Ez a régi képeslap a nagykanizsai fő tér keleti oldalának részletét ábrázolja, de van valami furcsaság rajta. A magas épület ma is létezik, ám a házat, miután túlélt egy egész évszázadot, az 1980-as évek elején megkurtították, lenyisszantották második emeletét...
Ez az épület volt városunk nevezetes szállodája, az Arany Szarvas - ma ilyen formában ismerjük:
Knortzer Frigyes eredetileg szerényebb fogadója korábban az Erzsébet tér 4. alatti házban volt. Úgy látszik, jól ment az üzlet, mert Knortzer saját telkén új szállodát építtetett. Ez lett a mai Erzsébet tér 18. alatti ház, melyet a régi Szarvas 1875. szeptember 30-án történt bezárása után rövid idővel meg is nyitott:
A Szarvas új épületének első hirdetése a Zalai Közlöny 1875. okt. 3-i számában
A Szarvast a korabeli városi sajtó kis Hungária névvel aposztrofálta, amivel némileg összezavarta a téma későbbi kutatóit, hogy akkor most mi is volt Knortzer szállodájának a neve... Én azt gondolom erről, hogy a "kis Hungária" egy költői hasonlat, mellyel azt próbálta a korabeli újságíró kifejezni, hogy Kanizsán olyan színvonalat jelent ez a szálloda, mint a fővárosban nem sokkal korábban átadott, s addig soha nem látott fényűzéssel és gazdagsággal berendezett dunaparti Hungária szálló.
Knortzer szállodája is nagy sikerrel működött, melyet előmozdított városunk vendéglátóiparának akkori helyezte is. Nem sokkal korábban ugyanis megszűnt a Zöldfa szálló, mely az 1840-es évek eleje óta szolgálta a Kanizsára látogató idegenek kényelmét, étterme és nagyterme pedig a szórakozni vágyó helybeliekét is. A Fő utcában megvolt ugyan a közkedvelt Korona szálló, ám az Arany Szarvas kényelemben és fényűzésben sokszorosan túltett rajta.
A Szarvas harminckét, európai ízléssel berendezett szobájában főhercegek, miniszterek, gazdag külföldi kereskedők, Kanizsán vendégszereplő vagy átutazó művészek szálltak meg, s a város is itt helyezte el hivatalos vendégeit.
Itt szállt meg például Jókai Mór balul sikerült választási körútján, amikor 1880 augusztus elején mint a kormányzó Szabadelvű Párt képviselőjelöltje a Csengery Antal halála miatt tartott időközi választáson kortesbeszédét is a Szarvas erkélyéről mondta el. Este díszvacsorát rendeztek tiszteletére, majd fáklyászenével köszöntötték. Mindez azonban nem segített kampányán, mert legyőzte őt Unger Alajos fővárosi ügyvéd, akinek apja egykor Kanizsán volt cipészmester... Másnap a suszterinasok városszerte fújták az alkalmi nótát:
Jókai Mórnak volt nagy pártja, Azt is a kormány táplálta. Meg is jött, el is ment Jókai; Nem akarta az abcugot hallani.
Hát ilyen lokálpatrióták voltak akkoriban a kanizsaiak, még Jókait is leszavazták...
Azért ha elsétálunk a ház előtt, néha jusson eszünkbe Jókai...
De eszünkbe juthat Blaha Lujza is. Ugyanis a Szarvas, karzatos nagyterme révén jó két évtizeden keresztül a kanizsai színházi és zenei élet egyik legfőbb helyszíneként is funkcionált, valamint fényes báloknak is helyet adott. A következő folytatásokban ezekből az eseményekből fogok szemezgetni.
A februári nagykanizsai évfordulók közepette szeretnék megemlékezni a 190 éve született Jókai Mórról. Ha a nagy mesemondó és a zene kapcsolatára gondolunk, elsősorban a Cigánybáró jut eszünkbe, ifj. Johann Strauss operettje. Ám van Jókainak olyan magyar vonatkozású zenei kapcsolódása, ami nem igazán köztudott: Liszt Ferenccel való barátsága.
A probléma nagyon széles körű, megpróbálom röviden összefoglalni, de a dolog hosszasabb kifejtést érdemelne. A lényege: addigi tapasztalatai alapján Liszt úgy látta, hogy a magyar "népdalok" igazából nem is a magyar, hanem a cigány kultúrába tartoznak, hiszen cigányzenészek játsszák és nagyrészt szerzik őket. Ezzel a nézetével természetesen nagy felhördülést okozott a hazai értelmiségiek és művészek között. Jókai is hangot adott felháborodásának és elkeseredésének egy 1859-es versében:
'E tu, mi fili Brute!' Még te is Ellenünk fordulsz, oh nagy zenész? Ág is húzza a szegényt, felőlünk Nem beszél hír, külföld ránk se néz. Csupán ősi nyelvünk lelke él még S vérünk lángja: a magyar zene.
Azonban a dolog ennél sokrétűbb. Sem Jókai, sem mások, akik ekkor felháborodtak, nem tudhatták, és természetesen maga Liszt sem, hogy amit akkor általánosan "népdal"-on értettek, az nem is igazi népdal, hanem népies dal (bár eredeti népdalok is keveredtek közéjük). Ugyanis az igazi magyar népzene akkor még szinte rejtve élt, s csak a 20. század elejétől Bartók Béla és Kodály Zoltán, majd követőik gyűjtéseinek, közreadásainak eredményeként válhatott ismertté.
Tehát Liszt tévedett, de tudományos szempontból tévesen érveltek azok is, akik felháborodtak. Így ez a tévedés mindkét oldal részéről jóhiszemű volt, amit a felháborodók részéről az őszinte, és többnyire megszenvedett hazafiságuk is táplált.
Amúgy Lisztnek volt ez ügyben egy korai megsejtése: 1840 körül írta, amikor, mint "világsztár" először látogatott haza, hogy kedve lenne hátizsákkal a vállán bejárni a vidéket, megismerni és összegyűjteni a nép dalait. Persze erre az ő zongoraművészi, majd zeneszerzői életformájával nem lehetett ideje, s így alakulhatott ki benne ez a téves nézet, amit aztán bőségesen ellensúlyozott élete utolsó jó másfél évtizedének magyarországi tevékenységével.
Liszt Ferenc az 1870-es évek elejétől tartózkodott sokat Magyarországon. Elsősorban az akkoriban alapított Zeneakadémia érdekében, melynek létrehozásában és vezetésében, működtetésében egészen haláláig, 1886-ig meghatározó szerepet játszott. A kulturális szezon őszi-téli hónapjait mindig Pesten töltötte, az év fennmaradó részét pedig megosztotta Weimar és Róma között.
Liszt 1871. január 7-én barátjával, a kitűnő hegedűművész - és nagy hazafi - Reményi Edével meglátogatta Jókai Mórt és a magyar irodalom, irodalmi élet állapota felől tudakozódott nála. Mint Legány Dezső írta hézagpótló Liszt Ferenc Magyarországon című munkájában, ekkoriban mélyülnek el Liszt és Jókai kapcsolatai. Úgy látszik, felül tudtak emelkedni egy évtizeddel korábbi nézetkülönbségükön, ami nagy lélekre vall mindkettőjük részéről.
1873 januárjának legelső napjaiban Liszt újra látogatást tett Jókainál. Ez a látogatása most elsősorban Jókainé Laborfalvi Rózának szólt. Azért ment el ugyanis, hogy elpróbáljanak egy melodrámát, amelyet Liszt írt Bürger: Lenore című versére, s melynek szövegét Ábrányi Kornél fordította le magyarra.
S hogy mi is az a "melodráma", ha a zenében használjuk a szót? Egy mára elfelejtett műfaj, amelyben versmondást fest alá zenei kíséret.
Akkor a Rózsavölgyi cég rendezett egy zártkörű zeneestélyt, erre próbálták el a művet.
Jókai maga így mesélte el az estét:
Liszt nem tud magyarul, Jókainé pedig nem tud a zenéhez. Hogy fogják ezek egymásnak megmagyarázni, hol álljon meg a szavaló, hol engedje a zeneművészt egyedül játszani, hol hagyja abba a zenész s engedje a szavalót beszélni? S aztán hol működjenek egyszerre, szavalva, zenélve? Hol emelje a zenekísérethez a szavaló az indulatkitörésben a hangját, hogy tompítsa a zeneművész a kísérteties elbeszélésnél a zongora húrjait? [...] Maig se értem én, hogyan volt? de kétszer fél órai próba után, hol Liszt magyarázta Jókainénak "Most itt jön az asszonyok örömzaja! - itt a menyasszony kétségbeesik - itt dobog a halálparipa [...] majd meg Jókainé magyarázta meg Lisztnek: ez a mondás magyarul mit jelent? hogy a második próba után azt mondám nekik: "No lám, két lecke alatt Liszt megtanult magyarul s Jókainé megtanult zongorázni!" Semmi sem könnyebb ennél.
Az estélyen később Liszt szóló művet is játszott. Jókai maga ilyennek látta és hallotta:
Ahogy Liszt bánik a zongorával, azt szavakkal leírni nem lehet. Mikor ő arra a sokfogú szörnyetegre ráteszi a kezét, az megszűnik zongora lenni; valami élő csoda lesz belőle, mely haragjában fenyeget, mint az apokalipszis réme ledörög reánk; aztán meghunyászkodik a rém s elkezd beszélni lágyan a szív mély titkairól, miknek számára szó nincsen; megfogja a holdsugarakat s a csillagsugarakat, s azoknál fogva közelebb húzza hozzánk az egész mennyboltot.
A hangverseny után kedélyes társasvacsora következett az abban az időben szokásos tósztokkal. Jókai Lisztet éltette rövid beszédben, aki
külföldön a világhírt, hazájában pedig mindenki szeretetét nyerte el.
Biztosan a Liszt és Jókainé közti sikeres együttműködés következménye, hogy még az év őszén Jókai allegorikus költeményt írt az ismeretlen harctéri sírjából kikelő és oda visszaszálló Petőfiről A holt költő szerelme címmel és felajánlotta Lisztnek, zenésítse meg és adják elő ezt is ketten Laborfalvi Rózával. A mű el is készült - 1874 januárjában Horpácson (ma Sopronhorpács), ahol Széchényi Imre gróf látta vendégül néhány hétre Lisztet.
Ezt a darabot is elpróbálták Jókaiéknál. Az estéről a tanú Jókay Jolán, az író unokahúga írt humoros
beszámolót emlékirataiban.
Tőle tudjuk, hogy a találkozás Jókaiék Stáció utcai házában
történt. A mostani VIII. kerületi Baross utca 98. szám alatti nagy bérház helyén
akkoriban Jókai nagy "sárga háza" állt 14 szobával, nagy udvarral.
Jókainé szenvedélyes háziasszony volt és sokféle háziállatot tartott. Jókay Jolán leírása szerint volt 3 tehén, 2 ló, 2 hízó sertés,
mindenféle fajtyúkok, ludak és kacsák. Mindehhez még 5 kutya,
újfundlandiak és magyar kuvaszok és 17 macska...
Jókaiék Stáció utcai háza, Vasárnapi Újság 1885. márc. 1.
Lisztet
vacsorára hívták a próba alkalmából. Amikor egyszerű fekete
reverendájában leszállt a kocsiról, a kapualjba petróleumlámpával
kiküldött német szobalány, aki nem értette pontosan a ház asszonya
utasítását, hogy "vezesse be a vendéget", szabályosan karon fogta Lisztet és "Na kummens, Pácsi!"
felkiáltással (Na jöjjön, bácsi) elkezdte befelé vonszolni a
macskaköveken. Útközben az egyik kuvasz akart Lisztnek nekimenni...
szóval elég viharos volt az érkezése.
Átadom a szót Jókay Jolánnak azzal a megjegyzéssel, hogy Jókaiéknál persze volt zongora, bár sem Jókai, sem a felesége nem tudott rajta játszani - de akkoriban szinte minden otthon elengedhetetlen berendezési tárgya volt a hangszer.
Mikor a zongorához
ül Liszt, végigszaladnak hosszú sovány ujjai a billentyűkön, belevág
néhány akkordot a zongorába, azt hittük, hogy darabokra szakad a szegény
hangszer. Róza néni elkezdi szavalni teljes hangjával a költeményt s
szavalatát a zene kísérte. Erre a mellékszobában levő két bezárt nagy
újfundlandi kutya elkezdett iszonyúan vonítani, mintha veszedelmet
éreztek volna. Abba kellett hagyni a próbát és a kutyáját bátyám
kiküldte az istállóba. [...]
Ismét elkezdték a próbát, de Liszt
soha nem azt játszotta, ami a hangjegyen volt, folyton komponált
[improvizált]. Ábrányi azt mondja néninek, hogy csak mondja a verset,
majd ő a szüneteknél megfogja Liszt kezét és figyelmezteti, hogy mikor
zenéljen. Úgy is volt. Liszt játszotta, ami eszébe jutott, néni pedig
szavalt a maga tetszése szerint. A próba mégis nagyszerűen sikerült ily
három egyén közreműködésével: Liszt, Bátyám, ki a verset írta és Róza
néni, ki a lelket önté belé. Próba után volt a vacsora. Lisztnek nagyon
ízlett a jó magyar konyha, de kivált a fánk.
Jókay
Jolán szerint ettől kezdve Liszt többször is megfordult Jókainál, vele
és feleségével is nagyon összebarátkozott és megígérte nekik, hogy
megtanul magyarul. Mire Jókai ezt mondta - Jolán szerint:
Liszt
magyar beszéde majd olyan lesz, mint Ellingeré, a híres tenoristáé,
kinek a Próféta operában [Meyerbeer] azt kellett volna mondani. "Oh
mennyei dörgés, hozzád hangzik a földi könyörgés". És ezt így énekelte:
"O menei tonkes, hozod hongzok a folti konorkes!"
A holt költő szerelme március 16-án hangzott fel a Magyar Írók és Művészek Társaságának nagy estélyén a Hungária szálló dísztermében. Mire a koncert megrendezésre került, a mű nyomtatásban is napvilágot látott.
Legány Dezső szinte láttató szavakkal írja le az estélyt és a mű hatását Liszt Ferenc Magyarországon 1874-1886 című kötetében:
... ember ember hátán a Hungária dísztermében, amikor Balázsné szép énekével az estély megkezdődik. Nyomban utána lép fel Jókainé és Liszt A holt költő szerelme melodrámával az ismeretlen harctéri sírjában nyugvó Petőfiről, elárvult családjáról, ahogy Jókai megverselte és Liszt helyenként e vers légkörét s a benne szereplőket a zene sugarával megvilágítja. Suttog a holt költő szelleme, vibrálnak a túlélők érzelmei, kissé előhullámzik a táj, megzörren a hazai rög - aki nem ide tartozik, talán nem is érzi, mi minden van ebben a tartózkodó kíséretben. Fölötte szárnyal Jókainé deklamációja, mélyről fakadón: zengő szép szava hol magára marad, hol áttűz a zene fölött.
Liszt és Jókainé újra előadták a darabot 1877. február 15-én, a Jókai 50. születésnapja tiszteletére rendezett hangversenyen. Liszt részt vett a Hungáriában a születésnapi díszebéden is :)
Később még többször összefutott a két nagyság különböző reprezentatív alkalmakkor, például amikor Munkácsy Mihályt ünnepelték itthon. De szakmai együttműködésük csúcspontja A holt költő szerelme volt, amelyet most meg is hallgathatunk (azért a vers elég igazságtalan Szendrey Júliához, de ez más kérdés...):
Felhasznált irodalom:
Legány Dezső: Liszt Ferenc Magyarországon 1869-1873. Bp. Zeneműkiadó, 1976
Legány Dezső: Liszt Ferenc Magyarországon 1874-1886. Bp. Zeneműkiadó, 1986
Sincerus: Liszt Ferenc Jókai Mór házában. "A holt költő szerelme" családi körben. = Sopronvármegye 1934. április 8.
http://mek.oszk.hu/00800/00844/html/jokai28.htm
Kocsis Katalin vagyok, zenei könyvtáros, jelenleg már nyugdíjban. Amióta a munkahelyemen nem dolgozom, saját kedvemre nagy vonalakban ugyanazt csinálom, csak íróasztalomat helyeztem át a lakásomba :)
Régóta gyűjtöm Magyarország és a világ zenei emlékhelyeit és kutatom városom, Nagykanizsa zenei életének történetét. Első könyvem, a "Nagykanizsa 100 zenei emlékhelye" 2009-ben jelent meg, melyet két kisebb könyvem és több tanulmányom követett. Jelenleg is folytatom az anyaggyűjtést kedvenc témáimról, az eredményeket blogjaimban és kiadványokban teszem közzé. Hobbim természetesen a zenehallgatás. Liszt Ferenc mellett nagy „szenvedélyem” az olasz opera, előadói közül pedig Plácido Domingo. Szintén gyermekkorom óta nagyon szeretem Gábor Miklós művészetét. Mindezt ma már négy blogban próbálom bizonyítani.