1848. március 15-én este a Nemzeti Színházban

Nemzeti ünnepünk kapcsán ma az eseményeknek egy olyan oldaláról beszéljünk, amiről ritkán szoktak megemlékezni. Arról, hogy március 15-ének estéjén milyen zenéket hallhatott az, aki jelen volt a Nemzeti Színházban - és egyáltalán, hogy folyt le az egész este, mi minden törént a színházteremben.

A helyszín:

A Nemzeti Színház akkor alig valamivel több, mint tíz esztendeje állt a Múzeum körút és a Rákóczi út sarkán. Jórészt közadakozásból emelték és már maga a létezése is a magyar nemzeti függetlenséget, a magyar nyelv és a nemzeti kultúra erejét jelképezte. Elég sokáig mind a prózai, mind a zenés színjátszás otthona volt, ami bizony súrlódásokat is okozott a két ágazat között. Csak több évtized elteltével épülhetett fel először a zenés népszínmű otthona, a Népszínház (1875), majd az Operaház (1884).

Az est karmestere:

Erkel 1845-ben - Barabás Miklós rajza

Erkel Ferenc, aki 1848 márciusában harmincas évei végét taposta, a Nemzeti Színház főzeneigazgatója volt. Mint zeneszerző, két operáját mutathatta be színházában. 1840-ben a Bátori Máriát, amely szép magyaros címe ellenére idegenből átvett fiktív történetet beszélt el zenében. Ám premierjének napján nevezték először az addig Pesti Magyar Színház névre hallgató épületet és intézményt Nemzeti Színháznak. Erkel első operájával mintegy beletanult a mesterségbe, s annak tanulságait remekül hasznosította következő dalművében, az 1844-ben színre került Hunyadi Lászlóban. Ezt a művét már joggal nevezhetjük első magyar nemzeti operánknak.

1848 forradalmi estéjének zenei előzményei közé tartozik, hogy Bartay Endre színigazgató 1843-ban, majd 1844-ben pályázatot hirdetett nemzeti költeményeink, a Szózat és a Himnusz megzenésítésére. Mint azóta is minden magyar tudja, a Szózat pályázatot Egressy Béni, a Himnuszét pedig Erkel Ferenc nyerte. Dallamaik, ha nem is azonnal, mert kellett némi idő az akkori kommunikációs körülmények között, de elterjedtek és utat találtak a zsűri után az egész nemzet szívébe.

A tervek és a valóság:

1848. március 15-nek estéjére a Nemzeti Színházban a Két anya gyermeke című színmű előadása volt kitűzve, amiben a Nemzeti prózai társulatának szinte minden nagy művésze játszott: Szentpétery Zsigmond, Egressy Gábor, Lendvay Márton, Laborfalvi Róza. A szereplők között volt Egressy Béni is, aki afféle színházi mindenesként zeneszerző, betanító, színész, operaénekes, rendező is volt egyben.
Íme, az aznapi  plakát:

Forrás: dka.oszk.hu

A falragasz e példányából aztán történelmi dokumentum lett, hiszen rávezették a tervezett műsorváltozást. Március 15-én a déli órákra nyilvánvalóvá vált, hogy a nap történései nem egy korabeli bulvárdarabot igényelnek esti műsorként. Így az igazgatóság, azaz személyesen Bajza József, a Nemzeti prózai részlegének igazgatója elrendelte, hogy Katona József Bánk bán-ját kell játszani (Erkel Bánk bán-ja akkor még éppen csak formát ölteni próbálkozó terv volt, bár Egressy Béni talán már megírta a librettót).

Az aznapi plakátra kézzel ráírták, előrelátóan, múlt időben, hogy helyette a Bánk bán került színre (a "Darabváltozás" bélyegző nyilván jóval később kerülhetett rá). Ám ez is csak terv maradt. Az előadás ugyan elkezdődött, viszont amikor megérkezett a színházba a Táncsics Mihályt kiszabadító tömeg, még a Bánk bánt is félbe kellett hagyni. A színházban történteket a korabeli Pesti Hírlap így írta meg:

A sajtó-szabadság kivívásából és Stancsics kiszabadításából megérkezett nép betódul, minden padok megtelnek, a fulladásig nyomott népnek a páholy-tulajdonosok nyújtanak le kezet s emelik fel magukhoz. Kiáltások hangzanak: "Halljuk a Rákóczi indulót!" Egressy Gábor Petur bán maszkjában kiáll a közönség elé és megkérdi: "Folytassuk a Bánk bánt, vagy énekeljünk a Hunyadi Lászlóból?" Újabb kiáltások: "Halljuk a Hunyadit, a Marseillaiset, a Rákóczit, a Himnuszt...!" Majd a kiáltások elhallgatnak, a várakozás csendje üli meg a termet. Erkel beinti a "Meghalt a cselszövő"-t, a tömeg Metternichet átkozza. Aztán a Himnusz következik, majd a Rákóczi és a Marseillaise. Füredy népdalokat énekel, aztán újra felcsendül a Himnusz, a Szózat, a Marseillaise, a Rákóczi; ki tudja hányszor, szinte a végkimerülésig..."

Füredi Mihályt is Barabás Miklós rajzolta le

Kis kiegészítés: a népdalokat – azaz minden valószínűség szerint inkább népies magyar műdalokat – éneklő Füredi Mihály a magyar operajátszás egyik kiemelkedő baritonja, a kovácsmesterből lett operaénekes volt.

A Pesti Hírlap egy későbbi lapszámából még kiderül egy zenei adalék: a tömeg kikövetelte Erkeltől, hogy a zenekar játssza el Hunyadi hattyúdalát. Ez egy lassú verbunkosra épülő tragikus közzene, amely az operában Hunyadi László elfogása után hangzik fel.

Történt még más is azon az estén a Nemzeti Színház színpadán: ekkor, gyakorlatilag a közönség színe előtt szeretett egymásba a Táncsics kiszabadításából és hazakíséréséből csapzottan, sáros csizmában odaérkezett Jókai Mór és a Bánk-beli Gertrud királyné jelmezét viselő Laborfalvi Róza...

Mai zenénk Erkel Hunyadi nyitányának részlete, éppen a Meghalt a cselszövő dallamával indul:

Liszt Koronázási miséje

A közelmúltban sokszoros képzettársítás eredményeképpen, amelynek legfőbb csomópontjai Gábor Miklós és Szomory Dezső voltak, s köze volt hozzá másik blogomnak is, kilyukadtam Liszt Koronázási miséjének két előadásánál, amelyek 1869 tavaszán zajlottak a szerző vezényletével a pesti Vigadóban.
Erről ITT ÍRTAM.

Az események jobb megértéséhez érdemes visszamennünk legalább 1867. június 8-ig: akkor zajlott le ugyanis a kiegyezés folyományaként Ferenc József magyar királlyá koronázása a  budavári Mátyás-templomban. A történelmi eseményre Liszt Ferenc írta meg az ünnepi misét, amelyet azóta "Koronázási mise", vagy "Magyar koronázási mise" címen emlegetünk.

Erzsébet, koronázási díszruhájában

Azt, hogy Liszt műve csendülhessen fel ez alkalommal, komoly intrikák akadályozták. Lisztet korábban Scitovszky hercegprímás kérte fel a komponálásra, aki eddigre már elhunyt. A mű nagyrészt elkészült, amikor Liszt azt kezdte tapasztalni, hogy a hivatalos körök agyonhallgatják a további teendőket, mert az ő elvárásuk az volt, hogy az ünnepi muzsikát a bécsi udvari karmester írja meg. A már ebben a blogban néhányszor említett Augusz Antal, Liszt leghívebb magyar barátja volt az, aki nagyon komolyan sorompóba lépett az ügy érdekében. Amikor egy jó darabig ő is falakba ütközött, az újságok arról kezdtek cikkezni, hogy szép kis kiegyezés született, hiszen már az első pillanatban háttérbe akarják szorítani a magyarokat... A Budai Zeneegylet Eötvös József kultuszminisztert kereste meg, míg Augusz és szövetségesei, köztük Erkel Ferenc, Reményi Ede, Mosonyi Mihály és mások, a magyar zenei élet vezető személyiségei –– Falk Miksa, Erzsébet magyar nyelvtanára útján  –– magához a királynéhoz fordultak. Hosszú diplomáciai tárgyalások után, eléggé fogcsikorgatva született meg a legfelsőbb hivatalos rendelet: felhangozhat Liszt miséje, ám csak a bécsi udvari zenekar és énekkar előadásában, az udvari karmester vezényletével. Ennél többet maga Erzsébet sem ért el a közbenjárásával...

Liszt még hivatalos meghívót sem kapott a történelmi eseményre, bár a Ferenc József-renddel azért kitüntette az udvar. Jóformán elrejtve, a Mátyás-templom karzatáról hallgathatta csak végig saját művének első megszólalását. Azonban ami utána következett, az az egyik legszebb Liszt-történet és legigazabb kárpótlás volt számára. Ábrányi Kornél így írta le az esetet:

Liszt, nem várva be a megkoronázott király s fényes kíséretének megindulását [...] jóval előbb megindult egymaga, minden kíséret nélkül, gyalog visszatérendő lakására, a belvárosi plébánia-épületbe. A budavári Mátyás-templomtól kezdve [...] a nép százezrei képeztek sorfalat a számtalan tribünök díszes közönségétől szegélyezve. Mindenki várta a gellérthegyi ágyúk dörgését, mely jelzendő volt a királyi menet elindulását. De ezt egyszerre egy elementáris erővel kitört éljen-dörgés előzte meg az egész hosszú vonalon. Mindenki azt hitte, hogy a dörgő éljenek a közelgő díszmenetet illetik, pedig csak a nagy művész ünnepélyes alakja volt látható, ki a nép hosszú, kétfelé osztott sorfalai közepén haladt meghatottan egymaga, ünnepi fekete talárban, hajadonfővel, oroszlánsörényű haját lobogtatta a nyári szellő...

Nos, az előbb leírt események voltak az előzményei annak, hogy két év múlva, 1869 tavaszán Erkel Ferenc hatalmas szervező- és betanító munkával megrendezte azt a két hangversenyt, amelyeken – és ez nagyon fontos – a szerző, Liszt Ferenc vezényletével csendült fel a Koronázási mise az uralkodópár és a hangversenylátogatók előtt. Ekkor a nevezetes hegedűszólót is az a művész játszotta, akinek Liszt eredetileg szánta, s akire gondolva komponálta: Reményi Ede. (A misének ezt a részletét egy korábbi blogbejegyzésem végén, ITT meg lehet hallgatni.)

Erkel, aki egy kis kurucos virtusért sosem ment a szomszédba, ez úton akart egyrészt Lisztnek elégtételt adni, másrészt az udvari köröknek bebizonyítani, hogy a koronázáson a magyar muzsikusok is eljátszották volna legalább olyan jól, sőt, jobban Liszt miséjét, mint a bécsi udvari kórus és zenekar...