A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Magyar Állami Operaház. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Magyar Állami Operaház. Összes bejegyzés megjelenítése

Válasz Ókovács Szilveszternek

2013. augusztus 21., szerda

4 megjegyzés
Még június közepén tettem itt közzé véleményemet a Marton Éva 70. születésnapját megünneplő operaházi koncertről. Mire hazaértem Salzburgból, nagy meglepetés várt: az Operaház igazgatójának, Ókovács Szilveszternek a reagálása. Legalább is úgy gondolom, ő írta a monogramjával aláírt sorokat.
Eredetileg ugyanott szerettem volna válaszolni, de terjedelmi okokból csak több részletben tudtam volna feltenni a véleményemet, így azt gondoltam, akkor legyen ebből egy önálló blogbejegyzés.

Akit részletesebben érdekel, legjobb lenne, ha első lépésként elolvasná eredeti írásomat. Bár az "ÓSz"-ként aláírt vélemény annak végén hozzáférhető, de átmásolom ide is, mert nyilván nem mindenki akarja a júniusi posztot újraolvasni.

Tehát akkor itt van a szóban forgó megjegyzés. Mivel szerzője feltette a blogom nyilvános felületére, szerintem nem követek el szerzői jogi vétséget, ha hajszálpontosan idemásolom.

Íme:

Kedves Kata(liszt)!

Nem tudom, Ön kicsoda, s ennek a helyzetnek a kiegyenlítetlensége zavar némileg, dehát ez van.
Azon túl, hogy megköszönöm a Marton-gáláról szóló cikket (és tetszésében leíratlanul is benne érzem az operaházi csapat egy éves munkájának dicséretét...), engedje meg, hogy két megjegyzésére mégiscsak kitérjek. Azért érdemes, mert más bárdolatlan és tudatlan netezőkkel szemben Ön nagy műveltséget és igaz érdeklődést árul el írásában.

Tehát: Magyarországon az egyik (ha nem a) legnagyobb Strauss-fan Batta András. Talán emlékszik: ő írta az első monográfiát is az operairodalom egyik oszlopáról. A könyv kései megjelenése is mutatja a zeneszerző iránti ellenszenvet és gyanakvást: lenácizták, leimperialistázták a magyar kommunisták, ez a helyzet. Hogy a Rózsalovag ment? Igen, egyetlen operaként rendszeresen ebből az életműből. Az Arabella, Daphne, Frau ohne Schatten, Capriccio, Intermezzo, Egyiptomi Heléna, Danae szerelme soha. Az Ariadne 1967-től két évadon át volt műsoron, úgy levették, hogy most, 2013-ban hozhattuk csak vissza. Akárhogy is lenne jó másképp látni, Strauss bizony B-listán volt, ahhoz képest pláne, hogy Mozart, Verdi, Wagner és Puccini mellett ő a műfaj ötödik nagy, egyenrangú szerzője, akinek kompozíciói folyamatos magas színvonalon állnak.
Az Opera zenekara azért nem tudott közreműködni az esten, mert korábban vállalt szerződéses kötelezettségeit teljesítette: az egyik együttesünk a Müpá-ban a Lohengrint játszotta aznap este (döbbenetes, hogy ugyanakkor értek a Grál-elbeszéléshez, mint Kaufmann az Operában), a másik csapat pedig Japánban turnézott a Traviatával.

A minősítéseire nem reagálnék, hisz szíve-joga leírni a véleményét, akár név nélkül is. De annyit tudnia kell, hogy Marton művésznő személyes kérése volt a rendező és a két konferansz, utóbbiak természetes munka- (félve írom: móka-)megosztása nyilván az volt, hogy a tudós komolyan beszél, a házigazda pedig lazítani próbálja a hosszas ünnepi estet. (Kérem, higgye el, a praxis ezirányban is megvan, a rendületlen patetikusság elriasztja azon nézőinket, akik a Szent István téri kivetítő előtt vagy egy kisváros paneljában ülnek. Márpedig őket is szeretnénk gyönyörködtetni, belőlük is szeretnénk nevelni a jövő operalátogatóit.)
Végezetül: a fekete Vénusz valójában 1930-as születésű, úgyhogy pláne elképesztő, amit hallottunk tőle - és azt Ön nem tudhatja, de a legutolsó pillanatban, a színfalak mögötti gyengesége miatt nem vállalta a két lépcsőfokot, erre senki nem számított (csípőprotézis-műtét előtt áll).

További kellemes nyarat és sok maradandó operaélményt kíván Önnek

ÓSz
2013. augusztus 8. 11:15

Amellett, hogy örülök, miszerint kis blogom ilyen "magas" helyre is eljutott, megköszönöm a reagálást, és ezeket gondolom a benne foglaltakról:

Tisztelt „ÓSz”,

Bár 99,9 százalékig biztos vagyok abban, hogy Ön Ókovács Szilveszter, ám annak alapján, hogy csak a monogramja szerepelt hozzászólása alatt, mégis maradt bennem egy pici kétely, ezért a megszólítás.
Elnézést kérek a késedelmes válaszért, de éppen Salzburgban voltam :) Bár sajnos előadást nem láttam (már januárban nem kaptam jegyet), de legalább Domingótól és Netrebkótól sikerült autogramot szerezni és idegenvezetéssel bejárhattam a Festspielhaus-ok színháztermeit. Azután persze maga a város, benne a Mozart-emlékekkel egy paradicsom volt nekem…

Igen, igaza van; bár a „bloggerek” általában kitalált néven írnak (az én „kataliszt” nevem történetét a legelső blogbejegyzésemben elmeséltem), egy barátnőm is megrótt, hogy nem írtam magamról semmit a blog állandó részében bemutatkozásként, hogy ki vagyok, mi vagyok: most megtettem, a fényképem alatt olvasható.

Engedje meg, hogy reagáljak a válaszában foglaltakra, történetesen éppen egy "kisvárosi panel"-ből, amelyben élek.

Máig nagyon sajnálom, hogy azokat a tényeket kihasználva, miszerint Marton Évát elsőre nem vették fel a Zeneakadémiára és pályakezdőként egyből nem csak hatalmas főszerepeket kapott, illetve hogy Richard Strauss műveiből valóban keveset tűztek műsorra az Operaházban, egy ünnepi gálaestre bevitték a politikát.
Ugye annak idején Verdit sem vették fel arra a zeneakadémiára, ami ma a nevét viseli, és még lehetne ilyesmi példákat felhozni más művészeti vagy tudományos területekről is, de Marton Éva esetét azért már mégse írjuk az „átkos” rendszer számlájára. Róla például nem tudhatjuk, hogy nyilván már felvételizős korában is tagadhatatlanul benne rejlő tehetségét esetleg lámpaláz vagy más miatt nem tudta úgy igazán megmutatni, esetleg rossz volt a felkészítő tanára; vagy megmutatta, de valaki/k/nek valami miatt mégsem tetszett és abban a pillanatban nem találta meggyőzőnek. Ebben politika olyan szinten nem lehetett, mintha például hajdani földbirtokos vagy gazdag polgári családból származott volna; róluk pontosan tudjuk, hogy hogyan bánt velük a hatalom, és akkor ezt valóban fel lehetne róni még egy ilyen koncerten is, mint mondjuk Vásáry Tamás családjának kitelepítését és az ő majdnem-kitelepítését, de Marton Éva esetében úgy tűnik, erről nem lehetett szó.
A másik kérdés, aminek ürügyén bevitték a koncertre a politikát, az Richard Strauss. Na most, szerintem éppen Batta Andrásnak kellene a legjobban tudnia, hogy Strauss igenis meglehetősen tevékenyen kiszolgálta Hitler és Göbbels rendszerét (hogy a kulturális tótumfaktum nevét is ideírjam), még ha azzal is mentegetik, hogy ő apolitikus volt és csak a zenéjének élt. Amiben sok igazság van, de nem a teljes igazság. Nyilván Strauss operáiban és más műveiben (leszámítva azt a bizonyos dalát) nincs nyoma a nemzetiszocializmusnak, és valóban az opera műfajának csúcsán a helyük, de: őszintén szólva nem csodálom, hogy például a Magyar Állami Operaház alig tíz-tizenöt, vagy akár még több évvel az iszonyatos világháború és a koncentrációs táborokban megsemmisített embermilliók után, akik között átlagban minden tizedik magyar volt, olyan nagyon nem lelkesedett azért a szerzőért, aki, bármilyen remekműveket írt, még 1940-ben is Hitlerrel reggelizett... Ehhez pedig nem kell kommunistának lenni, csak ember-nek. Nyilván műveit a világháború sokkjának közvetlen elmúltával játszani kell és műsorra tűzésükben nem kell, hogy befolyásoló tényezők legyenek az akkori körülmények, de azért teljesen elfelejteni sem szabad mindezt. Viszont szerintem megértéssel kell kezelni azt a helyzetet, amikor még túl közeliek voltak a rettenetes tapasztalatok, és nem politikai hangulatkeltésre kihasználni ezeket a tényeket – semmilyen irányban. Mert tovább gondolva nyilván a szocializmus idején sem csak a humanitás nevében nem, vagy csak ritkán játszották Richard Strausst, az akkori hatalom is kihasználta a helyzetet saját politikai céljára. De ezt, bevallom, egy fokkal jobban meg tudom érteni, mert ez ebben az esetben valamilyen szinten egybeesett a humanista felfogással.

A rendezői bakiról: köszönöm az információt, ezt valóban nem tudhattam. Azért annyit mégis megjegyeznék, hogy Grace Bumbry állapota nyilván nem a koncert kezdete előtt 2 perccel derült ki - valamit csak lehetett volna tenni...

A műsorvezetés hangvételéről:
Mint írtam, én magam is egy „kisvárosi panelben” néztem a koncert televíziós közvetítését és azt gondolom, nem kellene ennyire lenézni azokat az embereket, akik esetleg nem olyan művelt opera-rajongók, mint mondjuk az Operaház törzs-bérletesei; ráadásul közülük a vidékieket, mint például engem, még az elzártság is sújtja. Nekem elég sok pénzbe kerül, ha csak mondjuk egy napra szeretnék beülni valamelyik fővárosi nagykönyvtárba kutatni és akkor még nem beszéltem arról, ha egy esti előadást, koncertet is szeretnék megnézni, amihez már szállás is kell – mindez a budapestiek számára természetes lehetőség, amibe sokszor bele sem gondolnak, ráadásként esetenként le is nézik a vidékieket. Ezt tapasztalatból mondom… De: aki már leül és meghallgat egy ilyen közvetítést, vagy annak egy részét, akár panellakásban, akár falusi házban, akár a budapesti kivetítő előtt, azt azért már valamilyen szinten érdekli vagy maga a műfaj, vagy egyes előadók, vagy a legismertebb opera-slágerek és ez a réteg sem ilyen lekezelő bánásmódot érdemel – még akkor sem, ha mondjuk csak unalomból kezdi el nézni. Nem kell természetesen patetikusnak sem lenni. Példaként szeretném megemlíteni Leonard Bernstein legendás televíziós sorozatát, amelyben nem zenetudósok, hanem átlagos fiatalok számára népszerűsítette a klasszikus zenét. Ő nem élt ilyen eszközökkel, mégis imádta mindenki; a magyar televízióban is rendkívüli népszerűséget ért el a teljes nézőközönség, köztük a mindenféle életkorú és zenei előképzettség nélküliek között is. Az ő előadásában is volt humor és könnyedség, de a közönségét partnernek tekintette. Vagy elmesélhetném, más tárgykörből véve a példát, hogy gimnazista koromban mennyire lenyűgözött, amikor a televízióban Szent-Györgyi Albert mesélt életéről, kutatásairól. Bár enyhén szólva sem voltam természettudományos beállítottságú, mégis teljesen értettem, legalább is a magam akkori szintjén, amit – egyszerűen, világosan, bájos humorral, emberséggel, nem leereszkedve – elmondott, és a lényegét egy életre meg is jegyeztem.
Nos, ezek jutottak eszembe utólag még a koncertről és az Ön véleményéről, amit eredeti cikkemhez fűzött.


Tisztelettel:

Kocsis Katalin
ny. zenei könyvtáros
Nagykanizsa

Befejezésként itt vannak a születésnapi gálaest legszebb, legmeghatóbb pillanatai:


Marton Éva 70

2013. június 18., kedd

6 megjegyzés
Forrás: martoneva.hu
Vasárnap (június 16-án) este három hazai közszolgálati csatorna is közvetítette a Marton Éva operaénekesnő 70. születésnapját ünneplő gála-hangversenyt a Magyar Állami Operaházból.

Marton Éváról már írtam itt a blogban egy nem túl régi televíziós nyilatkozata kapcsán (ha valakinek van most kedve újraolvasni, fussa át a megjegyzéseket is!). Mint akkor ecseteltem, én őt mindig hatalmas művésznek tartottam. Ám abban a beszélgetésben, és egy ahhoz közeli időpontban elhangzott másikban meglehetősen barátságtalan arcát mutatta, s akkortól kezdve kissé "hangfogóval" figyeltem. Ám egy, a napokban, éppen az ünnepi eseményre készülve közreadott riport visszabillentette bennem a mérleget. Ebben ugyanis többek között elmondta, hogy gyakorlatilag minden szerepet elénekelt, amit elénekelhetett, de például Verdi Lady Macbethjét nem. Ezt tudatosan utasította vissza, mert egyszerűen nem bírt azonosulni a Lady gonoszságával. Mondott még más, megszívlelendő és átgondolandó dolgokat is, amelyek rávilágítottak egyéniségére és a művészetről vallott felfogására, ezek is segítettek nekem a korábbi rossz emlék elfelejtésében. Érdemes utólag is elolvasni!
Így, mintegy megenyhülve kezdtem nézni a televízióban a gálát, amit azért is nagyon vártam, mert nagy szenzáció volt, amikor kiderült, hogy Marton Éva kedvéért életében először Magyarországra jön Jonas Kaufmann, napjaink egyik legkeresettebb és legnépszerűbb operaénekese. Rajta kívül még egy legenda látogatott el - ő hosszú évtizedek után újra - Budapestre: a ma már 76 esztendős Grace Bumbry, minden idők egyik legnagyobb mezzoszopránja. Azt is lehetett előre tudni, hogy a többi közreműködő még a pályakezdés időszakát élő énekes, akik a ma a Zeneakadémia ének-tanszakát vezető Marton Éva növendékei voltak.

Túl hosszúra nyúlna a poszt, ha mindenkiről részletesen írnék.
Grace Bumbry, a bottal járó egykori táncoslábú Carmen már nem vállalkozott operaáriára. A My way című világslágert és Rodrigo Aranjuezi concertójának híres dallamát énekelte - ezt nyilván mint egykori Eboli hercegnő választotta magának... Azt hiszem, igazi élményt azok számára jelentett előadása, akik jól ismerik fénykorának hang- és videofelvételeit. Én elérzékenyülve néztem és hallgattam Marton Éva iránti barátságának, szeretetének bizonyítékát; hiszen, bármilyen csodálatos is volt egykor, az ő hangja sem bírt ellenállni a természet vastörvényeinek; ám előadásában ott volt ragyogó egyénisége és pályájának minden tapasztalata.
Szinte szóról szóra ugyanezt lehetne elmondani Marton Éváról. Ő még vállalkozott Tosca imájára,  hiszen jó fél évtizednyi "előnyben" van Bumbryvel szemben. Nyilván valamennyire máshogy szólt ez az ária mondjuk húsz éve, de nála is ott van aranyfedezetként ugyanaz, mint művésztársánál.
A fiatalok közül Rácz Rita és Vörös Szilvia emelkedett ki, de a többiek is felkészülten, kulturáltan énekeltek.
Nagyon szép műsorszerkesztői lelemény volt az Izolda szerelmi halálára készült koreográfia, amelyhez az alap Marton Éva egy korábbi rádiófelvétele. Ezt hallgatva még a tévén keresztül is szinte elöntötte az embert Marton Éva valóban "mennyei hang"-ja...

És Jonas Kaufmann! Hatalmas tapsvihar köszöntötte a megjelenésében is daliás hőstenort. Első, egészen elképesztően lenyűgözően előadott áriája után az egyik műsorvezető, Batta András, a Zeneakadémia rektora úgy jött ki a színpadra, hogy nem tudta, de gondolom, nem is akarta elfojtani csodálatát és elismerését, pedig ő azért nyilván hallott már életében ezt-azt...




Majd meghallgathattuk Kaufmanntól a Grál elbeszélést is Wagner Lohengrinjéből, hasonlóan szuggesztív előadásban:



A műsor végén pedig - gáláns gesztusként - a színpadon megjelenő ünnepeltnek énekelte el egy szál rózsával a "Dein ist mein ganzes Herz"-t, azaz a Vágyom egy nő után című Lehár- hát, mondhatjuk nyugodtan, áriát. Aztán sorra bejöttek a szereplők, közreműködők, szintén egy-egy szál sárga rózsával. Pezsgős koccintással, amelyet a derekasan bravózó és vastapsoló közönség festett alá, ért véget a szép este:



DE!
Muszáj kitérnem egy dologra, a körítésre. Az ünnepi hangverseny úgymond moderátoraiként Ókovács Szilveszter operaigazgató és a már említett Batta András zeneakadémiai rektor működtek annak a két intézménynek  megtestesítőiként, amelyek főszerepet játszottak és játszanak Marton Éva életében. Amiket Batta mondott, azok a dolgok, információk nagyjából a helyükön voltak, bár csak nagyjából, és túl sok volt bennük az esetlegesség. Ókovács viszont egészen egyszerűen kritikán aluli volt; elsőre azt akartam írni, hogy gyalázatos. Erőltetett jópofaságait maximum egy nyári grillpartin lett volna szabad elsütni, nem egy, a XX. század egyik legnagyobb énekesnőjét ünneplő koncerten (a My way - My férj "poén" szabályosan fájt...). Ám nagyon derekas csúsztatásokat is elkövetett, s ebbe emlékeim szerint egy kissé Batta is beszállt. Elhangzott például, hogy a rendszerváltás előtt a Magyar Állami Operaház gyakorlatilag hűbéri rendszerként működött, illetve az is, hogy Richard Strauss művei abban az időben szinte tiltott dolgoknak számítottak. Nem néztem át az Operaház és az Erkel Színház akkori évadjait, csak olvasmány-emlékeimre hagyatkozom: ezen állítással ellentétben a Rózsalovag Ochs bárója Székely Mihály egyik legnagyobb szerepe volt, vagy például Házy Erzsébet az Ariadnéban a Komponistát énekelte, s ugynebben az előadásban Ágay Karola a világ egyik legjobb Zerbinettáját. De volt repertoáron az Elekra, sőt, talán annál még korábban a Salome is az 50-es és 80-as évek között.

Az egész hangverseny folyamán többször is elhangzott, ráadásul a legnagyobb tömjénezéssel a magát a gálakoncertet színpadra állító Káel Csaba neve, aki pedig kisinasa sem lehetne a "hűbéri rendszerben" ott dolgozó nagy rendezőknek, mint ahogy Ókovács sem a kor olyan nagy operaigazgatóinak, mint Tóth Aladár, Lukács Miklós vagy Petrovics Emil. Ráadásul Káel, mint rendező egy egészen elképesztő elemi hibát is elkövetett: a pezsgős finálét úgy állította be, hogy nem vette figyelembe a nehezen, bottal járó Grace Bumbry állapotát, aki nem tudott felmenni a lépcsőkön és így csak lentről tudta köszönteni Marton Évát, s ebből adódóan ő maga sem állhatott ünnepeltként a színpadon, együtt a többiekkel. Rendkívül faragatlan dolog volt...

De, hogy egy szép teljesítménnyel fejezzem be tudósításomat: maximális elismerés illeti a hangverseny televíziós közvetítését rendező Petrovics Esztert. A dolog természetéből adódóan nyilván nem volt sok ideje a felkészülésre, ám anyagismerete, ízlése és gyakorlata mind-mind hozzájárultak, hogy tökéletesen vezesse csapatát, így ezen a téren a tévénézőknek szép és harmonikus élményben volt része.