A következő címkéjű bejegyzések mutatása: öngyilkosság. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: öngyilkosság. Összes bejegyzés megjelenítése

Tragédia Gürtler Ferenc sírjánál

2014. augusztus 2., szombat

1 megjegyzés
Ma egy hete meséltem el a nagykanizsai Gürtler Ferenc történetét, aki végigjárva a lépcsőfokokat, kezdő tisztviselőből a Nagykanizsai Takarékpénztár igazgatója lett. Mellette sokat tett a város kulturális, különösen zenei életéért: mint jó csellista, mint az Irodalmi Kör dalárdájának karnagya és mint a Kör magas tisztségviselője. 1924 nyarán, ötven éves korában szívbetegségben hunyt el. Legutóbb nekrológját és gyászjelentését is megmutattam.

A nagykanizsai köztemetőben helyezték örök nyugalomra. Temetésén hatalmas tömeg jelent meg. Régi kórusa gyászdallal, az Irodalmi Kör egy vezetőségi tagja, ahogy az újság írta, "megrázó szavakkal" búcsúztatta. Mint sírkövéről leolvasható, első feleségével nyugszik közös sírban (családi életéről is lásd az előző posztot).






Halála után nem egészen két évvel később nagy tragédia történt a sírjánál. Édesapja, a 81 éves, beteges kesztyűsmester, akin gyógyíthatatlan sebet ütött fia elvesztése - dacára annak, hogy nem egyedül élt: felesége, özveggyé lett menye és három unokája vette körül - hajnalban, fia sírjánál egy régi fegyverrel agyonlőtte magát.


Rögtön idemásolom a korabeli Zalai Közlöny cikkét a történtekről. Természetesen nem tudhatjuk, hogy tényleg hajszálra úgy zajlott le minden, ahogy ott olvashatjuk, de van néhány olyan tény a cikkben, amelyet le lehetett ellenőrizni és tényleg igaznak bizonyult. Így például pontos a halál időpontja, a hajnali 5 óra, mert a fellelhető anyakönyvi bejegyzésben is ez szerepel. Ugyanígy egyezik a halál oka, módja és még több alapvető tény.




 
Ha kimegyünk a temetőbe, le tudjuk ellenőrizni a cikknek azt az adatát is, miszerint Gürtler Ferenc sírja (IV. parcella 21. sor 8-9. sír) valóban pontosan szemben van az Eperjessy család kriptájával.

Ezért azt gondolom, hogy a tudósítás többi része is nagyjából helytálló lehet. Valamint azért is, mert Gürtler Ágoston másik fia, István - mint múltkor is írtam - korábban kanizsai újságíró volt, ennél a lapnál is dolgozott, így gondolom, odafigyeltek, hogy mit írnak a családról.

És akkor itt van a Zalai Közlöny cikke a tragédiáról (1926. június 2. 2. oldal), rákattintva kinagyítható:










Bemil, a muzsikáló kereskedő 3.

2013. február 22., péntek

0 megjegyzés
Bemil, azaz Böhm Emil élettörténetében ott tartottunk, amikor 1913-ban megszüntetik a patinás pécsi Alt és Böhm cég kanizsai üzletét, s a fiatal, akkor már családos kereskedő-muzsikus végleg hazatelepül szülővárosába.
Ott természetesen rögtön visszatalál a zenei életbe, főfoglalkozásként pedig – apja halála után – ő vezeti a pécsi fő utcában, a színház épületéhez egészen közel található, 1869-ben alapított fényes boltot.
Ám vége a boldog békeidőknek: éppen kisfiával nyaral a tengerparton, amikor elterjed Ferenc Ferdinánd meggyilkolásának híre, majd egy hónap múlva kitör a világháború, amit akkor még nem mondtak elsőnek...

Bemil viszonylag könnyen, hátországi szolgálatban vészelte át a háborút, azonban az időszak vége felé súlyosan megbetegedett tífuszban. Szerencsére felépült és folytathatta korábbi pécsi életét, amely zenei szempontból tovább bővült: 1920 áprilisától élete végéig fontos szerepet játszott a zsinagóga zenei életében is, először mint énekkari felügyelő, majd a megalakult Goldmark Károly Ének- és Zeneegylet karvezetője. Ekkoriban sokat dolgozott együtt Ernster Géza főkántorral és csodálatos basszus hanggal megáldott fiával, Ernster Dezsővel, a későbbi világhírű operaénekessel. Természetesen a Pécsi Dalárda továbbra is élete része maradt, amelynek végül több, mint 40 évig volt tagja.


Bár a háború utáni évek sok szempontból nem voltak olyan gondtalanok, mint a korábbi idők, a feketeleves csak ezután következett: az 1929/33-as gazdasági válság megrokkantotta s 1931. novemberében térdre kényszerítette a patinás Alt és Böhm céget s végleg le kellett húzni a redőnyt. Nehéz idők lehettek ezek Bemil számára, de mégis összeszedte magát, és saját vállalkozás helyett a fővárosi Reisz áruház pécsi képviseletét látta el. Természetesen tovább énekelt a Pécsi Dalárdában és vezette a Goldmark Egyesület kórusát.
Szerintem terápia volt számára az is, hogy megírta könyvét Dalosnaplómból címmel és kiadását a Pécsi Dalárdába történő belépésének 40. évfordulójához igazítva 1936-ra időzítette. Ez a könyv voltaképpen önéletrajz, de csak zenei szempontból, élete más történéseiről alig tesz benne említést. A zenei események terén viszont rendkívül precíz és megbízható, a legtöbb tényt újságcikkekkel támasztja alá és látszik, hogy más dokumentumokat is használt, például meghívókat, plakátokat, egyesületi jegyzőkönyveket.  Részletesen ír nagykanizsai éveiről (1897–1912), így könyve fontos forrás városunk századforduló körüli zenei és társas életéhez. A könyv írásakor levélben fordult régi és új dalostársaihoz, történeteket kért tőlük közös munkálkodásuk idejéből. Ezekből függeléket szerkesztett, amelyből számos további érdekességet megtudhatunk. Innét idéztem például múltkoriban azt a sztorit, hogy Kanizsán hogyan ismerték meg a Bob herceg nagy slágerét, a "Londonban hej, van számos utca" című dalt.
Egy ilyen levele, amelyet a kanizsai Büchler Mórhoz írt, megtalálható a nagykanizsai Thúry György Múzeumban. Benne régi dalostársak után érdeklődik: ki él, ki halt meg, az akkori kisasszonyoknak mi az asszonyneve és hasonlók...
 
Nagy örömömre Bemil könyvét sikerült megszereznem egy internetes antikváriumban, méghozzá egy dedikált példányhoz jutottam hozzá. A dedikáció alanya, akit Valér-ként említ, egy közeli munkatársa, dr. Wallenstein Bódog főorvos, civilben a Goldmark Zeneegylet elnöke. Kíváncsi lennék azért ennek a példánynak az útjára, milyen állomások után került antikváriumba...

A könyvet sokszor lapozgatom, igazi kincsesbánya! Hát még, ha képek is lennének benne!! De akkori anyagi helyzetében kész csoda, hogy Bemil ki tudta adni. Nyilván ezért van mintegy ötven oldalnyi hirdetés a könyv végén.

Szerzője nagy reményeket fűzött hozzá. A pécsi reakciókat nem ismerem, de az biztos, hogy a kanizsai hatásban csalódnia kellett: a nálunk egykor olyannyira népszerű tehetséges, sármos férfit, a kanizsai hölgyek akkori bálványát már három-négy évtized elteltével jócskán elfelejtették, könyvéből alig pár példány fogyott. Ezt nyílt levélben panaszolta el Bemil a Zalai Közlöny 1936. szeptember 1-jei számában.

Pécs, Irgalmasok utcája 6. Ebben a házban halt meg Böhm Emil
Talán ez is közrejátszott abban, ami 1937 október 27-én történt. Ismerősei, kollégái szerint nem látszott semmi előjele, pedig nem hirtelen elhatározás volt, hiszen több búcsúlevelet is írt: ezen a szerdai napon, a kora délutáni órákban bérelt üzlethelyiségének hátsó, raktári traktusában az akkor hatvanhárom éves Böhm Emil felakasztotta magát.

A Pécsi Naplóban megjelent nekrológból idézek, ami elég dagályos ugyan, de nyilván olyan ember írta, aki jól ismerte őt – ezért érdemes beleolvasni. Szerintem a sírjánál elhangzott gyászbeszéd lehet, néhány fordulatából erre következtetek. Jules aláírással A dalos férfi fejfájára címmel jelent meg a Pécsi Napló 1938. október 31-i számában:

Nappal nagykereskedő volt a rövid- és norinbergi áru lázas birodalmában és fáradtságát esténkint, mint rajongó dalárdista, a dal mindent feloldó szárnyalásában, a karmesteri pálca áhitatában oldotta fel. Idealista volt – ezt zokogta most is megrázó búcsúlevelében. – És a háború után e vérző, megnyomorított országban a boldogulásért való küzdelemben az új idők nem az idealistáknak kedveztek. A patinás, százéves bolt összeomlott, redőnyszemei dübörögve csukódtak az elmúlás sötétjébe. A kereskedőre szakadt tragédiák egyik legszomorúbbja volt ez az összeomlás. Akkor is, ha talán valami része volt ebben annak is, hogy Böhm Emil idealista volt és nem tudott tíz körömmel megkapaszkodni a kereskedőt fenyegető örvény szélébe, amiért egyik kezével nem engedte el a karmesteri pálcát, amely a dal szerelmétől megszállott lelkét a létraharc füstölgő tárnájából a zene és a dal szféráiba röpítette.
 [...]
És a bolt után most eltűnt az örök mosoly is, halálba menekülésekor üzlete után e mosolytól is elbúcsúzott. Illés szekerén megbékélve pihen, az utolsó út halálos nyugalmával. Amiért így végezte, is meg kell neki bocsátani, mert idealista volt, ami majdnem egyet jelent a délibáb kergetésével. Nem ő tehet róla, hogy időnek előtte fáradt bele a versenyfutásba s arról sem ő tehet, hogy az élet kalászából ily vigasztalanul kicsépelték az ideálok valamikor dúsan termő magvait. Mélyen és nagyon belénk fáj ez a ravatal, amely a kereskedő tragédiáját és azt példázza előttünk, hogy íme, az elpusztíthatatlannak hitt mosoly is megtörik, ide vándorol és életünkből a temetőbe települ át lassan a mosoly országa.

Ekkor tehát 1937-et írtak. Ha Bemil életben marad 1944-ig, hetven éves koráig, sejthető, hogy nagy valószínűséggel mi lett volna a sorsa...

Egykori kanizsai barátja, dr. Lukács József piarista paptanár így vélekedett róla:

Ha valamikor Nagykanizsa kultúréletének története megíróra talál, ebből Böhm Emil neve, szerepe ki nem maradhat, mert Böhm Emil ott több volt az egyszerű városi polgárnál, az embernél, a nagykereskedőnél.

Ezzel szemben Nagykanizsa Böhm Emilnél sokkal fontosabb polgárai közül is számosat elfeledett. Pécs úgyszintén nem tartja számon, még a közelmúltban kiadott Pécsi lexikonban sem szerepel – igaz, nekik a zenei életben igazán sok nagyságuk van. De: Böhm Emil sokoldalúan és jól képzett zenész volt, szó sincs róla, hogy műkedvelő szintű lett volna. Ugyan nem állt a Bartók és Kodály nevével fémjelzett "új időknek új dalai" mellé: míg Kanizsán volt, nem is állhatott, hiszen ez a korszak akkor még éppen csak első lépéseit tette. De nem állt Pécsett sem, maradt a németes Liedertafel oldalán és számára a klasszikus zene lezárult a 19. század végén. Ám hatalmas lelkesedésével, zeneszeretetével és minőségi muzsikálásával példát mutatott, hogy hogyan lehet önzetlenül és magas színvonalon dolgozni egy városért – és ezt tősgyökeres pécsiként megtette Nagykanizsán is abban a jó tíz évben, míg nálunk élt. Nem kesergett, nem érezte magát száműzetésben, hanem cselekedett, lelkesedett és másokat is erre késztetett.

Távolabbról nézve kanizsai munkálkodása éppen kitöltötte annak az űrnek a nagy részét, ami nélküle lett volna a kóruséletben Ketting Ferenc fellépéséig. Formában tartotta addig is a kanizsai dalárdát, népszerűsítette a kórusban való éneklést, színesítette városunk társas életét. Közvetetten biztosan szerepet játszott abban, hogy Nagykanizsán a harmincas években már hat-nyolc felnőtt énekkar működött, melyek között – az Irodalmi Kör kórusán kívül – legalább kettő-három egészen jó együttes is akadt, és hogy Nagykanizsa egészen a második világháborúig egyértelműen Zala megye kulturális és zenei központja volt.
Így igazán megérdemli, hogy oly tragikusan eltűnt alakját felelevenítsük. Érdemeit ne nagyítsuk fel, de tartsuk látókörünkben. Nekem sokszor eszembe jut Bemil, ha a Polgári Egylet (Sugár út 3.) előtt megyek el, ahol annyit muzsikált, vagy hajdani boltja, a Fő utca és az Ady utca sarka felé járok...

A szűz primadonna 16.

2011. december 11., vasárnap

0 megjegyzés
Legutóbb ott hagytam abba az események ismertetését, hogy a berlini búcsúztató után Eugénia koporsója vasúton érkezett meg Nagykanizsára. Mint a Zala című újságban olvasható volt:
A szerencsétlen véget ért kedves művésznő Berlinből hazaszállított tetemeit szept. 16-ikán a reggeli órákban hozták be a déli vasúttársaság indóházából. [Azaz a mai nagykanizsai vasútállomásról. Mindez történt 1886 szeptemberében, hogy képben legyünk.]

Lássuk először a család által kiadott gyászjelentést:
Erdősy-Biba Nándor és neje, valamint Erdősy-Biba Kornélia, Erdősy-Biba Bálint ugy az összes rokonság nevében szomorodott szívvel jelentik felejthetetlen testvérük, illetve sógornője és rokonuk Erdősy-Biba Eugeniának, opera- és operette ének-művésznőnek folyó évi szeptember hó 9-én életének 27-ik évében Berlinben történt gyászos kimultát. A boldogultnak hült tetemei f. évi szeptember hó 16-án délután 4 órakor fognak (Battyány utca 2-ik számú házból) Hild S. I. nagy-kanizsai temetkezési vállalata által a helybeli r. kath. sírkertben a családi sírboltban örök nyugalomra tétetni. Az engesztelő szent-miseáldozat f. évi szeptember hó 17-én d. e. 10 órakor fog a Szt.-Ferencz rendiek plebánia templomában az Urnak bemutattatni. Kelt Nagy-Kanizsán, 1886. szeptember hó 14-én. Áldás és béke hamvai felett!

E gyászjelentéséből tudjuk, hogy a gyászház, ahol a búcsúztatás zajlott, a Batthyány utca 2. számú épület volt, amely egyébként ma is létezik:

Itt gyülekezett szinte egész Kanizsa 1886. szeptember 16-án...


A klasszicista lakóházat dr. Tersánczky József járási tisztiorvos a XIX. század közepén építtette s évtizedeken át lakta 1888-ban bekövetkezett haláláig. Valószínűleg itt béreltek lakást Erdősy Eugénia kanizsai családtagjai, három élő testvére, Nándor, Bálint és Kornélia közül legalább egyikük. Szerintem édesanyjuknak is itt lehetett az állandó lakása, amikor egyáltalán Kanizsán volt és Eugénia ide látogathatott haza a színházi szünetekben, legalábbis a halála előtti három-négy évben. Ezt abból gondolom, hogy a Zala című hírlap 1883. szeptember 15-i számában megjelent egy bizonyos Virághegyi József verse Erdősy Eugéniához. Ez a titokzatos költő szerintem azonos Tersánczky doktor József nevű fiával. Hogy miből gondolom ezt, hamarosan megokolom, de előbb lássuk a verset:

                    Virághegyi József: E-y E-a művésznő emlékkönyvébe

                    Távol a Hontól övedzi neved’ dicsfénye a hírnek,
                    Mert űzi itt ármány s érdek a Múzsa fiát.
                    Mégis e dicsfényből koszorút fűztél a Hazádnak:
                    Fény az, amit Te sötét fondorokért fizetél.

Szerintem a Batthyány utcai házban barátkozhatott össze ifjabb Tersánczky a szép énekesnővel; biztosan beszélgettek, Eugénia mesélhetett neki a pálya, az érvényesülés nehézségeiről, a színházi intrikákról és ez ihlette a verset.
S azért gondolom még, hogy Virághegyi azonos ifj. Tersánczkyval, mert Eugénia halálakor szintén jelent meg egy rövid vers, de ez már ifj. Tersánczky József neve alatt, amely stílusban nagyon hasonlít a korábbi vershez. Rímelnek a verscímek is: az első Eugénia emlékkönyvébe, a második emlékkövére.
Szerintem ez a kétsoros az egyik legszebb megemlékezés Eugéniáról. Ifjabb Tersánczky egy kicsit (vagy nagyon?) szerelmes is lehetett Eugéniába...
Olvassuk el most együtt ezt a második verset a Zalai Közlöny 1886. szeptember 25-i számának címlapjáról:





Ide is gépelem, ha valaki nehezen olvasná:

Csillag voltál... Csillag az égboltról ha lehullott:
      Egy szaladó fényív messze utána ragyog...

A Zala című kanizsai hírlap így tudósított Eugénia búcsúztatásáról és a temetésről:

A temetés délután 4 órára volt kitűzve. Már ezt megelőzően roppant néptömeg állta el a közeli utcákat s a halottas ház udvarát, hol különösen a hölgy közönség volt igen nagy számban képviselve. A részvét a legőszintébb módon nyilatkozott a felejthetetlen bájos művésznő szülővárosa részeről.[...]
A beszentelés és egy megható gyászdal eléneklése után megindult a beláthatatlan közönség a temető felé. A sírnál a berlini „Magyar Egyesület” koszorúját Bátorfi Lajos helyezte el a következő beszéd kíséretében: „Tisztelt gyászoló közönség! Még egy percet. A berlini „Magyar Egyesület” felkért, hogy e gyász szertartáson képviseljem, és nevében felejthetetlen színművésznőnk Erdősy Eugénia sírjára koszorút helyezzek. Midőn e szomorú megbizatásnak eleget teszek, szívem égető fájdalma között reszkető ajkamra a szót azon tudat adja, hogy a dicsőült szívének erényes érzelme örökcsillagként fog tündökölni a színművészet egén s a lelkének erején diadalmaskodott nagy szívérzelem tisztaságából pályatársai részére a kegyelet hervadhatatlan virágai fakadnak. Íme a berlini Magyar Egyesület sírodnál megjelenik, hogy a sokszor nyújtott művészi élvezetért tiszteletérzésének fájdalmas kifejezést adva, honleányi erényekben is gazdag szívedet elfedő sírhalomra koszorút helyezzen. Béke hamvaidon! Isten veled!”

És néhány részlet a Zalai Közlöny cikkéből:

A felejthetetlen művésznő hamvai f. hó 16-án érkeztek meg, temetése ugyanezen nap délután 4 órakor ment végbe, óriási néptömeg részvéte mellett. A koporsószállító halottas kocsi el volt árasztva a Berlinből hozott s a helyből küldött koszorúk özönével. [...]
A temetőben Bátorfi Lajos író tett egy szép koszorút a „berlini magyar egyesület” távirati megbízása folytán a tragikus sorsú művésznő sírjára. [...] Alig maradt ott szem könnytelenül. Az Erdősy-Biba család sírboltja a drága hamvakkal az általános részvét és kegyelet színhelye lett; fölötte virrasztani fog az emlékezet, mely soha nem múlóvá teszi a gyászt a korán elvesztett, erényekben gazdag és szinte páratlan művésznő sírhalma felett. Fényeskedjék neki ott túlnan az őt valóban megillető örök világosság!

Hát, az a jóslat nem teljesedett be, hogy Eugénia sírja felett soha el nem múlóan virrasztani fog az emlékezet, de erről majd máskor.

A sírról, amelyben Eugénia családtagjaival együtt nyugszik, e sorozat első részében mutattam fényképeket, ITT megtekinthetők.

Mai zenénk a francia Adolphe Adam: Giselle című klasszikus balettjének részlete. Története szerint egy fiatal gróf szerelmet hazudik Giselle-nek, aki belehal az igazság által okozott megrázkódtatásba. Ám megjelenik  a lelkifurdalástól gyötört fiatalembernek éjjel a temetőben, mint kísértet-menyasszony...


A szűz primadonna 15.

2011. december 5., hétfő

2 megjegyzés
Már Eugénia halálának estéjén és éjszakáján is terjedtek a hírek, reggelre jóformán egész Berlin tudomást szerzett a történtekről és nem sokkal később az okról is. Szabályos zarándokhely lett a kórház környéke, az emberek vitték a megemlékezés virágait. Közben Nagykanizsára is jutottak el kósza hírek, de Eugénia itt élő testvérei jónéhány óráig teljes bizonytalanságban voltak, hogy rémhír-e vagy valóság, amit hallottak. Visszakövetve az eseményeket, legalább az egyik testvér, aki valószínűleg Bálint volt, amikor kiderült, hogy igaz a halálhír, kiutazott Berlinbe az ügyek intézésére.

Eugénia berlini gyászszertartását szeptember 12-én, vasárnap tartották a Charité kórház kápolnájában. De előtte még megejtették a rendőrorvosi boncolást, amely ártatlannak találta Eugéniát.
Nyári Sándor, akiről már sok szó esett e sorozatban, így tudósította a kanizsaiakat a búcsúztatásról, ahol nyilván személyesen is ott volt:
Ma délután 4 órakor szentelték be a tetemet a Charité házi kápolnájában. A beszentelést – miután a kath. papok azt megtagadták, egy lutheránus lelkész teljesítette. Ezernyi és ezernyi néptömeg gyűlt össze, – a koszorúk, pálmaágak és babérlombok vagy négy kocsit töltöttek meg, – de mind még sem lehetett elvinni, nem volt hely – tehát ott maradt egy része. Este 7 órakor pedig a vonattal Nagy-Kanizsára utazott a tetem.
(Ma mi inkább "holttest"-et mondanánk...)
Felix Schweighofer
Arról, hogy a katolikus pap nem volt hajlandó a holttestet beszentelni, mert az áldozat maga dobta el magától az életet és luteránus lelkészt kellett hívni, az Eugéniáról 1932-ben megjelent német nyelvű könyv is írt. E könyv szerint a búcsúztatáson ott volt és gyászzenét játszott a Walhalla színház zenekara, énekelt a kórusa, és ott voltak az énekes-kollégák is. A könyv írója szerint egyik neves kollégája, Felix Schweighofer, akivel sokat szerepelt együtt, koszorúját Eugénia iránti tiszteletből magyar nemzeti színű szalaggal ékesítette. Szintén e könyv szerint szerint a lelkész arról beszélt: Eugénia azért dobta el magától az életet, mert úgy érezte, hogy a rágalmazással minden tiszteletet és szeretetet elvesztett a többi ember szemében. Ez ugyan nem így volt – mondotta –, de a fiatal, forróvérű magyar nő gyorsan, szinte gondolkodás, mérlegelés nélkül döntött.
A búcsúztató idején többezer ember állt a kápolna körül és végig a vasútállomás felé vezető Luisenstrassén. A gyászmenetet az elhunyt bátyja vezette, ezt szintén az ötven évvel később megjelent német könyvben olvashatjuk. De, mint már kinyomoztam, Erdmann Graeser, a könyv írója Eugénia halálakor tizenhat éves volt és Berlinben élt, nagyon valószínű, hogy ő maga is látta a gyászmenetet. A bizonytalanság azért van bennem, mert, mint már írtam Graeser könyve igazából regényes feldolgozása Eugénia élete utolsó hónapjainak és sok esetben nem lehet tudni, hogy az események tényleg úgy estek-e meg, ahogy abban áll.

Eugénia testvére, Bálint évtizedekkel később romantikus részletet mesélt el húga temetésével kapcsolatban:
Báró Hammerstein, egyik kikosarazott kérője, de azután is egyik legnagyobb tisztelője, hófehér atlasz menyasszonyi ruhába öltöztette, a koporsójába drága, csiszolt ezüst tükröt helyezett, amelynek ovális hátlapjára búcsúzó sorokat vésetett. (Zalai Közlöny 1932. július 3.)
E részlet kapcsán emlékeztetnék a 12. részben írtakra, miszerint még Bécsben megkérte Eugénia kezét ez az úr, de akkor Eugénia édesanyja nem egyezett bele a házasságba azzal az indoklással, hogy "mi egyszerű polgári család vagyunk, nem kell arisztokrata körökbe házasodni" – és milyen igaza volt... Talán szerencse is, hogy lánya halálát már nem érte meg. Másrészről az is lehet, ha az anya még ezen események közben is ott lehetett volna Eugénia mellett, talán nem menekül a halálba...

A berlini búcsúztató után néhány órával Eugénia koporsóját feltették egy vasúti kocsiba. Mint az újság írta, olyan rengeteg virággal halmozták el, hogy annak csak egy része fért be a koporsón kívül a vagonba, Eugénia így is egy egész virág-erdőben tette meg a hosszú utat Berlinből haza, Nagy-Kanizsára. Ott koporsóját szeptember 16-án a reggeli órákban vitték a vasútállomásról a gyász-házba.

Legközelebb innét folytatom.

Mai zenénk Dido búcsúja Purcell: Dido és Aeneas című operájából. Az opera szerint Dido is egy férfi miatt dobta el életét s így búcsúzik barátnőjétől: Emlékezz rám, de felejtsd el sorsomat...
Most szimfonikus zenekarra hangszerelve halljuk:


A szűz primadonna 14.

2011. november 23., szerda

0 megjegyzés
Miután fény derült főhősnőnk, Erdősy Eugénia öngyilkosságának okára, egy kicsit elkalandoztam itt a blogban más témák felé. De halálával még nincs vége a történetnek, érdemes a további eseményeket is áttekinteni.
Akkor fogjunk is neki. Annak, aki szeretné újraolvasni a sorozatot, hogy felfrissítse emlékezetét, azt ajánlom, hogy itt, a blog jobb oldalán, a Címkék felirat alatt keresse meg az E betűs tárgyszavak között Erdősy Eugénia nevét és kattintson rá, ott előjön valamennyi rész. Sőt, mivel ilyen sokáig hallgattam ebben a témában, ennek a cikknek a legvégén, a zene után csinálok egy külön tartalomjegyzéket, onnét még egyszerűbb lesz az egyes részeket visszaolvasni.

Eugénia tehát 1886. szeptember 9-én a késő este, több órával öngyilkossági kísérlete után nagy szenvedések közepette elhunyt a berlini Charité kórházban. Megpróbáltam utánanézegetni: ez a kórház ma az egyik legnagyobb egyetemi kórházkomplexum Európában. Még 1709-ben I. Frigyes porosz király alapította. Hogy az az épülete megvan-e, ahova akkor Eugéniát szállíthatták, csak komolyabb helyszíni kutatásokkal lenne kideríthető, hiszen az intézmény azóta rengeteg változást, bővülést, illetve háborús kárt és újjáépítést ért meg.

Próbáltam berlini, de legalábbis német nyelvterületen megjelent korabeli újságokat előkotorgatni az internetről, miként számoltak be Eugénia haláláról, hogy ne csak Nyári Sándor tudósításaira hagyatkozzunk, ám mindössze egyetlen egyet sikerült találnom. Ez a ratzeburgi hercegség hetilapjának (Wöchentliche Anzeigen für das Fürstenthum Ratzeburg) 1886. szeptember 14-i száma, amely a következőket írta:
Eine der beliebtesten Berliner Sängerinnen, die erst 26jährige Eugenie Erdösy, hat sich Donnerstag abend in einer Droschke im Tiergarten erschossen. Die Revolverkugel drang durch das Auge in's Gehirn und trat der Tod nach einigen Stunden ein. Die Ursache des Selbstmordes ist Liebesgram. Die Künstlerin, eine geborene Ungarin, lebte in den besten Verhältnissen.

Ami körülbelül ezt jelenti:
A berliniek egyik legkedveltebb énekesnője, a 26 éves Erdősy Eugénia csütörtökön este a Tiergartenban egy kocsiban agyonlőtte magát. A revolvergolyó a szemén keresztül az agyba fúródott és a halál néhány óra múlva bekövetkezett. Az öngyilkosság oka szerelmi bánat. A magyar születésű művésznő a legjobb anyagi körülmények között élt.

Összevetve ezt a kis tudósítást az eddig megismert forrásokkal, annyi különbséget látok, hogy korábban úgy olvastam, hogy Eugénia kiszállt a bérkocsiból, amellyel a parkba vitette magát és ott egy bokor takarásában követte el tettét.

Eugénia halálhíre bejárta gyakorlatilag az egész világot. Két hónappal később például ez jelent meg a Melbourne-ban kiadott The Argus című lap november 13-i számában.
Sajnos, nagyon rafináltan tették fel a képet a netre: kimásolni csak úgy lehetett, hogy lemaradt a hasáb eleje. Azért ide illesztem, mert jórészt olvasható, de előtte megadom a fordítást:
A népszerű fiatal színésznő, Biba Eugénia, aki Erdősy név alatt játszott és énekelt a berlini királyi operában, szeptember 9-én öngyilkos lett a mondott város állatkertjében, revolvergolyót röpített a fejébe. A golyó elvágta az egyik szeme mögötti látóideget és az agyban állt meg. Néhány óra múlva váltotta meg szörnyű szenvedéseitől a halál. Több levelet találtak nála, amelyek megmagyarázták tettének okát, a szerelmi csalódást. Az elhunyt a berlini közönség nagy kedvence volt.





Ez a híradás csak berlini első állomáshelyét említette, magyarosított vezetéknevét pedig eltorzította, de honnét is tudhatták volna angolul beszélő újságírók, hogy mi a helyes névalak... 

Magyarországról egy országos lapból is hozzunk egy példát, ez pedig a Vasárnapi Újság tudósítása 1886. október 24-i számában:

Egy öngyilkos magyar művésznő.
A szinmüvészi pályán szépen indult tehetséges fiatal magyar nő szomoru végéről hoztak nemrég jelentést a berlini hirlapok. Erdőssy Eugéniát, ki müvészetével meghóditotta a berlini szinházlátogató közönség kegyét gyilkos golyótól szétzuzott fejjel találták meg holtan az ottani állatkertben. A méltatlanul megsértett női méltóság fölötti elkeseredés adta kezébe a fegyvert, mely ifju életének véget vetett. Attól jött a bántalom, a kitől a legkevésbé várhatta s a kitől az leginkábbb fájhatott: vőlegényétől. Ezzel egy év óta jegyben járt s ez bizonyára csak a viszony fölbontásának ürügyeül illette oly alávaló váddal, melyet szüzi szemérme el nem viselhetett. Azzal az agyába röpitett golyóval vágta rágalmazója arczába a megdönthetetlen czáfolatot.

Ezután a lap ismertette röviden Eugénia pályáját, de azt most nem idézem, mert több helytelen adat is van benne. Mint ahogy az idézett részben sem stimmel az, hogy Eugéniát holtan találták volna tette elkövetésének helyén. Bár úgy találták volna, kevesebb szenvedésben lett volna része...

Legközelebb búcsúztatásáról és temetéséről számolok be.

Mai zenénk az Intermezzo Puccini: Manon Lescaut című operájából. Szerintem nagyon ideillik:

 



A sorozat eddigi tartalomjegyzéke:


1. rész: Bevezetés


2. rész: Eugénia családja


3. rész: Eugénia gyermek- és tanulóévei


4. rész: Eugénia pályakezdése


5. rész: Első berlini szerződése, majd a pesti Népszínházban


6. rész: A királyné csipkekendője Bécsben


7. rész: 1881 nyara


8. rész: Ismét Berlinben, 1881/83


9. rész: A Walhalla színházban + szerepeinek jegyzéke


10. rész: Eugénia földije, Nyári Sándor Berlinben


11. rész: Eugénia öngyilkosságának híre


12. rész: Előzmények


13. rész: Az öngyilkosság oka


14. rész: ez a mai írás :)


És egy sorozaton kívüli, de kapcsolódó írás: Német nyelvű könyv Eugéniáról

A szűz primadonna 13.

2011. október 16., vasárnap

0 megjegyzés
Eugénia öngyilkossága után alig egy-két nappal már ki is derült borzasztó tettének oka, ami valóban összefüggött grófi vőlegényével. A sebesült primadonnánál ugyanis búcsúlevelet találtak, amelyet Berlin rendőrfőnökéhez intézett. Ebben a levélben az a kérése állt, hogy holttestét vessék alá rendőrorvosi vizsgálatnak és konstatálják női becsületét. S ahogy később a nagykanizsai Villányi Henrik fogalmazott: És megállapították erényességét ott, hol gonosz rágalmazók becstelenségét keresték.

A rejtély egy része tehát megoldódott: abban a világban – 1886-ot írtak! – Eugénia semmilyen más módot nem látott szüzességének igazolására.

Nyilvánvalóan vőlegénye kételkedett benne ebből a szempontból. Nyári Sándor alig egy-két nappal Eugénia halála után a következőket tudta meg az énekesnő házvezetőnőjétől:
... csütörtökön, szeptember 9-én ama famosas gróf, ki már egy év óta jegyese volt, meglátogatta; neve gróf Strachwitz Adalbert ...
A látogatás délután történt meg, s nagyon izgatott párbeszéd folyt le félóra alatt a gróf és a művésznő között, s mikor a gróf távozott, nagy levertség volt észlelhető a művésznőn, mit azonban az palástolni igyekezett. Ezután elégette a gróf leveleit; íróasztalához ült s három levelet írt: egyet házi asszonyának, egyet a királyi rendőrigazgatóságnak, egyet – valószínűleg a grófnak. Elegáns fekete selyemruhába öltözött s szokása ellenére egyedül távozott hazulról.
... bérkocsiba ült s a kocsisnak megparancsolta, hogy az állatkertbe hajtson: itt a művésznő elhagyta a kocsit, egy oldali bokorba rejtette magát s a következő pillanatban már egy pisztolylövés detonatiója hallatszott a bokorból.
(Zalai Közlöny 1886. szeptember 18.)

Amit viszont valószínűleg már soha nem fogunk pontosan megtudni, az vőlegényének indítéka.
Lehet, hogy tényleg szívből szerette a lányt, ám környezete meg akarta akadályozni, hogy színésznővel kössön házasságot. Ezért gonosz pletykákat keltettek Eugénia körül, ami felkeltette a gróf féltékenységét s kételkedését menyasszonya tisztaságában. Hiszen, ne feledjük, az operettszínpadon éppen az volt Eugénia dolga, hogy meghódítsa az éppen aktuális darab bonvivánját! A primadonna halála után fél évszázaddal megjelent életrajzi regény, Erdmann Graeser könyve ezt a változatot valószínűsíti.
Egy másik forgatókönyv szerint, amit viszont éppen Eugéniához közel állók erősítenek meg, a gróf megbánta, hogy eljegyezte az énekesnőt, akit így sem tudott az ágyába csábítani. Állítólag amúgy is csapodár férfi volt, s amíg Eugénia testvéreinél Kanizsán időzött, sokat forgolódott a színházi táncosnők körül. Amikor Eugénia visszatért Berlinbe, ezt rögtön besúgták neki. Ekkor került sor indulatos beszélgetésére vőlegényével, aki – legjobb védekezés a támadás alapon – menyasszonyát vádolta csapodársággal. Nyári Sándor ezt a változatot támasztja alá. Több, mint négy évtized elmúltával Eugénia öccse, a már nagyon idős Erdősi Bálint, Nagykanizsán köztiszteletben álló nyugdíjas tanár és iskolaigazgató is erről számolt be a város hírlapjában (egy hibáktól hemzsegő cikkre válaszolva):
Nővérem minden évben hazajött Kanizsára, innét szokott pihenni menni Balatonberénybe, ahol akkoriban még csak 10-12 család nyaralgatott. A szomorúvégű 1886. szeptember 1-én is innen utazott vissza Berlinbe. Ott nyomban besúgták neki, hogy távolléte alatt a vőlegénye kis kóristalányoknak udvarolgatott. Ezen történt köztük az összetűzés. Szegény nővérem lakásadó háziasszonya elmondta nekünk, hogy a gróf a vita hevében csak ennyit kiáltott Eugénia felé: „Te sem vagy jobb a többinél!”
Ezen sértődött meg olyan halálosan az én érzékeny lelkű nővérem.
Ezután elváltak. Eugénia minden holmiját, útitáskáiba csomagolva, még a kulcsokat is külön kemény lapra felvarrva, levél kíséretében hazaküldte Kanizsára. Még két levelet írt. Egyet gróf Wedl-nek és egyet a rendőrségnek, melyben kérte, boncolják fel, hogy tisztaságáról meggyőződjenek.
Ezután a berlini állatkertbe ment, ahol később a bokrok között átlőtt fejjel találtak reá.
(Zalai Közlöny, 1932. július 3.)

Még egy megjegyzés a tragikus tett színhelyéről: a "Tiergarten" jelentése valóban állatkert. Ám e kifejezés alatt a berliniek mást értenek: egy, a belvárosban ma is meglevő, hatalmas kiterjedésű parkot. Állatok nincsenek ott, azokat a Zoo-ban lehet megtekinteni, ám mivel a terület évszázadokkal korábban királyi vadászterület volt, így maradt rajta ez a név. Eugénia jól ismerte a helyet, sokat lovagolt itt korábban:



A következőkben búcsúztatásáról és temetéséről fogok beszámolni.

Mai zenénk, bár közvetlenül nem kötődik Eugéniához, hangulatilag mégis nagyon ideillik. Hallgassuk meg a Meditation című zenekari részletet Massenet: Thais című operájából:


A szűz primadonna 12.

2011. október 10., hétfő

2 megjegyzés
Erdősy Eugénia 1886. szeptember 9-én elkövetett öngyilkosságának hírére egész Berlin felbolydult s megindultak a találgatások. A lehetséges előzmények közül annyit tudni lehetett, hogy "a szép Jenny" egy év óta egy fiatal gróf menyasszonya volt.

Eugéniának már Bécsben is voltak arisztokrata hódolói, közülük az egyik feleségül is kérte. Anyja, Magdolna asszony, aki híressé vált leányával élt Eugénia külföldi állomáshelyein,  józan tanácsot adott: mi egyszerű polgári család vagyunk, nem kell olyan körökbe beházasodni, ahol lenéznék a származásodat. Eugénia akkor hallgatott anyjára és kikosarazta kérőjét. Évekkel később azonban, úgy tűnik, komolyan beleszeretett gróf Adalbert von Strachwitz-ba, a berlini dragonyosok délceg főhadnagyába. Mint Eugénia öccse, Bálint e tényeket sok-sok év múlva nyilvánosságra hozta, 1885 nyarán édesanyjuk halálos betegen csak azért egyezett bele az eljegyzésbe, mert a grófnak már nem éltek a szülei, nem voltak testvérei s így remélte, hogy lánya elkerülheti a közvetlen családi lenézést.
Azon a nyáron Biba Magdolna meg is halt, Eugénia egyedül maradt a nagyvilágban. Utolsó nyarán, 1886-ban régi szokása szerint hazalátogatott, ekkor már csak testvéreihez. Kanizsán felkereste őt az Irodalom- és Művészetpártolók Körének vezetősége hogy üdvözöljék s egyúttal felkérjék, adjon most is koncertet. Eugénia kitért a kérés elől, mert még gyászt viselt édesanyja halála miatt. Megígérte azonban – amint Nyári Sándor is elmesélte az elmúlt alkalommal idézett cikkben –, hogy októberben újra hazalátogat: szeretne Kanizsán lenni szüretkor és akkor a hangversenyt is bepótolja. Ám erre már nem kerülhetett sor, hiszen szeptember 9-én meghalt.
Eugénia e legutolsó nagykanizsai látogatásának több epizódjára is visszaemlékezett egy idősebb férfirokona. Néhányat idézek belőle, bár nehéz megállapítani, hogy a mesélőt befolyásolta-e Eugénia halálának tragikus ténye és módja vagy sem, hogy esetleg nem színezett-e ki utólag dolgokat. Érzelmileg mindenképpen erősen érintett volt az illető, de azért reméljük, hogy tényeket nem ferdített el. Ez a cikk Kanizsa másik hírlapjában, a Zala címűben jelent meg 1886. szeptember 19-én.
Íme néhány részlete:

Alig magyarázható meg, hogy ez a fenséges nőiességében mintalány, mindig forgópisztolyt hordott magánál.
Egy ízben kérdeztem az okát.
„Nézze csak, kis komámasszony; hogyan hogy ez a rút fegyver mindig vele van, nem illik ez a félelmetes portéka a Kegyed gyengéd kezébe.”
„Hohó, maga azt nem tudja – szólt enyelegve – én gazdag vagyok ám, nekem nagy kincsem van. Ez – s rámutatott a pisztolyra – ez a leghívebb barátom, ez megvéd engem.”
… És ez a barátja hű maradt. Megszabadította oly hitványan, méltatlanul megsebzett szívének a fájdalmaitól…
                                                *
Egy ízben túláradó jókedvében találtam.
„No – szólt tréfás fontossággal – most megmutatom a vőlegényem arcképét.”
És elővette gróf Strachwitz berlini aristokratának fotografiáját.
„Már tudja aranyos kis komámasszony, én mégis haragszom magára.”
„No no – aztán miért.”
„Hát bizony, miért választotta azt a németet.”
„Huh nini a Lenkey! nem élünk most 48-ban.”
„Igaz, de azért mégis csak áll az az igazmondás a németről, hogy „mégis [huncut]"
– "Hát az én németemet csak szeresse egy kicsit, az én kedvemért…"
Most már a halál az ő vőlegénye, és az a közmondás még igazabb.
                                                *
Legemlékezetesebb az a valóban ominosus kis eset, a minek utolsó búcsúzásakor voltam tanúja.
Válni kellett, a kötelesség hívta vissza a színpadra – Berlinbe.
A búcsúzáskor feltűzte óráját a lánccal együtt, mely jegyesének volt ajándéka. A mint keblére tűzi az órát, a lánc valahogy hirtelen kettészakadt.
Erdősy Eugenia élénkpiros arca szinte halott halaványra vált.
„Jaj istenem”, – szólt megdöbbenve – nézze, ketté szakadt a lánc.”
„Eh, ne legyen olyan babonás” – iparkodtam őt megnyugtatni.
„Ah, mi művésznép igen babonásak vagyunk; én igen babonás vagyok, sokat hiszek benne! A lánc elszakadt, ez rossz jel."
Hiába volt minden igyekezetünk, hogy figyelmét a tárgyról eltereljük, még azután is egyre mondogatta mélabús mosollyal:
„A lánc elszakadt… elszakadt. Ez rossz jel.”

Folyt. köv.! 

Most sem maradunk zene nélkül. Mióta Eugéniával foglalkozom, igencsak feltámadt bennem a vágy, hogy el kellene menni Berlinbe... Hát ebből most annyi lehetséges, hogy találtam egy szép foto-összeállítást Berlin nevezetességeiről, s alatta nagy kedvencem, Plácido Domingo énekli Kálmán Imre: Marica grófnő-jéből a "Hej, cigány" részletet. 1'11"-nél röviden látjuk a berlini operaházat (ahol a fényképek készítésekor éppen Domingo vendégszerepelt), amelynek rövid ideig, amikor még királyi operaháznak hívták, Eugénia is tagja volt. Aki készítette ezt a szép klipet, sajnos nem engedte meg, hogy a szokásos módon tegyem ki ide, de azért túl lehet járni az eszén: egyszerűen idemásolom a linket, CSAK RÁ KELL KATTINTANI A NAGYBETŰS RÉSZRE.


A szűz primadonna 11.

2011. szeptember 30., péntek

0 megjegyzés
Lassan, de biztosan haladunk Erdősy Eugénia élete utolsó napja felé... s ez a nap 1886. szeptember 9., csütörtök.

10-én először csak kósza hírként, majd megerősített bizonyosságként járta be a várost a hír: a berliniek kedvence, "die schöne Jenny", a szép Jenny 9-én, csütörtökön este 7 óra körül a berlini állatkert hatalmas parkjának egy néptelen helyén egy – sajnos rosszul irányzott – revolverlövéssel próbált véget vetni életének. A lövés félresikerült, de azért annyira nem, hogy ne okozzon súlyos szenvedéseket Eugéniának, aki néhány óra múlva meghalt a közeli Charité nevű kórházban. Több forrás is egybehangzóan írja le, hogy a primadonna jobb kezében volt a fegyver, a golyó a halántékon át lefelé haladt, szétroncsolva a jobb szeme mögötti izmokat, majd az orr alatt a bal arccsontban állt meg.
A lövés zaját lovasrendőrök hallották meg, ők vitték be a kórházba, ahol egy ideig – éppen az arcsebe miatt – fel sem ismerték, hogy kiről van szó. Közben Eugénia pillanatokra magához tért, s amikor megértette, hol van, azt mondta az orvosnak: "Jaj, az Istenért, meg ne mentsen!" (Ez két forrásból is tudható: így mesélték el másnap a tragédia után tudakozódó Nyári Sándornak és ugyanez olvasható az Eugéniáról 50 évvel később megjelent könyvben is.) Az orvos annyit tehetett, hogy a golyót eltávolította, ám Eugénia nagy szenvedések után néhány óra múlva belehalt súlyos sebébe.

A külvilág számára a hír vétele után az első órák a megrendülés mellett a teljes értetlenségé voltak. Ahogyan földije, Nyári Sándor is megfogalmazta a Zalai Közlöny számára küldött első tudósításában:

A szeptember 9 és 10-iki közti éjjel megdöbbentő hír terjedt el a német birodalmi fővárosban, melyet a 10-iki reggeli lapok megerősítettek. A távirda drót aztán elvitte a hírt a szélrózsa minden irányában, hogy a Walhalla-színház első rangú primadonnája kiszenvedett, megszűnt élni. Az az édes ajak már nem nyílik meg, hogy bájos énekével felvillanyozza hallgatóit, nem mosolyog már az üde szép arca, hogy környezetét a legédesebb varázs hatalma alatt fogva tartsa, ama pajzán társalgási modor, az örökös kedélye-enyelgés megszűnt, felváltotta a halál, mely örökké merev karjába zárta…
Az első pillanatban talány volt az a rettenetes cselekedet, senki sem találta meg kulcsát: mi lehetett annak oka, hogy Erdősy Eugenia, a vetélytársai által méltán irigyelt művésznő, kinek lábaihoz rakta le a közönség hódolatát, hogy ez az ünnepelt leányka pisztolylövéssel vessen véget életének? – Ifjúsága, művészi ereje és tündöklő szépsége teljében, dicsősége és művészi pályája fénypontján, tisztelve mindenkitől, kedvező anyagi körülmények között, vajjon mi vihette a szerencsétlen művésznőt a halálba, mely gondolat nyomhatta kezébe a pisztolyt, melylyel viruló életének oly gyorsan vetett véget?

Ugyanebben a cikkben Nyári Sándor elmeséli, hogy éppen a tragédiát megelőző napon járt Eugéniánál. Nyáriról már írtam, hogy zalai származású, akkor éppen a berlini egyetemen tanuló fiatalember volt, s ilyen minőségében a kanizsai Zalai Közlöny című hírlap önkéntes tudósítója. Az ő révén sok részletet ismerünk Eugénia tragédiájáról.

Még múlt szerdán, szeptember 8-án, e sorok írója a délutánt a művésznő lakásán töltötte, s csak esti 1/2 7 órakor távozott; víg volt mint mindenkor, beszélt közeli vendég szerepléséről, s a szüretről, melyen Nagy-Kanizsán óhajtott lenni. Ekkor akart ott jótékony célra énekelni, beváltandó az „Irodalom és Művészetpártoló egyesületnek” tett ígéretét; a nyáron otthon létekor nem tehette meg, mert elhalt anyja után gyászban volt. – Este a színházba ment, hogy a „Dubarry grófnő” premierjén jelen legyen s ott is jól mulatott. – Ki hitte volna, hogy 24 órával később e nemes, jótékony művésznő már a halállal fog vívódni?

(Az idézet forrása a Zalai Közlöny 1886. szeptember 18-i száma; a cikket Nyári Sándor 12-én írta.)
 
Az első pillanatban rejtélyes tett okára aztán Eugénia búcsúlevelei révén hamarosan fény derült ...

Innét folytatjuk!

Mai bejegyzésem végére sikerült egy igazi ritkaságot találni, amely felidézheti  bennünk az Eugénia-korabeli színházi előadások légkörét. Szabó István Oscar-díjas Mephisto című filmjéből nézzük meg azt a részt, amely Millöcker: Dubarry című operettjének előadásán játszódik. Igaz, néhány évtizeddel később, mint az e sorozatban felidézett korszak, de szerintem annyira nem lehetett más a hangulat!