A muzsikáló kanizsai polgármester 1.

60 éve, 1956. február 10-én hunyt el dr. Krátky István, Nagykanizsa város sokak által legjelentősebbnek tartott polgármestere. Ócsán anyakönyvezték a halálát, ám hogy pontosan hol is következett be a vég, talán akkor lehetne tudni, ha még valahonnét előásható lenne a korabeli hivatalos jegyzőkönyv. A halál ugyanis egy fűtetlen vonatban érte a 69 éves szívbeteg férfit, valahol a Budapest és Ócsa közötti 30 kilométeres úton.

Hogy hogyan került oda? Hortobágyi kitelepítés után a fővárosban, a Nyugati pályaudvaron dolgozott raktárkezelőként. Munkásszálláson lakott és aznap Ócsán élő családjához igyekezett haza.
Ócsán temették el, majd amint lehetett, saját kívánságának megfelelően földi maradványait szülővárosába hozták és a családi sírboltban helyezték örök nyugalomra 1957. április 26-án.

Nagykanizsai köztemető, Kripta I. 1. sír

 

Városának szolgálata mellett egész életén a zene is végighúzódott. Gyerekkora óta tanult hegedülni, s ezen a téren egészen magas szintig eljutott. Még városvezetőként is gyakran muzsikált. Főjegyzőként, majd polgármesterként mindig volt gondja Nagykanizsa kulturális-zenei életére és intézményeire.

A gyökerekről Károlyi Attila tanulmányában a következőket olvashatjuk (irodalomjegyzék majd a sorozat végén lesz):

Dr. Krátky István családja Rohoncról származott Nagykanizsára, nagyapja kereskedő volt Kiskanizsán, nagyanyja kiskanizsai polgárcsaládból származott.

A család következő generációja már Nagykanizsán élt. Krátky József a főjegyző atyja nagykanizsai telekkönyvvezető volt, Nagykanizsán nevelte négy gyermekét.

Érdemes megjegyezni, hogy a hivatalnok édesapa fiatal korában gyakran szerepelt műkedvelő színielőadásokon.

Fia, Krátky István 1887. december 25-én született Nagykanizsán. A helybeli piarista gimnázium színjeles diákja volt, mellette hegedülni tanult Hofrichter Emmától, a több évtizeden át Nagykanizsán működött magán zenetanártól. A hangszeren rendkívül tehetségesnek bizonyult és nyilván tanárnője, a nagy Joachim József egykori berlini növendéke is komolyan hozzájárult, hogy még polgármester korában is muzsikált.

Gimnazistaként állandóan ott találjuk az iskolai ünnepségek, rendezvények szereplői között szavalóként, és az idő előrehaladásával egyre többször hegedűsként. Kamarazene iránti szeretete is a gimnáziumban kezdődött, már ott alakítottak vonósnégyest. Természetesen végig tagja volt az iskola ének- és zenekarának.

1906 júniusában letett jeles érettségije után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán folytatta tanulmányait. Ebben az időszakban többször részt vett a fővárosban tanuló zalaiak által alapított kör rendezvényein mint hegedűs.

1910-ben a jogtudományok doktorává avatták. Hazatért szülővárosába és ügyvédjelöltként dolgozott, miközben letöltötte a kötelező katonai szolgálatot. Hangszerén továbbra is gyakorolt és rendszeres fellépőjévé vált különböző egyesületi és városi rendezvényeknek.

A Katolikus Legényegylet egyik szórakoztató estélyéről így számolt be a Zalai Közlöny 1911. december 11-i számában:

Dr. Krátky István Bischitzky Miksa zongorakísérete mellett játszotta Huber [Károly] 3. hegedű ábrándját. Krátky művészi játéka, tökéletes flageolettjei [üveghangjai] hű kísérőre találtak Bischitzky tanár művészetében. 

Ugyanerről az alkalomról a Zala másnapi számában ezek a sorok jelentek meg:

Zala 1911. december 12.

Ekkortól Krátky már kamarapartnere is lett tanárnőjének. Ők ketten voltak a legstabilabb tagjai a nemhivatalosan, mintegy baráti körként működő ám városi vonósnégyesnek tekintett kamaraegyüttesnek. A helyi lapok híradásai szerint többnyire a brácsa szólamot játszotta - bár elképzelhető, hogy időnként be kellett ugrania a második hegedűs szerepébe is. Ez nem tudható pontosan, mert a sajtó legtöbbször nem a zenei protokoll szerinti sorrendben sorolta fel a tagokat.

1912. március 10-én például az Irodalmi Kör felolvasásán játszottak. Művészi játékuk hatására a Zalai Közlöny újságírója szimfonikus zenekar alapítását indítványozta, mely erre a kvartettra épülhetne.

Az együttes kiválóan helytállt a reformátusok reprezentatív külsőségek között jótékony céllal megrendezett fényes Kalvineum-estélyén is, ahol olyan közismert és nagy tekintéllyel rendelkező vendég mondott ünnepi szónoklatot, mint dr. Balthazár Dezső tiszántúli református püspök (csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy a püspöknek körülbelül két évtized múlva születik meg unokája, Vásáry Tamás zongoraművész...)

Zalai Közlöny 1912. április 29.

A Kalvineum-estélyt Kanizsa egyik legszebb és legműveltebb kisasszonya nyitotta meg szavalatával. Vele fogjuk kezdeni a második részt, mert fontos szerepe lesz a fiatal ügyvéd életében...

Öt éves lett a kataliszt-blog!

Majdnem elfelejtettem ezt a "születésnapot" :)

Az első poszt 2011. január 8-án került fel és azt írtam meg benne, hogy "Miért KATALISZT?" Remek név, azóta szinte a védjegyemmé vált...

Egy kis statisztika: 

Az öt év alatt 320 posztot írtam, ami így oszlott meg évenként:      

2011-ben 95

2012-ben 63

2013-ban 52

2014-ben 61

2015-ben 48

Látszik, hogy induláskor, mint az új seprő, nagyon lelkesen, sokat írtam: január-februárban előfordult, hogy naponta, kétnaponta jelentkeztem friss írással. Később aztán beállt az az ütem, amit mostanában is próbálok tartani, hogy heti 1 új írással igyekszem jelentkezni. Ez nem mindig sikerül teljesen, mert 2011 áprilisa óta másik blogom is van, az In memoriam GÁBOR MIKLÓS, és ott is ezt a heti egy posztot próbálom teljesíteni. 

Tartalmilag nézve a blogot, több nagy téma fedezhető fel benne. Kezdettől fogva kiemelt figyelmet fordítok városom, Nagykanizsa zenei életének történetére. Már a blog indulása előtt jócskán foglalkoztam ezzel a témával, könyvet is írtam, ez a Nagykanizsa 100 zenei emlékhelye.

A blogban tovább írom ezt a témát, hiszen sok minden nem fért a kötetbe, másrészt rengeteg új információt is felkutattam azóta. Tervezek új könyvet is, részben felhasználva hozzá, amit a blogban már közzétettem, de lesz még benne más is.

S ha már könyvnél, kiadványnál tartunk: itt a blogban írtam meg először a "Liszt Ferenc és Nagykanizsa" témát, s azt az anyagot kibővítve, átfésülve, összeszerkesztve egy újabb kötetecském láthatott napvilágot:

Egy időben a Kanizsa TV is érdeklődött a város zenei múltjáról szóló írásaim iránt és a K'ARC műsorba több kisfilmet is készítettünk érdekesebb témákról.

A blog indulása óta a facebookon is indítottam oldalakat: a kataliszt oldalon természetesen ezt a blogot és hasonló tartalmakat, képeket, zenéket próbálok terjeszteni. Mellette szerkesztek más oldalakat is, mint például a Gábor Miklós-bloghoz kapcsolódót vagy a Nagykanizsa anno-t. Ezek is vesznek ám el időt a blogírástól...

Sőt, a folyamatos munkák mellett van egy másik nagy tervem is: 2019-ben lesz Gábor Miklós születésének centenáriuma és szeretnék egy róla szóló könyvet, talán az addigi blogbejegyzésekből össze tudnék állítani egy kötetet. 

Visszatérve a kataliszt-blog tartalmi összetételére, a Nagykanizsa-témák mellett a másik nagy csoportot azok az írások jelentik, melyekben legszemélyesebb érdeklődésem különböző témáit próbálom megírogatni. Az egyik ilyen kedvenc témám az opera, művelői közül pedig Plácido Domingo, akit, amit régen sosem hittem volna, már többször is sikerült élőben látnom-hallanom. Így írtam róla olyan posztokat, amelyeket más forrásokra, újságokra, könyvekre alapoztam és szerencsére írhattam sok olyat is, amiben saját élményeimről, tapasztalataimról számolhattam be. És nagyon remélem, hogy lesznek még ilyen élményeim!!!

Van még egy nagy témám, amit régóta kutatok és amit itt a blogban is pedzegettem már, de még úgy igazán nem álltam neki - pedig most már kellene... Ez pedig a zenei emlékhelyek témája - nemcsak a kanizsaiak, hanem kitekintve az egész országra, sőt, esetenként Európára is. Ez még a jövő zenéje :)

Itt születik a blog :)

Egyszóval tervem bőven van, csak dolgozni kell! Viszont kis bánatom, hogy ugyan vannak, alkalmanként gyarapodnak is az olvasóim, de sokszor úgy érzem, hogy van egy határ, amin nem bírok áttörni... Pedig próbálkozom sok mindennel. Most például izgatottan várom, hogy lesz-e valami eredménye annak, hogy egy írással pályáztam a Nyáry Krisztián új kötete kapcsán hirdetett "Merész magyarok" témában...

Epizódok a nagykanizsai piarista gimnázium zenei életéből 3.

Legutóbb kicsit hosszasan elidőztem 1865 novemberében, a 100. évforduló megünneplésén. Ma folytassuk nagyobb léptékben.

A gimnázium jelentős szerepet töltött be Nagykanizsa színháztörténetében is, amely összefonódik a zenei élet történetével is, hiszen az előadásokon többnyire zenések voltak. A piarista rend a nevelés fontos eszközének tartotta a színházat. Az előadások többnyire valamely erkölcsi tanulságot jelenítettek meg, de ez nem zárja ki a szórakoztató jelleget. Városunk színházi életét feldolgozó könyvében Dobó László beszámol például egy 1781. július 31-én Egerváry Ignác tanár tiszteletére bemutatott pásztorjátékról. Az előadás érdekessége volt, hogy magyarul hangzott el, holott ebben az időben általában még a latin volt a színjátszás nyelve.

Egy korai forrás, a Magyar Hírmondó egy 1781-es száma beszámol arról, hogy Kanizsán a szerzetesházban felnevelendő nemes ifjak elöljárója, Keszthelyi László piarista tanár a nála lakó hat ifjú részére táncmestert szerződtetett. Miután tánctanfolyamuk befejeződött, e hat fiú előadta a francia eredetiből németre fordított Két vadászok című mesejátékot, amelynek végén a megtanult mesterséges táncokkal kedveskedtek a nézőknek. Dobó László említ egy 1817-es előadást, amikor a gimnáziumi ifjúság magyarul mutatta be a Brühl: Talált gyermek című színművét. Ez az előadás arról is nevezetes, hogy szerepelt benne az akkor tizennégy éves Deák Ferenc, sőt, a darab előtti prológust is ő mondta el (valószínűleg ő is írta); a korabeli Hazai és Külföldi Tudósítások szerint társaival együtt oly készséggel játszott, hogy köztapsolásra méltónak találtaték.

1835-ben a városbíró kérésére, az épülő közkórház javára a gimnázium diákjai a Kanizsai Hangászegyesület társaságában nagyszámú közönség előtt az iskola épületében egy magyar vígjátékot adtak elő Brátkay Lajos tanár rendezésében. Az előadás azért is érdekes, mert ha az információ helytálló, ez a legkorábbi említése, hogy Kanizsán 1835-ben létezett már egy városi zenekar.

A gimnázium történetének szintén zenei vonatkozású adata, hogy 1865-ben Hollósy Kornélia, a kiváló, Erkel Ferenc által is nagyra tartott operaénekesnő kanizsai fellépte részben jótékony céllal történt, s a jövedelemből a gimnáziumnak 109 forint 53 krajcár jutott...

Az iskola legrégebbi évkönyvei az 1870-es évektől maradtak fenn, így ettől az időszaktól vannak pontosabb ismereteink a zenei életről is. A műéneket és a zenét rendkívüli tárgyként tanították, hasonlóan a francia nyelvhez és a gyorsíráshoz, a tanárokat a külön erre a célra befizetett tandíjakból dotálták. A "műének" tárgy valójában énekkari próbákat jelentett, a "zene" pedig zenekari próbákat, ahol azért némi elméleti képzést is kaptak a résztvevők. Év végén a diákokat ugyanúgy osztályozták, mint a rendes tárgyak esetében.

Az énekkari létszám 50-80 fő, a zenekari 12-20 körül mozgott. Volt olyan tanév, amikor külön kórust szerveztek az alsóbb osztályosokból, akik kétszólamú egyneműkarként, s külön a felső évesekből, akik négyszólamú férfikarként énekeltek. Előfordultak olyan tanévek, amikor egyetlen vegyeskart alakítottak, melyben a szoprán és alt szólamot a kicsik énekelték.

A zenekar felállása aszerint változott, hogy az adott tanévben éppen milyen és mennyi, már némi hangszeres tudással rendelkező növendék járt éppen a gimnáziumba. Ne felejtsük el, hogy ekkor még nem volt városi zeneiskola (csak 1926-ban lesz) és ugyan sokan tanultak hangszerjátékot magántanároknál, de a legtöbben zongorát. Ezt ellensúlyozni az 1870-es években volt is az iskolának egy törekvése, hogy alsóbb éveseknek külön hegedűtanfolyamot nyitott.

Az 1876/77-es tanév évkönyvéből, más érdekes információk mellett megismerhetjük a zenekar akkori összetételét:

A két zeneegyüttest külön-külön, illetve közös produkciókban a szülők, városlakók évnyitókon, évzárókon hallhatták. Jeles hagyomány volt a gimnáziumban a minden év farsangi időszakában megrendezett nagy diákhangverseny, melyen az ének- és zenekar mellett tehetséges tanulók hangszerszólói, kamarazenei produkciói és szavalatai is elhangzottak.

Ezt illusztrálandó, idézzünk a gimnázium 1888/89-es évkönyvéből. Az ebben leírt gyakorlat évtizedeken át hasonlóan működött:

Az énekkar, mely 74 tagból állott négyes, vegyes és gyermekkarra volt osztva. A heti 4 órából 1 a kezdőkre esett, kiknek száma 45 volt. Az ének órák egyházi és világi darabok betanulására fordíttattak. A világi énekek és dalok egy része az énekvizsgálaton volt bemutatva: folytonos haladásának a vasár- és ünnepnapi isteni tiszteleteken adta bizonyságát az ifjúság. Halottak napja előestéjén a temetőben nyilvános föllépésével és jeles alkalmi énekek előadásával aratott dicséretet a tanuló ifjúság énekkara. Az ének és zenetanár díjazására a beiratások alkalmával az igazgató egy-egy frtot szedett énekdíj címén minden tanulótól - a szegények kivételével. A zenekar ez évben is megalakult 14 működő taggal. Hetenkint 3 óra fordíttatott világi zenedarabok begyakorlására.

Legközelebb a kimagasló zenetanárok, majd a zenében is kimagasló diákok következnek :)

Epizódok a nagykanizsai piarista gimnázium zenei életéből 2.

Elmúlt alkalommal ígértem, hogy beszámolok arról, hogyan ünnepelte meg az iskola fennállásának 100. évfordulóját 1865. november 5-én.

Az ünnepi események leírásában városunk hírlapja, a Zala-Somogyi Közlöny szolgál segítségemre, melynek november 10-i száma "Könyves József" aláírással közölt részletes beszámolót.

Ebből megtudhatjuk, hogy reggel a polgárok az Egylet helyiségében gyülekeztek ünnepélyesen. Ez az "Egylet" minden bizonnyal a Polgári Egylet volt. Akkor még nem létezett Sugár út 3. alatti épülete, hanem a Deák téren, a Muskátli és a mostani OTP-ház közti parkolóban egykor állott, ún. Czenek-házban volt a székhelye.

Innét a résztvevők közösen vonultak a városi - azaz a felsőtemplomba, miközben magának a gimnáziumnak múltkor megmutatott, az Eötvös téren álló épületének ablakai lobogókkal voltak feldíszítve. A tanulóifjúság ott gyülekezett és három zászlóval az élen ők onnét vonultak át a templomba.

A szentmise kezdete előtt főtisztelendő Berzay Elek piarista házfőnök - Könyves József értékelése szerint - megható és az alkalomhoz illő nagyszabású beszédet mondott. A misén, magasztos énekekkel közreműködött a gimnázium ifjúsági énekkara a múltkor már említett és dicsért énektanár, Letlinger tisztelendő úr vezetésével. A mise végén Farkas K. esperes a püspök áldáshozó levelét olvasta fel.

Innét az ifjúság, kísérve a helybeli és vidékről érkezett vendégektől, a gimnázium igazgatójának, Könnye Alajosnak a vezetésével a Zöldfába vonult. 

A mostani Bolyai Iskola épülete egykor szálloda és vendéglő volt, emeletén díszes nagyteremmel, ott folytatódott tovább az ünnepség. A termet zöld gallyakkal és "temérdek" képpel, valamint Magyarország címerével díszítették. Itt következett az igazgató úr beszéde, aki lelkes szavakkal üdvözölte a nagy számban összegyűlt vendégeket, és - szintén Könyves Józseffel szólva - "kitűnően fejté ki e ritka és szép ünnepély magasztosságát". Elmondotta, hogy a száz év alatt húszezer diák fordult meg az iskolában; kiemelte közülük a legkiválóbbakat. Deák Ferenc és Királyi Pál nevének elhangzásakor a jelenlévő közönség dörgő éljenekben tört ki. Ezután az ifjúságnak adta át a szót. A tanulók nevében Wlassics Gyula 4. osztályos diák "élénk és pompás" beszédet tartott - úgy tűnik, remekül választották ki az ifjúsági vezérszónokot, hiszen mi már tudjuk, hogy az akkor 13 éves fiúból később jogtudós, egyetemi tanár, majd kultuszminiszter lett... Beszédét hatalmasan megéljenezte a közönség. Ezután ismét dobogóra sorakozott a gimnázium énekkara, s szavalatokkal felváltva most már világi dalokat adott elő az énekkari kultúra fejlesztéséért oly sokat tevő Letlinger Károly vezetésével, kit szintén többszörös éljenekkel és tapsokkal üdvözölt a közönség.

Délben ugyancsak a Zöldfában 200 terítékes ünnepi ebédet tartottak a helybeli notabilitások és jeles vendégek részvételével. Köztük volt például Kanizsa követjelöltje, a veszprémi és a keszthelyi gimnázium igazgatója, a kerületi esperes. De ott volt Fassel, a kanizsai zsidó hitközség tudós főrabbija is, hiszen sok zsidó származású fiatal is tanult a piarista gimnáziumban. Szép számmal hangzottak el pohárköszöntők - a legnagyobb

Királyi Pál

lelkesedéssel Királyi Pál szónoklatát üdvözölték. Ő ekkor már országosan ismert, nagy tekintélyű férfiú volt, mint egykori 1848/49-es résztvevő, majd újságíró és a Pesti Napló szerkesztője, és ekkor már országgyűlési képviselő. Mint Könyves József írta: "... azon férfi, ki itt tette első tanulmányait és szép szónoki tehetsége és hazafias jelleme által az egész hazában hírneves, a ki távolról jött ide, hogy ezen ünnepélyen részt vehessen. Felköszöntését még ritkán hallható hangos éljen fejezte be."

Könnye igazgató úr még kiosztotta a saját maga által írt "Emlékfüzér" című ünnepi versezetet. Csak a korszellem és hangulat illusztrálására idézek belőle néhány versszakot:

Dicsfényben áll tancsarnokunk;
          Szerény polgárzata
Létszázadának ünnepén
          Szent lángra lobbana.


Feléd merengünk, óriás
          Család-törzs Batthyán,
Nemes virág, nemes gyümölcs
          Jelez e szép hazán.

...

Szebb díszletű polgár-babér 
          Csak ott virul, ahol
Tanügy körül a nép szívén
          Lángbuzgalom honol.

...

Virulj, s növeld tancsarnokunk,
          E nemzet ifjait,
Hogy elme és erény szilárd
          Jellemmé forrjon itt!

 
Ebéd alatt Grünbaum zenekara és az ifjúsági énekkar felváltva mulattatta a résztvevőket - s ezzel az ünnepi ebéddel be is fejeződött a gimnázium megalapítása 100. évfordulójának megünneplése - abban a reményben, hogy az ekkor még csak "algimnázium" hamarosan eléri a főgimnáziumi rangot. Ezt a törekvést hamarosan siker koronázta, mert, ahogy a múltkor már említettem, a felsőbb osztályok folyamatos bevezetésével 1871-re sikerült elérni, hogy 8 osztályos legyen az iskola, s ettől kezdve lehetett nyilvános rangú főgimnázium.

A következő részekben gyorsabb léptekkel fogok haladni, de úgy gondoltam, hogy idén, a gimnázium fennállásának 250. évében érdekes lehet, hogy a 100. évfordulót hogyan ünnepelték meg...

Goldmark Károly keszthelyi gyökerei

185 éve, 1830. május 18-án született meg Goldmark Károly Keszthelyen. Szülőháza máig látható a belvárosban, a sétálóutca egyik hangsúlyos, és műemlékként is fontos épületeként. Mai pontos címe egyébként Kossuth Lajos utca 23.

Lapozzunk bele Várnai Péter: Goldmark Károly élete képekben című könyvecskéjébe, melynek bevezető tanulmányában érzékletes képet fest a korabeli Keszthelyről:

A Festetichek balatonmelletti székhelyén is nyomot hagyott a reformkor. Bár a Fő-utca "zsidóházában" nem beszélnek magyarul, a Georgicon tanulmányainak és a helikoni ünnepeknek hullámai idáig nem érnek el, - Goldmark Ruben kántor lakásában felhangzik a magyar muzsika, a keszthelyi "zsidó banda" hangszerein megszólal időnként a verbunkos. Az épület alapjai még a középkorból származnak, udvarán áll a zsinagóga. A ház különös emeleti árkádjai alatt összekeveredik a daliás verbunk az ősi templomi énekekkel. A kántor és hitközségi jegyző otthonában gyerekek egész hada nyüzsgött, kevés volt a pénz, de annál több az énekszó, a muzsika. Itt született Goldmark Károly 1830. május 18-án.

Goldmark szülőházának mai képe az utca felől

A különös árkádok...

... a zsinagóga pedig így látszik az udvarról

Olvassuk még egy kicsit tovább Várnai Péter könyvét a Goldmark-családról:

Goldmark Ruben Lublinból vándorolt be magyar földre, itt próbálta meg elvesztett feleségét és elpártolt szerencséjét pótolni. Asszonyt hamarosan talált a pápai kántor lányában, de a nélkülözés még évtizedekig osztályrésze maradt; csak öregkorában talált támaszra, akkor már hírneves fiában.

Goldmark négy éves volt, amikor elköltözött a család Tabra (később Sopron környékére, Németkeresztúrra), így kevés emléke maradt Keszthelyről, mint ő maga is megerősítette egy újságírónak:

Zala 1910. május 4. részlet a cikkből

Ifjúsága, sőt felnőtt életének az első időszaka bizony nemcsak hogy szegénységben telt,  de a nyomorúsággal is megismerkedett. Volt rá eset, hogy szinte az éhenhalás küszöbén állt... Erről már röviden meséltem annak kapcsán, hogy Bécsben elsétáltam ahhoz a házhoz, ahol idős korában lakott.

Mindenesetre, ilyen nehézségekkel teli évek során küzdötte fel magát jó hegedűsnek. Közben kis híján otthagyta a fogát kétszer is Győrben, a szabadságharc ideje alatt... Bécsbe költözve sorsa fokozatosan fordult jobbra mint magántanárnak és színházi hegedűsnek. A létbizonytalanság elmúltával az alkotás felé fordult. Ott is fokozatosan haladt, mígnem hat év alatt megkomponálta Sába királynője című operáját, melyet hosszas huzavona után 1875. március 10-én mutatott be a bécsi opera. Hogy műsorra tűzték, szerepe volt benne Liszt Ferenc közbenjárásának is... Mindenesetre Goldmark ezen az estén szinte egycsapásra világhírű lett. Gyorsan kiszámíthatjuk: 45 éves volt, s mi már tudjuk, hogy  bőséges alkotó évtizedek voltak még hátra az életéből, hiszen betegségmentes aggastyán-kor adatott neki.Igaz, még egy ekkora sikerű mű nem került ki műhelyéből, kikerült viszont sok más jó muzsika. Ma is játsszák Hegedűversenyét, nyitányait, kamaraműveit.

Nyolcvanadik születésnapját szülővárosa emléktábla állításával kívánta megünnepelni. 1908 nyarán határozták ezt el és felkeresték Fodor Izsó hegedűművészt, hogy megbízzák az ünnepség megszervezésével. Ő rögtön az elején kilátásba helyezte, hogy valószínűleg maga az ünnepelt zeneszerző is ott lehet az ünnepségen - és valóban így lett. 1910 márciusában Keszthelyről hivatalos küldöttség kereste fel Goldmarkot Bécsben. Ő csak azt kérte, hogy ne 18-án legyen az ünnepség, hanem 21-én, mert a napján Bécsben fogják ünnepelni. Aztán még ez történt az előkészületek közepette:

Zala 1910. május 19.

A kanizsaiak is készültek az ünnepségre. Küldöttséget állított össze a részvételre az Irodalmi és Művészeti Kör. Babérkoszorút is rendeltek...

Eljött a nagy nap. Goldmark Budapestről vonattal érkezett. Természetesen nem egyedül utazott, sőt! Vele voltak a magyar zenei élet nagyjai, köztük Hubay Jenő és Popper Dávid. Az akkori menetrend szerint Balatonszentgyörgyön át kellett szállniuk. Odáig eléjük ment a keszthelyi küldöttség és együtt tették meg a hátralévő rövid utat. A keszthelyi vasútállomáson hatalmas tömeg gyűlt össze. Az ünnepségsorozat díszebéddel kezdődött, ezen került sor a tisztelgő szónoklatokra, pohárköszöntőkre, majd délután négy órakor következett Goldmark szülőházán a domborműves emléktábla leleplezése.

Alkotója Lukácsy Lajos, aki nem sokkal korábban a kastély udvarán felállított Festetics-szoborral tett szert országos hírnévre, ezért a város őt bízta meg az emléktábla elkészítésével is. A táblán Goldmark domborműves portréja hátterében a zene szimbólumaként egy hárfa, alatta pedig a Sába királynője egy kottarészlete látható. Az ünnepség szónoka dr. Lakatos Vince premontrei tanár volt.

Forrás: caruso.blog.hu

Délután 6 órakor a keszthelyi Iparos Dalkör szerenádot adott a zeneszerzőnek, aki egy kis pihenésre szállására, a közeli premontrei rendházba (ma gimnázium) vonult.

Este 8-kor kezdődött a díszhangverseny - természetesen szintén az ősz Mester jelenlétében. A nagy alkalomra átalakították a katonai lovardát, ahol mintegy kétezer főnyi közönség foglalt helyet.

A nagykanizsai küldöttség tagja volt Böhm Emil, az Irodalmi és Művészeti Kör kórusának karnagya. Remek beszámolót írt a Zalába, megjelent a május 24-i számban.  Ebből idézek néhány sort:

A közönség már rég elhelyezkedett, amidőn az ősz mester, családtagjaitól kísérve belépett a terembe. Leírhatatlan lelkesedés és túláradó szeretettel üdvözlik a fiatalosan lépkedő, eleven tekintetű mestert, a zenekar is hódolatát fejezi ki, a Goldmark páholya felett elhelyezett nagy líra nemzeti színű izzólámpái kigyúlnak és ebben a lázas, forró hangulatban veszi kezdetét a hangverseny.

Az esten közreműködött a budapesti Operaház zenekara, Kerner István vezényletével. Eljátszották elsőként a Sakuntala-nyitányt, a koncert végén pedig a Falusi lakodalom című szimfóniát. Közben áriák hangzottak el Szoyer Ilonka és Takács Mihály előadásában. A koncert leghangsúlyosabb darabja Goldmark híres hegedűversenye volt, az ekkor nem egészen húsz éves, de már hírneves Szigeti József előadásában. Böhm Emil is elragadtatottan írt játékáról.

A zeneszerző meleg hangú levélben köszönte meg az ünneplést. Biztosan több újság is lehozta, így a kanizsai Zalai Közlönyben is olvasható volt:

Zalai Közlöny 1910. június 20.

A szülőház és az emléktábla sorsát még folytatom, mert így is túl hosszúra nyúlt a poszt, de még történültek ott dolgok, és nem csak ilyen felemelőek...

Egy régi kanizsai cigányprímás

Nagykanizsa, mint muzsikáló város kultúrájába szervesen beletartoztak a cigányprímások, cigánymuzsikusok.

Ma egy jellegzetes kanizsai prímást szeretnék bemutatni annak apropóján, hogy 105 évvel ezelőtt, 1910. május 12-én hunyt el. Nem lett országos hírű, de a sajtóhíradásokból kibontakozó kép alapján városunkban - hosszú távon is nézve - a legjobbak közé tartozott. Ő még jellegzetesen a tradíciók alapján, hallás után muzsikáló hegedűs volt; később ugyancsak prímás fia már írástudó, kottaolvasó muzsikus lett.

Mai írásom alanya Sárközi János, akinek a neve a helyi sajtóban gyakran y-os formában fordul elő, és leggyakrabban mint Sárközy Jancsi-t emlegetik - bár annyira nem volt fiatal, fénykora harmincas és negyvenes éveire esik.

Tehát:

Sárközi János, született 1859 körül, a később Letenyéhez csatolt Egyedután. Törvénytelen gyerek volt, anyja Sárközi Julianna.

Korai évei homályba vesznek. Annyi bizonyos, hogy 24 éves korában, 1883-ban tűnt fel először városunkban zenekarával, mint ismert bonyhádi muzsikus. A Kanizsán akkor jónevű, ám éppen Párizsban szereplő Darázs Miska-féle zenekar hiányát felhasználva vetette meg lábát nálunk. 15 fős együttese volt, hamar megszerette őket a kanizsai közönség. És nem külvárosi kocsmában muzsikáltak, hanem az akkor legelőkelőbbnek számító Korona szálloda éttermében, majd más, szintén kedvelt vendéglátó-helyeken:

Zala 1883. november 21.

Ettől kezdve Sárközi Jancsi végleg Kanizsán maradt; közben azért előfordult, hogy szerepelt erre-arra, például 1886-ban több hónapig Szombathelyen, 1893-ban a fővárosban, de állandóan, egészen haláláig Nagykanizsán élt.

Családi életéről annyi tudható, hogy valamikor 1887 előtt nősült meg, felesége a nagyatádi születésű Horváth Katalin. Öt gyermekéről van tudomásom. Az első, Sárközi Dezső, akiből a korábban említett "írástudó" prímás lesz, 1887-ben született. További gyermekei: Gyula (1893), János (1897), Anna (1899) és Erzsébet (1902).

A következő évtizedek kanizsai muzsikálással telnek. Bandájának összetétele sokat és sokszor változott, többször előfordult, hogy más zenekarral összeolvadt, vagy társult. 1884-ben, röviddel első kanizsai megjelenése után például máris átszervezte bandáját, ugyanis átvette Darázs Miska zenekarából azokat, akik nem mentek ki idegenbe szerepelni. Gyaníthatóan ők a gyengébb muzsikusok közül kerültek ki, de az ebből adódó esetleges hiányosságokat saját jó hegedűs mivolta pótolhatta. 1884. május 8-i számában  így jellemezte játékát a Zala:

Sárközi János már elfoglalta prímási "állását" a Darásféle zenekar élén. Mondhatjuk, hogy Sárközi méltó utóda Darásnak. Játékát szívre ható melegség és ritka szép precisitás jellemzik. És mily szerényen játszik! Egyetlen fogással sem ügyekszik affectálni a virtuóst. Ez az éppen, mi játékát oly kedvessé, vonzóvá teszi. - Ennél fogva Sárközit és derék zenekarát, mely annyi dicsőséget szerzett a magyar zenének, a legmelegebb pártfogásra ajánljuk. Esténkint a Koronában játszanak.

Itt volt régen a Korona szálló

Aztán a hazatért Darázs Miska visszavette zenészeit, hősünknek újra muzsikusok után kellett néznie. Ekkor, 1890-ben társult Horváth Lacival, aki, azt hiszem, a legjobb prímása volt Kanizsának. Egyszer majd őt is megírom, van egy aranyos sztorija Halis Istvánnal :) Horváth Laci aztán újra saját együttest szervezett, és ez az állandó mozgás hasonlóképpen folytatódott tovább a cigányzenekarok világában.

1893-ra úgy tűnik, teljesen beérett a zenekar. Miután meghívásra néhány hétig egy fővárosi étteremben muzsikáltak, hazatérve így minősítette őket a Zala újságírója:

Zala 1893. július 23.

Nézzük, hogy az állandó kávéházi muzsikáláson kívül hol lehetett még Sárközi Jancsit és zenekarát hallani:

Ott voltak  különböző egyletek által rendezett vigalmakban (korcsolyázók egylete, iparos ifjak egylete, könvkereskedők köre, nőegyleti rendezvények stb.).

Az abban az időben rendezett kanizsai előkelő bálokon is többnyire ők játszottak (Társaskör bálja, Zala megyei ifjak bálja, a Polgári Egylet bálja).

Őket hívták hivatalos bankettekre is - például amikor a Zala megyei főispánt köszöntötte a város.

Előkelő családok megrendelésére is játszottak. Többször muzsikáltak a gelsei Gutmann családnál estélyen, díszvacsorán.

Valamikor az 1900-as évtized első felében az öreg Sárközi Jancsi, aki ugyan még csak negyvenes éveit taposta, de több évtizednyi állandó éjszakai muzsikálás nyilván megtette a hatását, a prímás posztját átadta egyik fiának (szerintem valószínűleg a legidősebb Dezsőnek) s ezzel elkezdődött zenekara életének hanyatló szakasza. Trónkövetelő is érkezett, egy bizonyos Kanizsai Oláh Sándor és bandája személyében. Oláh korábban, Budapesten muzsikálva, nagykanizsai származásúként reklámozta magát. Akkor ezen a Zala újságírója el is mélázott, hogy ugyan nem hallott ilyen nevű, Kanizsáról elszármazott prímásról, de ha valaki így hirdeti magát, akkor jó neve lehet a fővárosban a kanizsai cigányzenészeknek. Az ifjú prímás aztán jött, látott, győzött, és egyből elszipkázta Sárközi Jancsi legjobb muzsikusait... A trónkövetelő versenyre hívta ki a régi kanizsai zenekart. De amikor a Sárközy-banda csak úgy fogadta el a felkérést, hogy a prímások versenyében az öreg Jancsi áll csatasorba, Oláh Sándor elmismásolta a versenyt... De ezzel együtt is a fiatal zenekar lett az ügy nyertese: a Sárközi-banda kénytelen volt elszerződni Tarcsára. 1907 május végén, egy keddi estén tartották búcsúestjüket, amikor tányérozás nélkül muzsikáltak. Másnap, mint a Zalai Közlöny tudósított, már az elegáns Oláh Sándor foglalta el a helyüket, hogy síró hegedűjével vidítsa a bánatos magyart. S elég hálátlanul még azt jegyezte meg, hogy búsulásra nincs ok, mert Oláhnak is kitűnő zenekara van...

1908 novemberében ugyan újra Kanizsán találjuk a Sárközi-zenekart, de ez már tényleg az agónia. Az öreg, alapító prímás, Sárközi Jancsi - nevezzük most már Jánosnak - 1910. május 12-én, délelőtt fél 12-kor elhunyt Magyar utca 27. alatti lakásán:

Néhány érdekes és találó gondolat a Zala 1910. május 13-i számában megjelent hosszú nekrológból:

A vén cigány halála. Sárközi Jancsi meghalt

Mélységes gyász van a cigánysoron, de még azon túl is Nagykanizsán mindenütt, hol még van becsülete a cigányzenének. Sárközi Jancsi, "a Jancsi" kezéből kihullt a vonó és vidám nóták hegedűsét holnapután temetni fogják Beethoven gyászindulójával. 

Hogy mily változatos, gazdag élet zárult be egy ily öreg cigány halálával, arról alig lehet fogalmunk. Ebben az életben tarka változásban egyesültek a mélységek és a magasságok, pompa és nyomor [...] vad orgiáknak, gáláns szerelmi ügyeknek, tévedt lelkek elbúsulásának, féktelen örömöknek és fekete bánatoknak volt diszkrét tanúja, mulattatója, vigasztalója. Egész életén át ott volt, ahol "az élet kiéli magát". Aratta a dicsőséget és a bankókat. Az előbbiből nem igen kért a szerény János, mégis ez maradt meg mellette öreg napjaiban. A pénzt jobban szerette, de ez nem maradt meg, a lehető első alkalommal hűtlen lett hozzá. Végül a legnagyobb nyomorral küzdött a jobb sorsra érdemes János.

Kiváló, elsőrendű cigány[zenész] volt. Nem mesterember, amilyent tömegesen nevel a cigánysor, hanem még abból a fajtából, amelyet a füle, a vére, a lelke, a csodálkozó, a naiv, borongó lelke művésszé emel. Ő maga tisztában volt a munkája igen becsületes értékével, de nem kérkedett vele. Csendes lemondással tűrte és csodálta hogy emelkednek ifjú virtuózok, "Kinctlérek" - de nem művészek - a feje fölé. Utóbb már ritkán vette kezébe a hegedűt, beteg volt. Az ital, az éjszaka, a füst a szívére feküdt. Csendes rezignációval várta a halált és csak olyankor adta jelét annak, hogy ő is él, ha nagyritkán, akadt valaki hajnaltájban, ki Beethoven gyászindulóját akarta meghallgatni és azt a másik gyászosat: "Kitették a holttestet az udvarra"... Azt a kettőt, melyet holnapután az ő nagy tiszteletére fog muzsikálni a gyászbaborult, gazdátlan banda.

[...]

A nagykanizsai köztemetőben helyezték örök nyugalomra. Nem sokkal halála után fondorlatosan ellopták a hegedűjét... Özvegye próbálta valóra váltani utolsó kívánságát, egy szép sírkövet. Férje intenciója értelmében elment néhány urasághoz, akik szerették Jancsi muzsikáját. Ők adakoztak is valamennyit, de úgy látszik, nem eleget, mert az akció aztán szépen elaludt. Azóta nyoma veszett még Jancsi sírja helyének is...

Fiai közül a már említett Dezső (1887-1936) és ifjabb János (1897-1957) követték apjukat, s a 20-as, 30-as években voltak Kanizsa kedvelt muzsikusai. Lánya, Erzsébet egészen 1980-ig élt. Nem tudom, van-e leszármazottja, őriz-e valaki Sárközi Jancsiról legalább egy fényképet a fiók mélyén... milyen érdekes lenne, ha előkerülne róla legalább ennyi...

Felhasznált dokumentumok:

A Zala és a Zalai Közlöny című hírlapok évfolyamai, hozzáférhetők a nagykar.hu oldalon

Nagykanizsai római katolikus anyakönyvek a Zala Megyei Levéltárban

Nagykanizsai állami anyakönyvek a familysearch.org oldalon

Egy régi kanizsai zenetanár

100 éve, 1915. május 3-án hunyt el Nagykanizsán Venczel Rezső tanár, igazgató, zenetanár. Neve oly sok régi jeles kanizsaihoz hasonlóan teljesen feledésbe merült, pedig köztiszteletben álló, kiváló pedagógus volt, és jó muzsikus, aki főleg a 19. század utolsó harmadában játszott fontos szerepet a város zenei életében.

Fényképet eddig nem találtam róla, helyette megpróbálok az eddig fellelt források alapján portrét rajzolni személyéről, pályájáról. Mert megérdemli...

1844-ben született Lembergben (ma Lviv, Ukrajna - bár talán jobban ismerjük orosz nevén, Lvov-ként). Körülményeit nem ismerem, mert a Kanizsára kerülése előtti időkből nem találtam forrást. Csak szülei nevét tudom, ezt azért ide írom, legalább ennyi maradjon fenn származásáról: apja Venczel József, anyja Hollocher Gertrud. A család és ő maga római katolikus volt.

Az első nyomot 1873-ból találtam róla, amikor azt írta a Zala-Somogyi Közlöny (félig kanizsai, félig kaposvári újság), hogy Kiskanizsán az elemi iskola 2. osztályának tanítójául Venczel Rezsőt választották meg, s megjegyezte, hogy már több éve sikeresen tanított az első osztályokban.

Az 1870-es évek második felében aztán megszaporodnak említései a kanizsai sajtóban. Eddigre teljesen berendezkedhetett városunkban. 1874. február 14-én, 30 évesen családot is alapított. Ekkor vette feleségül a 18 éves, pacsai születésű Heckenberger Máriát, aki egy kanizsai városi tanácsnok nevelt lánya volt. Úgy tűnik, saját gyermekük nem született, de egy kislányt - talán éppen a feleség példájára - örökbe fogadtak és felneveltek s kapcsolatban voltak vele életük végéig.

Venczel Rezső kezdetben a Kölcsey utcában, a mai 13. számú telken korábban állott házban élt családjával, majd 1887-ben a Kereszt, azaz mostani nevén Hunyadi utcában saját házat építtetett a jónevű helybeli pallérral, Sallér Lajossal. Ott lakott élete végéig; ő maga, sőt jó másfél évtizeddel később felesége is abban a házban hunyt el. Ez a hely a mai 30. szám, ahol most üres telek van.

Venczel Rezső zenei képzettségét nem ismerem pontosan, de későbbi tevékenységéből kibontakozik, hogy jól hegedült, orgonált, ismerte az összhangzattant s tanított be és vezényelt zenekarokat.

Első lépésként a Kanizsai Dalárda tagja lett, ahol a vezetőségbe is bekerült. Hamarosan jó munkakapcsolata (talán baráti is?) alakult ki a piarista gimnázium akkori világi zenetanárával, a nagyszerű Berecz Imrével és famulusával, a paptanár Groszmann Ignáccal. Hock János kántorral közösen szerveztek és tanítottak be a diákság ének- és zenekarának, illetve tehetséges felnőtt műkedvelőknek egyházi darabokat, mert célként tűzték ki Kanizsán az egyházi szertartások színvonalának zenével való emelését.

Zalai Közlöny 1883. május 20.

Kezdeti sikerek után ez a lendület valamennyit megtorpant: Berecz Imre Győrbe költözött, ahol az evangélikusok kántora lett, Groszmann Ignác pedig váratlanul, fiatalon elhunyt. Emiatt maradtak abba azok a fellépések is, amikor ők hárman, Maywald József nevű kollégájukkal kiegészülve mint vonósnégyes működtek.

Egy idézet vonósnégyesükről a Zala 1877. március 21-i számából:

Mozart Serenatája, melyet vonós négyesben Berecz Imre, Groszmann Ignác, Mayvald József és Venczel Rezső urak adtak elő, az előadó urak a legdicséretesebben küzdöttek meg a klasszikus zenedarab nehézségeivel s megérdemlett tapsokban részesültek.

(Megjegyzés: a tudósító nem a szabályos zenei sorrendben sorolta fel a vonósnégyes tagjait, mert az biztos, hogy Venczel Rezső hegedűs volt.)

Berecz távozása, majd Groszmann halála után Venczel Rezső lett a gimnázium zenetanára, a diákok zenekarának vezetője és az is maradt majdnem két évtizedig, az 1890-es évek végéig.

Nézzünk néhány sajtóvisszhangot gimnáziumi zenetanári működésének idejéből:

Zalai Közlöny 1884. január 27.

Ebből a cikkrészletből az is kiderül, hogy a gimnáziumi zenekar számára ő maga szokta hangszerelni az előadott zenedarabokat.

Hasonló híradásokat az 1890-es évek végéig találunk, ha végiglapozzuk a helyi sajtót. 1896. május 16-án például ezt a mondatot egy hosszabb beszámolóban, mely a kanizsai iskolák millenniumi ünnepségeiről tudósított:

A zenekart Venczel Rezső zenetanár úr vezette, kinek pompás orgonajátéka is emelte az áhítatot.

Iskolai működése mellett megpróbálkozott városi zenekar összehozásával is, persze nem egyedül, hanem segítséggel. 1885-ben ugyanis a város vezető értelmiségi rétege megalapította az első kanizsai kulturális egyletet, a Magyar Irodalom- és Művészetpártolók Egyesületét. Három szekciót hoztak létre az égisze alatt: az irodalmi mellett, melynek vezetésére Bátorfi Lajost választották, külön ének- és zenei szekciót alakítottak. Ezek tulajdonképpen egy városi felnőtt énekkar és zenekar létrehozását jelentették. A zenekari szekció élére Venczel Rezsőt választották, aki hatalmas elánnal látott munkához. A próbákat heti három (!) alkalommal az ő lakásán tartották, a Kölcsey utca 13. szám alatt akkor állt épületben.

Néhány fellépésre is sor került, tehát az első lépéseket siker koronázta. Bemutatkozásukra 1885 decemberében került sor, amelyről a következő néhány mondat jelent meg a Zalai Közlöny december 19-i számában:

A szerény program sikere az addigi kétes fogalmúakat teljesen legyőzte. A türelemből ki nem fogyó karvezető, Venczel Rezső úr mint egy hérosz állott ügyesen szervezett zenekara előtt, melynek játéka teljesen lekötötte a közönség figyelmét. 

A kezdeti lelkesedés azonban szalmalángnak bizonyult, s az egylet, zenei együtteseivel együtt az 1890-es évek elején megszűnt. Ez nyilván nem a karmester hibája volt, hanem akkor még nem érett meg a helyzet állandó városi zenekar fennmaradására. Még a későbbi évtizedekben is - mondhatni, egészen mostanáig - sok hullámvölgy tarkította hasonló városi együttes létezését... Mindenesetre ez a korai egylet előfutára lett az 1895-ben megalakult (és egészen 1944-ig élő) Irodalmi és Művészeti Körnek, s az azon belül létrehozott szimfonikus zenekarnak. Abban Venczel Rezső már nem vett részt, talán kedvét szegte az első fiaskó, mellette pedig pedagógusi pályája is fordulatot vett. Az 1890-es évek végén már a kanizsai iparosiskola igazgatói posztján találjuk, 1899-től pedig - ekkor már 50-es évei közepén jár - állami elemi iskolai igazgató lett. Nagyon sokat dolgozott, mint kiderült, egészsége rovására is. Valamikor az 1910-es évek első éveiben mehetett nyugdíjba. A pihenést nem sokáig élvezhette: hamarosan súlyosan megbetegedett és 1915. május 3-án lakásán elhunyt:

 

Részlet a Zalai Közlöny búcsúztatójából, 1915. május 6.

Rendszerető, jóságos s egyenes lelke elköltözött közülünk immár anélkül, hogy a kifogástalan kötelességtudás után a nyugalom jól megérdemelt zavartalan s boldog perceit élvezhette volna. A megfeszített, megerőltetett munka idegzetét, szervezetét időelőtt tönkretette, úgyannyira, hogy a halál, mely most utolérte s megszabadította az élő halottat hosszas szenvedéseitől, szinte jótékony megváltás volt reá és környezetére. 

Végül beszámoló a temetésről:

Zala 1915. május 6.

Síremlékére eddig nem akadtam rá, pedig egy időben intenzíven kerestem a kanizsai muzsikusok végső nyughelyeit. Egyelőre annyi a biztos, hogy a városi köztemetőben helyezték örök nyugalomra, "családi sírboltban".

Volkmann Róbert lakóháza a budai Vármegyedben

Sokszor emlegettem ebben a blogban is, hogy meglehetősen régóta gyűjtöm Magyarország zenei emlékhelyeit. Már egészen impozáns dokumentációm van zeneművészek szülő- és lakóházairól és más, a zenével kapcsolatos épületekről, valamint zenei vonatkozású síremlékekről, szobrokról, emléktáblákról, egyéb emlékjelekről. Persze vannak azért fehér foltok is... Alkalmanként már mutattam is gyűjteményemből itt és a facebookon. Régóta gondolkodom, hogy milyen formában, csoportosításban, hogyan tegyem közkinccsé, de még nem igazán jutottam eredményre. Lehet, hogy ebből egy külön blogot kellene csinálnom?

Amíg kitalálom a legjobb módszert, ha adódik alkalom, újra mutatok belőle. Ma például a 200 éve született VOLKMANN RÓBERT zeneszerző, tanár lakóházát a budai Várnegyedben.

Az épület mai címe: I. Tárnok utca 7. Egyemeletes, klasszicista lakóház:

Kapuzata felett emléktábla látható:

Ide másolom a képről kissé nehezen olvasható szöveget:

E HÁZBAN LAKOTT

VOLKMANN RÓBERT

ZENESZERZŐ

1875-TŐL 1883-IG

Volkmann Róbert 1815. április 6-án szász földön született, Meissen közelében, egy Lommatzsch nevű kisvárosban. Életének és magyar kapcsolatainak kiváló összefoglalását a Zeneakadémia honlapján elolvashatjuk, én csak a legfontosabb tényeket idézem.

Előtte egy portré Volkmannról, melynek illik megjelölnöm a forrását:

http://commons.wikimedia.org/wiki/File:Briefe_von_Robert_Volkmann,_Bildnis.jpg#/media/File:Briefe_von_Robert_Volkmann,_Bildnis.jpg

1841-ben költözött Pestre és egy rövid bécsi időszakot kivéve 1883-ban bekövetkezett haláláig Magyarországon élt. Pályáján b-moll zongoratriójának európai sikere, Liszt és Wagner elismerése jelentett fordulópontot. 1875-től az akkor megnyílt Zeneakadémia rendes tanára lett. Liszt és Erkel tanártársaként haláláig ellenponttant és összhangzattant tanított. Valószínűleg ekkor javulhattak meg úgy anyagi körülményei, hogy ebbe a várbeli lakásba tudott költözni. Magyarul nem tanult meg, tudatosan német művész akart maradni, de több művében alkalmazott magyaros motívumokat. Nagyra becsülte magyar barátait, különösen Erkelt. Másik kiváló barátja a március 15-i eseményekből ismert Heckenast Gusztáv könyvkiadó volt, olyannyira, hogy Volkmann évtizedeken át a pilismaróti Heckenast-kúriában töltötte el nyarait, ahol mecénás-házigazdája külön lakrészt is berendezett neki. Így az az épület is zenei emlékhelynek tekinthető. Sajnos, ott még nem jártam, a források szerint nem is látogatható...

Volkmann 1883. október 28-án, 68 éves korában hunyt el, a Kerepesi temetőben nyugszik.

Befejezésül hallgassuk meg az említett b-dur trió lassú tételét:

A katonazenész, aki a háború áldozata lett

70 éve, 1945. március 29-én hunyt el Nagykanizsán Weckl Gellért nyugalmazott katonakarmester. Bár éppen nem mesterségét gyakorolta, mégsem ágyban, párnák között, hanem a háború áldozataként halt meg életének 60. évében, mint majd kiderül...

Hogy honnét származott, nem tudom, de valószínűleg nem volt tősgyökeres kanizsai. Csak a születési idejét sikerült kideríteni a hadisír nyilvántartóból, és ez 1885. augusztus 23. Az ő idejében Kanizsa már jó ideje katonavárosnak számított, így meglehetősen sok, az ország különböző pontjairól ide vezényelt ember otthona lett egy időre; az övé véglegesen, mert nyugalomba vonulása után is kanizsai lakos maradt. 

Weckl Gellért neve 1926-ban tűnt fel először városunkban. A honvéd laktanya katonazenekarának volt először az ezreddobosa, majd a karmestere.

Nagykanizsa, Dózsa György utca 73-75. Weckl idejében itt volt a honvédlaktanya

Idejövetele előtt nagyon jeles zenekara volt a kanizsai honvédségnek, nemcsak kifejezetten katonazenekar, hanem vonóskarral szimfonikus zenekarrá is ki tudott egészülni. Ám a világháború és Trianon utáni ínséges időkben a honvédség is spórolásra kényszerült és minden második zenekarát megszüntette, így a kanizsait is. 1926 márciusában aztán, ki tudja hogyan, mint a Zalai Közlöny írta, a honvédzenekar mégis "Phőnix-madárként feltámadt" (ekkor azért már csak kifejezetten fúvószenekarként), melynek játékát Weckl mint ezreddobos irányította. Eleinte az újság még a keresztnevét is elírta Gábornak, aztán hamarosan megtanulták. A zenekar ugyanis egyre többször nemcsak katonai eseményeken játszott, hanem megállapodást kötött a várossal: némi anyagi támogatásért cserébe vasár- és ünnepnapokon térzenét adott. Ezekre a még akkoriban kevésbé forgalmas Fő úton, a Korona előtt, a színház (a mai Medgyaszay Ház) előtti parkban, vagy a Deák téren, a Felsőtemplom előtt került sor. Mellette közreműködtek ünnepségeken, bálokon is. A zenekar a szokásos fúvós-repertoárt játszotta: indulókat, illetve korabeli népszerű zenedarabok, köztük közismert klasszikusok, operettdalok, keringők, polkák, sőt, slágerek fúvós-átiratait.

Itt van például egy jellegzetes térzenéjük műsora:

Zalai Közlöny 1927. július 31.

Weckl Gellért egyre inkább "bedolgozta" magát a fúvós zenekarok vezetésének rejtelmeibe - sőt, mint a fenti műsorban látható, kisebb darabokat maga is szerzett. Amikor mint katonazenész tiszthelyettes a 30-as évek közepe körül nyugalomba vonult, tapasztalatait a hamarosan Kiskanizsán megalakult, körülbelül 30 főből álló Sáska Leventezenekar vezetőjeként kamatoztatta. A fúvós hangszerekhez kitűnően értő Weckl rövid idő alatt megtanította  a kezdő muzsikusokat az instrumentumok megszólaltatására és használható együttest kovácsolt belőlük.

Zalai Közlöny 1939. november 25.

Jellegzetes, a honvédzenekaréhoz hasonló fúvószenekari repertoárjukkal főleg Kiskanizsán, gyakran a Polgári Olvasókör épületében (Hajgató Sándor utca 1.), ami a zenekar otthona is volt, de szabadtéri ünnepségeken, társadalmi megmozdulásokon is szórakoztatták a közönséget.

Később Weckl tanítványai közül többen katonazenekarokban folytatták pályafutásukat, néhányan az Olajbányász Fúvószenekar és a Városi Szimfonikus Zenekar muzsikusai lettek.

Weckl Gellért 1945. március 29-én, pár nappal azelőtt, hogy Nagykanizsáról elmenekültek a németek, a háborús események áldozata lett. A hivatalos anyakönyv tanúsága szerint otthonában halt meg - ez az otthon a Teleki út 24. számú lakóház volt, halálának oka pedig "bombatámadás következtébeni alszár roncsolás elvérzés" volt:

Nem tudtam pontosabban kideríteni, de valószínűleg közvetlenül a lakóházát vagy telkét érhette a bombatalálat, mert ugyanazon a napon a ház egy másik lakója, aki szintén nyugalmazott katonatiszt volt, ugyanígy, s szintén a lakásán halt meg. Akkoriban ugyanis a halálozási anyakönyvek rögzítették a halál beálltának helyét is, mégpedig úgy, hogy a rovatot üresen hagyták, ha a halál az illető lakásán következett be és odaírták, ha máshol, például kórházban vagy utcán. Ez a lakóhely pedig nincs nagyon messze a vasútvonaltól, ami a támadások egyik fő célpontja volt, elképzelhető, hogy ide is juthatott a tűzből. Bár az is lehet, hogy Weckl valahol az utcán volt éppen, és sebesülten még haza tudták szállítani.

Nagykanizsa, Teleki út 24. Itt élt és halt meg Weckl Gellért

Halálának tragikus utójátéka, hogy néhány nappal később felesége öngyilkosságot követett el...