Fischer Annie Nagykanizsán 2.

A július 5-én 100 éve született Fischer Annie-ról szóló megemlékezésekhez én is szeretnék kicsit hozzátenni, felelevenítve nagykanizsai koncertjeit. Az a két este nyilván csak apró morzsa a pályáján, de mégis része annak.

A huszon-éves Fischer Annie

Első alkalommal 1934 február végén járt nálunk, azt a koncertjét éppen a századik évforduló napján meséltem el. Három év múlva újra eljött, akkor a Kereskedelmi Kaszinó vezetőségének meghívására adott hangversenyt. Akkoriban ünnepelték ugyanis a Kaszinó megalakulásának centenáriumát.

A Kaszinó-egyesület kezdetben Nagykanizsa, azaz akkor még Nagy-Kanizsa teljes vezető rétegét, "előkelőségét" tömörítette. Később, az egyleti élet differenciálódásával mindinkább a zsidó értelmiség és pénzemberek klubjává vált. Belső rendezvényei mellett azonban mindig kiemelt figyelmet fordított a város közönségének egészére: hangversenyeit hosszú évtizedeken keresztül - felekezeti meggondolásoktól függetlenül - valamennyi zenekedvelőre számot tartva szervezte.

Mint háromnegyed-évszázados évfordulójukon írták (a Zalai Közlöny 1911. dec. 28-i számában):

A kaszinó

... mindenkor megfelelt annak a gondolatnak, amit a nagy Széchenyi a casinókról táplált. Kulturális tényező volt mindig. Míg egyrészt tagjainak kényelméről, szórakozásáról gondoskodni elsőrendű kötelességének tartotta, addig nem tévesztette szem elől a szórakozásnak nemes, művészi oldalát sem, mellyel gyakran egymaga nyújtott emberi élvezetet a város összes művelt polgárságának.

Ficher Annie tehát 1937. február 13-án, szombaton este a Kaszinó nagytermében adott szólóestet. Még nem volt egészen huszonhárom éves... Mivel koncertje a kaszinó jubileumi rendezvényeinek része volt, kivételes fénnyel rendezték meg. Persze ez nyilván fordítva is érvényes volt, azért őt hívták meg, hogy valóban a legmagasabb rangú művészettel ünnepeljék a jubileumot - hiszen a korábbi kanizsai hangversenyről írt tudósításban már olvashattuk, hogy mekkora nimbusza volt már akkor, egészen fiatalon Fischer Annie-nak. Mostani koncertjén megjelent gróf Teleki Béla főispán is feleségével (a grófné, született Mailáth Mária kiváló muzsikus volt, gyakorlatilag profi-szinten énekelt, később több dalestet is adott Kanizsán). Ott volt nemcsak Kanizsa, hanem a messze környék intelligenciája is. Jelen volt a város vezetősége (a polgármester, dr. Krátky István szintén jeles muzsikus volt, kiválóan hegedült) "és mindazok, akik Nagykanizsán a szellemi élet terén valamit számítanak. A fényes díszterem Kanizsán ritkán látott, számban és értékben egyaránt gazdag közönséggel telt meg" - rögzítette a Zalai Közlöny.

A hangverseny helyszíne: Nagykanizsa, Ady utca 7.

Ennek a hangversenynek gyújtópontjában Beethoven Appassionata-szonátája és Chopin: b-moll szonátája állott, nyilván hasonlíthatatlan élményt nyújtva a közönségnek.  Fischer Annie most is Bach-művel nyitott (C-dur toccata és fúga, talán ugyanaz, mint három éve?). Ezután következett az Appassionata és a b-moll szonáta, majd egy Chopin-etűd (nem tudjuk, melyik). Végül Liszt Ferenc átiratában a Nászinduló szólalt meg Mendelssohn: Szentivánéji álom kísérőzenéjéből. Az ünneplést egy-egy Dohnányi- és Liszt-darabbal köszönte meg, de ezt sem tudjuk pontosan, hogy melyekkel.

A Zalai Közlöny kritikáját ezúttal Gráf Ernő írta, itt az érdemi része (a képekre kattintva kinagyítható). Érdekes, ő úgy látta, vagy inkább hallotta, hogy Beethoven távolabb esik Fischer Annie lényétől...

 Ma is szerencsénk van kedvenc videomegosztó portálunkkal, ugyanis egy későbbi felvételről az Appassionátát is meghallgathatjuk Fischer Annie előadásában:

Fischer Annie Nagykanizsán 1.

Ma 100 éve, 1914. július 5-én született Fischer Annie, a magyar és egyetemes zenei előadóművészet legendás, kiemelkedően nagy alakja.

Mivel születésnapja a kulturális élet szempontjából a nyári szünet idejére esik, az igazi nagy megemlékezéseket ország- és világszerte ősszel fogják tartani. De természetesen több formában ünneplik őt és emlékeznek rá már év eleje, sőt, 2013 óta. A Hungaroton hanglemezgyár például igazán idejében megkezdte hangfelvételeinek centenáriumi összkiadását, amelyben már a hetedik CD-nél tartanak. Valószínűleg lehetne még sok másfajta ünneplést is idézni.

Azt gondoltam, én is hozzájárulhatok egy kis morzsával Fischer Annie centenáriumához. Ő járt ugyanis Nagykanizsán, tudomásom szerint két alkalommal - az 1930-as években, egészen fiatal korában. Visszakerestem városunk akkori újságjából két koncertjének sajtóvisszhangját, azokból szeretnék idézni. Annyit előrebocsátok, hogy bizony a korabeli kanizsai újságíróknak semmi okuk szégyenkezésre, már akkor egészen rendkívül jól látták Fischer Annie művészetének nagyságát és jelentőségét.

Kálmán Kata felvétele az 1930-as évekből. Forrás: http://varietas.tumblr.com/

Azt azért elmesélem, hogy a kanizsai koncert körüli helyzettel is tisztában legyünk: pályáját Fischer Annie csodagyermekként kezdte. 12 évesen már Zürichben játszott Mozart- és Schumann-zongoraversenyt. Ekkoriban kezdte meg zeneakadémiai tanulmányait is Dohnányi Ernő és Székely Arnold irányítása alatt. Tanárai mindketten a Liszt Ferenc-i tradíció folytatói voltak, lévén ők maguk korábban Thomán István, Liszt egyik legkiemelkedőbb növendékének növendékei (csak zárójelben, a nagykanizsai Pásztor Irma is Thomán-növendék volt). Sőt, ha Fischer Annie életrajza kapcsán már most felmerült Nagykanizsa neve, még egy zárójelet kellene nyitnom: a Zeneakadémián Fischer Annie jó barátnője volt a nagyjából kortárs, Nagykanizsáról elszármazott Dános Lilinek, akiről már szintén írtam itt a blogban.

De térjünk vissza az ifjú Fischer Annie-hoz. Világraszóló karrierjét a Budapesten 1933-ban megrendezett legelső Liszt Ferenc Zongoraverseny fődíjának elnyerése indította el. A következő években már Európa legnagyobb városaiban és leghíresebb koncerttermeiben játszott.

Ekkoriban, 1934 elején járt először Nagykanizsán, alig néhány hónappal hatalmas győzelme után.

Az 1933/34-es évadban egy új próbálkozás indult el városunkban a hangversenyek szervezését illetően (ami egyébként nagyon nem tetszett a még nem egészen tíz éves városi zeneiskolának...). A nagy múltú Mair könyvesbolt akkori tulajdonosa, az alapító leánya, Mair Gréti, mint újdonsült és tapasztalatlan hangversenyrendező kötött megállapodást koncertsorozatra egy szegedi irodával. Ebben a sorozatban egészen rendkívüli nevek szerepeltek: Vása Prihoda és Zathureczky Ede hegedűművészek, Báthy Anna és Németh Mária operaénekesnők - és Fischer Annie. Valamennyien el is jöttek, ám a sorozat 1933 őszén rendkívül baljós előjelekkel indult: Vasa Prihoda cseh hegedűművész fellépésére az éppen pattanásig feszült magyar-cseh helyzetben került sor és bizony hatalmas botrány lett belőle - de ezt majd egyszer máskor elmesélem. Lassan azért lecsitultak a kedélyek, hiszen a további esteken fellépő művészek a lehető legnagyobb nevek voltak, és ők aztán igazán nem tehettek semmiről. Még maga Prihoda sem...

Fischer Annie február 26-i szólóestjére az Ipartestületi Székházban került sor - azaz a régi Polgári Egylet nagytermében, a Sugár út 3. szám alatt.

Koncertjének csúcspontja nyilvánvalóan Liszt: h-moll szonátája volt. Mellette felhangzott még: Bach: C-dúr toccata, egy pontosan nem megnevezett Mendelssohn-darab, Dohnányi: f-moll capriccio és Bartók: Román tánc.

Olvassunk bele Barbarits Lajos kritikájába, megjelent a Zalai Közlöny 1934. február 27-i számában. Barbarits volt akkoriban a lap főszerkesztője, amúgy rendkívül művelt ember és ezt a cikket maga írta. Mint tapasztalni fogjuk, elolvasta hozzá Fischer Annie pár nappal korábbi fővárosi koncertjének sajtóvisszhangjait és, hogy úgy mondjam, "képben volt" a Liszt-versenyt illetően is. A kanizsai újságban a koncert jelentőségét az is mutatja, hogy ez a kritika az első oldalon jelent meg (az utolsó bekezdés átcsúszott a 2. oldalra), pedig a "normál" kulturális híreket, cikkeket a 4. oldaltól kezdve szokták általában közölni.

(bl): Fischer Annie zongoraestje

E sorok írója sohasem volt szakavatott zenekritikus. Sohasem is akart ilyesmit elhitetni magáról. De a szíve, a lelke mindig meg tudott nyílni a muzsika gyönyörűségeinek befogadására. Fischer Annie zongoraestjén pedig szerette volna az ujjongó szívét, lelkét élő szönyegként odateríteni a művészetnek arra a diadalútjára, amit ennek a gyermek-sorból alig kikerült istenáldotta zseninek köszönhetett Nagykanizsa zeneértő közönsége. Kár, hogy az ünnep szót a hétköznapok sodrában elszürkítette a sablonok frazeológiája, mert most úgy érezzük, hogy az ünnep szó szinte kevés, hogy felmérjük annak a kultúr-élménynek az örömét, amit ez az este hozott ide, a zalai kultúra centrumába.

* 

A IV. bérleti hangverseny volt ez. Igaz, ominózus körülmények között indult a koncert-sorozat, de az abszolút művészi érték, amit minden alkalommal hoz, felül áll az érzelmeken és indulatokon. Azt hiszem, a kultuszminiszter mondta valahol a minap: „Európa országai gazdasági, politikai és minden téren vad farkasszemet néznek egymással, csak egy valami van még, amiben egymásra találnak és ez a művészet.” Az annak idején érthetőleg fellángolt hangulatok csituljanak le most már, – hadd jöjjön a művészet úgy Nagykanizsára, hogy mindenkié legyen, aki rajongó lélekkel tudja befogadni. Ez a város zenei reneszánszát éli, legyen tehát mindnyájunk kincse az a művészet, aminek egyformán vagyunk mindnyájan szerelmesei. 

*

Díszes és nagy közönség, Nagykanizsa kultúr-társadalmának szép együttese töltötte meg az Iparoskör nagytermét Fischer Annie zongoraestjére.

Fischer Annie nem volt meglepetés. Szombaton este volt a koncertje a zeneakadémián és a fővárosi kritika szinte szokatlan enthusiasmussal foglalkozott a fiatal pianista-zseni – így írták: – „csodálatos” tehetségével.

Mit állapítsunk meg róla a tegnapi budapesti kritikák után Nagykanizsán?

A „csodálatos” szó a rendszerint objektív hangú fővárosi kritikákban kissé meglepett bennünket. Amikor pedig hallottuk őt tegnap este, akkor azon csodálkoztunk, hogy nem találtak ki a számára valami más szót, ami ennél is jobban fejezze ki a kivételes zsenit.

Csodáltuk a Bach: Toccata C-dúrban, ami páratlan zenei teljesítmény volt. A rendkívül nehéz kettős fúga szuggesztív erővel dübörgött, csendült, omlott, örvénylett az ujjai alatt. Liszt h-moll szonátájában a színek kavargása a fantázia szárnyára kapta a művészt és a hallgatót és az ünneplés már a szívek mélyéből fakadt, izzott, tombolt az interpretátor körül, aki akár Chopin-t, Dohnányit, Bartókot vagy Mendelssohnt szólaltatta meg, mindig a zenei alkotó óriások ihlete, lelke elevenedett meg benne. Nem szolgai ragaszkodással, nem tökéletes kotta-másolással, hanem az alkotó művének tartalmi mélyeiből, csapongó hangulataik legtitkosabb vibrálásából születtek a hangok a keze alatt. Amellett technikája is abszolút tökéletes, sokszor bravúros. (Dohnányi: Capriccio f-moll, Bartók: Román tánc!)

A komponista elgondolása és az interpretátor erős egyénisége harmóniába olvad Fischer Annie játékában. És talán ez teszi őt olyan kivételesen naggyá! Ami finomság van a muzsikában és a hangszerben, azt mind biztos kézzel, széles skálájú dinamikával, üde, tiszta, százszínű billentéssel tudja kihozni belőle.

A közönség szinte önfeledten ünnepelte előadás közben és a műsor befejeztével is.

Kedvenc videomegosztó portálunk jóvoltából mi is meghallgathatjuk Fischer Annie előadásában a zeneirodalom egyik legnagyobb remekművét, Liszt Ferenc h-moll szonátáját egy 1953-as felvételről:

 

 
                                                        


A második nagykanizsai koncertet néhány nap múlva mesélem el :)

Liszt Ferenc és Nagykanizsa 14.

Mivel meglehetősen hosszúra nyúlt ez a téma, itt, nem sokkal a vége előtt szerintem érdemes röviden összefoglalni eddigi felépítését. A nevekhez társítom a megfelelő linkeket, hogy aki szeretné, innét könnyedén visszaolvashassa akár az egész sorozatot is.

Első részében Liszt közvetlen kanizsai jelenlétének jártam utána. A következő folytatásokban Liszt-növendék zongoraművészek nagykanizsai koncertjeiről írtam korabeli sajtótudósítások alapján: Siposs Antal, Vera Timanova, Sophie Menter, Joseffy Rafael, Gosztonyi Béla és Rausch Károly, Emil Sauer valamint Thomán István, illetve a jóbarát Reményi Ede hangversenyeiről. Következtek azok a kanizsai hölgyek, akik esetlegesen tanítványi kapcsolatba kerültek, kerülhettek Liszt Ferenccel: Rózsavölgyi Szidónia, Bátorfi Emma és Gulyás Gizella. A következő nagy egységben pedig Pásztor Irmáról és nagykanizsai működéséről szóltam, akiről mestere, a korábbi Liszt-növendék Thomán István révén zeneileg Liszt-unokának nevezhető. Az öt részes egység egyes fejezetei itt nézhetők vissza:

1. rész, 2. rész, 3.rész, 4. rész, 5. rész.

Ma további érdekes Liszt-hangversenyekről szeretnék beszámolni, olyan koncertekről, ahol más jelentős művészek, illetve helyi muzsikusok előadásában hallhatott Liszt-műveket a közönség.

Az 1930-as években két nagy Liszt-interpretációnak lehettek fültanúi a kanizsaiak.

1934. február 26-án egy bérleti hangversenysorozat negyedik estjén a húsz éves Fischer Annie Liszt egyik legmonumentálisabb és legfontosabb művét, a h-moll szonátát játszotta. Előző évben nyerte el a Liszt Ferenc Zongoraverseny fődíját. A Zalai Közlönyben így méltatta Barbarits Lajos:

Liszt h-moll szonátájában a színek kavargása a fantázia szárnyára kapta a művészt és a hallgatót és az ünneplés már a szívek mélyéből fakadt, izzott, tombolt az interpretátor körül, aki akár Chopin-t, Dohnányit, Bartókot vagy Mendelssohnt szólaltatta meg, mindig a zenei alkotó óriások ihlete, lelke elevenedett meg benne. Nem szolgai ragaszkodással, nem tökéletes kotta-másolással, hanem az alkotó művének tartalmi mélyeiből, csapongó hangulataik legtitkosabb vibrálásából születtek a hangok a keze alatt. Amellett technikája is abszolút tökéletes, sokszor bravúros.

Fischer Annie 1933-ban

Barbarits maga nem volt zenekritikus, hanem tanár, lapszerkesztő és helytörténész, mégis pontosan tudta, milyen jelentőségű esemény tanúja volt, még ha kicsit patetikusan fejezte is ki magát:

E sorok írója sohasem volt szakavatott zenekritikus. Sohasem is akart ilyesmit elhitetni magáról. De a szíve, a lelke mindig meg tudott nyílni a muzsika gyönyörűségeinek befogadására. Fischer Annie zongoraestjén pedig szerette volna az ujjongó szívét, lelkét élő szőnyegként odateríteni a művészetnek arra a diadalútjára, amit ennek a gyermek-sorból alig kikerült istenáldotta zseninek köszönhetett Nagykanizsa zeneértő közönsége. Kár, hogy az ünnep szót a hétköznapok sodrában elszürkítette a sablonok frazeológiája, mert most úgy érezzük, hogy az ünnep szó szinte kevés, hogy felmérjük annak a kultúr-élménynek az örömét, amit ez az este hozott ide, a zalai kultúra centrumába.

A másik nagy esemény Stefániai Imre Liszt-zongoraestje volt 1936 április 18-án. Ez az év amúgy is Liszt-évnek számított, hiszen a művelt világ ekkor Liszt születésének 125. és halálának 50. évfordulójáról emlékezett meg. A hangversenyt az akkor tíz éves múltra visszatekintő Városi Zeneiskola (igazgató: Vannay János) szervezte saját Liszt-megemlékezéseik koronájaként. Stefániait, aki akkor a Liszt Társaság igazgatója is volt, s mellette rendkívül jelentős Liszt-interpretátor, Tóth Aladár így jellemezte egy tíz évvel korábbi pesti koncertje kapcsán: szédületes technikai virtuozitásával szuverén ura hangszerének, aki az instrumentum fizikai lehetőségeit egy atléta erejével és ügyességével tartja markában, ez a művész csupa áhítattal és naiv, gyermeki alázattal kezeli az őt uraló hangszert. Virtuóz, aki megtalálta a virtuozitás nemes szerepét az emberiség kultúrájában. (Nyugat, 1926. 4.).

Kanizsai koncertjén hatalmas Liszt-műsort játszott: Weinen klagen variációk, Funérailles, X. rapszódia, Paulai Szent Ferenc a hullámokon, Szerelmi álmok (E-dúr noktürn), Norma-fantázia. Hangversenyének bevételét a művész – méltón Liszthez – a kanizsai zenekultúra fejlesztésének céljára ajánlotta fel. Ezért külön is ünnepelte őt a közönség, de azért is, mert világszínvonalú hangversenyt hallhatott.

Szinte megdöbbentő az a hatalmas technikai, már nem is tudás, hanem fölény, amivel Stefániai Imre játszik. Ő Liszt szellemét kelti életre a holt, tehetetlen húrokból. És amint zengnek az akkordok, önkéntelenül is az a gondolat kapja meg a lelkeket: "Igen, ez az, így álmodhatta meg ezt Liszt zenei zsenije!" – írta április 21-i számában a Zalai Közlöny. Majd így folytatja:

A közönség tombolt és az utolsó szám után sem hagyta el helyét. Olyan tapsvihar tört ki, amilyenre Nagykanizsán (ahol tudvalevően "előkelő dolog" nem tapsolni!) még nem volt példa. Stefániai honorálta is ezt a tapsot, amikor ráadásul a Portici néma paraphrazist, majd újabb tapsvihar után egy Paganini-etűdöt adott elő. 

A művész bejegyzése a zeneiskola emlékkönyvébe a "Weinen, klagen" kezdőhangjaival

Végigtekintve a kanizsai Liszt-előadásokon leszűrhető a tanulság, hogy csak ő és Fischer Annie mertek vidéken pódiumra lépni Lisztnek legelmélyültebb darabjaival. A régebbi koncerteken – beleértve a korábbiakban bemutatott Liszt-növendékek hangversenyeit – az előadók biztosra mentek és a Liszt-oeuvre legnépszerűbb rétegéből válogattak. Pedig Kanizsa zeneértő város volt, s kellő mértékben "adagolva", ahogyan Stefániai is tette, lehetett volna sikere korábban is hasonló felépítésű műsornak.

S most néhány évtizedet szaladjunk előre újra. Az előbb leírtakhoz hasonló siker volt Kocsis Zoltán 1979 november 20-i koncertjén, ezen én is ott lehettem. Kocsis akkor még nagyon fiatal, de már legendás hírű volt. Az alig néhány évvel korábban átadott Hevesi Sándor Művelődési Központ színházterme zsúfolásig megtelt, s a levegő csak úgy szikrázott a feszült várakozástól. 

Ez pedig Kocsis Zoltán 1976-os beírása

Mint később népművelő kollégáimtól hallottam, azt mondta a művész, hogy ilyen légkört még soha nem tapasztalt koncerten. Ezt igazolja feljebb látható akkori bejegyzése is az őt meghívó zeneiskola emlékkönyvébe.

Bach és Chopin mellett műsorának gerincét Liszt alkotta: az első rész végén eljátszotta a Zarándokévek 2. kötetéből a Velence és Nápolyt, a második részt pedig Beethoven 5. szimfóniájának liszti zongoraváltozata képezte. Kocsis akkor annyira megszerette a kanizsai közönséget, hogy hamarosan lehozta az Új Zenei Stúdiót, mert azt mondta, ez a közönség érett arra, hogy meghallgassa a legújabb törekvéseket. Hát, ma nem biztos, hogy ezt mondaná...

Most kezdjük elölről az időutazást helybeli muzsikusok fontosabb Liszt-interpretációi nyomában – az áttekintésből kihagyom Pásztor Irmát, hiszen vele különösen sokat foglalkoztam ebben a sorozatban.

Néhány évig Kanizsán élt egy jeles zongorista, Pyllemann Ferenc, aki Bécsbe költözve zenekritikus és kiadó lett, de hamarosan elhunyt. Hogy jó zongorista lehetett, bizonyítja, hogy 1867. január 6-án a Zöldfa szálló nagytermében Liszt Rigoletto-parafrázisával lépett fel.

Szintén még Liszt életében, 1879-ben zajlott az a hangverseny, ahol Berecz Imre, a piarista gimnázium zenetanára mint zongorista és felesége előadták a Holt költő szerelme című Liszt-melodrámát (szavalat zongorakísérettel). Az 1874-ben komponált mű meglepő hamar eljutott Nagykanizsára!

A századforduló idején tűnt fel zongorista tehetségével a gimnazista Blau János. Iskolai és városi rendezvényeken előfordult, hogy Liszt-művet játszott, s mint a későbbiekből következtetni lehet, valószínű, hogy nem könnyített, hanem eredeti formában. A Zala című lap így írt 1895. március 21-i számában:  

Aztán Blau János IV. oszt. tanuló kötötte le a közönség figyelmét értelmes zongorajátékával, melyben Liszt-féle XIV ik rapszódiának technikai nehézségeit szép reményekre jogosító ügyességgel küzdötte le. A helyes szőke fiú orvos lett, nevét Balla Jánosra magyarosította, s 1930-ban bekövetkezett haláláig mintegy "házi" zongoraművésze volt a városnak. Teljesen profi szintű zongorista lett, amit bizonyít, hogy számos, akkoriban a városba érkező énekes és hangszeres szólistát ő kísért zongorán – olyan művészeket, mint Koncz János vagy Palló Imre.

Balla János mellett volt Kanizsának még egy "nemhivatásos" zongoraművésze, Blumenschein Vilmosné Kohn Hedvig. Gazdag gabonakereskedő felesége volt, s ehhez képest elég gyakran fellépett szólistaként és zongorakísérőként egyaránt. Képességeiről sokat elárul, hogy ő is játszotta nyilvánosan a Rigoletto-parafrázist, kísérőként pedig a fiatal Szigeti Józseffel muzsikált együtt. Egy fellépéséről a sok közül így emlékezett meg a Zala 1897. december 9-i számában:

Blumenschein Vilmosné, Liszt Ferenc XIV. rapszodiáját játszotta zongorán. Dicsérő szót használni egészen felesleges. Mit is dicsérjünk: felfogását, teknikáját, nagy precizitását. Nem, Blumenscheinné úrnőt hallgatni kell csak és újra hallgatni… Játékát zúgó, viharos taps követte.

1926-ban létrejött a Városi Zeneiskola. Mivel az országos trendhez hasonlóan a zongora volt a legnépszerűbb tanszaka, a kezdeti egy zongoratanár, a már sokat emlegetett Pásztor Irma mellé alig néhány éven belül még két tanárt szerződtettek: Kerekes Irént és Honti Ilonát, akik az 1960-as évek végéig, nyugdíjazásukig a kanizsai zeneiskolában működtek. Hogy mindkét művész-tanár koncertképes pianista volt, Liszt-interpretációik is bizonyítják. Pásztor Irmával együtt mindketten különösen sok Liszt-darabot játszottak az 1936-os Liszt-évben.

Nemcsak a Zeneiskola, hanem a kanizsai  Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör nevéhez is fűződnek Liszt Ferenccel kapcsolatos események. Az 1895-ben alakult Kör 1944/45-ig meghatározó tényezője volt Nagykanizsa kulturális- és társas-életének. Kórusa, melyet az első időkben többször is újjá kellett szervezni, az 1920-as évek elejétől indult fokozatos fejlődésnek Ketting Ferenc polgári iskolai tanár vezetése alatt. Működése csúcspontján, 1940-ben a győri országos dalosversenyen elnyerte a Király-díjat. Az Irodalmi Körnek szimfonikus zenekara is volt, az ő életük azonban ingadozóbb képet mutat – azonban amikor működtek, azt nagyon jó színvonalon tették. Csak sajnos a zenekar vált leginkább áldozatává a frissen alapított Zeneiskola és a nagy hagyományokkal rendelkező Kör konfliktusának...

A kórus és a zenekar egyik sikeres megmozdulása volt, amikor 1931 november végén – a Szent Erzsébet-év alkalmából – részleteket adtak elő Liszt Szent Erzsébet legendája című oratóriumából.

Azt hittük, erejét túlhaladó munkára vállalkozott a frissen újjászervezett zenekar – írta a Zalai Közlöny december 1-jén –, amikor a vegyeskarral együtt a magyarországi Szent Erzsébet ünnepségek legkiemelkedőbb zenei programjához nyúlt a Kör muzsikusainak lelkesedésével, de a feladathoz képest igen rövid idővel. Meg kell állapítani: az együttes teljesítménye meglepően felülmúlt minden várakozást. Ketting Ferenc karnagy, ez a rajongó lelkű muzsikus, hatalmas és minden elismerést érdemlő munkát végzett és – munkája nyomán a zenekar és az énekkar a legnehezebb részeket is gondos precizitással, fegyelmezett összjátékkal vitte sikerre. Kijutott az elismerés bőven Büchler Mórnénak, a Vegyeskar egyik leglelkesebb dalosának is, aki a rendkívül nehéz szóló-áriákat nagyszerű készültséggel énekelte.

Büchler Mórné Krausz Gizella több évtizeden át volt tagja az Irodalmi Kör vegyeskarának és szólistája a zsinagóga kórusának. Kereskedő férje is jó muzsikus volt, alapító karnagya az Ipartestületi Dalárdának és a Postásdalárdának. Mindketten Auschwitzban pusztultak el.

S végül egy közvetett kapocs: az Irodalmi Kör vegyeskara nagy sikereket aratott Kodály Zoltán: Liszt Ferenchez című, Vörösmarty ódájának néhány versszakára írt  monumentális kórusművével (a Király-díjat pedig a Jézus és a kufárok előadásával érdemelték ki néhány évvel később). A Liszt-óda előadásával lettek kategóriagyőztesek az 1936-ban Szombathelyen megrendezett országos dalosversenyen. A kórus többször is részt vett ilyen megmérettetéseken, maga Kodály is hallotta őket saját műveit énekelni és nagyon jó véleménnyel volt róluk. Az első díj folyományaként 1937-ben meghívást kaptak a pesti Vigadóba. A Zalai Közlöny idézte a velük szemben nyilván nem elfogult Pesti Hírlap cikkét:

A csütörtöki est meglepetése a nagykanizsai Zrínyi Miklós Kör Vegyeskara volt. Hivatásos énekkarnak is becsületére válna az az érett fölény és biztonság, ahogy a teljesen kiegyensúlyozott hanganyagú kórus, a kitűnő Ketting Ferenc vezényletével, Palestrina és Lasso madrigáljait tiszta polifon stílben előadta és sikerre vitte. A siker még fokozódott Kodály Liszt Ferenc ódájával, amely nyíltszíni tapsot is kapott. A kanizsai énekkart legjobban az a megállapítás dicséri, hogy megállta a helyét Bárdos Lajos tökéletes és lelkes munkával ismét remeklő Cecilia-kórusa mellett is.

Még sok érdekességet találtam régi újságokban a témával kapcsolatban. Egyet azért még elmesélek, ha már az Irodalmi és Művészeti Körről esett szó. Az 1936-os Liszt-évben a Kör vezetősége meghívást kapott Hubay Jenő hegedűművész budapesti palotájába (Hubay fiatal korában sokat muzsikálhatott Liszttel,  aki nemzetközi karrierjének elindulásában is segítette a zseniális fiatal hegedűst). E meghívás előzménye, hogy az 1927-ben felépült nagykanizsai Városi Színház – a mai Medgyaszay Ház – ünnepélyes megnyitója után az első esemény Hubay Jenő szólóestje volt, mely alkalommal az Irodalmi és Művészeti Kör Hubayt díszelnökévé választotta. Átadom a szót a Zalai Közlöny tudósítójának, olvassunk bele a lap 1936. március 28-i számába:

Most szerdán, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján érkezett el ez az alkalom, amikor a Zrínyi Irodalmi és Művészeti Kör vezetősége meghívót kapott és résztvett a Magyar Kulturális Egyesületek Országos Szövetsége által a Hubay-palotában rendezett Liszt-hangversenyen.

Az Irodalmi Kör részéről egy küldöttség vett részt a nagyszabású hangversenyen, amelynek Krátky István polgármester, az Irodalmi Kör tb. elnöke, dr. Tholway Zsigmond díszelnök és Ketting Ferenc karnagy voltak a tagjai.

Hubay Jenő dr. a hangverseny előtt a Hubay-palotában lévő muzeális kincsekkel telerakott dolgozószobájában fogadta a nagykanizsai küldöttséget. Dr. Krátky István polgármester, a küldöttség vezetője lelkes szavakkal köszöntötte Hubay Jenőt, mint a Kör díszelnökét és a trianoni határszéli város sorsát ecsetelve, annak üdvözletével átnyújtotta a művészi kivitelű díszoklevelet.

Hubay Jenő meghatódott, meleg szavakkal köszönte meg az üdvözlést és közvetlen szavakkal rámutatott arra, hogy míg a városnak olyan vezetőemberei vannak, mint a jelenlegi vezetők, addig nem kell félni a trianoni Nagykanizsának.
A küldöttség ezután résztvett a Kulturális Egyesületek Országos Szövetségének közgyűlésén, majd az azt követő nagyszabású hangversenyen, amelyet a rádió is közvetített. A hangversenyen Hubay Jenőn kívül Gyenge Anna, a világhírű magyarszármazású amerikai operaénekesnő szerepelt, aki Liszt-dalokat énekelt; Kabos Ilonka zongorázott és két csodahegedűs gyermek szerepelt. Az egyik a magyar Virovai Róbert volt, a másik pedig az olasz leányka, Luzzato Vanda. A küldöttség a pompás műsorú, előkelő hangversenyről – amelynek közönsége is előkelő volt, ott lévén Horthy Miklós is feleségével az élen, több miniszter, több gróf, valamint a diplomáciai testület több tagja, stb. – egy felejthetetlen élmény emlékével távozott.

Egy "műsoron kívüli" megjegyzés: amint lesz időm, megírom a Hubay-palota történetét, mert nagyon érdekes!

A következő alkalommal elérkezünk a Liszt és Nagykanizsa sorozat befejező részéhez, amelyben annak fogok utána járni, hogy hogyan jelent meg Liszt Ferenc városunk sajtójában és milyen kanizsai utóélete.

Végül a szokásos zene: Stefániai Imre műsorában szerepelt a Paulai Szent Ferenc a hullámokon című Liszt-mű. Most Leslie Howard játssza, aki hanglemezre vette Liszt Ferenc valamennyi  (!) zongoraművét.
A mű azt a jelenetet festi, amikor a szent száraz lábbal, köpenyét botjára vitorlaként feszítve átkelt a Messinai szoroson Szicíliába, mivel pénztelenül a bárka tulajdonosa nem akarta átvinni.
Egyetlen monumentális téma festi az egyre viharosabbá váló hullámverést, amely hatalmas fokozások után Szent Ferenc hálaadó imájához vezet (5' 43"-nál). A szép darab a főtémából szőtt megdicsőülő szakasszal ér véget.