nem is rosszul... Sportban, testnevelésben ügyetlenke volt, de csak eleinte: szívós gyakorlással sokat fejlődött. Szülei ösztönzésére vívott és korcsolyázott, tinédzser korára osztálytársai között a legjobb magasugró és futó lett. Felnőtt életében sokat és jól teniszezett. Évtizedek múlva nagy felfedezésének alapötlete is a teniszpályán született meg benne...

Ebből a családi nevelési légkörből természetesen a zene sem maradhatott ki: zongorázni tanult. Nagyon muzikálisnak találták, ráadásként szép énekhangja is volt, ami később aztán szerepet fog játszani életében :)

S ha már elérkeztünk a zenéhez, megemlítem, hogy volt egy zenei téren híres unokatestvére, Zerkovitz Béla, a sláger- és operettszerző.

Gábor Dénes gimnazistaként olyan szinten koraérett volt, és annyival többet tudott kortársainál, hogy akadt olyan tanára, aki ezt félreértelmezte és nehezen kezelhető gyerekekkel foglalkozó intézetbe akarta irányítani.

További életútját alapvetően befolyásolta a két háború közti politikai légkör. A budapesti műszaki egyetemen folytatta tanulmányait, amikor az egyetemek légkörét is megmérgező antiszemitizmus miatt 1920 őszétől Berlinben folytatta tanulmányait, ahol, úgy tűnik, ekkor még ezen a téren kedvezőbb volt a légkör. Így lehetett része abban az élményben, hogy közben-közben az ottani műszaki egyetemről átrándult a tudományegyetemre, ahol Einstein tartott szemináriumot. "Nem felejtem el soha, mind a mai napig a fülemben van a hangja. Senki úgy nem élvezte a tudományt, mint Einstein. Valósággal elolvadt a szájában a tudomány. Einstein szemináriumán nyolc Nobel-díjas ült a Physikalisches Colloquium első padjában. Ezek voltak az igazi tanáraim."

Aztán persze Berlint is ott kellett hagynia és életét Angliában folytatta és élte le 79 éves korában bekövetkezett haláláig.

Feleségével Budapesten

Korai angliai időszakában úgy érezte, kutatásaival zsákutcába jutott, s ennek ellensúlyozásaként rendszeresebben vett rész a környezete által kínált társas életben. És itt jutunk vissza a zenéhez, mert szép énekhangját használva részt vett egy Amateur Dramatic Society nevű körben, melynek keretében operetteket adtak elő jó képességű műkedvelők. Együtt járt ide egy csinos, szintén jól éneklő munkatársával. A közös fellépésekből aztán szerelem lett: Gábor Dénes és Marjorie Butler 1936 nyarán házasodtak össze. Ideálisnak mondható házasságban éltek: vidám természetű felesége vállalta az élet hétköznapi gondjainak megoldását, így férje élete nagy kalandjára, a kutatásra koncentrálhatta csaknem minden energiáját.

Még néhány szót nagy találmányáról, a holográfiáról - ami közvetve, de kapcsolódik a zenéhez (is):
A 40-es évek elején Gábor Dénes munkahelyén kutatási feladatul kapta a mozifilmek sztereó, tehát háromdimenziójú hangzásának kidolgozását, ugyanis a televízió kezdődő konkurenciája máris tömegeket vont el a mozibajárók közül. Őket a filmgyártók a filmek hangzásának minőségi feljavításával kívánták otthonuk kényelméből visszacsábítani a mozikba. 1947-ben, húsvéti szabadsága idején egy alkalommal a teniszpályán tartózkodott, várva, hogy rákerüljön a játék sora. Gondolatai szabadon csapongtak és ekkor jutott eszébe, hogy meg lehetne csinálni a képek esetében is a háromdimenziós változatot - és már a megoldás is kezdett benne testet ölteni. Feleségének háromszor kellett hívnia, hogy ő következik, annyira belefeledkezett ötletébe, amiről már akkor megsejtette, hogy nagy dolgokhoz fog vezetni. Hamar ki is dolgozta az alapelvet. Aki ért ilyesmihez, itt a rajz:

A megvalósításra elsősorban technológiai okokból még jócskán kellett várnia, mintegy másfél évtizedet, ugyanis a holográfia gyakorlati alkalmazásához addig nem állt rendelkezésre megfelelő fényforrás. Ez csak a lézerek megjelenésével vált lehetségessé. Így a Nobel-díjat is későn, 1971-ben kapta meg, ekkor már elmúlt 70 éves.

S bár véglegesen Anglia maradt az otthona, ahol már a Nobel-díj előtt is nagy elismerésekben részesítették, 1962 óta gyakran járt haza, Magyarországra. Élete végéig megőrizte anyanyelvét, olyannyira, hogy angol nyelvű leveleiben is gyakran használt magyaros kifejezéseket. Erről most mi is meggyőződhetünk egy 1972-ben készült interjú részletében:

A magyar tudósok és a zene 2.

A múltkori ellenpéldák után a mai résztől olyan tudósok következnek, akik a zenétől távol álló területen működtek és csak pihenésképpen muzsikáltak. Ez a "kikapcsolódási muzsikálás" néhányuk esetében azért majdnem a profi szintig jutott el.

Mielőtt a konkrétumokat mutatnám, arra érdemes figyelemmel lenni, hogy az ötven - száz évvel ezelőtti nemzedékek esetében, még ha csak egy minimálisan is polgárinak nevezhető életformába született bele valaki, ahhoz elválaszthatatlanul hozzátartozott a gyerekek zenei taníttatása.

Akkoriban az elfogadható szinten való muzsikálás képessége fontos belépőt jelentett például úgynevezett "jobb" társaságokba, ahol az összejövetelek egy fontos megnyilvánulási formája a házimuzsikálás volt. Nagykanizsai példát mondok, mert városom zenei életének történetét ismerem a legjobban: a kereskedelmi iskolában a 19-20. század fordulóján meglehetősen komolyan tanítottak zenét, szinte zeneiskola-szerűen. Rájöttek ugyanis, hogy egy fiatal számára, aki első lépéseit akarja megtenni a nagybetűs életben és vállalkozását, üzletét sikerre kívánja vinni, az ehhez szükséges alapvető fontosságú kapcsolatrendszer megteremtésében is nagyon sokat segített akkoriban a muzsikálás képessége... Ma hasonló helyzetű fiatalok talán sportolni mennek el együtt, vagy kapcsolatépítő tréningekre járnak, régen ilyen célra remek volt a házimuzsikálás is... 

Hát akkor nézzünk konkrét példákat a magyar tudósok élvonalából:

BAY ZOLTÁN (1900-1992) a kísérleti fizika géniusza volt. Ő vidékről származott, apja református lelkész volt Gyulán.

Ez az emléktábla a gyulai lelkészlakon olvasható, jól összefoglalja legfontosabb eredményeit, ezért másolom ide:

Náluk is családi hagyomány volt a muzsikálás, így gyerekkorában csellózni és zongorázni tanult. Később tudósként is sok örömét lelte a zenében. Érdekes életrajzi tény, hogy a  híres debreceni református gimnáziumban nyolc évig egy padban ült Szabó Lőrinccel. Életre szóló barátságot kötöttek, amiről a költő Tücsökzene című versciklusában is megemlékezett (94. szám):

                    Első tízpercben a
                    nagy udvaron, ahol a fiúkat
                    bámultam, árván, vad játékukat,
                    jött valaki, s halkan objektíven
                    így szólt hozzám: "Ha nem játszol te sem,
                    ne nézzük együtt a többieket?"
                    Megörültem. Kezeltünk. "A neved?"
                    "Bay Zoltán." Szép arca, szeme volt.
                    Az első barát? Magányom oszolt.

Amúgy Bay Zoltán elképesztő életutat járt be, érdemes olvasni róla. Személyében nemcsak egy nagy tudóssal és rendkívül rokonszenves emberrel ismerkedhetünk meg, hanem egyúttal szemléletes történelemleckét is kaphatunk...

Remek íráskészséggel is rendelkezett. Élete egy sorsdöntő időszakát ő maga írta meg "Az élet erősebb" címmel, könyvtárakban hozzáférhető.

Itt egy szép kép, ami felesége társaságában éppen a zongoránál ábrázolja:

Forrás: feltalaloink.hu

BÉKÉSY GYÖRGY (1899-1972) biofizikus. 1961-ben orvosi/élettani Nobel-díjjal tüntették ki.

Diplomata édesapja révén Münchenben kezdett iskolába járni és később is felváltva tanult itthon és külföldön. A kinti művészeti élet korán felkeltette érdeklődését a képzőművészetek iránt, tudósként komoly műgyűjteményt is magáénak mondhatott. Zenei tehetsége is hamar megnyilvánult, egy időben komolyan felmerült, hogy zongoraművész lesz. Rendkívül érdekes, ahogy pályáján mintegy "összejött" a hallás orvosi-élettani és fizikai tanulmányozása és zeneszeretete. Egyrészt alapvető jelentőségű tényeket tárt fel az emberi fül belső működéséről, mechanizmusairól. Másrészt fizikusként ő készítette például, még itthoni éveiben a Magyar Rádió új épületében a hangstúdiók akusztikai tervezését az 1920-as évek közepén, illetve a következő évtizedben. Az 1935-ben felépült 6-os stúdió akusztikai minőségéről akkoriban valóságos legendák keltek szárnyra itthon és külföldön egyaránt.

Mindehhez zenei tehetség társult. Állítólag különösen Liszt műveket szeretett játszani. S hogy miért nem zenész lett, hanem tudós, arra azt válaszolta, hogy a zene túl nagy hatással volt idegrendszerérre. Ez talán arra vezethető vissza, hogy koraszülöttként jött világra, és gyerekkorát betegségek kísérték. Mint fogalmazott, muzsikálás után tovább szólt a mű a fejében és nehezen tudott visszatérni a "normális" világba...

Tudományos kutatásainak jó részét Magyarországon végezte, csak 1947-től dolgozott az Egyesült Államokban, először a Harvardon, majd a hawaii egyetemen. 1972-ben Honoluluban halt meg. Polinéz szokás szerint hamvait gitárzene hangjaira szórták a tengerbe...

Legközelebb Gábor Dénessel és Teller Edével folytatom a muzsikáló tudósok sorát :)

A magyar tudósok és a zene 1.

Ha általában nézzük a különböző tudományokkal foglalkozók és a zene kapcsolatát, akkor két érdekes dolgot találunk. Az egyik az, hogy kiemelkedően sok muzsikus volt régen az orvosok között. Erről Pernye András zenetörténész (remélem, még vannak,akik emlékeznek rá a régi Ki Mit Tud-ok zsűrijéből) azt mondta tréfásan, hogy "régen az orvosok koncertképes hegedűsök voltak - ma már nem, de ez nem használt az orvostudománynak..."

Forrás: www.stoma.u-szeged.hu

Félretéve a viccet, amiben azért sok igazság is lehet, szerintem ennek az az oka, vagy az is, hogy régen meglehetősen nagy százalékban orvoscsaládból származó fiatalok lettek maguk is orvosok. Ez azt jelenti, hogy nagy részük kellemes polgári életmódba született bele, volt lehetőségük, hogy gyerekkortól tanuljanak zenét (is), és művelt szüleik ezt fontosnak is tartották.

Van egy másik kiemelkedő csoport, ahol sok a muzsikus, ők pedig a matematikusok.

Egy kiválóan zongorázó matematikus, ALEXITS GYÖRGY (róla később még szólok) így látta ezt:

A matematikus is, a muzsikus is és végső fokon minden igaz művész a dolgok belső szépségét, harmóniáját, összefüggéseit igyekszik kifejezni. Mindegyik a maga nyelvén.

A jelenség tudományos magyarázatáról Czeizel Endre ezt írta:

Mai tudásunk szerint mind az algebrai gondolkodásnak, mind a zeneszerzői tehetségnek a meghatározó alapja a "térbeli látás" adottsága, amelynek központjai a jobb agyféltekében székelnek. A zeneszerzőknek az általuk komponált szimfóniákban ugyanis térben és időben kell különböző szólamokat egységbe ötvözniük az agyukban. Ezzel magyarázható az a tény, hogy a muzsikusok jó matematikusok, mint Bach vagy Erkel Ferenc, és fordítva, a matematikusok is szeretik a zenét, sőt, általában jó muzsikusok.

Közben egy hangzó példa az egyetemes tudománytörténetből: Albert Einstein is jól hegedült :)


 


Persze vannak kivételek is, akik erősítik a szabályt. Ma két ilyen nagy kivétellel fejezem be az áttekintés első részét:

A Nobel-díj évében

WIGNER JENŐ (1902-1995), a fizikai Nobel-díj 1963-as kitüntetettje volt. Budapesten született, családjával polgári jómódban élt, még francia nevelőnője is volt... Szülei taníttatták zongorázni, de nem volt tehetséges. A híres "fasori" evangélikus gimnáziumba járt, ahol már 10-11 évesen kitűnt különleges képességeivel. Mindig mindenből jelese volt, csak a készségtárgyakból nem. Testnevelésből általában csak "jó" jegyet kapott, énekből pedig "elégséges"-re értékelték...

Szintén a fasori gimnázium neveltje volt a zseniális matematikussá váló NEUMANN JÁNOS (1903-1957). Ő is fővárosi fiú, apja ügyvéd és bankigazgató. Jancsival együtt három fiú nőtt fel 18 helyiségből álló lakásukban... Az apa rendkívüli gondot - és anyagiakat - fordított fiai nevelésére. Elemi iskola helyett magántanár járt hozzájuk, mellette külön nevelőnők tanították nekik a különböző nyelveket - a németet, az olaszt és a franciát. Jancsi hamar kitűnt matematikai képességeivel: hat évesen fejben tudott nyolcjegyű számokat osztani-szorozni, nyolc évesen pedig már értette a differenciál- és integrál-számítást.

Mivel a fiú kissé tömzsi alkatú volt, az apja, aki a szellemiek mellett fontosnak tartotta a sportot is, külön vívómestert alkalmazott gyerekei mellé, sőt, a lakásukban vívótermet is berendezett... Mellette a gazdag családi könyvtár is a rendelkezésére állt.

Neumann és számítógépe, nem sokkal halála előtt...

Ilyen környezetben és lehetőségek mellett természetesen zenét is tanult mindhárom fiú. Jancsi zongorát volt kénytelen, mert a zseniális fiú ezen a téren bizony tehetségtelennek bizonyult. Egy darabig azért "gyűrte" a hangszert, ám gyakorláskor a kotta fölé többnyire valamilyen érdekes könyvet tett és közben azt olvasta... Később ő is a fasori gimnáziumban tanult, ahol az énekjegyek területén Wigner Jenő sorstársa lett. A híres gimnáziumban ugyanis nem tették meg azt, amit esetleg más iskola igen, hogy a jó képességű, de botfülű diákok jegyét kissé felturbózzák, azzal a jelszóval, hogy ne rontsa le a színjeles bizonyítványt. Lehet, hogy ez a gimnázium ettől is volt jó iskola... Neumann Jánosnak aztán a zenével szembeni közömbössége élete végéig megmaradt.

Legközelebb olyan tudósokat mutatok, akik szerettek és tudtak is muzsikálni.

Mezei Mária és Nagykanizsa 2.

Mezei Mária, pályájának még nagyon az elején rövid időre a pécsi színházhoz szerződött. Ennek tagjaként két ízben, 1934 nyár elején és 1935-nek is nagyjából ugyanebben az időszakában jónéhány hetet eltöltött Nagykanizsán, mivel színháza a mi városunkban is játszott egy rövidített évadot - ilyen volt az akkori színházi rendszer.

1934-es fellépéseit már körbejártuk a kanizsai sajtó segítségével, most következzen az 1935. év tavasza-nyara. Az események felgöngyölítéséhez van még egy forrásunk, méghozzá nem is akármilyen: a színésznő néhány saját levele édesapjához. Megjelentek a Szigethy Gábor által szerkesztett Levelek apámnak című könyvben (Bp. Helikon Kiadó, 1998).

Másik forrásunk pedig szokás szerint a Nagykanizsán kiadott és szerkesztett Zalai Közlöny című napilap, mely 1935. május 8-án adta hírül, hogy egy hét múlva kezdődik a kanizsai színi szezon. Felsorolta a pécsi társulat meghatározó tagjait, köztük Mezei (akkor még Mezey-nek írták) Máriát, mint drámai színésznőt.

E beskatulyázás ellenére Mezei Mária május 16-án zenés műfajban lépett először színpadra: Kálmán Imre Ördöglovas című nagyoperettjében a császárnőt alakította, a helyi kritikus szerint "ékszere volt az előadásnak". Egyébként az akkor Fodor Oszkár által igazgatott színház kimagaslóan erős társulat volt vidéki viszonylatban, a fővárosban is megállta volna a helyét, így ilyen szempontból jó helyen volt a kezdő, ám oroszlánkörmeit máris mutogató színésznő.

Májusi bemutatkozása után aztán egész júliusig nem lép Mezei Mária a kanizsai színpadra, pedig közben naponta vannak előadások. Nagyrészt azért Kanizsán töltötte az idejét, sok pihenéssel, ami biztosan rá is fért pécsi hajszolt időszaka után. Egyébként Kanizsán a Centrál szállodában lakott és étkezett, ez apjához írt leveleiből derült ki. Tavalyi itteni heteiben is volt ilyen laza időszaka, 1934. május 17-én például ezt írta haza:

[Pécsen] Lélegzethez is alig jutottam [...] De most már vége, kedden jöttünk át Nagykanizsára. Hát itt kipihenhetem magam. Keveset játszom, nem kell tanulni, nincs hova menni este és egyedül vagyok. [...] Itt a Central szállóban lakom, teljes panzió 100 P havonta. [...] Eszem, alszom, olvasok, ez most a program.

Hasonlóan telhetett 1935-ben is kanizsai tartózkodásának első néhány hete. Június 26-án röviden nyilatkozott a Zalai Közlöny kissé intimpistás színházi rovatának, a Kulcslyuk mellől-nek:

Nekem valóságos nyaralás Nagykanizsa. Olyan kellemes, olyan szép ez a város, hogy csodálom: miért nem jönnek az emberek ide üdülni?

Hát, azért ebben a véleményben nyilván volt egy kis kötelező udvariasság is...

Aztán június végétől számára is eljött a komolyabb fellépések sorozata. Közben ugyan, mint apjának írja, négy napot feküdnie kellett légcsőhuruttal, mert megfázott egy hűvösebb napon a kanizsai strandon. De felgyógyult és most már tényleg jöttek sorban a főszerepek.

Elsőnek László Aladár sikeres vígjátékában: Egy nő, akinek múltja van. A Zalai Közlöny szerint (1935. június 29.):

Mindvégig ragyogó szép volt, játéka pedig az a finom, kidolgozott művészi alakítás, ami Mezeyt annyira jellemzi. Az író szerelemről tett definicióit, a nőkről és a férfiakról tett megállapításait Mezey ragyogóan hozta ki. A kedélyes részeket kicsit elpipiskedte, de a tiszta szerelem után vágyódó nő alakításában tökéletes volt.

Újra egy vígjáték következett július 2-án Döntő éjszaka címmel. Benne Mezey Mária szép, részletgazdag alakítást nyújtott - írta a másnapi újság.

Hatvany Lili: A lánc című színművében is övé volt a női főszerep. Barbarits Lajos főszerkesztő kritikájából olvassunk el néhány sort:

Zalai Közlöny 1935. július 5.

Két nappal a kanizsai bemutató után írja apjának:

Eddig 4 darabot játszottam, darabonként kétszer este és egyszer délután. [...] A gázsi nagyon szép, többet elérni vidéken lehetetlen. A kritikákat legközelebb küldöm.

Eszerint például a fenti sorokat is kivághatta és hazaküldhette :)

Ebben a levelében megemlíti még, hogy:

A jövő héten kabarézni fog a színház, hála Istennek, én a sanzonokkal benne leszek és keresek. Ma és holnap szabadtéri előadás lesz, sajnos az eső jelenleg is esik.

Fodor Oszkár színigazgató újítása volt, hogy - július lévén - szabadtéri színpadot állított fel a kanizsai strandon és egészen nagyigényű előadásokat hirdetett meg, országos hírű vendégszereplőkkel: Strauss Cigánybáróját és Kacsóh János vitézét. Az ötletet sajnos nem fogadta kegyeibe az időjárás. Július második hetében a Cigánybárót kellett eső miatt félbeszakítani (erre vonatkozott Mezei Mária fenti mondata), a János vitézt is csak a színházteremben tudták bemutatni.

Aztán még egyszer keresztbe tett az időjárás, ebben már ő is közvetlen érintett volt: július 16-án Kacagó est címmel kellemes esztrádműsort készült adni a strandon a színház. Mint 19-i számában írta a Zalai Közlöny, egész héten jó idő volt, ám a műsor kezdete előtt számumszerű vihar tört ki... A műsort azért megtartották a Korona szállóban, másnap pedig a szabadban is sikerült előadni. Mezei Mária sanzonjait szenzációs-nak minősítette az újság.

Kanizsai kötelezettségei végén még elment kicsit nyaralni Siófokra. Augusztus 4-én onnét írt levelet haza. Úgy tervezte, hogy a hónap közepe táján fog hazatérni. Ebből a leveléből is, és a Zalai Közlönyből is tudjuk, hogy még egy érdekes dolog történt vele Nagykanizsán, amiről ő így írt:

Még valami fog 15-e körül hazaérni, egy életnagyságú portrém. Egy kanizsai festőművész festette, kíváncsi vagyok, hogy fog Nektek tetszeni. Mindenesetre jó, hogy van. Ezzel kapcsolatos cikket küldöm is most.

A leveleskönyv ezt a cikket nem tartalmazza, de mi elolvashatjuk :) Benedek Rezső, a Zalai Közlöny egyik munkatársa írta.
Ugye nem csoda, hogy Mezei Mária örömmel küldte haza apjának, aki még mindig nincsen teljesen megbékélve, hogy lánya színésznő lett?

Zalai Közlöny 1935. augusztus 1.

Jó lenne megtudni, megvan-e még az a festmény... Talán egyszer kiderül.

Kozák Béláról sajnos szinte semmi érdemit nem találtam, nem tudom, mi lett vele. De valószínűleg nem futhatott be nagyobb pályát, mert akkor csak számon tartanák valamennyire. Még a Zala megye két háború közti képzőművészetét feltáró tanulmányban is csak az említés szintjén fordul elő a neve.

Hát, egyelőre ennyi információt tudtam összekotorgatni Mezei Mária és Nagykanizsa kapcsolatáról...

Közkívánatra - A két Foscari

Ez most nem új olvasnivaló, de közkívánatra készítek egy tartalomjegyzéket, ahol könnyen, gyorsan egy oldalon megtalálható mindaz, amit Verdi viszonylag ismeretlen operája kapcsán írtam. Idén januárban többünknek abban a tényleg szerencsében lehetett részünk, hogy Bécsben megnézhettük a darabot, az idősebbik Foscari szerepében Plácido Domingóval.

A Thaddeus Strassberger által rendezett előadás már több operaházban színre került, legutoljára, szinte a napokban Londonban, a Covent Gardenben.

Természetesen mindenhol Domingo volt az egyik címszereplő, az öreg doge, a többi szerepet pedig minden helyszínen más énekesek alakították, és persze mindenhol az illető színház zenekara, kórusa, statisztái működtek közre. Hogy a díszleteket utaztatták-e vagy minden színház külön elkészíttette, nem tudom, de nem is lényeges. A fontos az, hogy teljesen egységes volt ezeknek az előadásoknak a képi világa is. Bár most, úgy láttam a londoni képeken, hogy Domingo az utolsó jelenetben is felvette azt a fekete "klepetust", ami első színre lépésekor volt a jelmeze. De voltaképpen logikus a dolog, mert ez a két jelenet játszódott az öreg doge otthonában.

A londoni előadást rögzítették és szerte a világon filmszínházakban is bemutatták/bemutatják, így hamarosan a pesti Puskin moziban is látható lesz. Mivel többen kérték, hogy a mozi előtt szeretnék újraolvasni az opera történetét, hogy ez minél egyszerűbben menjen, készítem ezt a tartalomjegyzéket.

Tudom, hogy egy kicsit (nagyon?) túlságosan is részletes voltam ebben a témában. Bevallom, leginkább saját magamnak volt erre szükségem, hiszen tavaly egy számomra teljesen ismeretlen darabbal szembesültem. És ha már az ember  Domingóval élőben láthat egy operát, hogy minél többet profitáljon az előadásból, tényleg érdemes alaposan rákészülni. Másrészt blogot írni is csak felkészülten szabad...

Körbejártam az opera témáját történelmi, képzőművészeti és irodalmi szempontból. Részletesen leírtam az egyes jelenetek tartalmát, majd az előadás nagy élménye után próbáltam botcsinálta "operakritikusként" megírni, mit gondoltam a rendezésről és magáról az egész produkcióról. A dolog élmény-részét, az utazást és némi bécsi sétálgatást is igyekeztem szavakba önteni.

Természetesen nem kell ezt mind elolvasni, de arra jó lesz a tartalomjegyzék, hogy így könnyebben kiválaszthatja mindenki, melyik részbe akar belenézni. Csak rá kell kattintani a megfelelő címre és a poszt egy külön ablakban fog megnyílni.

Bevezető egy ismeretlen Verdi-operához

A két Foscari a történelemben

A két Foscari az irodalomban

A két Foscari a képzőművészetben

Verdi és A két Foscari

Hallgassuk együtt A két Foscari-t 1.

Hallgassuk együtt A két Foscari-t 2.

Hallgassuk együtt A két Foscari-t 3.

Hallgassuk együtt A két Foscari-t 4.

Hallgassuk együtt A két Foscari-t 5.

Hallgassuk együtt A két Foscari-t 6.

Hallgassuk együtt A két Foscari-t 7.

Megjártuk Bécset (élménybeszámoló)

Innét az előadás után írt kritikáim következnek:

Így láttam A két Foscarit 1.

Így láttam A két Foscarit 2.

Így láttam A két Foscarit 3.

Így láttam A két Foscarit 4.

Így láttam A két Foscarit 5.

Így láttam A két Foscarit 6.

Mezei Mária és Nagykanizsa 1.

105 éve, 1909. október 16-án született Mezei Mária. Neki is voltak nagykanizsai kapcsolatai, ha ezek nem is számítottak meghatározónak élete, pályája szempontjából. De azért voltak, megtörténtek. A színésznő iránt különösen érdeklődők számára érdekes adalék lehet, mely kiegészíti, tökéletesebbé teszi a róla kialakult képet; nekünk, kanizsaiaknak pedig az érdekességen túl városunk kulturális élete történetének része a pécsi színház és benne az ő szereplése is.

Címlap 1937-ből. Forrás: mandarchiv.hu

Ehhez érdemes felidézni, hogy hogyan is zajlott Kanizsán a színházi élet a két világháború között. Az 1920-as évektől, az országosan kiépített színikerületi rendszerben városunk a pécsi színházzal került szoros kapcsolatba. Ez azt jelentette, hogy a pécsi társulat évente több hétre, olykor másfél-két hónapra is Kanizsára telepedett és szinte minden este tartottak előadásokat. Az év többi részében aztán csend volt, a közönségnek be kellett érnie a helyi műkedvelők produkcióival. 

Az előadások helyszíne a mozikertben felépített ún. Aréna, ami egy fából készült, kívül ormótlan. ám belül egészen színház-szerű építmény volt (benne természetesen csak nyáron lehetett előadásokat tartani, hiszen fűthetetlen volt). Ennek tönkremenése után a Polgári Egylet nagytermébe jártak a a színházszeretők, ami meglehetősen kényszeredett megoldást jelentett a színpadtechnika hiányai miatt. Végül, temérdek tervezgetés és huzavona után 1927 tavaszára felépült a Városi Színház és Mozi, amit ma Medgyaszay Háznak nevezünk. A fiatal Mezei Mária már itt léphetett kanizsai színpadra.

S hogy a színpadig hogy vezetett az útja? Ügyvéd apja sokáig nagyon erősen ellenezte a színi pályát. Mezei Mária megpróbált beilleszkedni a polgári életbe, egyetemi tanulmányokba kezdett és férjhez ment, de a színpad nem hagyta nyugodni: beiratkozott Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába. Kis halovány kanizsai kapcsolat, hogy előtte járt tanácsot kérni Hevesi Sándornál, aki a színiakadémia elvégzését javasolta, mellette még azt, mivel Mária fiatal lányként kissé duci volt, hogy fogyjon le...

Ám ő rögtön játszani akart, azért is, hogy anyagilag önálló lehessen.

Vidéken kezdi a pályát, Miskolcon, majd 1933-ban szerződik Pécsre, ott kicsivel több a gázsija... Abban az időben még éltek a régi szerepköri megnevezések: drámai hősnő, szende, naiva, anya- illetve apaszínész, a zenés darabokban, operettekben természetesen a primadonna, szubrett, ésatöbbi. Nos, Mezei Mária "hősnő és szende" szerepkörre szerződött Pécsre, ahol ekkoriban Fodor Oszkár volt az igazgató. Aztán ezt a szerepkört erősen kitágította, mint majd látni fogjuk.

Pécsre szerződésével természetesen neki is kötelességévé vált részt venni a kanizsai vendégjátékokban. Mezei Mária, akinek ekkor még Mezey Mária formában írják a nevét, két ízben, 1934 és 1935 nyarán töltött el több hetet városunkban. Végigböngészve a helyi sajtót, ami ebben az időben már leginkább csak a Zalai Közlöny című (Kanizsán szerkesztett és kiadott) napilapot jelenti, büszkék lehetünk, hogy a róla megjelenő színikritikák, melyeknek nagy részét az újság főszerkesztője, Barbarits Lajos írta, már akkor, a kezdő színésznőben meglátták művészi értékeit és azokat a jellemzőit, amelyek későbbi pályája során válnak igazán ismertté.

Nézzünk erre példákat:

Mezei Mária nagykanizsai bemutatkozása egy Henry Bernstein nevű szerző A tolvaj című színművének női főszerepében történt 1934. május 18-án. Első kanizsai kritikája így szólt a Zalai Közlöny másnapi számában, Barbarits Lajos tollából:

Boross Elemér: Forgószél című darabjában lépett színpadra legközelebb, május 25-én:

Mezey Mária fővárosi színpadok felé ívelő pályáján Elza alakítása is egy ragyogó szem volt nemes művészetének gyöngysorából. Belső érzésektől fűtött alakjai mindenkor megtalálják az utat a közönség szívéhez, intuitív egyénisége a legnagyobb sikerek magvát érleli - írta a Zalai Közlöny Dávid Magyar József nevű munkatársa a május 26-i számban.

Hogy máris megszerette a kanizsai közönség, mutatja, hogy kis anekdotát közölnek róla a lapban, miszerint kiment a híres kanizsai piacra, ahol helyi specialitást, füstölt túrót látott. Kérdezte, hogy ez micsoda. Túró paprikával, köménymaggal és még egy kis ezzel-azzal, megfüstölve - feleli a néni. Mezei Mária akkoriban fogyókúrázott, és azt mondta: a kömény meg a paprika jó, a füst sem hizlal, de minek van benne annyi túró... 

Kanizsai szerepei sorában vígjáték következett, az angol Fruska című kellemes darabnak nem a címszerepe, de egyik fontos női szerepe.

Barbarits Lajos értékelése a Zalai Közlöny 1934. június 8-i számában:

 

Mezey Máriát ebben a zsánerben még nem láttuk, de ebben is megcsodáltuk, ebben is megejtő szépségével finoman, a kifejezés eszközeinek biztonságával játszott, ugyanaz a művészi mélység csillogott végig ezen az alakításán is, mint a drámában.

És eljött első operett-szerepe, Millöcker: Dubarry című nagyoperettjéből Madame Sauterelle.

Dávid Magyar József kritikájából idézek, a Zalai Közlöny 1934. június 12-i számából:

Mezey Máriát nyugodtan bevehették volna társszerzőnek az írók. Olyan alakot formált Mme Sauterelle szerepéből, amilyent a szerzők legmerészebb álmukban sem mertek volna remélni. Ti, Szerzők, gyorsan egy hálás kézcsókot az ifjú és nagyon tehetséges művésznőnek, aki túlszárnyalja az Önök szerény fantáziáját! Ő hozta azt a levegőt, amit Önök Párizsban felejtettek. Magáért ezért az alakításért érdemes lenne többször is áldozatot hozni a viszontlátás oltárán.

Ez a szerep lehetett az előkészület, az "edzés" ahhoz, ami utána következett, s amivel Mezey Mária felhívta  magára a budapesti színházcsinálók figyelmét is. Méghozzá olyan erőteljesen, hogy aztán valóban a fővárosba fog szerződni. De addig még jön több pécsi szerep, melyet a kanizsai közönség is láthat.

Ez a nagy jelentőségű szerep La Tangolita Ábrahám Pál: Bál a Savoyban című operettjéből, amely Kanizsán 1934. június 27-én került színre először. Barbarits Lajos az egész előadást, minden szereplőt, a rendezést, az összjátékot, a zenei megvalósítást, a díszleteket, jelmezeket, a táncokat, szóval mindent rendkívüli módon megdicsért. Tehát, úgy tűnik, a teljes előadás színvonalas volt, s e dicséreteken belül Mezey Máriát elsőként említve, ezt írta róla:

Erre az előadásra sok tekintetben valóban ráillik a színlap minden jelzője, a "káprázatos", a "szenzációs", a "szédületes", amely epitetonokat nem igen szokott leírni az operettek kritikusa. A "szenzációs" Mezey Mária volt, a Tangolita - hisz a nagy tehetségű drámai színésznő a brazíliai táncosnő alakjában igazi nagy meglepetést hozott. A tánca, az éneke, a mozgása tele volt vad, buja exotikummal. A prózai halkszavú, finom művészete elkábította a nézőteret ezzel a nagyszerű alakítással.

Első kanizsai évadjának végén A méltóságos asszony sofőrje című operett női főszerepében búcsúzott. Ismét Barbarits Lajos főszerkesztő írta a kritikát a Zalai Közlöny július 3-i számába:

A darabról nem sok a mondanivaló. Igen jól elszórakoztat két és fél órán keresztül. [...] Annál több élményt hagyott a főszerep alakításával a búcsúzó Mezey Mária, akit méltán csodáltunk. Ezen az estén még jobban, mint a már sokszor méltatott drámai alakításaiban. Mezey Mária az operettben annyival volt tökéletesebb, hogy abba is belevitte a drámai színész finomabb nüansz-játékát. Szöveget, éneket, táncot, mindent a legapróbb részletekig a prózai stílusának finomságával játszott meg. Ezzel levegőt, színt, plaszticitást adott az alakításnak. Puha, meleg hangja nem szárnyal, nem csillog, hanem forrón, belülről izzik. Sex appeal van ebben a hangban. A közönség melegen ünnepelte a búcsúzó művésznőt, akinél tartalmasabb, gazdagabb érték nem mostanában volt az ő posztján a kanizsai színházban.

Azt gondolom, mindezt végigolvasva tényleg büszkék lehetünk a korabeli kanizsai kulturális újságírásra. 

Mezei Mária még egy ilyen rövid, ám sikeres szezont eltöltött Kanizsán a következő év nyarán. Ennek kritikáiból legközelebb válogatok.

Egy 100 éve született kanizsai fiatalasszony emlékére

Nem írtam ki nevét a címbe, mert már úgysem mond a mai kanizsaiaknak semmit. Közkedvelt tagja volt Nagykanizsa korabeli társadalmának. Kellemes ifjúság után duplán is tragikus sors jutott osztályrészéül.

  

Neve: BÜCHLER MARGIT, barátainak Manci. Született 1914. október 6-án Nagykanizsán, a Király utca 34. szám alatti, ma is álló nagy házban:

Édesapja Büchler Mór, családalapításának idején banktisztviselő, később vaskereskedő. Polgári foglalkozása mellett lelkes, önzetlen és jó muzsikus: mint kórus-karnagynak kiemelkedő szerepe volt Nagykanizsa zenei életében a két világháború

Büchler Mór 1938 körül

között. Leghosszabb ideig az Ipartestületi Dalárdát vezette, amellyel országos dalosversenyekről sokszor hozott haza első díjakat és más jó helyezéseket. Ő alapította a Postásdalárdát, majd vezette a belőle kinőtt Kisdalárdát. Jól hegedült és különösen nagybőgőzött, így amikor működött a városi szimfonikus zenekar, soha nem hiányzott a tagok közül. Felesége, Büchler Mórné Krausz Gizella tősgyökeres kanizsai család sarja. Ő egészen kiválóan énekelt: tagja és szólistája volt a helyi Irodalmi és Művészeti Kör Vegyeskarának; velük például Szent Erzsébet áriáit adta elő Liszt Ferenc oratóriumából (ez a tény azért jelzi képességeit) és szintén szólistája a zsinagóga énekkarának.

Büchler Margit előbb megmutatott szülőházát egyébként anyai nagyapjának telkén Margit nagybátyja, Kálmán (Krausz) Leó építtette 1912-ben, s a két család ezután együtt lakta.  Kapcsolódási pontként említem, hogy jó két évtizeddel később Kálmán Leó unokájaként születik meg Strém Kálmán, akiből majd iskolát teremtő hangversenyrendező és zenei menedzser válik.

De térjünk vissza Büchlerékhez. Büchler Mór és Krausz Gizella 1911. május 7-én Nagykanizsán kötöttek házasságot. Két lányuk született: Edit 1913 júliusában, majd Margit 1914. október 6-án.

Forrás: familysearch.org

A család az akkori kellemes polgári nívón és módon élt. Mint azokban a körökben szokásos volt, zenész családban pedig magától értetődő, mindkét lány tanult zenét, sőt, táncot is. Már gyermekként többször előfordult nevük a helyi sajtóban.

A gazdag műsor következő pontja a kis Büchler-nővérek mesés kupléjelenete volt. Mindkettőjüknek csengő aranyhangja, előadásuk közvetlensége és csodálatos oldottsága valósággal lázba hozta a közönséget

írta például a Zalai Közlöny 1923. január 30-án, amikor ők is felléptek egy nagyszabású gyerekműsorban - kilenc, illetve tíz évesek voltak ekkor.

Felcseperedve inkább már csak Margit nevével találkozunk többször különböző rendezvényeken. Több híradás is igazolja, hogy remek versmondó volt, jobb, mint a műkedvelői átlag. Továbbra is táncolt, persze nem csak bálokban a divatos társastáncokat, hanem művészi koreográfiákat. 1935 februárjában például - ekkor 20 éves múlt -  Liszt-hangversenyt rendeztek Kanizsán, ahol Liszt 2. magyar rapszódiájára mutatott be szólótáncot:

Zalai Közlöny 1935. február 19.

Homályos pont az életében, hogy 1938-ban egy újsághírben mint kiváló műveltségű tanárnőt említik. De nem találtam eddig róla ezzel kapcsolatban semmit, sem azt, hogy hol szerzett diplomát, sem azt, hogy ténylegesen tanított-e valahol. Átnéztem a létező kanizsai címtárakat, ám egyik iskolánál sem említik a nevét a tantestületben. Talán előjön egyszer bizonyíték - vagy éppen cáfolat egy megtalált forrás formájában.

Az viszont biztos, hogy Büchler Margit, néhány hónappal 23. születésnapja előtt, 1937. augusztus elsején férjhez ment. Férje Leitner László téglagyáros, egy letenyei földbirtokos, Leitner Ödön fia. 

Forrás: familysearch.org

Ám a házasságnak csak az első néhány hónapja zavartalan. Az ifjú férj súlyosan megbetegszik és miután a hosszú budapesti gyógykezelés nem hozott gyógyulást, sőt, baja tovább súlyosbodott, haza kívánkozott. Így a kanizsai kórházban hunyt el  1938 májusának közepén, összesen 10 hónap házasság után, életének 30. évében.

Zalai Közlöny 1938. május 17.

Margit így fiatalon özvegységre jutott. Házasságából gyermeke nem született. Hogy mit csinált, hogyan élt, hazajött-e szüleihez (egyáltalán férjhezmenetele után elköltözött-e Letenyére vagy férje költözött be a Király utcai nagy családi házba), ki tudja. Ettől kezdve nevét nem találtam meg a helyi sajtóban, nyilván nem volt kedve régi kellemes lánykori életmódját folytatni, beleértve a szerepléseket is, ami azt hiszem, nem is lett volna illendő...

Még azt tudjuk róla, hogy szerethetett sütni-főzni, mert egyszer például benevezett egy receptversenybe:

Zalai Közlöny 1935. december 7.

Akinek van kedve, ki is próbálhatja!

Van még egy forrás, ami megerősíti, hogy Margit tényleg otthon volt a gasztronómiában, ám ez már a következő nagy tragédia kapujába vezet bennünket.

Pauk Anna írta ugyanis visszaemlékezésében (Az 12539-es számú fogoly című könyvében), hogy amikor 1944 tavaszán Kanizsán a zsinagógába és a környező épületekbe, mint gettóba kényszerítették az uralkodó rendszer szerint nem megfelelő származású embereket, családokat, és nekik valahogy meg kellett szervezni ottani életük menetét, akkor "Büchler Manci felkötötte magyaros kötényét és kendőjét, s birtokba vette a konyhát". (Maga Anna például, mint énektanár a gyerekeket próbálta meg elfoglalni azzal hogy naponta összehívta őket és mintegy kóruspróbát tartott nekik...) Könyvében Pauk Anna még egyszer említette Margit nevét, szintén a gettóban töltött napokból, amikor az első transzportot elhajtották az ismeretlenbe: 

"Este, mikor már mindenki lefeküdt, lesurrantam az udvarra. Elmentek mind a fiatalok, csak én maradtam, Büchler Manci és Kálmán Ferkó." Kálmán Ferkó Margit unokatestvére volt; már említettem, hogy a Büchler és a Krausz/Kálmán család egyaránt a Király utca 34-ben lakott. Ferkó túlélte a vészkorszakot, ám Margit, szüleivel együtt a holokauszt áldozata lett - mint ahogy áldozat lett a Kálmán-házaspár, Ferkó szülei is. A szűk családból Margit nővére, Edit tartozott még a kevés túlélő közé. Az ő körülményeit sem ismerem pontosan, eddig annyi derült ki, hogy neki Budapesten fényképészműterme volt az Üllői úton - de hogy már ebben az időben is, vagy csak később, azt nem tudom.

Hát egyelőre ennyit tudtam kideríteni a 100 éve született Büchler Margit alig 30 évre szabott életéről. Sajnos, eddig fényképet sem találtam róla, talán majd egyszer az is előjön...

 

FRISSÍTÉS:

 

És igen, előjött az a nagyon hiányzó fénykép, sőt nem csak egy, hanem több is! Szinte kalandos úton érkeztek Neringa Naujokaite Németországban élő litván képzőművésztől. Ő holokauszt-kutatással is foglalkozik, így ismerkedett meg - gondolom, hosszú évekkel ezelőtt - a család egyedüli túlélőjével, Büchler Edittel, s személyesen tőle kapta a megmenekített családi fotókat. Neringa megtalálta ezt a posztot a világhálón, nem restellt kapcsolatba lépni velem, s így kaphattam meg elektronikusan a képeket, amelyek közül ezt a gyönyörű családi fotót mutatom most meg. Az 1930-as évek elején készülhetett, az apja mellett álló Margit talán 15-16 éves lehet rajta. Nem egészen egy évtized múlva a családból hárman erőszakosan tűnnek el a föld színéről... Semmilyen más emlék nem maradt róluk, hiszen még sírjuk sincsen, mint a kanizsai zsinagóga udvarán lévő emlékműre mintegy 3000 sorstársuk között felvésett nevük...

 

A család: Büchler Mórné, Edit, Margit, Büchler Mór

 

Hevesi Sándor és a zene 4.

Ígértem még egy zenei történetet Hevesi Sándorról. Ehhez emlékeztetek a kis sorozatom első részében olvasható életrajzi tényre: Hevesi már gyermekkorától tanult zongorázni, kanizsai gimnazista éveiben különösen erősen, hiszen eredetileg a Zeneakadémián akart továbbtanulni. Erről a részleteket érdemes onnét felidézni.

Fiatal rendező volt a Nemzeti Színházban, amikor az alábbi eset történt a már akkor legenda Jászai Mari és közte.

Jászai Mari mint Gertrudis a Bánk bánban

Innét átadom a szót László Annának, lapozzunk bele az általa írt Hevesi Sándor-monográfiába (Bp. 1960, Gondolat Kiadó, 46-47. oldal):

[Hevesi] a Nemzeti Színházban eleinte nem egészen érzi otthon magát. Alig kezdte el lobogó lelkesedéssel, nagyratörő tervekkel a munkáját, máris magára haragította éppen azt, akit talán az egész élő európai színházkultúrában a legtöbbre becsül: Jászai Marit. A Lucrezia Borgia [Victor Hugo drámája] egyik - éjszaka játszódó képében Jászai az előírt holdfény helyett nappali fényárt követel. Hevesi igen sokat megtenne a nagy tragika kedvéért, de arra nem hajlandó, hogy vétsen a drámai szituáció ellen. Élénken vitáznak, szó szót követ, Jászai - nem csupán színésznőnek, de embernek is kimagasló, csak épp ha mérges, nem nézi, hogy hova sújt - vastag sértéseket, majd egy vastag szerepköteget hajít Hevesi felé. Mindenki azt hiszi a színháznál, hogy a kellemetlen incidenst életreszóló harag követi majd. De Jászai nem azért nagy és igaz jellem, hogy ne merné belátni tévedését. Hamarosan meggyőződik arról, hogy ha Hevesi valamiért vagy valami ellen harcol, soha sincsenek személyi okai, egyedül művészi elvei vezetik. Megbékél a fiatal rendezővel, sőt egy este egyenesen a szívébe zárja. A Nemzeti Színház aznap a Várszínház épületében játszik. Hevesi mint ügyeletes rendező a szabályok szerint az előadás megkezdése előtt másfél órával érkezik. Dolga nincs, de nem szereti a semmittevést. Körülnéz, mindent rendben talál. Észreveszi a mély színpad hátsó zugában, a női öltözőkhöz közel álló zongorát. Úgy érzi, ebben a számára nem egészen barátságos, feladatot sem adó környezetben szükség van valamire, amibe beleviheti a lelkét. A zongorához ül, fejből játszani kezd, szinte önkéntelenül a legszeretettebbet: Mozartot. Az A-dúr variációk betöltik a színpadot. Amikor befejezi és felnéz, látja, hogy Jászai Mari öltöztetőnője áll mellette.

- A művésznő kérdezteti, mit játszott a rendező úr?

Hevesi megmondja. Alighogy az első felvonás után lemegy a függöny, Jászai kéri, játssza el ismét. Ettől fogva gyakran faggatja Mozartról Hevesit, és újból és újból hallani akarja a műveit. Az vonzza a zeneköltőhöz, ami a maga tragikai zsenijéből hiányzik: a lebegő könnyedség. Úgy megszereti Mozartot, hogy életének három legnagyobb bálványa: Shakespeare, Petőfi, Széchenyi mellé állítja negyedik társul. És úgy megszereti tolmácsolóját, Hevesit, hogy barátjának vallja, pedig ritka és drága nála az efféle kitüntető címzés.

Hogy Hevesi mit is játszott akkor pontosan, szerintem kétesélyes. Játszhatta ezt a tényleg simán A-dur variációknak nevezett kis művet, ami voltaképpen átirata a híres klarinétötös zárótételének:

Valamint játszhatta a K. 331-es A-dur szonáta 1. tételét, amely variációs stílusban íródott és alcíme is az, hogy "Téma variációkkal".

Egyébként éppen ez az a szonáta, amiről mostanában sok szó esik, mert Mozart kézírásával 3. tételének egy részét találták meg a közelmúltban az Országos Széchényi Könyvtárban - de mi azért Hevesi Sándor és Jászai Mari kedvéért az első tételét hallgassuk meg: