Nabucco, az ember - Plácido Domingo

Hát ez is elmúlt... de az élmény megmarad. Nem panaszkodhatom, 2014 eddig remek évem volt, már csak abból a szempontból is, hogy még csak május van és máris két alkalommal láthattam Plácido Domingót színpadon, s mindkétszer Verdi-szerepben. A folytatás már ennyire nem kedvező, mert többedmagammal az idén nyárra sem kaptam/kaptunk jegyet Salzburgba, Domingót és Netrebkót nézni a Trubadúrban. De hát semmi sem tökéletes - sóhajtott fel a Róka... De hálátlannak sem szeretnék tűnni, hiszen a két idei bécsi előadás (és a 2012-es Boccanegra) is hatalmas dolog, hogy megesett velem, hiszen elég sokáig teljesen reménytelennek gondoltam, hogy egyáltalán láthatom élőben Domingót, különösen színpadi nagy szerepben - és ahhoz képest már ott voltam három koncertjén és három operaelőadáson :)

Megelőlegezve azt, amit majd próbálgatok ma itt elmesélni a Nabucco május 1-jei bécsi előadásáról, ami Domingo számára debütálás volt ebben a rendezésben, azt kell, hogy mondjam: Domingo egyrészt egy természeti csoda; másrészt azért ő is emberből van; harmadrészt pedig hatalmas színész.

Nabucco szerepe az, amit Domingo a legkülönfélébb és egymással szemben legellentmondóbb rendezésekben is énekelt: vett részt korhű, pontosabban inkább csak korhűnek gondolt előadásokban és modern, a XX. századba helyezett kétfajta rendezésben is. A hagyományosabb környezetben színre került előadásokból néhány kulcsjelenet a YouTube-on hozzáférhető, és a bécsi út előzményeként szerencsére volt alkalmam látni DVD-n a londoni előadást is, amely a második világháború idejébe helyezte az operát. Ezekhez képest Domingo Bécsben, ami szintén úgy nagyjából a XX. századba gondolt rendezés, bár nem olyan egyértelműen, mint a londoni, mégis egészen mást csinált, szinte egy teljesen új figurát alkotott meg: Nabuccót, az embert.

Nagyon kíváncsi lennék, hogy ennek a figurának a megteremtésében mennyi volt a rendező, Günter Krämer szerepe. Jó lenne, ha láthatnám az eredeti, 2001-es előadásról forgalomba hozott DVD-t; akkor Leo Nucci volt a címszereplő, aki szintén igen kiváló színész is, nagyon szeretném összehasonlítani az ő Nabuccóját Domingóéval.

Ám bárhogyan született is meg Domingo bécsi Nabucco-figurája, úgy érzem, ez az alakítása ott van közvetlenül pályafutása legnagyobb Otellói és mondjuk Caniói mellett.

A londoni modern változatban szerintem a figurát tekintve meglehetősen visszafogott volt, gondolom, beleilleszkedve a rendezői koncepcióba. Ott egy inkább kifinomult, mint barbár erejű uralkodót ábrázolt, pedig a XX. században is voltak/vannak barbár zsarnokok és Verdi zenéjében is erőteljesen ott van ez a szín, gondoljunk például az 1. felvonás fináléjára.

Bécsben szerintem Domingo tudta egyesíteni a XX. századi "feelinget" az ókori értelemben vett barbársággal. 

Persze, ahhoz, hogy magam is jobban belegondoljak alakításába, magát a rendezést is meg kellene próbálnom kielemezni, érdemes volna...
De most koncentráljunk Domingóra, bár közben a rendezés egyik-másik vonulatáról is szót kell ejtenem.

Forrás: wiener-staatsoper.at

 

Első jelenetében, győztesként bevonulva a jeruzsálemi templomba, Domingo egész testtartása, mozgása - hozzá remekül kitalált és nagyvonalúan vállára vetett prémes kabátja - egyértelműen sugározta pozícióját, ellentmondást nem tűrését és valóban a korlátlan hatalom aurájával vonta be. Ugyanez a figura jelent meg a babiloni képben, ahol kinyilatkoztatására, miszerint ő már nem király, hanem maga az isten, a villámcsapás belülről érte egy majdnem halálos rosszullét formájában. Amúgy, tényleg érdekes lenne elmesélni a rendezésből, hogy a szinte teljesen dísztelen színpadon az előtérben volt csak néhány tárgy, illetve díszletelem. Köztük egy múzeumi vitrin-szerűség, benne a koronával és a karddal. Hátulról lépcső volt hozzá csatlakoztatva, így fel lehetett menni a tetejére. Bármikor, amikor hatalomról volt szó, az ennek a vitrinnek a közelében, rá támaszkodva, rajta heverve vagy állva történt. Itt nyújtózott el például Abigél, amikor azt gondolta, megszerezte végre a hatalmat, olyan testtartásban, mint a régi rómaiak a lakomán és korábban Nabucco is ezen állva nyilatkoztatta ki istenségét. Itt kellett összeroskadnia, ami szerintem nem volt egy veszélytelen mutatvány...

Számomra a kulcsjelenet és Domingo emberábrázolásának csúcsa 3. felvonásbeli nagy összecsapása volt lányával, Abigéllel.

A megzavarodott király azért azt tudja magáról, hogy kicsoda, de azt is érzi, hogy beteg. Régi hívének, Abdallónak mondja: Bár gyenge most a testem, de meg ne tudja más. Mindenki higgye, a király még erős!

Ezekre a mondatokra, a látszat őrzésének fontosságára építi fel Domingo a jelenetet, amikor betántorog a színre elegáns zakó és nyakkendő nélkül, félig kilógó ingében. Mesterien egyensúlyozik a tényleges talajvesztettség és a magát magabiztosnak mutatás között. Figuráját itt ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy részeg embernek még van annyi ereje, hogy a józanság látszatát akarja kelteni és aztán éppen abból derül ki valós állapota, hogy túlságosan kontrollálja és túljátssza magát. Domingo tökéletesen ábrázolja, ahogy Nabucco is túlzásba viszi az önbizalom mutatását attól való félelmében, hogy kiderül a megzavarodottsága. Egész testbeszéde, ahogyan például a szokásosnál jobban kihúzza magát, vagy éppen fennhéjázva sétálgat, arcjátékával együtt, aminek leírásához nincsenek is szavaim, az első jelenetek zsarnok Nabuccójának szinte már karikatúrája - alóla viszont  minduntalan kibukkan a mentálisan beteg ember. Egyszerűen mestermű. Szerintem zseniális volt, ahogyan Abigél szavaiból felfogja, hogy lánya elvette tőle a hatalmat és ő most tényleg egy rab. Nabucco szájából háromszor hangzik fel a prigioner = rab szó. Domingo először szinte kacagva mondja ki: még hogy ő, a hatalmas és gazdag Asszíria teljhatalmú királya rab? Hát ez teljesen abszurd, ezen csak nevetni lehet! Aztán Abigél megerősítésére másodszor már úgy mondja, megütközve és kételkedve: lehet, hogy mégis igaz? És mire harmadszorra kimondja: prigioner... rájön, hogy ez a legteljesebb igazság, bekövetkezett, amit életében nem gondolt volna, hogy egyszer megtörténik vele... És akkor Domingo-Nabuccóból nem marad más, mint egy megtört ember és apa, akinek már csak a könyörgés maradt meg eszközként másik lánya életéért, ám hiába...

Mestermű... és mestermű a rendezés, az egész operáé "igazi" jeruzsálemi templom, babiloni függőkertek és keleti pompájú és nyomorú jelmezek híján is. Továbbra is ennél a jelenetnél maradva nem elfelejthető belőle például, ahogyan Nabucco korábbi énjének felszikrázásával odacsapja a számára hozatott széket, vagy ahogy ennek a széknek az ülőkéjén próbálja kétségbeesetten összeállítani a papírfecniket, amikké szétszaggatta Abigél az alacsony származását igazoló iratot.

Mondhatni, hogy a jelenetben a kitűnő Anna Szmirnova játékban is partnere volt Domingónak, bár neki színészileg könnyebb feladat jutott (de csak színészileg!), az ő figurája azért egysíkúbb, nem ennyire összetett, mint Domingóé.

Ez a jelenet, elsősorban Domingo színészi játéka által, amit az ötödik sorból igazán nagyon remekül láthattam, igen nagy hatással volt rám és úgy éreztem, most kellene egy kis szünet ezt az egészet megemészteni... De mire felocsúdtam, már szólt a "Va pensiero". És bizony ez is hasonló hatásfokú volt, persze másképpen. A kórus mozgatása Günter Krämer mestermunkája: ahogyan az először néptelennek tűnő színpadon kezdtek megmozdulni, majd felegyenesedni az addig fekvő, heverő rabok, s hogy aztán a Bölcsek lantja részre ott álljanak örök mementóul, ők maguk is áldozatok és kezükben még egy áldozat fényképével... Azt hiszem, ehhez nem kell kommentár.

Az elején azt írtam, hogy Domingo egy természeti csoda, de azért ember is. Ez arra vonatkozott, hogy a 4. felvonásban a megtérés megrendítő imája, a Dio di Giuda után, amire hatalmas ovációval válaszolt a közönség, bizony a jelenet végére elfáradt. Mondjuk nem csoda, mert ugye itt mindazok után, amiket ebben a részben csinálnia kellett, még a katonák alkotta férfikart is át kell énekelnie. De annyira nagy alakítása volt az egész figura, hogy azt hiszem, ezen nem kell fennakadnunk. Azért megjegyzem, mennyire érzékeny a bécsi közönség: az imára következő ováció után ez a mozgalmas és hatásos jelenetvég kisebb tapsot kapott...

Mindez nem befolyásolta a teljes előadás és Domingo nagy, személyes sikerét. A 25 perces ünneplés elejéről kis mobiltelefonommal én csináltam az alábbi felvételt, ahol sorrendben Fenena, Zakariás, Abigél, majd Nabucco jelenik meg a függöny előtt:

BejegyzésKatalin Kocsis által

Annyit még meg kell jegyeznem, hogy érthetetlenül gyenge volt Izmael alakítója hangban és figurában egyaránt; nem is értem, Marian Talaba hogy kerülhetett egyáltalán a Staatsoper színpadára. Ha legalább úgy nézett volna ki, mint akibe egyszerre két királylány is halálosan beleszeret...

Meggyőző volt Dmitrij Beloszelszkij, a fiatal orosz basszus Zakariásként, és számomra Fenena is, akit pedig az első kritikák egy szinten emlegettek Izmael alakítójával. Szerintem ez korántsem volt így, Zoryana Kushpler nagyságrendekkel jobb volt a tenornál.

És ne felejtsük el a remek kórust és a csodás zenekart, akik ugye "civilben" a Bécsi Filharmonikusok, azaz a Wiener Philharmoniker, a világ egyik legjobb zenekara. A produkciót Jesús López-Cobos vezényelte megbízhatóan.

Azt gondolom, az előadás örök élményem marad és még sok gondolkodni-valót ad.

Végül tudok mutatni egy átfogó rövid riportot az előadásról, több kulcsjelenetbe is belepillanthatunk:



A végén mi is ott szorongtunk a riportban is látott tömegben és sikerült bejutnunk aláírást kérni magunkkal hozott képeinkre, ami annál is könnyebb volt, mert Domingo még egy ilyen előadás és egy ekkora szerep után is addig nem mozdul, amíg vár rá rajongó, tisztelő :)

Kicsit hosszú lett ez a blogbejegyzés, bocsánat, pedig olvastam olyasmit, hogy felmérések szerint az átlag blogolvasónak meddig terjed a türelme... De remélem, a zene-, opera- és Domingo-szerető blogolvasóknak sokkal tovább :)