A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hangverseny. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hangverseny. Összes bejegyzés megjelenítése

A Zöldfa szálló 4.

2019. augusztus 15., csütörtök

0 megjegyzés
Már volt szó róla, hogy a mai Bolyai Iskola épülete a 19. század derekán városunk közismert szállodája volt. Emeleti karzatos nagyterme adott otthont a Kanizsán rendezett báloknak és különféle előadásoknak, rendezvényeknek.



Az előző részeket itt olvashatjuk vissza:

1. rész: A Zöldfa mint a városi társas-élet színhelye

2. rész: A Kanizsai Dalárda a Zöldfában

3. rész: Színházi előadások a Zöldfában

Sorozatom mostani részében a régi Zöldfa szállóban egykor megrendezett hangversenyeket fogjuk áttekinteni.

1862. december 27-én a bajai származású, Franciaországban élő, akkor tizennégy éves Henri Ketten (Ketten Henrik) gordonkaművész adott koncertet zsúfolt nézőtér előtt. A sajtó így emlékezett meg fellépéséről:

Ritka élvezet volt ez azért is, mert míg más alkalmakkor a műbarát gyönyörét nem kevéssé zavarta a padok üressége, Ketten neve megtöltötte a termet, s ily számos közönséget mostanában nem láttunk hangversenyen. Mit szóljunk játékáról? Nem érezzük magunkat hivatva a bírálatra, oly hatást gyakorolt az reánk, mint elröppenő tündéries álom, mely ha megszűnt, a tőle való megválás, a veszteség mély érzetét hagyja hátra a kebelben. A közönség türelmetlenül várta a kezdetet, s amikor a már szép külsejével is elragadó ifjú megjelent, a várakozás tetőpontra hágott. Megzendültek az élettelen hangszer húrjai s míg a halk ömlengéssel folyó bájos hangok a Mohamedán képzelt tündérvilágába helyezték a figyelőt, majd ismét a hangok viharjai ráztak fel ábrándszerű állapotunkbóls lelkesülést ébresztettek kebleinkben, mely főfokát érte, midőn a hangversenyző közkívánatra a Rákóczy indulót játszotta el. Tapsvihar s a lelkesült keblek harsogó éljenei jutalmazták a jelest. (Zala-Somogyi Közlöny 1863. jan. 1.)

1863. május 16-án és 17-én két hangversenyt is adott a Zöldfa nagytermében Erkel Bánk bánjának első Melindája, a magyar operajátszás egyik legnagyobb alakja, Hollósy Kornélia.



A magyar csalogánynak nevezett énekesnő 1862-ben kezdte meg végleges búcsúját az operaénekesi pályától. Ekkoriban már majdnem egy évtizede férjnél volt, gyermekei születtek, s családjának kívánt élni. Búcsúzóul két éves, csak kis megszakításokkal könnyített országjáró körutat tett, s ennek során jutott el Kanizsára, ahol majdnem egy hetet töltött el. Szállása is a Zöldfában lehetett. Itteni hangversenyeinek műsora nem maradt fenn, de gyanítható, hogy körülbelül ugyanazokat énekelte, mint néhány nappal korábban Kaposváron, amit rögzített a Zala-Somogyi Közlöny. Így például Linda cavatináját Donizetti: Linda di Chamounix és Rosina cavatináját Rossini: A sevillai borbély című operáiból. Az izzó hazaszeretetéről is ismert művésznő repertoárján mindig tartott magyar dalokat, bizonyára Kanizsán sem hagyta ki ezeket. Idézzük ismét Kanizsa hírlapját:

A nagy művésznő megérkeztének híre a körülfekvő megyék távol vidékeiről is összegyűjté a közönséget, s habár a helybeli lakosság nem volt is kellőleg lelkesülve, az izraelita közönséget pedig alig képviselte néhány család, a terem mégis zsufolásig tömve volt. Tapsvihar s koszorukkal lőn üdvözölve a lángoló honszerelmű hölgy, ki megvetve a külföld kinálkozó dicsfényét, nem követé a hulló meteorként csak néha néha nagy zajjal hazatekintő magyar eredetű művészek példáját, hanem megmaradva nemzete szerény körében; bájos hangja kedves nyelvünkön zengedezé örömünket, búnkat. (Zala-Somogyi Közlöny 1863. máj. 10.)

Első estjén korabeli szokás szerint helyi kötődésű közreműködő is fellépett, mégpedig az akkor már veterán muzsikusnak számító keszthelyi Svastics János, a verbunkos stílus jeles hegedűse és zeneszerzője. Hollósy második hangversenye után nagy táncmulatságot rendeztek a Zöldfában, ahol a helyi Grünbaum József zenekara mellett vendégként a nemzetközileg is ismert Patikárus testvérek cigányzenekara működött közre.

1863. június 28-án újra a magyar zenei élet élvonalába tartozó művészek koncerteztek a nagyteremben: Doppler Ferenc és öccse, Doppler Károly, a kiváló fuvolaművészek, valamint Siposs Antal zongoraművész. 

A Doppler-fivérek


A Zala-Somogyi Közlöny a korban szokásos romantikus szóvirágok mellett így méltatta Doppleréket, akik minden bizonnyal saját társulásuk számára két fuvolára írott műveiket adták elő:

… sok idő kívántatik ahoz, míg az ily elbájoló és lelket idéző bűvszerű hangok, emlékeinkből elmosódnak. (Zala-Somogyi Közlöny 1862. júl. 10.)

Siposs Antal néhány évvel korábban még Liszt Ferenc egyik legkiválóbb növendéke volt Weimarban. Világosi cimbalom című, ismert magyar dalokra írott saját zongoraparafrázisa olyannyira elbűvölte a közönséget, hogy még tapsolni is elfelejtett; csak akkor tört ki a viharos tetszésnyilvánítás, amikor a művész távozni készült a pódiumról.

1867-ben és 1870-ben zongoraestet adott a Zöldfában Bakody Lajos győri születésű zongoraművész. Szintén többször lépett ezen a helyszínen pódiumra a Kletzer Feri néven szerte a világban koncertező csellista feleségével, a szavalóművész Valériával. 

Visszatérve a zongoristákhoz, 1869-ben két estén is fellépett Bánfi Rezső, a sajtó szerint hét, valójában nyolc éves gyermek-zongoraművész. A helyi lap tudósítója a csodagyermekekkel szembeni ellenérzéssel ment el a hangversenyre, de lelkesen távozott:

... e geniális ifjú a szó szoros értelmében meglepett bennünket zongora-játékával, kitörő lelkesedéssel hívtuk is ki minden egyes darab után. (Zala-Somogyi Közlöny 1869. ápr. 17.)

1871-ben két alkalommal is hallhatta a kanizsai közönség a magyar zenei élet egy érdekes figuráját, a hét évig tartó külföldi útjáról éppen hazatért Nagy Jakab tilinkóművészt, akiről Jókai Mór is megemlékezett Szép Mikhál című regényében (a 11. fejezetben). A jeles muzsikus előszeretettel játszott ritka, magyar, román és tót népzenészek által használt hangszereken koncertpódiumon is, muzsikájában népi dallamokat feldolgozva. Kanizsai koncertjén közreműködött a Zöldfa „házi” zenekara, Grünbaum József vezetésével.

Néhány kiváló külföldi előadónak is tapsolhatott a közönség a Zöldfában. Louis Eller, az osztrák születésű, Párizsban élő, akkor harmincnégy éves hegedűvirtuóz két koncertjéről csak a Thúry György Múzeumban őrzött szórólapot ismerjük.



Biztosan több komolyzenei esemény is volt a Zöldfában ezekben az időkben, ám helyi hírlap hiányában ezek nagyrészt felderíthetetlenek. Pontosabb értesülésekkel 1862, a Zala-Somogyi Közlöny megindulása után rendelkezünk.

Így Paulina Castri, a párizsi nagyopera tagjának hangversenyéről, aki 1868. december 1-jén zsúfolt ház előtt Donizetti- és Bellini-áriákban hallatá bűbájos énekét. (Zala-Somogyi Közlöny 1868. dec. 5.)

1875. november 21-én kevesebb, ám műértő közönség hallgatta meg Európa akkori egyik legjobbnak számító kamarazenei társaságát, a Firenzei vonós­négyest, amely a műfaj mesterművei közé tartozó egy-egy Haydn-, Mozart- és Beethoven-kvartettet adott elő.

A többszörösen megújuló tapsvihar élénken tanusítá, hogy a remek játékot a műértő közönség átérezé (Zalai Közlöny 1875. 11. 25.)

Hát ilyen hangversenyélet volt Kanizsán a 19. század derekán...

A Medgyaszay Ház története 5.

2017. február 17., péntek

0 megjegyzés

A Városi Színház 1927-es megnyitásával Nagykanizsa egy újabb hangverseny-helyszínhez is jutott, bár a koncertek nagy részét továbbra is a Polgári Egylet nagytermében (Sugár út 3.), illetve a Kaszinóban (Ady utca 7.) tartották. A fontosnak, reprezentatívnak számító eseményeket azonban itt rendezték meg.

Forrás: Közti.hu

A színházterem többször is volt tanúja az Irodalmi és Művészeti Kör keretében működő énekkar és szimfonikus zenekar fellépéseinek. A zenekart 1921-től 1936-ig (közben kis megszakítással), a kórust 1924-től három évtizeddel későbbi megszűnéséig a polgári iskola tanára, majd igazgatója, Ketting Ferenc vezette.

Az itt látható két csoportkép még 1925-ben készült. Ketting Ferenc mindkettőn az első sor közepén ül.


A vegyeskar a Színházi Élet 1925. 2. számában



A zenekar a Színházi Élet 1925. 52. számában


Ketting már a színház megnyitása előtt olyan hangversenyekkel lépett Kanizsa közönsége elé, mint 1925-ben a teljesen helyi erőkkel megvalósított Teremtés című Haydn-oratórium keresztmetszete (ebből az alkalomból készült a két fenti fénykép). Az 1930-as évek második felére kórusát az ország egyik legjobb vegyeskarává tette, amely országos versenygyőzelmek után 1940-ben a Király-díjat is elnyerte. Ketting volt Kanizsán az új magyar zene első propagátora. 1938 májusában a színházteremben ő rendezett először kizárólag Kodály Zoltán műveiből álló hangversenyt, ahol olyan remekművek hangzottak fel vezényletével, mint a Jézus és a kufárok és a Liszt Ferenchez (két évvel később ezek interpretációja hozta el a kórus számára a Király-díjat), a Mátrai képek vagy a Székely keserves.
Ketting Ferenc személyéhez kapcsolhatóan a város zenei életének nagyon fontos eseményei zajlottak a színházban 1937 és 1942 között: az Éneklő Ifjúság hangversenyei. Ketting volt e zenei mozgalom dél-zalai meghonosítója. Az első, 1937. június 7-én megtartott hangverseny előtt a tanár-karnagy terjedelmes cikket írt a Zalai Közlönybe Mi is az az Éneklő Ifjúság? címmel, amelyben Kodály elveinek pontos és közérthető ismertetését és értékelését adta. Az első koncerten részt vett valamennyi kanizsai iskolai énekkar, valamint hat környékbeli falusi elemi iskola kórusa. A színházteremben tartott hangverseny után nyolcszáz gyermek az épület lépcsőin állva, Ketting Ferenc dirigálásával összkarként két kánont énekelt.


A város, pontosabban az Irodalmi és Művészeti Kör szimfonikus zenekara is Ketting karnagysága alatt élte legjobb korszakát, s legtöbb koncertjüket a színház-mozi színpadán tartották.
Az együttes teljes története egy hosszú, hullámhegyekkel-hullámvölgyekkel teli folyamat, működési szünetekkel és többszöri újraindulással. Két világháború közötti időszakát erősen meghatározta az 1926-ban megalapított zeneiskola és tanárainak léte Vannay igazgatóval az élen, s az iskola által lassan kinevelt utánpótlás, valamint Kanizsa meghatározó két zenei egyénisége, Ketting Ferenc és Vannay János együttműködésének problémái. E problémák alaphangját Vannay adta meg, amikor 1927-ben egy országos zenei szaklapba írt cikkében megkülönböztetés nélkül műkedvelőnek minősítette Kanizsának a zeneiskola megalapítása és a színház felépítése előtti zenei életét. Hamarosan át is vette a zenekart, ám bármennyire is kiváló karnagy volt, elrontott kapcsolatát nem tudta helyreállítani az Irodalmi Körrel, így néhány évig újra Ketting lett a karnagy - aztán pár év múlva megint Vannay... Krátky polgármester próbált köztük közvetíteni, előfordult, hogy sikerrel, mert volt néhány közös produkciójuk, de a meghatározó érzés sajnos az ellentét maradt...



1945-ben az Igazoló Bizottság Vannayt megfosztotta igazgatói posztjától. Utóda a zeneiskola és a szimfonikus zenekar élén Ivánkovits Ferenc hegedűtanár lett. Az ő vezetésével is több szépen sikerült koncertet hallhatott a színházban a közönség.

Helyi együttesek és művészek mellett nagynevű magyar és külföldi zeneművészek is felléptek a színházteremben. Egy nagy botrány is kitört, a világhírű cseh hegedűművész, VASA PRIHODA 1933. október 25-i koncertjén.



Ez az eset megérdemel majd egy részletesebb posztot, így most csak összefoglalom a történteket:
Prihoda magyarországi hangversenykörútját megelőzően a mélypontra süllyedtek a magyar-cseh kapcsolatok: Prágában betiltották a magyar nyelvű napilapot s számos más magyarellenes intézkedést is hoztak. A Trianon miatti amúgy is elkeseredett hangulatban a cseh művész Szegeden és Sopronban meghirdetett fellépéseit lemondták. Kanizsán egy új, tapasztalatlan vállalkozó rendezte azt a bérleti sorozatot, melynek Prihoda koncertje volt az első része, aki nem követte ezen városok példáját. A művészt hatalmas füttykoncert fogadta, amikor színpadra lépett. Többszöri kísérletezés után, Krátky polgármester személyes közbeavatkozása révén végül eljátszhatta műsorát, de a mozikertben folytatódott a tüntetés. A művészt - testi épségét féltve - rendőri kísérettel vitték ki a vasútállomásra és tették fel az éjféli gyorsra, pedig eredetileg Kanizsán akart megszállni. A botrány miatt a polgármester a városházi alkalmazottaknak megtiltotta, hogy e bérlet további hangversenyeit látogassák...

Még egy plakát a színház hangverseny-életéből: 1929. február 4-én adott dalestet a Kanizsáról elszármazott, magánének tanárként és koncerténekesként egyaránt ismert Jakoby Antal:



Legközelebb néhány reprezentatív rendezvényről fogok mesélni, amelyek szintén a Medgyaszay Ház színháztermében zajlottak le.

Zenés epizódok a kanizsai Szarvas szálló életéből 4.

2017. január 5., csütörtök

0 megjegyzés
Lassan másfél éve lesz, hogy írtam egy sorozatot az Arany Szarvas szálló zenei életéről. Aztán  jöttek más, nem mindig kanizsai témák. Most viszont egy érdeklődés kapcsán előkerült ez a régi sorozat és döbbenten vettem észre, hogy még ígértem egy részt, amit aztán nem írtam meg. De jobb későn, mint soha :) így most pótolom. Sőt, az ígért egy helyett két részre is futja még a Szarvasban zajlott kulturális eseményekből.

Amikor még kimagaslott szomszédai közül...

Rövid összefoglalásként: az 1. rész magáról az épületről szólt. A 2. részben a Szarvas saját zenéjével, az ott játszó cigányzenészekkel foglalkoztam és szót ejtettem az első kanizsai jazz-muzsikusról is. A 3. rész a Szarvas nagytermében fellépő kanizsai, illetve városunkból elszármazott énekesekről, muzsikusokról szólt. Ennek végén ígértem, hogy legközelebb a nem-kanizsai híres művészek előadásaival folytatom a sort.

Vágjunk bele!

1881 előtt több egykori Liszt-növendék zongoraművész koncertezett a Szarvas karzatos nagytermében: VERA TIMANOVA, JOSEFY RAFAEL, valamint SOPHIE MENTER és szintén európai hírű gordonkaművész férje, POPPER DÁVID. Ezekről a koncertekről már írtam részletesen a Liszt Ferenc és Nagykanizsa című sorozatomban - a nevekre kattintva a megfelelő rész visszaolvasható.

A Szarvasban került sor városunk hangversenyéletének egyik legnevezetesebb estjére: 1877. március 1-jén PABLO DE SARASATE spanyol hegedűművész adott zongorakíséretes koncertet.

Pablo de Sarasate


Az esemény jelentősége miatt erről majd írok egy külön posztot. Most csak röviden pillantsunk bele a Zalai Közlöny néhány nappal későbbi kritikájába:

A résztvevők tömege csak úgy hullámzott a hangverseny e színterére. Büszke öntudattal észlelénk itt is, hogy városunk műértő, a valódi művészet irányában érdeklődő közönségének milyen nagy kontingensét állítja. [...] ... játéka, minden hegedű-vonása szívhez szóló, a szívet varázszsal eltöltő; az egyes hangok oly mély érzést árulnak el és egyszersmind oly tökéletességet a hegedű kezelésében egyáltalában, hogy nagyobb művészt elképzelnünk alig lehetséges.

Néhány hónappal Sarasate előtt egy nagy reményű 14 éves hegedűs, FRANZ KREZMA Anna nevű nővére zongorakíséretével adott koncertet, sajnos kevés érdeklődő előtt.

Zalai Közlöny 1877. október 8.


Az eszéki születésű csodagyerek kilenc évesen már a bécsi konzervatórium növendéke volt. Egészen fiatalon lett a berlini királyi szimfonikus zenekar koncertmestere, ám 19 éves korában tuberkulózisban elhunyt. A világ minden bizonnyal egy nagy hegedűst veszített benne.

Franz Krezma

EUGENE MAURICE DENGREMONT életútja is hasonlóan tragikusan korán, 27 évesen ért véget.


E. M. Dengrement


A francia-brazil származású hegedűművész 18 éves korában, 1885 decemberében játszott a Szarvasban - ő sem telt ház előtt. Pedig nagy élménnyel lettek szegényebbek, akik nem hallották. Így referált a Zalai Közlöny kritikusa:

Játékában kettős, hármas, sőt négyes szólamú tételeket hallottunk a legtisztább hangkezeléssel előadva. Kettős nyolcad futamok a legmagasabb hangokig, harmad, heted, kilenced, tizenketted hangközi összevonásokat a legtökéletesebb praecisitassal adja elő.

1879. márciusában koncertezett a Szarvasban Európa akkori egyik legkiválóbb kamarazenei társasága, a sajtóban Flórenci négyesként emlegetett FIRENZEI VONÓSNÉGYES (pesti koncertjükre Liszt Ferenc is elment). Kanizsán Haydn, Schubert és Beethoven műveiből játszottak.

B. J. aláírással így számolt be a koncertről a Zalai Közlöny:

Az a játszi könyűdség, mely az egyes működők játékán látható - oly kerekded s egybevágó egészet képez, iszerint az a négy művész avval a négy darab száraz fával egy test egy lélek.

A sok sikeres est mellett egy nagy botrány is fűződött a Szarvas hangversenyterméhez: CARLOTTA PATTI operaénekesnő estje. A sztorit már megírtam részletesen, ITT elolvashatja az érdeklődő hogy Kanizsán miként és miért kapott macskazenét a híres énekesnő...

A sorozat utolsó részében a Szarvas nagytermében tartott színházi előadásokról számolok be.


Reményi Ede először Nagykanizsán

2016. július 17., vasárnap

0 megjegyzés
Reményi Ede (forrás: Vasárnapi Újság 1856. 11. 23.)
Több, mint öt éve, az akkor 200 éve született Liszt Ferenc évfordulója kapcsán írtam jó barátja, REMÉNYI EDE 1891-es kanizsai koncertjéről. E koncert kapcsán a kanizsai események ismertetése mellett a nagy hegedűművész pályájáról, valamint az 1848/49-es forradalom és szabadságharc eszméinek őrzésében vállalt szerepéről, és természetesen Liszthez fűződő barátságáról is szóltam. Már akkor halvány nyomok utaltak rá, hogy Reményi nem akkor járt először Kanizsán. Annyi volt csak sejthető hogy ez a korábbi hangverseny legalább harminc évvel azelőtt, még 1862 nyara előtt lehetett.

Szerencsére folyamatosan gyarapodnak a világhálón közzétett források, például réges-régi magyar újságok, napilapok közül is egyre többet digitalizálnak és tesznek hozzáférhetővé. Így sikerült a Vasárnapi Újság című, a 19. század közepe óta rendkívül népszerű képes hetilapban információt találni erről.



Az előtörténetről röviden annyit, hogy Reményi Ede a szabadságharcban való részvétele miatt egy jó évtizedet külföldi emigrációban volt kénytelen élni - igaz, ez alatt páratlan nemzetközi karriert futott be. Csak 1860-ban térhetett haza amnesztiával. Ekkor Magyarországon neve szinte egyet jelentett a Habsburg-elleneséggel, a magyar függetlenséggel, koncertjei valóságos forradalmi tüntetéseknek minősültek. Figyelte is a titkosrendőrség... A pesti koncertezéstől eltiltották, így a vidéket járta. 1861 nyarán nagy hangversenykörutat tett a Dunántúlon és Horvátországban. A sorozatot július elején Székesfehérváron kezdte, majd olyan városok következtek, ahol - az újság szerint - még soha nem járt: Mosony (Mosonmagyaróvár), Sopron, Kőszeg, Szombathely, Kis-Cell (Celldömölk), Keszthely, Zalaegerszeg, Nagykanizsa és Kaposvár.

Reményi július 28-án érkezett meg Kanizsára. Hegedűs úr vendégszerető házába szállt - tudósít a Vasárnapi Újság 1861. 34. száma. Hogy ki lehetett Hegedűs úr? Azt gyanítom, hogy Hegedűs József ügyvéd, a Batthyány-Strattmann uradalom ügyvédje és intézője, aki néhány év múlva a Deák-párt kanizsai elnöke lesz.
Reményi még aznap fel is lépett, az utókorra ismét nem gondoló helyi, R. J.-vel jelzett tudósító csak annyit írt, hogy egy fogadóban volt a koncert - ez pedig gyaníthatóan nem lehetett más, mint a Zöldfa - a mai Bolyai iskola épülete: abban az időben általában ott tartották a koncerteket, színházi előadásokat és bálokat.

Az egykori Zöldfa szálló


Hogy mi volt a hangverseny műsora, szintén nem árulta el a jó tudósító... Reményi valószínűleg saját zongorakísérővel csinálta végig ezt a koncert-körutat, viszont akkoriban szokás volt, hogy helyi előadók is színesítsék a műsort, sokszor nem is profik, hanem jó színvonalú műkedvelők. Így volt ez Kanizsán is, ahol közreműködtek Hegedűsné asszony - nyilván az ügyvéd úr felesége, valamint Darázs Betti és a Rosenberg kisasszonyok. Darázs Bettit a helyi újságok többször említették az 1860-as években mint kiváló műkedvelő énekest. Egy Rosenberg-kisasszonyt tudok, aki szóba jöhet, mint kiváló műkedvelő zongorista: ő az ekkor 18 éves Rosenberg Selina, később Dobrin Jánosné, az itt a blogban olyan sokat emlegetett Rosenberg Ádám testvére.
Megtudhatjuk még az említett cikkből, hogy egy bizonyos Horváth Gyula meleg hangú üdvözlő költeményt írt a művészhez, amit száz példányban kiosztottak a közönség számára.
Koncert után a fogadó éttermében is megjelent Reményi Ede, akit, mint R. J. tudósító írja, "vállainkra emelve vittünk az asztalhoz s ott Horváth Gyula humoros fölköszöntéssel fogadá a művészt, ki azt szintén hunoros rögtönzéssel viszonzotta."

Július 30-án pedig még egy koncertet adott Reményi Kanizsán! 

Tudósítónk így fejezte be cikkét, összefoglalóan a két estről:

A mi a hatást illeti, mit reánk Reményi játéka tett, hiában kisértenők meg leírni, elég az, ha annyit mondok: összevissza sírtunk és örültünk, szívünk-lelkünk el volt bűvölve a nagy varázstól. Majd el is feledém megemlíteni, hogy 29-én a hegedűkirály tiszteletére Hegedűs úréknál igen fényes dísz-vacsora volt, melyre mindazok, kiknek Reményi ittlétében bárminő tényleges részvétük volt, több másokkal jelenvoltak, s 31-én Kaposvárra utazott.

Joachim József és Nagykanizsa

2016. június 28., kedd

0 megjegyzés
Minden idők egyik legnagyobb hegedűművésze volt JOACHIM JÓZSEF, avagy Joseph Joachim, ahogyan a nem-magyar sajtó és irodalom emlegeti.



Posztomban a művész néhány nagykanizsai vonatkozását szeretném rögzíteni annak előrebocsátásával, hogy bizony még van ezen a téren kutatnivaló - de nem lesz haszontalan, ha az eddig tudottakat összefoglalom.

Már világhírű művészként járt és koncertezett Nagykanizsán. Ezt ma is érdemes büszkén emlegetni, hiszen remekül illusztrálja azt a tényt, hogy Kanizsa bizony muzsikáló városnak volt nevezhető a boldog békeidőkben...

E fontos koncertre 1880. február 1-jén került sor, helyszíne a városháza nagyterme volt. Ez érdekes, mert akkoriban a klasszikus zenei koncerteket szinte mindig a Szarvas szálloda (Erzsébet tér 18.) nagytermében tartották. A Szarvasban is előkelő berendezésű karzatos nagyterem állt rendelkezésre, de a Városháza szintén karzatos nagyterme talán még exkluzívabb helyszínnek számított, vagy többen is befértek. A felemelt helyárak ellenére szép számú közönség gyűlt össze.

Az 1945-ben elpusztult Városháza nagyterme


Joachim 1880-ban 49 éves. Vitathatatlanul Európa legnagyobb hegedűse, Brahms barátja, a berlini zeneakadémia alapító igazgatója, szólistaként és az általa vezetett vonósnégyesben kamaramuzsikusként is a világ egyik legkeresettebb művésze. Már ekkoriban szinte mindenhol "hegedűkirály"-ként vagy "a hegedű fejedelme"-ként emlegetik. Az ilyen állandó jelző akkor bizony többet jelentett, min manapság, igazi tartalom volt mögötte...

A művész kanizsai megjelenése hosszabb európai körútjának része volt. Két nappal korábban Pesten egy egészen szenzációs és nagy zenetörténeti jelentőségű koncerten lépett fel: közvetlenül lipcsei ősbemutatója után, Bécset is megelőzve az ő szólójával hallhatta a pesti közönség Brahms - Joachim számára írt - Hegedűversenyét a zeneszerző vezényletével!!! Hát, nem akármilyen koncert lehetett...

Február 1-jén következett el nagykanizsai fellépése. Saját zongorakísérőjével, egy Johann Heinrich Bonawitz nevű művésszel érkezett. Ő később Angliában Henry Bonawitz néven lett ismert pianista.

A kanizsai sajtó egy rövid beszámolójából tudhatjuk meg, hogy e hangversenyt a város közönsége Ollop Imre és Ernő, valamint Práger Béla uraknak köszönheti. Práger Béla kanizsai gyógyszerész és a zenei élet nagy mecénása volt, róla már írtam itt a blogban - érdemes átfutni, teljesebb képet kapunk belőle a város zenei életéről, és ott szót ejtettem az Ollop-fivérekről is. Nemcsak ez az egy koncert köszönhető nekik.

A kanizsai lapok nem említették, de lehet, hogy Joachim pazar Stradivariján játszott Kanizsán. Az egészen biztos, hogy Pesten a Brahms-versenyművet ezen a hegedűn adta elő:



Így nagyon valószínű, hogy két nappal később Kanizsán is ezen játszott. Persze lehet, hogy több hangszerrel utazott és egy zongorás kamarakoncerthez másikat választott, mint egy nagyzenekarihoz...


Nézzük a hangverseny megjelenését a kanizsai sajtóban:

Ekkor már lassan két évtizede létezett helyi sajtó és két hírlap közül választhattak a kanizsaiak: a Zalai Közlöny és a Zala című újságok közül - mindkettő Nagykanizsán szerkesztett és kiadott lap volt. Sajnos, ekkoriban a zenei életről szóló tudósítások még gyerekcipőben jártak és bár felmérték a hangverseny jelentőségét, mégis nagyon keveset írtak róla. 
Ezt a keveset tudom most itt megosztani.

Mindkét lap közölt egy alkalommal előzetest, műsorral (mindkettőben ugyanazzal az elírással... úgyhogy lehet, hogy a műsorlap volt hibás), és utána egy rövid beszámolót. A beszámolók feltűnően nem voltak arányban az esemény súlyával, de a dolgot azzal ütötték el, hogy Joachim akkora nagy művész, hogy felül áll minden kritikán...

A Zala előzetese az 1880. január 29-én megjelent számból:





A Zalai Közlöny előzetese január 29-én:





A koncert műsora tehát a következő volt - a legtöbb mű nem azonosítható pontosan, hiányoznak az opus-számok és/vagy hangnemek:

- SPOHR, Louis: Hegedűverseny (átirat hegedű-zongorára)
- CHOPIN: Nocturne és Scherzo - zongora
- TARTINI: Szonáta hegedűre és zongorára
- BEETHOVEN: Románc (a két híres zenekari románc egyike lehetett, zongorakísérettel)
- BACH: E-dur szvit (ez valószínűleg a BWV. 1006-os jegyzékszámú E-dur partita, szólóhegedűre)
- BEETHOVEN egyik zongoraszonátája
- Három magyar tánc - ez vagy Joachim saját szerzeménye, vagy még inkább valószínű, hogy Brahms Magyar táncai közül volt három darab, hegedű-zongorára éppen Joachim készített belőlük átiratot. Remek fináléja lehetett a koncertnek :)

Jöjjön a két szűkszavú beszámoló:

Zala, 1880. február 4.




és Zalai Közlöny 1880. február 5.

A koncerten kívül még van két érdekes kanizsai vonatkozása Joachim Józsefnek - mégpedig két hölgy személyén keresztül.

Időrendben nézve az első hölgy PIRINGER RÓZA, aki az 1860-as években leánynevelő-intézetet működtetett Kanizsán. Sajnos 1874-ben, mindössze 48 éves korában elhunyt. Nekrológjában igen érdekes dolgot írt a Zalai Közlöny:

A boldogult jeles zenetehetség volt, Joachim[mal], a kitűnő zenésszel folytonos levelezésben állott.

Hogy honnét ismerhették egymást, egyelőre homályba vész. Próbálkoztam Joachim József könyv alakban kiadott levelezésében keresgélni, eddig sikertelenül. Az a két kötet, amihez sikerült hozzáférnem, csak válogatást ad a hegedűművész által írt, illetve másoktól kapott leveleiből, s így a legnagyobb muzsikus kortársaira koncentrál. Ha az embernek módja lenne a berlini zeneakadémia archívumában kutakodni, lehet, hogy ott találna valamit, ki tudja... 

Róza talán növendéke volt Joachimnak, mint ahogyan a másik hölgy esetében ez biztosan tudható. Ő HOFRICHTER EMMA. 1894 októberében megírta a Pesti Hírlap, hogy a fiatal hölgy hazaérkezett, miután befejezte tanulmányait a berlini zeneakadémián Joachimnál. Néhány pesti kisebb fellépés után hamarosan Nagykanizsán tűnt fel - hogy hogyan, milyen apropóból került ide, volt-e itt rokona, vagy más kötődése, eddig nem derült ki. Le is telepedett Kanizsán és egész életében magán hegedűtanárként kereste kenyerét. Amikor működött a városi szimfonikus zenekar, mindig ő volt a koncertmester, de főleg ifjabb éveiben gyakran fellépett szólistaként is. Közismert, népszerű személyisége volt a városnak, ő maga pedig szerény, csak a művészetnek élő ember. Személyét említettem korábban Krátky István, a zeneszerető kanizsai polgármester kapcsán, aki nála tanult hegedülni, a közelmúltban pedig önálló portrécikket is írtam róla, ITT olvasható. Amikor a későbbi évtizedekben Emma szóba került a kanizsai sajtóban, többnyire megjegyezték róla, hogy Joachim növendéke volt. 

Időskori arcképe: A magyar muzsika könyve, 1936


E két hölgy nem lehetett ott Joachim kanizsai hangversenyén, hiszen Piringer Róza hat évvel korábban meghalt, Hofrichter Emma pedig majd csak körülbelül tíz év múlva lesz Joachim-növendék. Egyelőre igen kevés e téren az információ, de ennyit is érdemes rögzíteni és talán egyszer előkerülnek részletek is...

Egy kis zene a végére :)
Joachim hegedűjátékáról létezik néhány hangfelvétel. Itt 1903-ban Brahms 2. magyar táncát játssza - ezt a darabot talán a kanizsai közönség is hallhatta tőle:

Hubay Jenő ismeretlen fényképe!

2016. június 5., vasárnap

0 megjegyzés
Erre a fényképre most csodálkoztam rá Tarnóczky Attila HOL-MI című várostörténeti munkájában:



A kanizsai Neumann Rezső készítette a Városi Színház - a mai Medgyaszay Ház - előtt. A Hol-mi Sabján Gyula polgármestert azonosítja rajta, mint a hátsó ülésen látható szemüveges urat. Ismerve több fényképet Sabjánról, nyilvánvaló, hogy valóban ő az:



De kik lehetnek a környezetében?

A fényképet jobban megnézve biztos vagyok benne, hogy a Sabján mellett ülő, virágcsokrot tartó úriember nem más, mint HUBAY JENŐ:



A világhírű hegedűművész adta a színház ünnepélyes megnyitója másnapján az első koncertet - és többet nem járt Kanizsán. Így a kép szerintem 1927. március 16-án készült.
(Összehasonlításként érdemes kicsit lejjebb szörfözni, a műsorlapon látható Hubay-képhez.)

Sőt, tovább megyek: a kocsiban középen, Hubay előtt, a felénk eső oldalon szerintem Hubay idősebbik fia, Hubay Cebrián Andor ül. Akkoriban még független fiatalember volt (néhány év múlva nősült meg, norvég származású felesége a közelmúltban megírta emlékeit - abban a könyvben sok érdekesség olvasható az egész családról), képzőművészettel foglalkozott, művészeti tanácsadója volt a herendi porcelángyárnak  és gyakran elkísérte apját hazai és külföldi koncertjeire. Mintha látnék valamit mellette, ami a hegedűtok lehet - ha az, akkor Hubay Stradivariját rejti magában :)



Mellette, Sabján előtt pedig úgy tűnik, Kósa György ül, fiatal zongoraművész és zeneszerző, aki Hubay zongorakísérője volt az esti koncerten.


Feltételezem, hogy a sapkás sofőr mellett Farkas Imre látható. Az akkoriban népszerű költő-író-zeneszerzőnek több operettje és daljátéka volt közismert (Nótás kapitány, Túl a nagy Krivánon). Hubayhoz az fűzte, hogy ő írta Lavotta szerelme című operájának librettóját. Mint a helyi sajtóból kiderült, ő mondott bevezetőt a koncerthez.



Azért annyit megjegyzek, hogy mivel Kósa Györgyről és Farkas Imréről csak idősebb kori képet ismerek, nem vagyok száz százalékig meggyőződve, hogy esetleg nem kevertem-e őket össze. Van bennem egy egészen kevés bizonytalanság Hubay Andor kapcsán is. De a kép legfontosabb szereplője, Hubay Jenő kiléte nem kétséges. 

A lassan hetvenedik éve felé közeledő Hubay Jenő akkoriban az ország első számú (hivatalos) zenei tekintélye, hatalmas nemzetközi sikerekre visszatekintő, még ekkor is gyakorló hegedűművész, iskolát teremtő hegedűtanár, ünnepelt zeneszerző és a Zeneakadémia rektora volt. Kanizsára vonattal érkezett meg kíséretével. A vasútállomáson a polgármester és az Irodalmi és Művészeti Kör küldöttsége fogadta, akik legutóbbi ülésükön díszelnökükké választották. Ezzel az autóval hajthattak be a városba, a koncert helyszínére, ekkor készülhetett a kép - Hubay kezében még ott az üdvözléskor kapott virágcsokor...

Az esti koncert parádés lehetett! Hubay még mindig legjobb formájában levő előadóművész volt. Itt a műsor - csak irigyelni lehet mindazokat, akik hallhatták! A képeket Béres Sándor jóvoltából mutathatom meg, innét is köszönöm szépen. A műsorlap első oldalán egy tanú - gondolom, a tanár úr nagyapja, Béres János igazgató-tanító jegyzete olvasható:







Beethoven Kreutzer-szonátája kapcsán érdemes megjegyezni, hogy - jó fél évszázaddal korábban - ezt a legendás darabot a még egészen fiatal, de zseniális hegedűs Hubay többször is játszhatta az idős Liszt Ferenccel...

Bach Chaconne-ja szintén etalonnak számított Hubay előadásában, saját művei pedig technikai tudását minden téren bemutató és csillogtató, tematikájában változatos hangulatú magyar dallamokat csokorba foglaló darabok voltak. A mai megítélés annyiban változott Hubayval kapcsolatban, hogy zeneszerzői munkásságát kevesebbre értékelik, de előadóművészként és zenepedagógusként egyértelműen a legnagyobbakhoz tartozik, nemzetközi szinten is.

Olvassunk bele Vannay János, a kanizsai zeneiskola igazgatója hódoló hangvételű, ám az előadóművész Hubayt kiválóan jellemző kritikájába (megjelent a Zalai Közlöny 1927. március 17-i számában):

Nagykanizsa valódi szépért és igazi jóért mindig lelkesedő városában is igen kivételes és hatalmasra fokozott érdeklődéssel várt ünnepi esemény színhelye volt a szerdán este felavatott Városi Színház: Hubay Jenő, a magyar zenevilág első és a magyar zenei élet messze kimagasló vezére theatre paré keretében a zeneművészet számára is felszentelte legfrissebb hangverseny-termünket. - Ritka és kivételes művészetének csodálatára nemcsak városunk, hanem a messze környék előkelői töltötték meg zsúfolásig a Városi Színház intim nézőterét, mely lenyűgözve, majd meg ujjongva, frenetikus tapsviharral és lelkes ovációval hódolt az istenadta géniusz pompás játékának és a sokoldalú, mindig megkapó és elragadó komponistának.
Hubay, mint hegedűművész különálló és páratlan jelenség, kiben a virtuozitás superlativusán mélyenjáró, a legrejtettebb értéket is felszínre hozó, erős egyéniségű művész lakozik. Eszményien tökéletes stílusa mentes az üres csillogásoktól; lelkének csapongó fantáziája, szenvedélyének korlátlan ereje, elegánsan könnyed és közvetlen előadásmódja, színdús frazírozása nemcsak a világ legnagyobb hegedűművészei élére állítják, hanem magyar temperamentumának széles skálája: édes-bús kesergése, epedő és vágyakozó ellágyulása, majd meg öntudattal dacos szilajsága időrendben is az első nagy magyar hegedűművészt jelentik Hubayban.
  

Hubay fia, Andor később könyvet írt édesapjáról. Ebben elmesélt egy apró sztorit, ami Kanizsán esett meg, közvetlenül a koncert után, a Medgyaszay Házban. Ezt már egyszer felidéztem a blogban, ITT, sőt, magáról a kanizsai látogatásról is szóltam. De akkor még nem akadtam rá erre az autós fényképre, vagy ha ráakadtam is, nem jöttem rá, hogy Hubay szerepel rajta, így ma másodszor is foglalkozom az eseménnyel :) Sőt, valószínűleg még vissza is fogok rá térni!  

Réti József Nagykanizsán, 1969

2015. november 7., szombat

0 megjegyzés
Szóltam már arról, hogy Réti József, a korán elhunyt csodálatos tenorista néhány évig Nagykanizsán élt, ugyanis olajmérnök apja vezető beosztásban volt a MAORT-nál. Ám nem városunkban, hanem Csurgón járt gimnáziumba.


Jóval később, pályája során filharmóniai hangversenyek keretében többször is eljutott Kanizsára. Egy ilyen alkalommal, amikor Zalaegerszegen is volt koncertje, hosszabb riport jelent meg vele a Zalai Hírlapban. Benne röviden érintette Nagykanizsát is - lehet, hogy hosszabban is mesélt róla az újságírónak, és csak ennyi került be a cikkbe. Abban az időben, bár a Zalai Hírlapot a megye Nagykanizsa városától "nyúlta le", megyei lappá válva bizony nagyon hanyagolta Kanizsát... Erre sok példát találok csak a zenei életről írt híreket, cikkeket figyelemmel kísérve. Alighanem ez a riport sem készült volna el, ha a művész akkor csak Kanizsán lép fel...

Az lesz a legjobb és a leghitelesebb, ha egyszerűen képként idemásolom a cikket. Megjelent a Zalai Hírlap 1969. február 28-i, pénteki számában, az 5. oldalon. A kanizsai koncertre február 24-én került sor. Műsora valószínűleg ugyanaz volt, mint az egerszegié, amiről a cikkben is olvashatunk. De jó lett volna ott lenni...


Végül hallgassuk meg mi is Réti Józseftől a Schumann-dalciklus egy dalát, a legelsőt - a felvételen a zongorakísérő is ugyanaz, mint Nagykanizsán: Varasdy Emmi:

Goldmark Károly keszthelyi gyökerei

2015. május 18., hétfő

0 megjegyzés
185 éve, 1830. május 18-án született meg Goldmark Károly Keszthelyen. Szülőháza máig látható a belvárosban, a sétálóutca egyik hangsúlyos, és műemlékként is fontos épületeként. Mai pontos címe egyébként Kossuth Lajos utca 23.

Lapozzunk bele Várnai Péter: Goldmark Károly élete képekben című könyvecskéjébe, melynek bevezető tanulmányában érzékletes képet fest a korabeli Keszthelyről:

A Festetichek balatonmelletti székhelyén is nyomot hagyott a reformkor. Bár a Fő-utca "zsidóházában" nem beszélnek magyarul, a Georgicon tanulmányainak és a helikoni ünnepeknek hullámai idáig nem érnek el, - Goldmark Ruben kántor lakásában felhangzik a magyar muzsika, a keszthelyi "zsidó banda" hangszerein megszólal időnként a verbunkos. Az épület alapjai még a középkorból származnak, udvarán áll a zsinagóga. A ház különös emeleti árkádjai alatt összekeveredik a daliás verbunk az ősi templomi énekekkel. A kántor és hitközségi jegyző otthonában gyerekek egész hada nyüzsgött, kevés volt a pénz, de annál több az énekszó, a muzsika. Itt született Goldmark Károly 1830. május 18-án.

Goldmark szülőházának mai képe az utca felől

A különös árkádok...

... a zsinagóga pedig így látszik az udvarról

Olvassuk még egy kicsit tovább Várnai Péter könyvét a Goldmark-családról:

Goldmark Ruben Lublinból vándorolt be magyar földre, itt próbálta meg elvesztett feleségét és elpártolt szerencséjét pótolni. Asszonyt hamarosan talált a pápai kántor lányában, de a nélkülözés még évtizedekig osztályrésze maradt; csak öregkorában talált támaszra, akkor már hírneves fiában.

Goldmark négy éves volt, amikor elköltözött a család Tabra (később Sopron környékére, Németkeresztúrra), így kevés emléke maradt Keszthelyről, mint ő maga is megerősítette egy újságírónak:

Zala 1910. május 4. részlet a cikkből


Ifjúsága, sőt felnőtt életének az első időszaka bizony nemcsak hogy szegénységben telt,  de a nyomorúsággal is megismerkedett. Volt rá eset, hogy szinte az éhenhalás küszöbén állt... Erről már röviden meséltem annak kapcsán, hogy Bécsben elsétáltam ahhoz a házhoz, ahol idős korában lakott.
Mindenesetre, ilyen nehézségekkel teli évek során küzdötte fel magát jó hegedűsnek. Közben kis híján otthagyta a fogát kétszer is Győrben, a szabadságharc ideje alatt... Bécsbe költözve sorsa fokozatosan fordult jobbra mint magántanárnak és színházi hegedűsnek. A létbizonytalanság elmúltával az alkotás felé fordult. Ott is fokozatosan haladt, mígnem hat év alatt megkomponálta Sába királynője című operáját, melyet hosszas huzavona után 1875. március 10-én mutatott be a bécsi opera. Hogy műsorra tűzték, szerepe volt benne Liszt Ferenc közbenjárásának is... Mindenesetre Goldmark ezen az estén szinte egycsapásra világhírű lett. Gyorsan kiszámíthatjuk: 45 éves volt, s mi már tudjuk, hogy  bőséges alkotó évtizedek voltak még hátra az életéből, hiszen betegségmentes aggastyán-kor adatott neki.Igaz, még egy ekkora sikerű mű nem került ki műhelyéből, kikerült viszont sok más jó muzsika. Ma is játsszák Hegedűversenyét, nyitányait, kamaraműveit.

Nyolcvanadik születésnapját szülővárosa emléktábla állításával kívánta megünnepelni. 1908 nyarán határozták ezt el és felkeresték Fodor Izsó hegedűművészt, hogy megbízzák az ünnepség megszervezésével. Ő rögtön az elején kilátásba helyezte, hogy valószínűleg maga az ünnepelt zeneszerző is ott lehet az ünnepségen - és valóban így lett. 1910 márciusában Keszthelyről hivatalos küldöttség kereste fel Goldmarkot Bécsben. Ő csak azt kérte, hogy ne 18-án legyen az ünnepség, hanem 21-én, mert a napján Bécsben fogják ünnepelni. Aztán még ez történt az előkészületek közepette:

Zala 1910. május 19.

A kanizsaiak is készültek az ünnepségre. Küldöttséget állított össze a részvételre az Irodalmi és Művészeti Kör. Babérkoszorút is rendeltek...

Eljött a nagy nap. Goldmark Budapestről vonattal érkezett. Természetesen nem egyedül utazott, sőt! Vele voltak a magyar zenei élet nagyjai, köztük Hubay Jenő és Popper Dávid. Az akkori menetrend szerint Balatonszentgyörgyön át kellett szállniuk. Odáig eléjük ment a keszthelyi küldöttség és együtt tették meg a hátralévő rövid utat. A keszthelyi vasútállomáson hatalmas tömeg gyűlt össze. Az ünnepségsorozat díszebéddel kezdődött, ezen került sor a tisztelgő szónoklatokra, pohárköszöntőkre, majd délután négy órakor következett Goldmark szülőházán a domborműves emléktábla leleplezése.



Alkotója Lukácsy Lajos, aki nem sokkal korábban a kastély udvarán felállított Festetics-szoborral tett szert országos hírnévre, ezért a város őt bízta meg az emléktábla elkészítésével is. A táblán Goldmark domborműves portréja hátterében a zene szimbólumaként egy hárfa, alatta pedig a Sába királynője egy kottarészlete látható. Az ünnepség szónoka dr. Lakatos Vince premontrei tanár volt.

Forrás: caruso.blog.hu

Délután 6 órakor a keszthelyi Iparos Dalkör szerenádot adott a zeneszerzőnek, aki egy kis pihenésre szállására, a közeli premontrei rendházba (ma gimnázium) vonult.

Este 8-kor kezdődött a díszhangverseny - természetesen szintén az ősz Mester jelenlétében. A nagy alkalomra átalakították a katonai lovardát, ahol mintegy kétezer főnyi közönség foglalt helyet.
A nagykanizsai küldöttség tagja volt Böhm Emil, az Irodalmi és Művészeti Kör kórusának karnagya. Remek beszámolót írt a Zalába, megjelent a május 24-i számban.  Ebből idézek néhány sort:

A közönség már rég elhelyezkedett, amidőn az ősz mester, családtagjaitól kísérve belépett a terembe. Leírhatatlan lelkesedés és túláradó szeretettel üdvözlik a fiatalosan lépkedő, eleven tekintetű mestert, a zenekar is hódolatát fejezi ki, a Goldmark páholya felett elhelyezett nagy líra nemzeti színű izzólámpái kigyúlnak és ebben a lázas, forró hangulatban veszi kezdetét a hangverseny.

Az esten közreműködött a budapesti Operaház zenekara, Kerner István vezényletével. Eljátszották elsőként a Sakuntala-nyitányt, a koncert végén pedig a Falusi lakodalom című szimfóniát. Közben áriák hangzottak el Szoyer Ilonka és Takács Mihály előadásában. A koncert leghangsúlyosabb darabja Goldmark híres hegedűversenye volt, az ekkor nem egészen húsz éves, de már hírneves Szigeti József előadásában. Böhm Emil is elragadtatottan írt játékáról.

A zeneszerző meleg hangú levélben köszönte meg az ünneplést. Biztosan több újság is lehozta, így a kanizsai Zalai Közlönyben is olvasható volt:

Zalai Közlöny 1910. június 20.


A szülőház és az emléktábla sorsát még folytatom, mert így is túl hosszúra nyúlt a poszt, de még történültek ott dolgok, és nem csak ilyen felemelőek...