Színház a láthatatlan folyónál

Mielőtt elutazunk Bécsbe, hogy megnézzük Verdi: A két Foscari című operáját, az idősebb Foscari szerepében Plácido Domingóval, a mű megismerése mellett érdemes még egy témát körbejárnunk. Ez pedig az előadás helyszíne, a Theater an der Wien, ami már maga is egy nagy darab zenetörténet.

"Színház a Wien folyónál" - mondja az épület neve, amely Bécs VI. kerületében található. Pontos címe: Linke Wienzeile 6. [azaz a Wien folyó bal partja, mert vele párhuzamosan van Rechte Wienzeile nevű utca is]. A legközelebbi nevezetesség a Karlsplatzon levő monumentális Karlskirche, csak hogy el tudjuk helyezni magunkban, illetve szemben egy másfajta, ám sűrűn látogatott hely: a Naschmarkt, a piac.

A közelben nem látunk folyót, de ha a térképet nézzük, tényleg ott van, csak éppen föld alatti alagútban.

A színház Franz Jäger tervei szerint 1800/01-ben, méreteihez képest elképesztően rövid idő, 12 hónap alatt készült el empire stílusban.

1801

Építtetője nem volt más, mint Emanuel Schikaneder, az all-round színházi ember: színháztulajdonos menedzser, író, rendező, színész és operaénekes. Ő írta a Varázsfuvola librettóját és ő rendelte meg Mozartnál a megzenésítést, az ősbemutatón pedig ő énekelte Papagenót. Erre a nagy eseményre még Schikaneder előző színházában, a ma már nem létező Freihaus-Theaterben került sor 1791-ben. Tudjuk, hogy Mozart ezután hamarosan meghalt, Schikaneder pedig elég jól keresett éppen a Varázsfuvolával, hogy bele merjen vágni régi álmába, egy saját színház felépítésébe. Ehhez azért még megnyert egy gazdag üzletember befektetőt is, így épült fel a Theater an der Wien.

Ebben a színházban is műsorra került a Varázsfuvola, de aztán Schikaneder mégis anyagi válságba került. Színházát először bérbe adta különböző igazgatóknak, majd 1806-ban végleg le kellett húznia a redőnyt és ténylegesen el is adta az épületet - ő maga pedig 1812-ben elszegényedve halt meg...

A színházépület életében viszont csillagos órák következtek. Az egyik első színigazgató Joseph von Sonnleithner volt. Az ő neve sűrűn előfordul Beethoven életrajzában, ugyanis ekkoriban, az 1800-as évek legelején mint a Zenebarátok Társaságának (Gesellschaft der Musikfreunde) alapító tagja sokat tett Beethoven műveinek bemutatásáért, sőt, megrendelői szerepet is játszott: ő szerződtette Beethovent, hogy operát írjon a színház számára, illetve alkalmazta mint színházi karmestert. A Sonnleitner által megrendelt mű lett a Fidelio, Beethoven egyetlen operája. Első formájában még Leonora volt a címe és 1805. november 20-án, egy héttel a napóleoni csapatok bécsi bevonulása után rendezték az ősbemutatót. Színre került még a következő két napon is, ám olyan lanyha volt az érdeklődés és szerény a bevétel, hogy a harmadik előadás után levették a műsorról. Ekkor Beethoven tovább dolgozott a művön és pár hónap múlva, 1806. március 29-én Fidelio címmel itt mutatták be újra. A zeneszerző honoráriumának egy részét természetben kapta: két éven át használt egy kis szobát a színház épületében - állítólag aludni nem nagyon szokott itt, de dolgozni és látogatókat fogadni viszont igen. Ez a helyiség a második emeleten volt, ablakai az udvarra néztek. Így Beethoven tényleg szoros kapcsolatban állt az épülettel úgy 1802 -s 1805 között. Több más művét is játszották itt a szerző részvételével, többnek az ősbemutatója, illetve az első nyilvános bemutatója is itt volt (ez a különbség azt jelenti, hogy jónéhány művét először főúri magánpaloták zenetermeiben adták elő). Ebben a színházban hallhatta először a közönség a 2., a 3., az 5. és a 6. szimfóniát, így üljünk be a nézőtérre... Maga Beethoven játszotta itt 3. zongoraversenyét. Akkoriban a színház prózai daraboknak is helyet adott: Goethe Egmont című drámájának első bécsi előadásán hangzott fel először Beethoven erre az alkalomra írt kísérőzenéje, így a csodálatos és megrendítő Egmont nyitány is.
Prózai darabokról szólva érdemes megemlíteni, hogy e színház számára írta Heinrich von Kleist Heilbronni Katica című darabját, amely a német nyelvű dráma egyik nagy klasszikusává vált.

Más jellegű események is zajlottak itt: 1820. augusztusában itt volt Bécsben az első lottó-húzás :)

A későbbi évtizedekben a Theater an der Wien már operetteket játszott. A műfaj számára Offenbach művei nyerték meg a bécsi közönséget, majd jött a bécsi operett aranykora, benne mindenek felett ifj. Johann Strauss műveivel. 1874. április 5-én itt volt Johann Strauss: Denevér-jének ősbemutatója. A remekmű az első 15 évben 450 előadást ért meg ugyanitt. Itt játszották a világon először a Cigánybárót és még több más Strauss-operettet is.

Nekem azért is érdekes lesz bemenni a színházterembe, mert 1880. október 1-jén itt volt A királynő csipkekendője című operettjének ősbemutatója is, a karmesteri pultnál a már akkoriban Keringőkirálynak nevezett szerzővel, s az egyik főszerepet a Nagykanizsáról elszármazott Erdősy Eugénia alakította, akiről ebben a blogban hosszú életrajzi sorozatot írtam.

Több Suppé- és Millöcker-operett is itt került színre először. Innét indult diadalútjára Zeller operettje, a Madarász.

1900-ban kapta ezt a főhomlokzatot

Aztán folytassuk tovább a magyar vonatkozásokat: 

1901 és 1908 között a magyar Karczag Vilmos volt a színház igazgatója. Az ő korszakában több magyar operettet is színre hoztak ősbemutatóként, mint például 1905. december 28-án Lehár Ferenc Víg özvegyét, a szerző vezényletével.

Később is sok magyar remekmű szerepelt a repertoárban. Kálmán Imre operettjei közül ugyancsak a Theater an der Wienben került legelőször színre például a Marica grófnő (1924), a Cirkuszhercegnő (1926) és az Ördöglovas (1934), hogy csak a legismertebb darabjait említsük.

1945-ben, amikor a háborúban erősen megsérült Staatsoperben jó darabig nem lehetett előadásokat tartani, a Theater an der Wien vette át a szerepét, amelynek épülete csak kevés renoválásra szorult. 1945. október 6-án, a béke első előadásaként itt hangzott fel a Fidelio, 140 évvel az ősbemutató után. Kényszerűségből körülbelül egy évtizedig tartott ez a "Staatsoper im Theater an der Wien" - korszak. Mivel ez a színház kisebb, mint a Staatsoper, a műsorban szerencsésen alkalmazkodtak ehhez sőt, az ínséges időszakot művészileg előnyükre fordították elsősorban Mozart-operák és más, kisebb színpadot igénylő remekművek remek előadásával. Ekkoriban és itt alakult ki az egész világnak mintát adó bécsi Mozart-stílus.

Miután 1955 őszén a Staatsoper visszafoglalhatta helyreállított épületét, egészen elképesztő tervek röppentek fel, hogy mi legyen a Theater an der Wien sorsa. Köztük még az is, hogy alakítsák bevásárlóközponttá... Ez szerencsésen nem következett be, és a színház az 1960-as években térhódításba kezdett musical műfaj otthona lett. E korszakának elején az épületet - sokadszor - felújították, modernizálták. 1962-ben elsőként a Varázsfuvola csendült fel benne (Karajan vezényletével), gondolom, egyrészt Schikanederre való emlékezésként, másrészt pedig, ha jobban megnézzük, a Varázsfuvola tulajdonképpen egy szabályos korabeli "musical" volt :)

Ezután viszont színre került itt az összes nagy musical, illetve rockopera a Broadway-ről, amelyhez aztán csatlakoztak a világsikerű Lloyd Webber-darabok (a Macskák és társai) . Később olyan saját produkciók következtek - köztük ismét magyar vonatkozásokkal -, mint Lévay Szilveszter Erzsébet királynéról írt darabja és a Mozart!, amelyek duplán is otthon érezhették magukat ezen a színpadon.

Kevés szó esik viszont arról, hogy ugyanebben az időben érdekes operaelőadások is voltak itt. Elsősorban alaprepertoáron kívüli műveket mutattak be: többnyire barokk operákat, illetve kortárs műveket, majdhogynem kísérleti jelleggel. 1962-ben például Alban Berg Lulu című operája került itt színre Otto Schenk rendezésében, címszerepben a nagyszerű Evelyn Lear-rel. Vezényelt itt Monteverdi-operát Harnoncourt, énekelt egy ritkán előadott Haydn-operában Joan Sutherland, és még lehetne sorolni. De az is érdekes lehetett, amikor Giuseppe Di Stefano játszotta és énekelte A mosoly országa Szu-Csongját... 1996 és 2002 között Muti vezényelte Mozart három Da Ponte-operáját Giorgio Strehler eredeti rendezésében.

A közelmúltban ismét "fazonigazításon" esett át a Theater an der

Wien. 2006-ban, Mozart születésének 250. évfordulójára újra teljes mértékben az opera műfaja vette birtokba :) Ekkor is zajlott átalakítás,

A Varázsfuvola-függöny

modernizálás. Ám a színházterem azért mondhatni, hogy nagyjából az eredeti, csak a negyedik emeleti karzatot bontották le még a 19. század közepén, és hát nyilvánvalóan korszerűsítették a színpadtechnikát, ésatöbbi. Azt olvastam, hogy a függöny is eredeti, szerencsésen sikerült restaurálni, amelyre ismeretlen művész még 1801 táján festette rá a Varázsfuvola egyik jelenetét... Remélem, mi is látni fogjuk :)
Érdemes kívülről is jó alaposan körbejárni az épületet. A Millöckergasse felőli oldalon nézzük meg az

A Papageno-kapu (v.ö. az 1. képpel)

épület külsejének viszonylag épségben meghagyott elemét, a klasszicista kapuzatot, melyet Papageno-kapunak hívnak (Papagenotor), s melyen a szoborcsoport  Schikaneder mestert ábrázolja a madárember jelmezében, három saját gyermeke társaságában, akik a Varázsfuvolában a három fiút énekelték, felette pedig emléktáblája olvasható. Sétáljunk el a Lehárgasse felőli oldalra is, még az a homlokzat is valamennyire eredeti.


Egyetlen dolgot képtelen vagyok kideríteni az internetről. 2006 előtt létezett a színház épületében egy Beethoven-emlékszoba, benne többek között azzal a zongorával, amelyiken Beethoven az itteni színpadon játszott. Ám, hogy ez a kis múzeum ma is megvan-e, nem tudom. A színház hivatalos honlapján nyoma sincs és máshol sem találok róla említést... Úgyhogy ez nyilván csak a helyszínen fog kiderülni. Azért nagyon nem lenne szép a színháztól, ha a modernizálással együtt megszüntették volna...

Legközelebb - még mindig az utazás előtt! - áttekinthetjük együtt Plácido Domingo korábbi megjelenéseit a Theater an der Wien-ben.

Végül Schikaneder emlékére nézzük meg Papageno bemutatkozó áriáját a remek Hermann Prey előadásában:

 


Felhasznált irodalom:

Nelson, David L.: Wien für den Musik-Liebhaber. Wien, Musikverlag Doblinger, C. Brandstatter Verlag
Kretschmer, Helmut: Wiener Musikergedenkstätter. Wien, 1992, Wien-Dachs Verlag
http://www.theater-wien.at/index.php/de/geschichte
http://de.wikipedia.org/wiki/Theater_an_der_Wien

130 éve született Kálmán Imre

A 130 éve, 1882 októberében született Kálmán Imréről siófoki szülőháza bemutatásával szeretnék megemlékezni. Kétszer jártam ott, valóságos időutazás egy ilyen emlékmúzeumban, eredeti relikviák között sétálgatni... A fényképeket is én készítettem, kivéve a legutolsót, a vasútállomás előtti szobrot, amiről én amatőrként képtelen voltam egy viszonylag normális képet csinálni :)

Menjünk akkor virtuális látogatóba Kálmán Imréhez:

Az egykori Vasúti korzón áll az az emeletes ház, amelyben született és gyerekeskedett:

A szülőház. Ma Kálmán Imre sétány 5.

A család eredeti neve Koppstein volt. Az apa, Koppstein Károly gabonakeresekedő és vállalkozó; az édesanya, aki még megérte fia világhírét, Singer Paula. Hat gyermeket neveltek, Imre volt sorrendben a harmadik, aki vezetéknevét a gimnáziumi évek alatt változtatta Kálmánra.

Az 1882. október 24-én, vagy 25-én — a család is vitatkozott, hogy éjfél előtt, vagy után jött világra a kisfiú — született  kis Imre korán tanújelét adta zenei érdeklődésének, tehetségének, amit a családból hozott magával: felmenői között anyai ágon muzsikusok, apai ágon kiváló rabbik, tanítók voltak. Édesanyja és Vilma nővére zongorajátéka volt első zenei élménye. Még nem volt hat éves, amikor egy nyáron náluk vett ki szobát Liedl Ferenc hegedűművész, tőle kapott először a kisfiú zenei leckéket. Gyermekként járt először színházban is, a házuk közvetlen szomszédságában egykor állott Nyári Színkörben; ott sündörgött minden próbán, már akkor lenyűgözte a színház világa.

Elemi iskolai tanulmányait az egytanerős  izraelita népiskolában végezte, ahol a faluszerte elismert kiváló pedagógus, Rónai Adolf okatta. Első hivatásos zenetanára még elemista korában a helybeli Remcsák Antal volt.

Elemi iskoláinak befejeztével Budapesten tanult tovább a Deák téri Evangélikus Főgimnáziumban. Közben édesapja üzleti vállalkozásai teljesen tönkrementek, mindenüket elárverezték, s a család elhagyta Siófokot.

Kálmán Imre a budapesti Zeneakadémián végzett tanulmányai mellett családi követelésre jogot is hallgatott (nyolc szemesztert végzett el, utolsó szigorlatát azonban nem tette le). S bár a Zeneakadémián — ahol évfolyamtársa volt például Bartók Béla — még szimfóniákról álmodott, operettszerzőként lett világhírű.

Matyikó Sebestyén József, a Kálmán Imre Múzeum korábbi igazgatója, aki nagyon sokat tett az intézményért, így foglalta össze hazájához és szülőföldjéhez való kötődését:

Kálmán Imre — bár élete nagy részét külföldön töltötte — egész életében magyar maradt, magyarnak vallotta magát, barátaival magyarul levelezett, és a külföldet járt magyarok mindig otthont találtak vendégszerető házában. Pályája csúcsán, híres zeneszerzőként is hazalátogatott Siófokra. Szívesen időzött egykori osztálytársai, a falusi „pógárgyerekek” körében. Az akkor már neves komponista szerényen, pajtásként viselkedett, el-eljárt még pinceszerekre is, nem egyszer megosztotta gyermekkori barátaival örömét egy-egy pesti bemutatójának sikere fölött.

Kálmán Imre szülőházában — amelyet először 1955-ben jelöltek meg emléktáblával — 1970-ben özvegye, Kálmán Vera jelenlétében emlékszobát avattak. A mostani, gazdagabb anyagú emlékmúzeumot a zeneszerző születésének 105. évfordulója alkalmából, 1987. október 22-én nyitották meg. A gyűjtemény — Kálmán Vera és gyermekei közbenjárására — 1991-ben jelentősen gyarapodott a bécsi Hofburg és az osztrák színháztörténeti múzeum anyagából történt adományozás révén. Kálmán Vera, aki 1999-ben, 85 éves korában hunyt el, utoljára 1997 májusában járt férje szülőházában.

Jelenleg az emlékmúzeum a szülőház földszinti termeiben található, az emeleten időszaki képzőművészeti kiállításokat szoktak rendezni.

A belső folyosón a korabeli Siófok elevenedik meg. Az első szoba hűen tükrözi azt a kort, amelyben az operett leendő kiválósága gyermekként, ifjúként élt. Itt látható az a Csupor gyártmányú zongora, amelyet tizenhat éves korában használtan vett összekuporgatott pénzéből (eredetileg zongoraművész szeretett volna lenni, de krónikus ínhüvellygyulladása miatt erről le kellett mondania), s annyira a szívéhez nőtt, hogy sohasem adta el. Ebben a teremben áll a zeneszerző 1953-ban, E. D. Minazzoli által carrarai márványból készített mellszobra.

 

A második terem látványossága legnagyobb sikerének, Csárdáskirálynő című operettjének bárjelenete:

Enteriőrben látható Kálmán Imre kedves karosszéke, íróasztala és bordó háziköntöse:

A vitrinekben eredeti fotókat és Kálmán Imre személyes tárgyait tekintheti meg a látogató: többek között hamutartóját, pénztárcáját, tolltartóját, s látható kezének eredeti gipszmásolata:

Egy másik tárló a halálával kapcsolatos dokumentumokat mutatja be: egészségügyi–halálozási jegyzőkönyvét és a bécsi Zentralfriedhofban (Központi temetőben) a búcsúztatáson készült fotókat. A harmadik tárlóban kották láthatók, köztük első operettje, a Tatárjárás librettója. Kuriózum a zeneszerző eredeti kézírása, visszaemlékezése Bartók Bélára. A hátsó termek falain archív családi fotókat helyeztek el, melyeknek többségén feleségével, Verával és gyermekeivel látható. További két tárló operettjeinek utóéletét mutatja be.

Siófokon 1955-ben nevezték el róla szülőháza utcáját. 1961-ben avatták fel Meszes Tóth Gyula által készített fehér mészkő mellszobrát a Jókai parkban, amelyet 1997-ben a Fő térre helyeztek át. Halála 40. évfordulóján, 1993. október 30-án Siófok városa első posztumusz díszpolgárává választotta. A vasútállomás előtt 1997-ben állították fel Varga Imre látványos Kálmán Imre szobrát:

Forrás: Wikipedia.hu

1998-ban Siófok városa Kálmán Imre emlékplakettet alapított, amelyet évente a pünkösdi szezonnyitón adományoznak a Kálmán Imre hagyományok ápolásáért.

Zenei illusztrációnk nem is lehet más, mint a legismertebb részlet a Csárdáskirálynő klasszikussá vált Szinetár Miklós-féle rendezéséből:




Felhasznált irodalom:

Kálmán Imre Múzeum Siófok [ismertető]. Siófok, 2000

Kálmán Vera: Emlékszel még… Kálmán Imre élete. Bp. 1985
www.siofok.hu