A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tosca (Puccini). Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tosca (Puccini). Összes bejegyzés megjelenítése

Kit festett meg Cavaradossi?

2012. július 7., szombat

4 megjegyzés
Egy kis háttér Plácido Domingo egyik remek szerepéhez:

Néhány napja kezdtem el olvasni Julie Orringer: Láthatatlan híd című regényét. A történet 1937-ben, a budapesti Operaházban, egy Tosca-előadáson kezdődik, annak előestéjén, amikor a főhős, a zsidó származású Lévi András Párizsba indul építészetet tanulni.

Már az első tíz-húsz oldalon érződött, hogy az írónő komoly előtanulmányokat folytatott a kor és az egyes helyszínek ábrázolásához, az operaelőadás kapcsán mégis becsúszott egy kis hiba.
Ezeket írta ugyanis:

Felemelkedett a bársonyfüggöny és feltárult egy olasz katedrális minden apró részletében pontos belső tere. Borostyán és azúr fény áradt az ólomüvegablakokon át, a vakolt falon sejtelmesen derengett Mária Magdolna befejezetlen freskója. Csíkos rabruhában egy férfi osont be a templomba és megbújt az egyik félhomályos oldalkápolnában. Bejött a festő is, hogy tovább dolgozzon a freskón, majd a sekrestyés [...] Majd Tosca lépett be, az opera dívája, akiről a Mária Magdolna freskót mintázták [...]

Nos, a portrét éppenhogy nem róla, hanem egy korábban a templomban nagy aggodalmak közepette hosszasan ott időzött ismeretlen szőke hölgyről festette lopva Cavaradossi, Tosca szerelme. Amúgy az idézet utolsó mondatában a "mintázták" alakot használni sem helyes, hiszen nem meghatározhatatlan ismeretlenek festik a képet, hanem pontosan Mario Cavaradossi lovag és művész – de ez lehet, hogy a műfordító hibája.
Cavaradossi röviddel színre lépése után énekli el az úgynevezett Képáriát. Ebben összehasonlítja a szőke szépséget és az állandóan magánál hordott arcképen látható fekete hajú Floria Toscát. Az áriából félreérthetetlenül kicsendül, hogy ugyan mint művészt megigézte a szőke hölgy, ám teljes szíve és szerelme Toscáé.
Csak egy közbevetés: a Képária nem teljesen ária, legalább is abban az értelemben, hogy állandóan belekotyog a sekrestyés, kárhoztatja a templomban a női szépségről éneklő festőt, sőt, még utána is dohog egy sort. Az ember hajlana rá, hogy mérges legyen ezért Puccinire, mert szeretne jobban elandalodni a gyönyörű dallamon. Ám szerintem a zeneszerző ezt nagyon is tudatosan komponálta így éppen azért, hogy az érzelmes jelenet ne váljon érzelgőssé. (Korábban ugyanezzel a "fogással" élt a Bohémélet 3. felvonásában, amikor Mimi és Rodolphe szakítanak – egyszer majd azt a jelenetet is megnézzük együtt.) De volt Puccininek még egy oka, amiért így alakította ezt a részletet: a sekrestyés dühös kommentárjaiból ugyanis megtudjuk, hogy Cavaradossi bizony egy "volteriánus" szabadgondolkodó... Így később egyáltalán nem lepődünk meg, hogy a festő "bigott szatír"-nak nevezi a rendőrfőnököt (a jellemzés teljesen igaznak bizonyul a későbbiek fényében) és gondolkodás nélkül a szökött rab segítségére siet.

Aki nem ismeri ennyire részletesen a Toscát, a regényben idézett jelenet tekintetében ajánlom a következő klipet: Simándy József és Katona Lajos magyarul adja elő a Képáriát, belefoglalva a röviddel előtte és utána következőkbe, ráadásul olvasható magyar szöveggel:




És ha már így benne vagyunk, nézzük és hallgassuk meg olasz nyelven is, csak a Képáriát. Cavaradossi – ki is lehetne más, mint Plácido Domingo:





A közönség Cavaradossi e megnyilvánulásának tudatában hallgathatja később végig, amikor a temperamentumos Tosca, miután betért a templomba kedvese meglátogatására, észrevéve a készülő képet, felébredő féltékenységében megvádolja szerelmét hogy megcsalja őt, ráadásul éppen itt, a templomban. Ebben a jelenetben Cavaradossival együtt megtudjuk azt is, hogy ki a szőke hölgy, mert Tosca ráismer: Attavanti márkiné. Cavaradossi csak később "kapcsol", hogy a hölgy az Angyalvárból megszökött rab nővére és megérti, hogy fivére iránti aggodalmában imádkozott itt olyan kétségbeesetten. Cavaradossi nagy nehezen megnyugtatja Toscát, hogy csak őt szereti és a portrét a hölgy tudta nélkül, titokban készítette. Majd igyekszik szerelmét távozásra bírni, mert ekkor már tud a kápolnában rejtőzködő szökött rabról. Ő Angelotti, a korábbi Római Köztársaság konzulja, s most, az új zsarnoki rendszerben a kegyetlen Scarpia rendőrfőnök által a legkeresettebb körözött személy. A festő már felajánlotta Angelottinak, hogy akár az élete árán is segít neki. Csak szeretné Toscát kihagyni a veszélyes dologból, ezért igyekszik kituszkolni a templomból kedvesét.
Alig menekült tovább Angelotti Cavaradossi Róma-környéki villájába, magának a festőnek a kíséretében, Scarpia máris megjelenik a templomban kopóival. Pillanatok alatt átlátja a készülő portré, egy üres elemózsiás kosár és a márkiné ottfelejtett címeres legyezője útján, hogy a szökevény valóban itt járt és csak Cavaradossi segíthetett neki. A visszatérő Tosca féltékenységét felszítja a legyezővel és a festménnyel, abban a reményben, hogy a felháborodott énekesnő így elvezeti Cavaradossihoz, azaz egyúttal Angelotti rejtekhelyéhez.
A továbbiakat már nem mesélem el ilyen részletesen, de végső soron ezek az események, köztük a készülő portré vezetnek el a történet tragikus végkifejletéig: Tosca megöli Scarpiát, aki a szerelmét, helyesebben a testét követelte a közben letartóztatott és halálra ítélt festő szabadságáért cserébe (Angelotti már korábban öngyilkos lett, nehogy elfogják). Cavaradossit mégis kivégzik, mert az aljas rendőrfőnök kettős játékot űzött. Tosca pedig, szerelme halála feletti kétségbeesésében, s az utolsó pillanatban, amikor már majdnem elfogják Scarpia megölése miatt, az Angyalvár bástyájáról a mélybe veti magát.

Puccini azért is lehet minden idők egyik legnagyobb operaszerzője, mert zseniális dramaturg. Nála a legkisebb mozzanat is fontos és megvan a pontos helye a mű egészében, így az is, hogy kiről festi Cavaradossi a Magdolna-képet. Ha Toscáról festené, akkor Scarpia rá se jönne, hogy Cavaradossi bújtatja Angelottit...

Julie Orringer regénye ezzel a pontatlansággal is megáll. De ha már a részletek tekintetében nagyon is reális regényt írt a szerző, tényleg kiválóan felkészülve a helyszínek és a sok egyéb felsorolhatatlan, a korra jellemző dolog és történés megidézésében, kár, hogy belekerült ez a kis tévedés, mert bizony az operakedvelők fel fognak rá figyelni...

Plácido Domingo Magyarországon 1. Cavaradossi

2011. május 22., vasárnap

4 megjegyzés
A Képáriát énekli Budapesten, 1973
Amikor ez év január 21-én élőben közvetítették a Plácido Domingo hetvenedik születésnapját ünneplő koncertet, a szünetben olyan magyar operaénekesekkel beszélgettek, akik dolgoztak együtt Domingóval. Köztük volt Déry Gabriella, az Operaház kiváló szopránja. Ő 1973-ban énekelte Toscát Domingo-Cavaradossi oldalán. Még ennyi év után is meghatódott, a könnyei is kijöttek, ahogyan arról a csodálatos estéről és Domingóról, mint partnerről beszélt.
Azon a Tosca-előadáson láthatta és hallhatta Domingót először a magyar közönség. Akkor már elindult hatalmas ívű karrierje, de hozzánk még nem igazán jutott el a híre, lemezei is ritkaságnak számítottak. Félt is az Operaház vezetősége, hogy kevés lesz a közönség, ráadásul alig egy héttel korábban éppen a Toscában egy világhírneve teljében lévő művész, Leonie Rysanek énekelte a címszerepet. Megkérték hát a népszerű Film Színház Muzsika hetilapot, hogy csináljon egy kis beharangozást, ami Új tenorcsillag érkezik címmel meg is jelent a lap 6. számában. Íme:


Azóta nálunk legendává vált, ami azon az estén, 1973. február 16-án történt. Az előadás kezdetekor valóban voltak üres helyek az Erkel Színház meglehetősen nagy nézőterén. De aztán az első szünetben az emberek rohantak telefonálni és futótűzként terjedt a hír, hogy aki csak tud, jöjjön gyorsan az Erkelbe, mert olyat hallhat, amilyent még soha...
Sajnos, sem hang-, sem filmfelvétel nincs róla, csak a tanúk emlékezete és a sajtóvisszhangok. Így ennek az estének a felidézéséhez a korabeli újságcikkekből idézek, s közben-közben megspékelem ezt a kis írást fényképekkel és egy másik Tosca-produkció élő részleteivel.

Az előadásról Kovács János írta a szerintem legérdemibb kritikát (Magyar Nemzet, 1973. február 23.):
Ritka élvezet első pillanattól az utolsóig, hogy Placido Domingónak minden sikerül – s méghozzá olyan magától értetődő természetességgel, hogy szinte feledteti is a mesterségbeli tudást, ami e tökéletesség mögött áll. Az erőfeszítés árnyékát sem érezni a szólam legmagasabb fekvéseiben sem; a hang dúsan, folyékonyan, melengető bőséggel kitárul és árad a tetőpontokon; s mintha a színek kiegyenlítésére sem kellene gondot fordítani; egyenletes fényben, csillogó meleg pompában fürdik a hang minden regisztere, anélkül, hogy a technika kiegyenlítő szerepe észrevétetné magát.
Pedig óriási tudás, nagy-nagy formakultúra, s a kifejezés különleges gondossága tükröződik már abban a gesztusban is, ahogyan Domingo a budapesti színpadon letette "névjegyét" az első felvonás Képáriájában – ha az igazi, nagy olasz stílus mibenlétéről akarunk fogalmat alkotni, íme, itt a példa rá. Az ember azt hinné, hogy ilyen eszközök birtokában nem kell semmi mást tenni, csak énekelni – a hang csodája, az éneklés művészete, a stílus varázsa amúgy is megteszi a magáét. De nem – Domingo a Tosca drámájának ebből a legpasszívabb, legkiszolgáltatottabb szerepéből is tökéletesen kidolgozott emberi alakot formál; nemcsak az éneklés, hanem a színpadi átélés minden eszközével. Nemcsak nagy énekes, hanem párját ritkítóan becsületes, s elmélyedő művész – amire még híréből sem számíthattunk: a zenés színpad átfogó nagy egyénisége.
Látszólag ez is könnyedén és magától adódik, a látványos hatáskeltés szándéka nélkül: az első felvonás derűs, elfogulatlan Cavaradossija egybevág azzal a személyiséggel, amely Domingóból, az énekesből, mindentudásának fölényéből árad. De hogy ugyanez a Cavaradossi le tudja vetni a fölény minden látszatát, hogy hideglelősen vacogva, a halálfélelemtől szorongatva áll a színpadon az utolsó felvonásban, hogy meg tudja éreztetni, pillanatnyi reménye sincs többé a szabaduláshoz, s bizakodásának látszata is csupán Tosca vigasztalására való – ez már nem "magától megy": a szerep olyan gondos értelmezése, olyan lélektani éleslátás és ábrázolóképesség áll mögötte, amelynek hatását így, ennyire szuggesztíven még nemigen éltük át ebben a szerepben.

Vittoria! Vittoria! Déry Gabriellával
A Muzsika folyóiratban Kertész Iván méltatta, íme néhány jellemző mondata:
Az első felvonás szerelmi kettősét is élvezet volt hallgatni ilyen szép hangon és ilyen muzikálisan. Szinte sajnáltuk, hogy a második felvonásban Cavaradossinak csak olyan kevés énekelnivalója van, de a Vittoria elemi erejű kitörése kárpótolt ezért. A Levéláriát, amelyet meg is ismételt, igen szépen ökonomikusan építette fel, fokozatosan eljutva a Toscával töltött édes órák emlékétől a közeli erőszakos halál döbbenetéig.

A Film Színház Muzsika magáról az előadásról csak néhány hangulatképet rögzített, helyette viszont interjút közölt az énekessel.
Előbb az egyik hangulatképet idézem fel az előadás légkörének érzékeltetésére:
Vittoria! Vittoria! Placido Domingo torkából mámorító fénnyel, sugárzó erővel tör fel a győzelmi kiáltás a Tosca második felvonásában, s a közönség máris fergetegesen beletapsol. Igen, ezt jelképesnek is érezhettük: a fiatal énekes-titán budapesti bemutatkozása igazi diadal volt.
A riportból többek között megtudható, hogy ez a budapesti az akkor harminckét éves művésznek élete hetvenhetedik Cavaradossija volt. Amikor megtudta, hogy a kis, de fontos szerepet éneklő Katona Lajos aznap éppen százötvenedszer bújik bele a Sekrestyés jelmezébe, a gratuláció mellett azzal lepte meg őt és a közönséget is, hogy amikor először lépett ki a színpadra, magyarul szólt hozzá: a "Che fai?" helyett azt énekelte: "Mit csinálsz?"
A riportban Domingo elmesélte, hogy énekesnő édesanyjának az egyik legsikeresebb szerepe a Csárdáskirálynő Sylviája volt, s szülei színházában ő maga is énekelte ebben az operettben Edwint, de más magyar operettekben, így például A víg özvegyben is fellépett. Tizenhatodik évemet akkoriban töltöttem be, bariton hangom volt és nem is álmodtam arról, hogy hivatásos operaénekes lesz belőlem. Zongoristának készültem, majd karmesternek, apám annak szánt. Ma sem mondtam le arról, hogy karmester legyek – mondotta 1973-ban, s ma már tudjuk, hogy ezt a vágyát is sikeresen valóra váltotta.
A riport közben készült ez a fénykép
Magát pedig így jellemezte:
Nemegyszer felötlik bennem az a gondolat, hogy én valójában a tizenkilencedik század és a századforduló éveinek a fia vagyok. Egykorú azokkal az operákkal, amelyekben fellépek. Olyannyira kötődöm hozzájuk, hogy a színpadi álomvilágot néha meg sem tudom különböztetni a magam hétköznapi világától. De felébredek, amikor a gyerekeimet látom. A három fiamat.
Előadás után pedig ezt mondta, és ma már tudjuk, hogy nem csak a kötelező udvariasságból:
Ezentúl már a budapesti közönséget is a legjobbak közé sorolom. Csodálatos este volt! Boldog vagyok, hogy ezt is megéltem!

Végül nézzük-hallgassuk meg a Tosca két részletét. Mindkét felvétel egy jó évtizeddel későbbi a budapesti előadásnál, 1985 májusában készült a Metropolitanben. Elsőként a híres "Vittoria"-jelenetet,  a megkínzott Cavaradossi nagy győzelmi kitörését:



Nem maradhat ki természetesen a Levélária sem, a halálra ítélt főhős búcsúja az élettől:



Érdemes azonban meglátogatni kedvenc videomegosztó portálunkat, mert dúskálhatunk a Tosca legkülönbözőbb felvételeiben.

Legközelebb Radames-szel folytatom!