A Zöldfa szálló 3.

Folytatom az Erzsébet tér 9. számú, minden kanizsai által ismert épület kultúrtörténetének áttekintését.  

Az előző részeket itt olvashatjuk vissza:

1. rész

2. rész

A fenti régi képeslapon a Zöldfától balra az 1906-ban épült dohányraktár lovagvár-szerű, a 2. világháború legvégén leégett épülete látható.

A Zöldfa szálló emeleti nagyterme volt a helyszíne a Kanizsára vetődő színtársulatok előadásainak is. Amikor pedig az időjárás megengedte, a szálloda kertjében játszottak.

A reformkortól az 1880-as évek elejéig német és magyar társulatok egyaránt felléptek itt, bár a korabeli leírások szerint a kicsi színpad meglehetősen próbára tette a játszókat. A német társulatok általában jobb anyagi helyzetben voltak, gazdagabb kiállítású előadásokat tudtak produkálni, köztük operetteket, sőt, előfordult, hogy operát is. 1871-ben például Joseph Ludwig német társulata előadta Bellini Normáját, a Trubadúrt és az Ernanit. Bár e két utóbbi előadás esetében a Zala-Somogyi Közlöny híradásából nem derül ki egyértelműen, valószínűleg Verdi operáiról van szó, mivel mindkét címet olasz változatban említi. 

Zala-Somogyi Közlöny 1871. 04. 15.

A magyar nyelvű színjátszás lassabban hódított tért. 1846 július elején minden bizonnyal a Zöldfában került sor Havi Mihály és Szabó József  társulatának vendégszereplésére. Mindketten énekesként működtek, majd 1846-ban dal- és tánctársaságot szerveztek, mellyel rögtön külföldre indultak. Céljuk az volt, hogy 

műsorukban oly jelenetek fognak a magyar életből föltüntetni, dallamok, tánczok s prózai előadások kíséretében, mellyekből a külföld a magyar zene és dallam természete, nemzeti sajátságaink, szokásaink, öltözködésünk, szóval kül s beléletünk felöl, a legtisztább s legelferdítés­nélkülibb fogalmakat szerezhet magának. (Pesti Divatlap 1847. júl. 29.)

Repertoárjukon részletek szerepeltek többek között Erkel Ferenc akkor újdonságnak számító Hunyadi László, valamint Thern Károly: Tihany ostroma című operáiból. Játszották Szigligeti Ede: Csikós című népszínművét is. Kanizsán, amely Ausztria és Itália előtti utolsó magyarországi megállóhelyük volt, valószínűleg külföldre szánt műsorukkal, vagy annak részleteivel léptek fel. Amint egy korabeli újságban olvasható, az itteni előadások után

a magyar vándor karaván mégegyszer és utójára gyékényes szekerekbe bújt, és Julius 6-án bátortalan, kétkedő szívvel léptük át hazánk határát […] A határnál megállítánk kocsinkat, s Kölcsei hymnusával vettünk búcsút a ránk mosolygó hazai vidékektől… (Pesti Divatlap 1847. júl. 29.)

1852-ben rövid szezont tartott a Zöldfában Latabár Endre társulata.

Latabár Endre (1811-1873) szobra Miskolcon

A Latabár-dinasztia alapítója színigazgató, operaénekes és színházi karnagy is volt. Kanizsára még a győri színészek élén érkezett, itteni szereplése után hamarosan a miskolci színház igazgatója lett. Déryné Széppataki Róza nevezetes visszaemlékezéseiben olyan színházi embernek festi, aki sokat tett a magyar operajátszás fejlődése érdekében. Kanizsán zenés népszínműveket játszottak, köztük a Házassági három parancs címűt. E mára már elfeledett színdarab dalaiból Latabár néhánynak a szövegét közölte előadásainak népszerűsítésére Kanizsán kiadott, Játékszíni emlény című kis könyvecskéjében. Benne a kanizsai közönségtől versben búcsúzott. Kedves gesztus volt, bár valószínűleg minden szereplési helyen megcsinálta ugyanezt, csak a város nevét kellett aktualizálnia.

A korabeli színházi élet másik jeles egyénisége, Szuper Károly egy

Szuper Károly (1821-1892)

hónapon át vendégszerepelt társulatával a Zöldfában. Két-három naponta tartottak előadásokat, amelyek a helyi Markbreiter nyomdában készíttetett, nagyrészt fennmaradt színlapok segítségével rekonstruálhatók. A Nagykanizsa színházi életét feldolgozó Dobó László szerint műsoruk kiemelkedő értéke, hogy a kor divatos francia szalonvígjátékai mellett sok eredeti magyar művet játszottak, például Szigligeti Ede énekes-zenés népszínműveit. 1862-ben Szuper és társulata újra ellátogatott Kanizsára, s nekik köszönhető, hogy az akkori színházkedvelők a Zöldfa színpadán négy előadáson is láthatták-hallhatták a magyar színművészet egyik legnagyobb egyéniségét, Egressy Gábort. 

1864 farsangjának végén érkezett Kanizsára a Balogh Alajos-féle színtársulat. Ők mutatták be március 9-én a kanizsai közönségnek az első operettet, Offenbach: Varázshegedű című művét. A Zala-Somogyi Közlöny így értékelte a produkciót március 20-i számában:

Az előadás várakozáson fölüli volt, Szigetköziné éneke s játéka kitűnő, Komáromi ügyesen játszott s jól énekelt. Makfai Nina jó, ámbár hangja gyenge. Ki kell emelnünk Dankó Gábor szorgalmas s ügyes zenekarát — mely az operettet 36 óra alatt betanulva, az énekkel összevágólag játszotta.

E néhány sorból azt olvashatjuk ki, hogy a Zöldfa akkori helyi zenekara, Dankó Gábor prímással az élén látta el az előadás kíséretét. Ez valószínűleg nem egyedi eset volt. Néhány nap múlva a társulat Marcsa, az ezred leánya címmel minden bizonnyal Donizetti vígoperáját adta elő, magyarosított szerepnevekkel. A korabeli tudósító ebben az előadásban is kiemelte a címszereplő Szigetköziné – akit a magyar színháztörténet Hetényi Antónia néven tart számon – vidor játékát és szép énekét.

Az 1870-es években még több színtársulat lépett fel a Zöldfában, többnyire a kora tavaszi, illetve őszi időszakban, s legtöbbjük műsorán közönségcsalogató operettek, népszínművek szerepeltek; klasszikusok és nemzeti drámák előadásain jóval kisebb volt a látogatottság. 1869-ben Károlyi Lajos színigazgató már bérleteket is kibocsátott.
A Zöldfa utolsó sikeres színi szezonjai 1871-ben, illetve 1873-ban Bokody Antal nevéhez fűződtek. A korabeli sajtóban a következő pillanatkép és értékelés volt olvasható (idézi Dobó László, forrás megjelölése nélkül):

Lehangolt közönnyel haladtunk a színház felé, de a Zöldfa vendéglő körül szokatlan járás-kelést, csoportosulásokat láttunk. Aztán benyitottunk a színházba […] zsúfolt nézőteret találtunk. És ez nem csak egy est tapasztalata. Zsúfolt házak előtt játszik Bokody úr magyar színtársulata, mióta Kanizsán van. Pedig az utcák komorak és sötétek, rossz a kövezés és nagy a sár… Ezen kellemes tapasztalás után elmondhatjuk, hogy Kanizsa város polgársága a magyar eszmékért lelkesül. A város polgárainak többsége magyar szellemben él és gondolkodik.

Helyi műkedvelő színielőadások is zajlottak a Zöldfában. Ezen a színlapon ott látjuk Biba Ferenc nevét. A fiatal jogász Erdősy Eugénia bátyja volt; az 1872-es előadás után már nem sokáig élt, egy év múlva tüdőbajban elhunyt.

Az 1870-es évek után, amikor az épület megszűnt szálloda lenni, a színházi előadások az akkoriban megnyílt Arany Szarvasban folytatódtak.

Legközelebb a Zöldfában tartott hangversenyekről számolok be.

A Medgyaszay Ház története 3.

Egy kis visszatekintés: a sorozat eddig ezekkel a témákkal foglalkozott:

1. része magáról az épületről szólt, 2. része pedig felavatásának ünnepségeiről.

Ott hagytuk abba, hogy a fényes megnyitó ünnepségek után az épület színház- és mozielőadások, hangversenyek és különböző reprezentatív rendezvények otthona lett.

Ma foglalkozzunk a színházi előadásokkal:

1927. március 17-én, amikor az új épületben elindult az első színházi szezon, már kialakult és megerősödött Nagykanizsa kapcsolata a pécsi színházzal. Ebben az időben a kitűnő Fodor Oszkár volt a színház igazgatója, aki 1927-től 1938-ig vezette a társulatot. Bár a Magyar színházművészeti lexikon szerint

működése idején főleg a prózai részleget erősítette, s a kedvelt operetteket a legolcsóbb megoldásokban hozta színre, a kanizsai közönség nem ezt tapasztalta. A társulat minden év május közepén leköltözött Kanizsára, s egy hat-nyolc hétig tartó szezont tartott. Ekkor szinte naponta volt előadás, közte sok operett is, a sajtóvisszhangok szerint általában méltó külsőségekkel. Már csak azért is, mert Harczos Irén, a szubrett-primadonna ekkoriban a színigazgató barátnője volt, s 1933-ban éppen Kanizsán házasodtak össze :) A jóhangú bonviván Galetta Ferenc volt, 1931-ben pedig Viola Margit primadonna szerepkörben került a pécsi társulathoz.

Galetta Ferenc

Viola Margit

Érdemes kicsit részletesebben beleolvasni A mosoly országa egy kanizsai előadásának kritikájába (megjelent a Zalai Közlöny 1932. június 1-jei számában):

Az előadás művészi nívója már-már az operai határokat döngette, amiben egyaránt részes volt Lehár komoly muzsikája és színészeink lelkes, minden művészi kvalitást a darab szolgálatába állított játéka.

Viola Margit és Galetta Ferenc minden együttes fellépése már egymaga különleges élményt jelent a közönség számára. Ezt a művészi élvezetet a végsőkig fokozta az az előkelő környezet, amelyben A mosoly országa adott újabb alkalmat a két kiváló énekes-művész találkozására. Értékes hanganyagukkal könnyedén szárnyalták át a partitúra legmagasabb, legveszélyesebb regisztereit is. Csodálatos, súlyos, maradandó emlékű, a közönség állandó tomboló lelkesedésétől kísért játékot produkáltak.

Harczos Irén és Nagy Gábor szimpatikus, disztingvált játékkal és kellemes hanggal támasztották alá a premier-siker forró hangulatát. [...] Különös elismeréssel kell szólanunk arról a bőkezű áldozatkészségről, amellyel a Fodor-társulat káprázatos köntöst adott erre az operettre. Végül tűzzük az elismerés nagykeresztjét vitéz Jakabffy főrendező mellére, aki hadvezére, irányítója, tűzmestere, láthatatlan szálláscsinálója volt a Nagykanizsára győztesen bevonult Lehár operettnek.

1933-ban hősnő és szende szerepkörben szerződött Pécsre a pályájának elején járó Mezei Mária. ITT és ITT már megírtam Nagykanizsához és konkrétan a Sugár úti színházunkhoz fűződő kapcsolatait, bennük korabeli kritikákból, sőt az ő leveleiből is idéztem.

Király Ernő

Fodor színigazgató nemcsak anyaszínházába, hanem Kanizsára is meghívott vendégjátékra több országos hírű művészt. 1929-ben Király Ernő, az akkor már gramofonlemezeiről is ismert bonviván érkezett vendégszereplésre, 1924-ben pedig Jávor Pál lépett fel Békefi-Lajtai: Amikor a kislányból nagylány lesz című operettjében. Biztos játéka, közvetlen és bensőséggel megjátszott Kovács Györgyje, kellemes, meleg tónusú hangja mind-mind szép sikert biztosítottak számára - nyugtázta a Zalai Közlöny1934. június 4-én.

1928-ban, majd 1929-ben a pályája teljében levő Fedák Sárit csodálhatta a közönség:

Ahogy táncol, mint az ég és föld között lebegő délibáb: olyan könnyű, olyan megragadó. Hússzor több graciözitás van benne, mint negyven balerinában. [...] Ha énekel, mint: mint a magyar puszták elhaló tilinkószava. (Zalai Közlöny 1929. 06. 29.)

Ilyen költői szavakra ragadtatta magát az újságíró, amikor Fedák a Borcsa Amerikában című, mára elfeledett operett címszerepében lépett fel. 1929-es vendégjátéka a Pista néni című operettben szintén a kanizsai színházépület egyik legforróbb sikere volt:

Tomboló, vasfüggönyös, extázisos, boldog nekifeledkezéses, igazi nagy siker, aminek a közepén Zsazsa ragyogott felülmúlhatatlanul és utolérhetetlenül. (Zalai Közlöny 1929. 07. 29.)

A művésznő kanizsai vendégjátékát felhasználta egy nosztalgikus látogatásra: elment Tótszerdahelyre, ahol korábban kastélya és birtoka volt, s ahova annak idején élete és karrierje válságos pillanataiban menekült.

A pécsi színház néhány alkalommal operajátszással is próbálkozott Kanizsán. Ez a "próbálkozás" inkább a közönséget vizsgáztatta, hiszen a társulat klasszikus operett-előadásai zeneileg már szinte operai igényűek voltak, így az operákkal is jó színvonalon birkóztak meg. 1927-ben a Hoffmann meséi előadásán a városlakók jól szerepeltek, mert teljesen megtöltötték a nézőteret. Bár ebben

Domány Sári 1930

szerepe volt annak is, hogy Olympia szerepét a kanizsai származású, első zenei lépéseit szülővárosában megtévő Domány Sári énekelte, akinek szépen sikerült Baba-áriáját megismételtette a közönség. Hoffmann szerepében vendégművész, a kanizsai színpadon már jól ismert Halmos János nyújtott énekben és játékban egyaránt kitűnőt. Halmos egyébként a következő évtől az Operaház társulatában folytatta pályáját, s lett később annak örökös tagja.

1940 után a háborús évek, illetve a pécsi színház élén Fodor Oszkár igazgatása után bekövetkező sűrű vezetőcserék a színház területén is éreztették hatásukat, egy-két évre Kanizsa előadások nélkül maradt.

A pécsi színházon kívül játszott operát Kanizsán az Országos Opera Stagione. Színházunk megnyitása után nem sokkal, 1927 novemberében a Trubadurt, a Pillangókisasszonyt és a Denevért láthatta-hallhatta tőlük a közönség egy Neuwelt Klári nevezetű női karmester (!) vezényletével. 1945 után aztán a hasonló szervezésű Gördülő Opera előadásaiban gyönyörködhettek a kanizsai operakedvelők.

1945 után még egy évtizedre visszatértek a pécsi színészek. A prózai darabok mellett ekkoriban is voltak sikeres operettelőadások. Ennek a generációnak Takács Margit volt a primadonnája, s 1949-52 között Szendrő József az igazgatója.

Takács Margit (pnsz.hu)

A pécsi színházat állandó vendégként 1955-től a kaposvári követte, s ezekkel az időkkel új fejezet kezdődött Nagykanizsa színháztörténetében. A kaposváriak primadonnáját, Pálffy Alizt még e sorok írója is látta a Medgyaszay Ház színpadán az 1970-es évek közepén, például mint Kálmán Imre Cirkuszhercegnőjének főszereplőjét... 

Aztán 1976-ra felépült a Hevesi Sándor Művelődési Központ, ahol jóval komfortosabb körülmények között lehetett színházat játszani és nézni egyaránt.

Legközelebb a Medgyaszay Ház mozis múltját tekintjük át.

Zenés epizódok a kanizsai Szarvas szálló életéből 5.

Elérkeztünk végre a sorozat befejező részéhez. Először egy gyors tartalomjegyzék, aztán folytatom:

1. rész: Az épületről általában

2. rész: Cigányzenekarok a Szarvasban

3. rész: Helyi előadók és Kanizsáról elszármazottak fellépései

4. rész: Híres magyar és külföldi művészek fellépései

Az 1900-as évek elejéről származó képeslapon a még kétemeletes Szarvas

Az Arany Szarvas karzatos nagyterme 1879-től majdnem két évtizedig a kanizsai színházi élet helyszíneként is funkcionált. Az előadásokat korábban a Zöldfa (ma Bolyai Iskola) nagytermében tartották, de az egykor patinás szálloda ekkorra megszűnt, az épületet az igazságügy foglalta el... A kanizsai színházi élet ezért tevődött át egy időre a Szarvas nagytermébe.

Az első jelentős társulat, amely a Szarvasban játszott, a pécsi volt, amelyet akkor GERŐFY ANDOR igazgatott. Prózai darabok mellett sok zenés előadást tartottak: operetteket (A corneville-i harangok, Szép Galathea, Boccaccio), népszínműveket (A piros bugyelláris) is játszottak. A helyi kritika kiemelte GERŐFYNÉ ILKA asszonyt, aki a primadonna szerepét töltötte be. 1882-ben Kanizsán is megjelent együttesével Gerőfy nagy riválisa, a nem sokkal korábban saját társulatot alapított TÓTH BÉLA. Primadonnája ALSZEGHY ETEL, a korabeli cikkekben még Kohay Etel néven szerepelt. A komikus szerepkört a fiatal KÖVESSY ALBERT töltötte be, aki majd 1902-ben, mint a Kanizsán rendszeres színházi szezont tartó pécsi színtársulat igazgatója fe fogja építeni városunk nyári színházát, az Arénát. Tóth Béla társulata is hasonló összeállítású műsort játszott a Szarvasban, mint Gerőfyék: igényes prózai darabokat (például Beaumarchais: Figaro házassága), korabeli ismert népszínműveket és különösen sok francia operettet. Egy kritikába olvassunk bele, melyben Meilhac és Halévy: Kis herceg című operettjének előadását értékelte az egyik helyi hírlapíró:

Egyike a legtöbb műélvezetet nyújtó daraboknak, mely a fővárosi színpadon is nagy tetszésben részesült. Kohay Etel (Parthené, herceg) elemében volt és elragadó játékával, gyönyörű énekével folyton ismétlődő tapsvihart aratott. A legszebb részleteket meglepő könnyedséggel énekelte és a nagy technikát igénylő dallamokba átönté az érzelem melegét.

Tóth Bélának az 1882-es kanizsai szezon alatt sikerült egy igazi nagy sztárt is megnyerni vendégszereplésre HEGYI ARANKA, a Népszínház kiválósága személyében. A Blaha Lujzával azonos művészi fokon értékelt primadonna négy darabban öt előadáson lépett fel a Szarvasban, amelyen a jelentősen felemelt helyárak ellenére csak úgy tolongtak a kanizsaiak.

Hegyi Aranka

1883-ban jelent meg Kanizsán az ARADI GERŐ-féle színtársulat. A színigazgató, akinek eredeti neve Czucz Gerő volt s jelentős földbirtokkal rendelkezett, majdnem harminc évesen, új néven állt színésznek. Hat évvel később, 1864-ben már a legrangosabb vidéki társulatot igazgatta. Kanizsai előadásainak kitűnő primadonnája a direktor nevelt lánya, ARADI EMÍLIA volt. A társulat nagy értékét kiváló zenekara jelentette, ezzel ugyanis akkoriban kevés vidéki színigazgató büszkélkedhetett - korábban Kanizsán is sokszor előfordult, hogy az egyébként színvonalas operett-előadást csak egy zongorista kísérte.

1885 áprilisában az Aradi Gerő társulat előadásain lépett fel első ízben Kanizsán - négy előadásban! -  az ekkor hírneve teljében álló BLAHA LUJZA.

Blaha Lujza

Kanizsa valósággal lázban égett ezekben a napokban... A művésznő lakása is a Szarvasban volt, s amikor észrevette, hogy a fél város odagyűlt a térre, hogy láthassa, kilépett az erkélyre és köszöntötte kanizsai rajongóit.

1890-ben a Szarvas nagytermét kávéházzá alakították, így a színházi előadások, hangversenyek más helyszíneken folytatódtak: az akkoriban új Polgári Egyletben (Sugár út 3.) és a Kaszinóban. Ettől kezdve a Szarvas zenei életét az éttermében és kávéházban muzsikáló cigányzenekarok, majd jazz-szerű, könnyedebb muzsikát játszó együttesek jelentették - róluk már írtam a 2. részben.

A jeles szálloda az 1930-as évek végén szűnt meg (ekkor már jó másfél évtizede működött a Centrál), csak a Kis Szarvasnak nevezett étterem maradt meg egy ideig a szomszédban. A Szarvas eredeti épületében üzlethelyiségeket és lakásokat alakítottak ki. 1981/82-ben legfelső emeletét - Tarnóczky Attila szerint életveszély miatt - lebontották...

1992 óta helyi védelem alatt áll. Homlokzatát 2003-ban jelölték meg a várostörténeti sorozatba tartozó emléktáblával:

Végezetül két fontos link azoknak, akik többet szeretnének tudni a Szarvas, és az egész Erzsébet tér történetéről. Ezt a két alapvető forrást én is sokat használtam és használom:

Kunics Zsuzsa nagy tanulmánya a tér történetéről

és

Tarnóczky Attila: Hol - mi? Kanizsai házak és lakóik

Mezei Mária és Nagykanizsa 2.

Mezei Mária, pályájának még nagyon az elején rövid időre a pécsi színházhoz szerződött. Ennek tagjaként két ízben, 1934 nyár elején és 1935-nek is nagyjából ugyanebben az időszakában jónéhány hetet eltöltött Nagykanizsán, mivel színháza a mi városunkban is játszott egy rövidített évadot - ilyen volt az akkori színházi rendszer.

1934-es fellépéseit már körbejártuk a kanizsai sajtó segítségével, most következzen az 1935. év tavasza-nyara. Az események felgöngyölítéséhez van még egy forrásunk, méghozzá nem is akármilyen: a színésznő néhány saját levele édesapjához. Megjelentek a Szigethy Gábor által szerkesztett Levelek apámnak című könyvben (Bp. Helikon Kiadó, 1998).

Másik forrásunk pedig szokás szerint a Nagykanizsán kiadott és szerkesztett Zalai Közlöny című napilap, mely 1935. május 8-án adta hírül, hogy egy hét múlva kezdődik a kanizsai színi szezon. Felsorolta a pécsi társulat meghatározó tagjait, köztük Mezei (akkor még Mezey-nek írták) Máriát, mint drámai színésznőt.

E beskatulyázás ellenére Mezei Mária május 16-án zenés műfajban lépett először színpadra: Kálmán Imre Ördöglovas című nagyoperettjében a császárnőt alakította, a helyi kritikus szerint "ékszere volt az előadásnak". Egyébként az akkor Fodor Oszkár által igazgatott színház kimagaslóan erős társulat volt vidéki viszonylatban, a fővárosban is megállta volna a helyét, így ilyen szempontból jó helyen volt a kezdő, ám oroszlánkörmeit máris mutogató színésznő.

Májusi bemutatkozása után aztán egész júliusig nem lép Mezei Mária a kanizsai színpadra, pedig közben naponta vannak előadások. Nagyrészt azért Kanizsán töltötte az idejét, sok pihenéssel, ami biztosan rá is fért pécsi hajszolt időszaka után. Egyébként Kanizsán a Centrál szállodában lakott és étkezett, ez apjához írt leveleiből derült ki. Tavalyi itteni heteiben is volt ilyen laza időszaka, 1934. május 17-én például ezt írta haza:

[Pécsen] Lélegzethez is alig jutottam [...] De most már vége, kedden jöttünk át Nagykanizsára. Hát itt kipihenhetem magam. Keveset játszom, nem kell tanulni, nincs hova menni este és egyedül vagyok. [...] Itt a Central szállóban lakom, teljes panzió 100 P havonta. [...] Eszem, alszom, olvasok, ez most a program.

Hasonlóan telhetett 1935-ben is kanizsai tartózkodásának első néhány hete. Június 26-án röviden nyilatkozott a Zalai Közlöny kissé intimpistás színházi rovatának, a Kulcslyuk mellől-nek:

Nekem valóságos nyaralás Nagykanizsa. Olyan kellemes, olyan szép ez a város, hogy csodálom: miért nem jönnek az emberek ide üdülni?

Hát, azért ebben a véleményben nyilván volt egy kis kötelező udvariasság is...

Aztán június végétől számára is eljött a komolyabb fellépések sorozata. Közben ugyan, mint apjának írja, négy napot feküdnie kellett légcsőhuruttal, mert megfázott egy hűvösebb napon a kanizsai strandon. De felgyógyult és most már tényleg jöttek sorban a főszerepek.

Elsőnek László Aladár sikeres vígjátékában: Egy nő, akinek múltja van. A Zalai Közlöny szerint (1935. június 29.):

Mindvégig ragyogó szép volt, játéka pedig az a finom, kidolgozott művészi alakítás, ami Mezeyt annyira jellemzi. Az író szerelemről tett definicióit, a nőkről és a férfiakról tett megállapításait Mezey ragyogóan hozta ki. A kedélyes részeket kicsit elpipiskedte, de a tiszta szerelem után vágyódó nő alakításában tökéletes volt.

Újra egy vígjáték következett július 2-án Döntő éjszaka címmel. Benne Mezey Mária szép, részletgazdag alakítást nyújtott - írta a másnapi újság.

Hatvany Lili: A lánc című színművében is övé volt a női főszerep. Barbarits Lajos főszerkesztő kritikájából olvassunk el néhány sort:

Zalai Közlöny 1935. július 5.

Két nappal a kanizsai bemutató után írja apjának:

Eddig 4 darabot játszottam, darabonként kétszer este és egyszer délután. [...] A gázsi nagyon szép, többet elérni vidéken lehetetlen. A kritikákat legközelebb küldöm.

Eszerint például a fenti sorokat is kivághatta és hazaküldhette :)

Ebben a levelében megemlíti még, hogy:

A jövő héten kabarézni fog a színház, hála Istennek, én a sanzonokkal benne leszek és keresek. Ma és holnap szabadtéri előadás lesz, sajnos az eső jelenleg is esik.

Fodor Oszkár színigazgató újítása volt, hogy - július lévén - szabadtéri színpadot állított fel a kanizsai strandon és egészen nagyigényű előadásokat hirdetett meg, országos hírű vendégszereplőkkel: Strauss Cigánybáróját és Kacsóh János vitézét. Az ötletet sajnos nem fogadta kegyeibe az időjárás. Július második hetében a Cigánybárót kellett eső miatt félbeszakítani (erre vonatkozott Mezei Mária fenti mondata), a János vitézt is csak a színházteremben tudták bemutatni.

Aztán még egyszer keresztbe tett az időjárás, ebben már ő is közvetlen érintett volt: július 16-án Kacagó est címmel kellemes esztrádműsort készült adni a strandon a színház. Mint 19-i számában írta a Zalai Közlöny, egész héten jó idő volt, ám a műsor kezdete előtt számumszerű vihar tört ki... A műsort azért megtartották a Korona szállóban, másnap pedig a szabadban is sikerült előadni. Mezei Mária sanzonjait szenzációs-nak minősítette az újság.

Kanizsai kötelezettségei végén még elment kicsit nyaralni Siófokra. Augusztus 4-én onnét írt levelet haza. Úgy tervezte, hogy a hónap közepe táján fog hazatérni. Ebből a leveléből is, és a Zalai Közlönyből is tudjuk, hogy még egy érdekes dolog történt vele Nagykanizsán, amiről ő így írt:

Még valami fog 15-e körül hazaérni, egy életnagyságú portrém. Egy kanizsai festőművész festette, kíváncsi vagyok, hogy fog Nektek tetszeni. Mindenesetre jó, hogy van. Ezzel kapcsolatos cikket küldöm is most.

A leveleskönyv ezt a cikket nem tartalmazza, de mi elolvashatjuk :) Benedek Rezső, a Zalai Közlöny egyik munkatársa írta.
Ugye nem csoda, hogy Mezei Mária örömmel küldte haza apjának, aki még mindig nincsen teljesen megbékélve, hogy lánya színésznő lett?

Zalai Közlöny 1935. augusztus 1.

Jó lenne megtudni, megvan-e még az a festmény... Talán egyszer kiderül.

Kozák Béláról sajnos szinte semmi érdemit nem találtam, nem tudom, mi lett vele. De valószínűleg nem futhatott be nagyobb pályát, mert akkor csak számon tartanák valamennyire. Még a Zala megye két háború közti képzőművészetét feltáró tanulmányban is csak az említés szintjén fordul elő a neve.

Hát, egyelőre ennyi információt tudtam összekotorgatni Mezei Mária és Nagykanizsa kapcsolatáról...

Mezei Mária és Nagykanizsa 1.

105 éve, 1909. október 16-án született Mezei Mária. Neki is voltak nagykanizsai kapcsolatai, ha ezek nem is számítottak meghatározónak élete, pályája szempontjából. De azért voltak, megtörténtek. A színésznő iránt különösen érdeklődők számára érdekes adalék lehet, mely kiegészíti, tökéletesebbé teszi a róla kialakult képet; nekünk, kanizsaiaknak pedig az érdekességen túl városunk kulturális élete történetének része a pécsi színház és benne az ő szereplése is.

Címlap 1937-ből. Forrás: mandarchiv.hu

Ehhez érdemes felidézni, hogy hogyan is zajlott Kanizsán a színházi élet a két világháború között. Az 1920-as évektől, az országosan kiépített színikerületi rendszerben városunk a pécsi színházzal került szoros kapcsolatba. Ez azt jelentette, hogy a pécsi társulat évente több hétre, olykor másfél-két hónapra is Kanizsára telepedett és szinte minden este tartottak előadásokat. Az év többi részében aztán csend volt, a közönségnek be kellett érnie a helyi műkedvelők produkcióival. 

Az előadások helyszíne a mozikertben felépített ún. Aréna, ami egy fából készült, kívül ormótlan. ám belül egészen színház-szerű építmény volt (benne természetesen csak nyáron lehetett előadásokat tartani, hiszen fűthetetlen volt). Ennek tönkremenése után a Polgári Egylet nagytermébe jártak a a színházszeretők, ami meglehetősen kényszeredett megoldást jelentett a színpadtechnika hiányai miatt. Végül, temérdek tervezgetés és huzavona után 1927 tavaszára felépült a Városi Színház és Mozi, amit ma Medgyaszay Háznak nevezünk. A fiatal Mezei Mária már itt léphetett kanizsai színpadra.

S hogy a színpadig hogy vezetett az útja? Ügyvéd apja sokáig nagyon erősen ellenezte a színi pályát. Mezei Mária megpróbált beilleszkedni a polgári életbe, egyetemi tanulmányokba kezdett és férjhez ment, de a színpad nem hagyta nyugodni: beiratkozott Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába. Kis halovány kanizsai kapcsolat, hogy előtte járt tanácsot kérni Hevesi Sándornál, aki a színiakadémia elvégzését javasolta, mellette még azt, mivel Mária fiatal lányként kissé duci volt, hogy fogyjon le...

Ám ő rögtön játszani akart, azért is, hogy anyagilag önálló lehessen.

Vidéken kezdi a pályát, Miskolcon, majd 1933-ban szerződik Pécsre, ott kicsivel több a gázsija... Abban az időben még éltek a régi szerepköri megnevezések: drámai hősnő, szende, naiva, anya- illetve apaszínész, a zenés darabokban, operettekben természetesen a primadonna, szubrett, ésatöbbi. Nos, Mezei Mária "hősnő és szende" szerepkörre szerződött Pécsre, ahol ekkoriban Fodor Oszkár volt az igazgató. Aztán ezt a szerepkört erősen kitágította, mint majd látni fogjuk.

Pécsre szerződésével természetesen neki is kötelességévé vált részt venni a kanizsai vendégjátékokban. Mezei Mária, akinek ekkor még Mezey Mária formában írják a nevét, két ízben, 1934 és 1935 nyarán töltött el több hetet városunkban. Végigböngészve a helyi sajtót, ami ebben az időben már leginkább csak a Zalai Közlöny című (Kanizsán szerkesztett és kiadott) napilapot jelenti, büszkék lehetünk, hogy a róla megjelenő színikritikák, melyeknek nagy részét az újság főszerkesztője, Barbarits Lajos írta, már akkor, a kezdő színésznőben meglátták művészi értékeit és azokat a jellemzőit, amelyek későbbi pályája során válnak igazán ismertté.

Nézzünk erre példákat:

Mezei Mária nagykanizsai bemutatkozása egy Henry Bernstein nevű szerző A tolvaj című színművének női főszerepében történt 1934. május 18-án. Első kanizsai kritikája így szólt a Zalai Közlöny másnapi számában, Barbarits Lajos tollából:

Boross Elemér: Forgószél című darabjában lépett színpadra legközelebb, május 25-én:

Mezey Mária fővárosi színpadok felé ívelő pályáján Elza alakítása is egy ragyogó szem volt nemes művészetének gyöngysorából. Belső érzésektől fűtött alakjai mindenkor megtalálják az utat a közönség szívéhez, intuitív egyénisége a legnagyobb sikerek magvát érleli - írta a Zalai Közlöny Dávid Magyar József nevű munkatársa a május 26-i számban.

Hogy máris megszerette a kanizsai közönség, mutatja, hogy kis anekdotát közölnek róla a lapban, miszerint kiment a híres kanizsai piacra, ahol helyi specialitást, füstölt túrót látott. Kérdezte, hogy ez micsoda. Túró paprikával, köménymaggal és még egy kis ezzel-azzal, megfüstölve - feleli a néni. Mezei Mária akkoriban fogyókúrázott, és azt mondta: a kömény meg a paprika jó, a füst sem hizlal, de minek van benne annyi túró... 

Kanizsai szerepei sorában vígjáték következett, az angol Fruska című kellemes darabnak nem a címszerepe, de egyik fontos női szerepe.

Barbarits Lajos értékelése a Zalai Közlöny 1934. június 8-i számában:

 

Mezey Máriát ebben a zsánerben még nem láttuk, de ebben is megcsodáltuk, ebben is megejtő szépségével finoman, a kifejezés eszközeinek biztonságával játszott, ugyanaz a művészi mélység csillogott végig ezen az alakításán is, mint a drámában.

És eljött első operett-szerepe, Millöcker: Dubarry című nagyoperettjéből Madame Sauterelle.

Dávid Magyar József kritikájából idézek, a Zalai Közlöny 1934. június 12-i számából:

Mezey Máriát nyugodtan bevehették volna társszerzőnek az írók. Olyan alakot formált Mme Sauterelle szerepéből, amilyent a szerzők legmerészebb álmukban sem mertek volna remélni. Ti, Szerzők, gyorsan egy hálás kézcsókot az ifjú és nagyon tehetséges művésznőnek, aki túlszárnyalja az Önök szerény fantáziáját! Ő hozta azt a levegőt, amit Önök Párizsban felejtettek. Magáért ezért az alakításért érdemes lenne többször is áldozatot hozni a viszontlátás oltárán.

Ez a szerep lehetett az előkészület, az "edzés" ahhoz, ami utána következett, s amivel Mezey Mária felhívta  magára a budapesti színházcsinálók figyelmét is. Méghozzá olyan erőteljesen, hogy aztán valóban a fővárosba fog szerződni. De addig még jön több pécsi szerep, melyet a kanizsai közönség is láthat.

Ez a nagy jelentőségű szerep La Tangolita Ábrahám Pál: Bál a Savoyban című operettjéből, amely Kanizsán 1934. június 27-én került színre először. Barbarits Lajos az egész előadást, minden szereplőt, a rendezést, az összjátékot, a zenei megvalósítást, a díszleteket, jelmezeket, a táncokat, szóval mindent rendkívüli módon megdicsért. Tehát, úgy tűnik, a teljes előadás színvonalas volt, s e dicséreteken belül Mezey Máriát elsőként említve, ezt írta róla:

Erre az előadásra sok tekintetben valóban ráillik a színlap minden jelzője, a "káprázatos", a "szenzációs", a "szédületes", amely epitetonokat nem igen szokott leírni az operettek kritikusa. A "szenzációs" Mezey Mária volt, a Tangolita - hisz a nagy tehetségű drámai színésznő a brazíliai táncosnő alakjában igazi nagy meglepetést hozott. A tánca, az éneke, a mozgása tele volt vad, buja exotikummal. A prózai halkszavú, finom művészete elkábította a nézőteret ezzel a nagyszerű alakítással.

Első kanizsai évadjának végén A méltóságos asszony sofőrje című operett női főszerepében búcsúzott. Ismét Barbarits Lajos főszerkesztő írta a kritikát a Zalai Közlöny július 3-i számába:

A darabról nem sok a mondanivaló. Igen jól elszórakoztat két és fél órán keresztül. [...] Annál több élményt hagyott a főszerep alakításával a búcsúzó Mezey Mária, akit méltán csodáltunk. Ezen az estén még jobban, mint a már sokszor méltatott drámai alakításaiban. Mezey Mária az operettben annyival volt tökéletesebb, hogy abba is belevitte a drámai színész finomabb nüansz-játékát. Szöveget, éneket, táncot, mindent a legapróbb részletekig a prózai stílusának finomságával játszott meg. Ezzel levegőt, színt, plaszticitást adott az alakításnak. Puha, meleg hangja nem szárnyal, nem csillog, hanem forrón, belülről izzik. Sex appeal van ebben a hangban. A közönség melegen ünnepelte a búcsúzó művésznőt, akinél tartalmasabb, gazdagabb érték nem mostanában volt az ő posztján a kanizsai színházban.

Azt gondolom, mindezt végigolvasva tényleg büszkék lehetünk a korabeli kanizsai kulturális újságírásra. 

Mezei Mária még egy ilyen rövid, ám sikeres szezont eltöltött Kanizsán a következő év nyarán. Ennek kritikáiból legközelebb válogatok.