Hosszú szünet után folytassuk a sorozatot! A poszt végén belinkelem a korábbi részeket, onnét könnyen visszaolvashatók, akit érdekel.
1836-ban a huszonöt éves Liszt a Mont
Blanc lábánál fekvő Chamonix-ba utazott. Nem sokkal korábban telepedett
le első élettársával, Marie d'Agoult grófnéval Genfben, s előző
év decemberében született meg Blandine, első gyermekük a három közül.
Liszthez és Marie-hoz (plusz Liszt egy csodagyerek növendékéhez) Chamonix-ban csatlakozott két jó barátjuk, a
férfiruhás George Sand, aki mára a francia irodalom klasszikusa és egy Adolphe Pictet nevű őrnagy.
Chamonix központja - Jonathan M. felvétele (Forrás: wikipedia)
Innét átadom a szót George Sand-nak, aki az Egy utas levelei című írásában így örökítette meg a derűs, mondhatni "polgárpukkasztó"találkozást:
Találomra leszállok az Union fogadónál, melyet Oignon-nak (hagymának) ejtenek a helybeliek –
s ezúttal őrizkedem attól, hogy neve szerint érdeklődjem az európai
hírű művész felől. Alkalmazkodom a felvilágosult nép ismereteihez,
melyet íme, szerencsém van meglátogatni és sommás leírását adom a
kérdéses személyiségnek [Lisztnek].
Testhezálló zubbony, hosszú és kusza hajzat, ütött-kopott föveg,
zsineggé sodort nyakravaló, pillanatnyilag sántít, s rendszerint
kellemes hangon kornyikálja a Dies irae-t.
– Úgy van uram –
feleli a fogadós, épp az imént jöttek meg; a hölgy igen elfáradt,
ellenben a leányzó jókedvű. Fáradjon fel a lépcsőn, a 13-asban laknak.
– Rossz helyen járunk – gondolám; de sebaj.
Felrohanok a 13-asba, elszánva, hogy a
legelső spleenes ánglius nyakába vetem magam, aki a kezem ügyébe kerül.
Olyannyira sáros-szutykos voltam, hogy ez a szép kis – vigéchez méltó – tréfa lett volna.
Az első objektum, mely a lábamhoz akaszkodik, a fogadós szerinti leányzó: Puzzi [Hermann Cohen, Liszt ifjú tanítványa, aki mesterét abban is utánozta, hogy hosszú hajat növesztett],
a dunyháján lovagolvást, de olyannyira megváltozott, oly hosszú, barna
fürtök lepik el a fejét, oly nőies blúz simul derekára, hogy
becsületemre, belezavarodom, és nem ismerve rá a kis Hermannra, kalapot
emelek előtte mondván: "Szép apród, világosíts fel, merre van Lara?"
E szóra, egy angol köpeny mélyéből Arabella [Marie d'Agoult beceneve]
szőke feje merül fel; miközben felé sietek, Ferenc veti magát a
nyakamba, Puzzi pedig meglepetve kiált fel; ölelések kibogozhatatlan
csoportjává alakulunk! A szobalány pedig, elálmélkodva azon, mint ölel
meg egy szutykos legény, akit eleddig istállófiúnak nézett, egy olyan
szép hölgyet, mint Arabella, kiejti kezéből a gyertyát, s azon nyomban
szétkürtöli a házban, hogy a 13-ast titokzatos, meghatározhatatlan
népség özönlötte el, a hajzatuk akár a vadaké, és lehetetlen felismerni,
ki közülük a férfi, ki a nő, ki az úr és ki a szolga. – Ripacsok! – mondja méltósággal a konyhafőnök a megvetés arckifejezésével – és ezzel meg vagyunk bélyegezve, ujjal mutatnak ránk, borzadály környékez. Az angol hölgyek, akikkel a folyosón találkozunk, szemérmesen arcukra
borítják fátylukat, méltóságteljes férjeik pedig megtárgyalják
egymással, hogy felkérnek, mutassuk be vacsora közben tudományunkat egy
kis előadás keretében – illendő borravaló ellenében...
S az érem másik oldala: a társaság tett egy kirándulást Fribourgba, ahol a Szent Miklós-székesegyházban
Liszt leült a híres Mooser-orgonához és improvizálni kezdett.
Foto: Zairon (wikipedia)
Ismét George Sand írásából idézek:
Esteledett. Esett az eső. A gótikus
boltívek karcsú ívei félhomályba vesztek. A magasból a "Dies irae" zord
hangjai áradtak Mozart "Requiem"-jéből. Liszt játszott. Úgy tűnt, hogy a
nagy művész az egész dantei poklot és purgatóriumot a karcsú,
halványrózsaszín és szürke erezetű csúcsívek alá idézte. Maga Liszt is
mélyen megrendült. Arca tökéletesen kifejezte érzéseit. Franz firenzei
arcéle még sohasem rajzolódott elém ilyen sápadtan és tisztán, misztikus
rémület és vallásos szomorúság sötét felhői között.
Liszt 1838-ban, F. Amerling portréja (wikipedia)
A kis csapat még néhány napot együtt töltött Liszt és Marie genfi lakásában –
írja Alan Walker, Liszt monográfusa. A lakásban hajnalig égtek a
lámpák. Míg Liszt zongorázott a kedélyes társaságnak, George Sand
bevette magát a hangszer alá, mondván, hogy ott teljesen beburkolja a
zene. Liszt eljátszotta frissen készült rondóját, az El Contrabandistát
(A csempész). Sand-t megihlette Liszt játéka, egy átvirrasztott éjszaka
alatt megírta hasonló című novelláját, Liszt rondójának irodalmi
párját.
Mivel kedvenc videomegosztó portálunkon sikerült ráakadnom Liszt ritkán játszott rondójára, hallgassuk meg ezt is együtt:
Ma Genfbe követjük Lisztet és szerelmét, a gyermeket váró Marie-t. Már svájci nagy utazgatásaik előtt eldöntötték, hogy Genfben fognak letelepedni. Mint Alan Walker írja nagy Liszt-monográfiájában:
Ez a francia nyelvű város nyugalmas öbölnek tűnt, épp elég távol Párizstól, hogy a pár viszonylag elszigetelve tudhassa magát a szökésük nyomán kirobbanó botránytól. Ráadásul Lisztnek itt hasznavehető kapcsolatai voltak; a korábbi években már legalább kétszer megfordult itt. Tanítványa, Pierre-Etienne Wolf szüleinek jóvoltából lakást bérelhetett a rue Tabazan 1-ben.
A szerelmesek búvóhelyét, a ma is álló házat és környezetét egészen fantasztikusan bemutatta már egy blog, így könnyű dolgom van, csak ide kell linkelnem. Egy fényképet azért kölcsön veszek belőle, reklámként is, és hogy nálam is közvetlenül lehessen látni. De a link alatt még sok-sok kép látható, és egészen szenzációsan érdekes kultúrtörténeti ismeretek - például, hogy kiről is nevezték el a rue Tabazant...
Itt van tehát a kép a házról, ahol Liszt és Marie éltek; azóta emléktábla is van rajta - sőt, a terecskét, amire a rue Tabazan kifut, ma már Liszt térnek hívják:
Innét nyithatjuk meg a "Fölöttem a felhő" című blog leírását Liszt házáról és a környékről:
Liszt ebből a házból járt az akkoriban megnyílt genfi zeneakadémiára, ahol természetesen zongorát tanított - Marie pedig 1835. december 18-án itt hozta világra első gyermeküket, a szép nevű Blandine-t.
(Csak zárójelben: Blandine nemcsak szép nevű, hanem szép lelkű fiatal nő lett, nagyon ragaszkodott apjához. Rövid ideig boldog házasságban élt, mígnem első gyermekének szülése után tejlázban elhunyt... Ha ő életben marad, Lisztnek biztosan derűsebb öregkora lett volna...)
Mai zenénkben, a Genfi harangok című zongoradarabban Liszt Blandine születésének állított emléket. Első változatában - más darabokkal együtt - éppen ebben a rue Tabazan-beli házban komponálta, aztán egy jó évtized múlva ezt a zenéjét is átdolgozta s átdolgozott formában került be a Zarándokévek ciklusba, ezzel zárta az első kötetet, mely a svájci kötődésű zenéket tartalmazza. Vele egyúttal az egész kötetet egy harangos keretbe foglalta, hiszen a ciklus nyitódarabja, a Tell Vilmos kápolnája, amit már hallgattunk itt, szintén harangos ihletésű zene.
Különösen érdekes, ha meghallgatjuk a Genfi harangok mindkét változatát. Főtémája, a svájci völgyeken végigkonduló távoli harangszó a későbbi, érettebb változatban is megmaradt, de a kidolgozás már sokat változott. Lehet, hogy azért szeretem jobban a második változatot, mert azt ismertem meg először és azért az egy érettebb, koncentráltabb zene. Gyengéden indul, ám középrészére szenvedélyes, igazi "nagyromantikus" lesz. Az első változatban is megvan ez a hangulati felépítés, de az egész kicsit bőbeszédűbb.
Hát tessék, lehet választani, vagy inkább mindkettőben felfedezni a szépet :)
Ez itt az első, a Rue Tabazan 1-ben komponált darab:
És itt a második, a későbbi weimari átdolgozás, ami nem is annyira átdolgozás, inkább teljes újra-komponálás eredménye. 2' 02"-nél indul egy csodálatos dallam (majd 3' 48"-nál kiteljesedik), azt külön nagyon szeretem, és aztán ötvöződik a harangok témájával. Tiszta impresszionizmus, ugye?
Álló nap követtük a Rajna folyását festői vidéken át, s másnap Laufenbe érkeztünk, arra a helyre, ahol hatvan láb magasságból zúdul alá a folyó, Európa legszebb és legpompásabb vízesése.
...
Egész napot szántunk rá, hogy fölkeressük a környék mindazon helyeit, melyeket Ebel nélkülözhetetlen útikalauza megtekintésre érdemesnek tart. Ellátogattunk a hohrheimi toronyhoz, a wolfsbergi kastélyba...
Lábjegyzet: Liszt és Marie Johann Gottfried Ebel útikönyvét forgatta. A frankfurti származású Ebel 1790-ben járt először Svájcban. Annyira megigézte, amit ott látott, hogy három éven keresztül utazgatott keresztül-kasul, gyűjtötte az információkat és hamarosan megjelentette hézagpótló útikönyvét, hosszú évtizedeken keresztül minden Svájcba látogató utas "bibliáját". Néhány lappal később Marie így írt:
Ó, mennyire felvidított az egyetemes és valóban Istenben rejtekező élet! Mennyire kitágította tüdőmet a tiszta hegyi levegő, mily roppant erővel fedte föl előttem a létezés kimondhatatlan jótéteményét ...
Akadtak nehézségeik is: viharok és a nehéz terep miatti fáradtság. Ne felejtsük, amikor ezt a nagy utazást tették, Marie három-négy hónapos terhes volt.
Másnap a Reuss folyását követve indultunk el felfelé. Sziklák és szakadékok közé szorított utunkat helyenként égszakadás nehezítette, és mivel ilyenkor egyéb érzelmeimhez félelem is társult, szinte már nem is éreztem, hogy "én" volnék. Mire felértünk a hospenthali fennsíkra, annyira elfáradtam, mint hosszú futás vagy megerőltető testgyakorlatok után. Ezért nem bántam, ha Franz nélkülem kapaszkodik fel a Szent Gotthárd-hegy hófödte csúcsára, inkább a remek hospenthali fogadóban vártam meg, hogy visszatérjen.
Hospenthal mai képe
Marie szavai után hallgassuk tovább a Zarándokévek első, svájci kötetének darabjait. Ma négy kisebb darabot választottam, melyek - hasonlóan a múltkor hallgatott művekhez - nem konkrét helyhez kötődnek, hanem az akkori élmények, hangulatok zenei visszatükröződései. Lisztnek nemcsak ezek megörökítése volt fontos, hanem egyúttal saját zenei nyelvének kialakítása. Addig mint fenomenális zongoristát ismerte a nagyközönség, ő pedig a zeneszerzés terén is fel akart nőni, más és jobb műveket írni, mint korábban komponált, nagyrészt csak saját virtuozitására épülő darabjai. Már a korai Egy utazó naplójában is komolyan tetten érhető ez a törekvése, s az abból később kinőtt, sokkal érettebb Zarándokévekben pedig még inkább.
Nem sikerre pályázom - írta a korai ciklus előszavában; műveimet azoknak írom, "akik a művészetnek magasabb rendeltetést szánnak, mint az üres órákban való szórakozást, és akik többet kívánnak tőle, mint futó örömöket."
Következzenek a zenék, nem teljesen a ciklus sorrendjében a Zarándokévek első kötetéből:
No. 6 PASTORALE:
Címében is a pasztorális hangulatot ragadja meg, ami mondhatni, egy külön forma, illetőleg műfaj az európai zenetörténetben. Bennem az a kép jelenik meg, amint a pásztorfiú vidáman baktat nyájával, miközben ugrálnak a barikák a zöldben... Akár egy-két lila tehén is legelészhet a környéken🌝
No. 7 EKLOGA (Églogue):
Az előbb hallott darab közeli rokona, csak egy kicsit visszafogottabb. De ugyanaz az egyszerűség, derű és némi svájci népzenei beszűrődés jellemzi.
No. 8 HONVÁGY (Le mal du pays):
Az előző két dúr hangnemű darab után a Honvágy - témájából adódóan - mollban íródott. Ettől függetlenül ő is rokona az előző kettőnek, csak nosztalgikusabb, bár vannak benne fellobbanások... Egyszerűsége szinte már prófétikusan vetíti előre az idős Liszt zongoraműveinek puritán stílusát. Hamburger Klára elemzése szerint nyitó dallama az alpesi kürtök jellegzetes, emelt kvartos motívumát idézi.
No. 5 VIHAR (Orage):
A Vándorévek svájci kötetében ez az egyetlen darab, ami teljesen új, aminek nem volt korábbi változata Az utazó naplójában. C-moll hangnemben íródott és száguldó oktávmeneteivel, szenvedélyes dühével tökéletes megjelenítője zongorán a vad természeti jelenségnek. Itt, a pasztorális darabok egyszerűsége mellett bizony a virtuóz Liszt is visszatér :)
Folytassuk svájci utazásainkat Liszt Ferenc társaságában. Ma alpesi vizek partjára követjük.
Az a jó egy hónap, amit 1835 nyarán szerelmével, Marie-val kirándulással, barangolással töltött, hamarosan zenei lenyomatot kapott az Egy utazó naplója című zongoraciklusában, majd évek múlva ezekből az emlékekből született meg Zarándokévek című nagy sorozatának első, svájci kötete.
Ebből hallgattuk elmúlt alkalommal a nyitódarabot, a Tell Vilmos kápolnáját.
A ciklus soron következő darabjai nem ennyire pontosan azonosítható helyekhez kötődnek, inkább az általános tájélmény leszűrődései.
Liszt osztozott a kor romantikus íróival a főleg Rousseau nyomán elterjedt szinte vallásos rajongásban a szabad természet iránt. Mint Hamburger Klára, Liszt életművének kiváló ismerője jellemzi, a romantika művészei legfőképpen az emberi civilizáció által még meg nem rontott Alpokért lelkesedtek: a zord csúcsok, szelíd lankák és békés tavak vidékéért, ahol a fenséges magányba csak távoli pásztorsíp, kürt vagy harangszó szűrődik.
Szavakban Liszt ezt így fogalmazta meg:
... mivel éreztem, hogy a természet sokféle jelensége és folyamata nem pusztán hatástalan képként vonult el szemem előtt, hanem mély érzelmeket váltott ki a lelkemben, köztük és köztem homályos, de mégis közvetlen, határozatlan, de mégis meglevő, megmagyarázhatatlan, de mégis létező kapcsolat jött létre. Megkíséreltem legerősebb érzéseim és legélénkebb impresszióim közül néhányat zenében visszaadni.
A Zarándokévek svájci kötetének második darabja ugyan konkrét címet kapott: A wallenstadti tónál (Au lac de Wallenstadt), de végül is szinte bármilyen víz partjára odaképzelhetjük magunkat, társdarabja már címében is általánosabb: Forrás partján (Au bord d'une source).
Hallgassuk először A WALLENSTADTI TÓNÁL című darabot.
Mai ifjú pár a Wallenstadti-tónál (Walensee)
Marie naplójában így örökítette meg a pillanatot, amikor először meglátta a tavat:
Amikor
megérkeztünk a Wallenstadti-tó partjára, mind a ketten ugyanabban a
pillanatban éreztük azt a megkönnyebbülést és boldog meghittséget, amit
bizonyos lelkekben a nekik tetsző táj megpillantása ébreszt. A levegőég
már esti harmóniákkal volt tele.
A darabban egy hullám-motívum vonul végig, fölötte népies ízű dallam bontakozik ki:
A harmadik darab, a FORRÁS PARTJÁN az egész zenetörténet szempontjából jelentős műnek mondható: jóval megjelenése előtt Liszt, korai előfutárként már a zenei impresszionizmust előlegezi meg benne.
http://blog.andermatt-swissalps.ch
Briliáns, színes zongoradarab, tényleg olyan csillogó és áttetsző, mint egy hegyi forrás. Természetesen benne is megtalálhatjuk a hullám-motívumot.
Legközelebb is svájci ihletésű zenék következnek, Marie hosszabb személyes beszámolójával :)
A múltkori általános bevezető után kezdjük is meg az utazást, méghozzá Svájcban.
Első állomásunk TELL VILMOS KÁPOLNÁJA:
Liszt és a gyermeket váró Marie 1835 kora nyarán szöktek Svájcba. Néhány Baselban töltött hét után Genfbe költöztek, ahol Liszt az újonnan alapított genfi konzervatórium zongoratanára lett, közben pedig koncertezett. Muszáj volt pénzt keresnie, Marie luxus-életmódhoz szokott hölgy volt...
Otthon, Párizsban elképesztő pletykák keringtek róluk; a legvadabb talán az volt, hogy Liszt egy koncertzongorába rejtve szöktette meg Marie-t :) Úgy tűnik, az emberi természet nem változik...
Genfbe költözésüket egy egész Svájcon át tartó utazássá bővítették. Szinte felsorolhatatlan az a sok természeti szépség, tó, hegycsúcs és műemlék, amit a körülbelül egy hónapig tartó nagy kiránduláson végiglátogattak.
Ezek az élmények ihlették Liszt nagy zongoraciklusát, melynek az Egy utazó naplója (Album d'un voyageur) címet adta. És ez az album képezte aztán alapját az Années de pelerinage, azaz Zarándokévek (régebben Vándoréveknek fordították, de a Zarándokévek a pontosabb) nagy, egész életén végighúzódó ciklusa első részének
Liszt és Marie jártak Uri kantonnak azon a vadregényes helyén, a Vierwaldstatti-tó partján, ahol, a rege szerint Tell Vilmos kiugrott a csónakból. Eckhardt Mária kutatásai szerint erre a kirándulásukra 1835. június 24-én került sor.
A monda szerint a zsarnok helytartó, Gessler, mivel Tell nem volt hajlandó az őt jelképező kalap előtt meghajolni, azzal büntette, hogy kényszerítette, lője le a kisfia fejére feltett almát. Amikor a sikeres lövés után Gessler megkérdezte tőle, hogy miért két nyílvesszőt készített elő, Tell azt felelte, hogy ha megölte vagy megsebesítette volna a fiát, a másikat Gessler szívébe szándékozott lőni. A helytartó elfogatta Tellt és fogdmegjei csónakon szállították börtönbe. Közben vihar tört ki a tavon, s az őrök rémületét kihasználva, Tell egy alkalmas helyen, ismét nagyot kockáztatva, partra ugrott.
Tell nagy ugrása a mai kápolna freskóján
Ezen a helyen, ahova a népi képzelet ezt a jelenetet helyezte (ami egyébként egy Sisikon nevű település közelében található), már a 14. század végén kápolnát emeltek. Később többször is újjá kellett építeni, hiszen nyilván nem ideális hely egy épületnek ennyire közvetlenül a tó partja.
A mai kápolna ugyan 1880-ból származik, de ha összehasonlítjuk a fent mutatott képet ezzel a régi ábrázolással, biztosak lehetünk benne, hogy Liszt és Marie is ilyennek láthatták:
Johannes Knip festménye, 19. század
Bár állítólag Tell Vilmos sosem élt, mégis a zsarnokság elleni küzdelem erős jelképe vált belőle - nemcsak a svájciak számára. Liszt is így érezhette, amit igazol, hogy Schiller Tell Vilmosról írott drámájának két sorát írta mottóként saját darabja elé:
Einer für Alle - Alle für Einen.
Azaz: Egy mindenkiért - mindenki egyért.
Hazánkban játékkártya illusztrációjaként lett talán legismertebb a Tell Vilmos-legenda, aminek nyilván rejtett üzenete is volt a Habsburg-elnyomás idején...
De térjünk rá végre a zenére:
Liszt ezzel a darabbal, a Tell Vilmos kápolnájával indítja a Zarándokévek ciklus első, svájci évét. A nem túl hosszú, 6-7 perces mű hangulatában egyaránt ott van az erő, a szabadság, a hősiesség, azaz Tell maga és ott van a "kápolna", az egyházi hangulat is. Aki szakszerű leírást is vár, ide másolom Hamburger Klára összegzését Liszt kalauz című, egészen kiváló és általam egy időben rengeteget forgatott kötetéből (Zeneműkiadó, 1986). Most is jól esett újra beleolvasni.
Tehát:
Emelkedett pátoszú, Lento előírású darab (C-dúr, 4/4). Első változatában még alpesi kürtszóval indult, csak a Zarándokévekben nyerte el egyházias karakterű, tisztán modális harmonizálású bevezetését és befejezését. A darab egy népi eredetű, emelkedő kvint motívumos anyagból épül. Tetőpontján (az 52. ütemtől) ez a téma fortissimo, tört akkordok harangzúgást idéző kíséretével zeng.
Nincs még egy olyan zeneszerző, akinek személyes élete, életének eseményei olyan mértékben visszatükröződnének műveiben, mint Liszt. Ha nem lennének más források életéről, rengeteg dolgot rekonstruálni lehetne zenéiből is.
Azt gondoltam, hogy mivel ő már nagyon régóta a szívem (egyik) csücske, belekezdek egy hosszabb témába, ami olyan műveiről szól, amelyeket konkrét helyszínek, tájak, műalkotások, élmények ihlettek.
Először egy rövid áttekintést szeretnék adni Liszt életének legfőbb állandó helyszíneiről, hogy így utazásait, hosszabb-rövidebb máshol-tartózkodásait bele tudjuk illeszteni abba az életbe, amely egyike volt az eseményekben, emberekben és helyszínekben leggazdagabb életeknek. Maga Liszt mondta idős korában, amikor felmerült, hogy írja meg önéletrajzát, hogy éppen elég volt végigélni is...
Kezdjük:
1811-1821
Liszt Ferenc Doborjánban született 1811. október 22-én. Ez egy kis falu Soprontól nem messze - ma Burgenland területe és hivatalos neve Raiding. Apja ott volt intéző, a hatalmas Esterházy-birtokok egyik szerény alkalmazottja. Doborjánban cseperedett fel a kisfiú, ott derült ki rendkívüli zenei tehetsége, aminek kiművelésére a család mindent kockára tett és 1821-ben Bécsbe költözött.
E sorok írója Liszt szülőháza előtt (1997)
1821-1823
A gyermek Liszt néhány évig Bécsben élt szüleivel, miközben egészen komoly tanulmányokat folytatott Karl Czernynél (zongora) és Antonio Salierinél (zeneszerzés, zeneelmélet).
1823-1835
1823 végén szüleivel Párizsba ment, hogy az ottani zeneművészeti akadémián (Conservatoire) folytassa tovább tanulmányait. Azonban nem-francia állampolgárként nem vették fel az intézménybe, így továbbra is magánúton tanult.
Már csodagyerekként is voltak zongorista sikerei - doborjáni éveitől kezdve, s ez Párizsban tovább fokozódott, amikor a kritikusok a gyermek Mozarthoz hasonlították képességeit. 1825-ben - még csak 14 éves! - opera írására kérték fel, melyet be is mutattak a párizsi nagyoperában. Közben apjával külföldi koncertkörutakat tett.
Apja 1827-ben bekövetkezett halála után abbahagyta a koncertezést és a tanítás, majd önképzés felé fordult. Intenzív olvasással igyekezett pótolni kimaradt iskoláztatását és elképesztő módon faragott saját magából hasonlíthatatlan zongoraművészt. Kialakultak személyes és művészi kapcsolatai (Berlioz, Chopin és mások), fontos alakja lett a francia szellemi életnek.
Megismerkedett élete első meghatározó asszonyával, Marie d'Agoult grófnéval. E kapcsolat folyományaként 1835 májusában elhagyták Párizst és Svájcba távoztak.
1835-1839
Ezzel megkezdődtek Liszt "zarándokévei". Basel és Genf után Itália következett, közben megszületett három gyermekük. A pár útjai azonban elváltak, Marie visszatért Párizsba (néhány évig még itt-ott találkoznak, például közös nyaralásokon a Rajna vidékén), ám életközösségüknek vége. Liszt azért is, hogy el tudja tartani gyermekeit, az utazó virtuóz pályájára lép.
1839 november - 1847
Liszt virtuóz korszakát a pesti nagy árvíz feletti megrendülése indította el: először Bécsben adott jótékonysági koncerteket, majd gyerekkora óta először hazalátogatott Magyarországra. Koncertjeinek egészen elképesztő sikere van, s most már egyik esemény hozza magával a következő meghívásokat: Liszt bekerül a "mókuskerékbe". Végigturnézza egész Európát Lisszabontól Londonig és Szentpétervárig, sőt, Isztambulig. Mindenütt elképesztő mértékű ünneplésben van része, különösen Berlinben 1841/42-ben. 1846-ban újra Pestre látogat és vidéken is (Sopron és környéke, Erdély) több koncertet ad. Hatalmas utazásai közben már szeretne megállapodni és zeneszerzéssel foglalkozni. Hívja, állandó állással "kísérti" a weimari nagyherceg. Orosz hangversenykörútján megismerkedik élete második asszonyával, Caroline Wittgenstein hercegnével, aki szinte egész vagyonát - és hazáját - hátrahagyva követi Lisztet.
1848-1861
Liszt letelepszik Weimarban, ahol a nagyhercegség udvari zeneszerzője lesz. Tevékenysége: zeneszerzés, tanítás és az udvari színház zenei igazgatása, a zenekar vezetése. Caroline és lánya jelentik a családját. Saját gyermekeit édesanyja neveli Párizsban, csak alkalmanként találkoznak.
Liszt weimari otthona, az Altenburg
Ebben a weimari évtizedben Liszt hatalmas munkát végzett: megírta - egy kivétellel - összes szimfonikus költeményét, és olyan fő műveit, mint a h-moll szonáta, a Dante- és a Faust-szimfónia, hazája számára pedig az Esztergomi mise. És ezek csak a csúcspontok rengeteg további szerzeménye és korábbi művei revideálása között...
Egy évtizednyi harc után úgy tűnt, hogy végre összeházasodhatnak Caroline hercegnével. Így Liszt felszámolja weimari háztartását és Rómába követi a már korábban oda költözött hercegnét.
1861. október 21. - 1869
Liszt 50. születésnapjának előestéjén érkezik Rómába, másnapra van kitűzve az esküvő. Ám a Wittgenstein-rokonok ismét sikeresen léptek közbe és a házasulandók előző este kapják kézhez az újabb elutasítást. Ekkor végleg feladják élettársi kapcsolatukat, ám Liszt haláláig barátok maradnak.
Liszt Rómában marad: komponál, tanít (valósággal csődülnek hozzá régi és új növendékei). Egyre közelebb kerül az egyházhoz, feltámad gyerekkori vallásossága és 1865-ben felveszi az alsó papi rendeket. Ettől kezdve reverendában jár...
Közben kapcsolatai újra felélednek Magyarországgal. Ennek állomásai a Szent Erzsébet legendája, majd a Koronázási mise megírása Ferenc József magyar királlyá koronázására. Felvázolják előtte a megteremteni kívánt pesti Zeneakadémiát és elvállalja, hogy majd annak elnöke lesz.
1869-1886
Liszt életének záró korszakát maga nevezte "háromszögletű" életmódnak. Ekkortól az évet három részre osztotta és egy-egy harmadot Pesten, Weimarban és Rómában töltött. Pesten általában a késő ősztől tavaszig terjedő időszakot, a kulturális főszezont. Valóban elnöke lett az 1875-ben létrejött Zeneakadémiának (plusz a haladó zongoristák tanára) és haláláig elképesztően nagy hatást gyakorolt hazája kulturális-zenei életére.
Liszt szalonja utolsó pesti lakásában - ma emlékmúzeum
Weimarban is egyik legfontosabb tevékenysége a tanítás volt. Saját korában Liszt volt Európa leghíresebb zenepedagógusa, hatása e téren is szinte felmérhetetlen.
Rómában kevesebb időt töltött, mint a másik két városban, mert bizony gyakran voltak konfliktusai egykori élettársával. Ottani tartózkodásai közül különösen fontosak a környékbeli Villa D'Estében eltöltött hetek, hónapok és az ott komponált művek. Emellett nagy hatást gyakorolt Róma hangversenyéletének fejlődésére is.
Erre az időszakára esett még Wagner bayreuth-i színházának felépítése, amit Liszt is szinte saját ügyének érzett.
Élete utolsó hónapjaiban még - szinte emberfeletti erővel - felelevenítette virtuóz korszakának nagy utazásait, amelyek során végre a párizsi közönségtől is megkapta az általa évtizedek óta várt zeneszerzői elismerését, hogy aztán Bayreuth-ban haljon meg 1886. július 31-én, a már özvegy Cosima kedvéért újra elzarándokolva. Azóta is az ottani városi temetőben nyugszik, bár voltak felbuzdulások földi maradványainak hazaszállítására.
Liszt sírkápolnája
Ez volt tehát egy rövid áttekintés Liszt döbbenetesen sokrétű életútjáról, de ahhoz talán elég, hogy egy kis fogódzót adjon azokhoz a művekhez, amelyeket a következőkben együtt szeretném, ha meghallgatnánk.
Első zenénknek egy olyan művet választottam, melynek konkrét helyi kötődése nincs, ráadás-darabnak írta saját magának. Csak hallgassuk és ámuljunk :)
A februári nagykanizsai évfordulók közepette szeretnék megemlékezni a 190 éve született Jókai Mórról. Ha a nagy mesemondó és a zene kapcsolatára gondolunk, elsősorban a Cigánybáró jut eszünkbe, ifj. Johann Strauss operettje. Ám van Jókainak olyan magyar vonatkozású zenei kapcsolódása, ami nem igazán köztudott: Liszt Ferenccel való barátsága.
A probléma nagyon széles körű, megpróbálom röviden összefoglalni, de a dolog hosszasabb kifejtést érdemelne. A lényege: addigi tapasztalatai alapján Liszt úgy látta, hogy a magyar "népdalok" igazából nem is a magyar, hanem a cigány kultúrába tartoznak, hiszen cigányzenészek játsszák és nagyrészt szerzik őket. Ezzel a nézetével természetesen nagy felhördülést okozott a hazai értelmiségiek és művészek között. Jókai is hangot adott felháborodásának és elkeseredésének egy 1859-es versében:
'E tu, mi fili Brute!' Még te is Ellenünk fordulsz, oh nagy zenész? Ág is húzza a szegényt, felőlünk Nem beszél hír, külföld ránk se néz. Csupán ősi nyelvünk lelke él még S vérünk lángja: a magyar zene.
Azonban a dolog ennél sokrétűbb. Sem Jókai, sem mások, akik ekkor felháborodtak, nem tudhatták, és természetesen maga Liszt sem, hogy amit akkor általánosan "népdal"-on értettek, az nem is igazi népdal, hanem népies dal (bár eredeti népdalok is keveredtek közéjük). Ugyanis az igazi magyar népzene akkor még szinte rejtve élt, s csak a 20. század elejétől Bartók Béla és Kodály Zoltán, majd követőik gyűjtéseinek, közreadásainak eredményeként válhatott ismertté.
Tehát Liszt tévedett, de tudományos szempontból tévesen érveltek azok is, akik felháborodtak. Így ez a tévedés mindkét oldal részéről jóhiszemű volt, amit a felháborodók részéről az őszinte, és többnyire megszenvedett hazafiságuk is táplált.
Amúgy Lisztnek volt ez ügyben egy korai megsejtése: 1840 körül írta, amikor, mint "világsztár" először látogatott haza, hogy kedve lenne hátizsákkal a vállán bejárni a vidéket, megismerni és összegyűjteni a nép dalait. Persze erre az ő zongoraművészi, majd zeneszerzői életformájával nem lehetett ideje, s így alakulhatott ki benne ez a téves nézet, amit aztán bőségesen ellensúlyozott élete utolsó jó másfél évtizedének magyarországi tevékenységével.
Liszt Ferenc az 1870-es évek elejétől tartózkodott sokat Magyarországon. Elsősorban az akkoriban alapított Zeneakadémia érdekében, melynek létrehozásában és vezetésében, működtetésében egészen haláláig, 1886-ig meghatározó szerepet játszott. A kulturális szezon őszi-téli hónapjait mindig Pesten töltötte, az év fennmaradó részét pedig megosztotta Weimar és Róma között.
Liszt 1871. január 7-én barátjával, a kitűnő hegedűművész - és nagy hazafi - Reményi Edével meglátogatta Jókai Mórt és a magyar irodalom, irodalmi élet állapota felől tudakozódott nála. Mint Legány Dezső írta hézagpótló Liszt Ferenc Magyarországon című munkájában, ekkoriban mélyülnek el Liszt és Jókai kapcsolatai. Úgy látszik, felül tudtak emelkedni egy évtizeddel korábbi nézetkülönbségükön, ami nagy lélekre vall mindkettőjük részéről.
1873 januárjának legelső napjaiban Liszt újra látogatást tett Jókainál. Ez a látogatása most elsősorban Jókainé Laborfalvi Rózának szólt. Azért ment el ugyanis, hogy elpróbáljanak egy melodrámát, amelyet Liszt írt Bürger: Lenore című versére, s melynek szövegét Ábrányi Kornél fordította le magyarra.
S hogy mi is az a "melodráma", ha a zenében használjuk a szót? Egy mára elfelejtett műfaj, amelyben versmondást fest alá zenei kíséret.
Akkor a Rózsavölgyi cég rendezett egy zártkörű zeneestélyt, erre próbálták el a művet.
Jókai maga így mesélte el az estét:
Liszt nem tud magyarul, Jókainé pedig nem tud a zenéhez. Hogy fogják ezek egymásnak megmagyarázni, hol álljon meg a szavaló, hol engedje a zeneművészt egyedül játszani, hol hagyja abba a zenész s engedje a szavalót beszélni? S aztán hol működjenek egyszerre, szavalva, zenélve? Hol emelje a zenekísérethez a szavaló az indulatkitörésben a hangját, hogy tompítsa a zeneművész a kísérteties elbeszélésnél a zongora húrjait? [...] Maig se értem én, hogyan volt? de kétszer fél órai próba után, hol Liszt magyarázta Jókainénak "Most itt jön az asszonyok örömzaja! - itt a menyasszony kétségbeesik - itt dobog a halálparipa [...] majd meg Jókainé magyarázta meg Lisztnek: ez a mondás magyarul mit jelent? hogy a második próba után azt mondám nekik: "No lám, két lecke alatt Liszt megtanult magyarul s Jókainé megtanult zongorázni!" Semmi sem könnyebb ennél.
Az estélyen később Liszt szóló művet is játszott. Jókai maga ilyennek látta és hallotta:
Ahogy Liszt bánik a zongorával, azt szavakkal leírni nem lehet. Mikor ő arra a sokfogú szörnyetegre ráteszi a kezét, az megszűnik zongora lenni; valami élő csoda lesz belőle, mely haragjában fenyeget, mint az apokalipszis réme ledörög reánk; aztán meghunyászkodik a rém s elkezd beszélni lágyan a szív mély titkairól, miknek számára szó nincsen; megfogja a holdsugarakat s a csillagsugarakat, s azoknál fogva közelebb húzza hozzánk az egész mennyboltot.
A hangverseny után kedélyes társasvacsora következett az abban az időben szokásos tósztokkal. Jókai Lisztet éltette rövid beszédben, aki
külföldön a világhírt, hazájában pedig mindenki szeretetét nyerte el.
Biztosan a Liszt és Jókainé közti sikeres együttműködés következménye, hogy még az év őszén Jókai allegorikus költeményt írt az ismeretlen harctéri sírjából kikelő és oda visszaszálló Petőfiről A holt költő szerelme címmel és felajánlotta Lisztnek, zenésítse meg és adják elő ezt is ketten Laborfalvi Rózával. A mű el is készült - 1874 januárjában Horpácson (ma Sopronhorpács), ahol Széchényi Imre gróf látta vendégül néhány hétre Lisztet.
Ezt a darabot is elpróbálták Jókaiéknál. Az estéről a tanú Jókay Jolán, az író unokahúga írt humoros
beszámolót emlékirataiban.
Tőle tudjuk, hogy a találkozás Jókaiék Stáció utcai házában
történt. A mostani VIII. kerületi Baross utca 98. szám alatti nagy bérház helyén
akkoriban Jókai nagy "sárga háza" állt 14 szobával, nagy udvarral.
Jókainé szenvedélyes háziasszony volt és sokféle háziállatot tartott. Jókay Jolán leírása szerint volt 3 tehén, 2 ló, 2 hízó sertés,
mindenféle fajtyúkok, ludak és kacsák. Mindehhez még 5 kutya,
újfundlandiak és magyar kuvaszok és 17 macska...
Jókaiék Stáció utcai háza, Vasárnapi Újság 1885. márc. 1.
Lisztet
vacsorára hívták a próba alkalmából. Amikor egyszerű fekete
reverendájában leszállt a kocsiról, a kapualjba petróleumlámpával
kiküldött német szobalány, aki nem értette pontosan a ház asszonya
utasítását, hogy "vezesse be a vendéget", szabályosan karon fogta Lisztet és "Na kummens, Pácsi!"
felkiáltással (Na jöjjön, bácsi) elkezdte befelé vonszolni a
macskaköveken. Útközben az egyik kuvasz akart Lisztnek nekimenni...
szóval elég viharos volt az érkezése.
Átadom a szót Jókay Jolánnak azzal a megjegyzéssel, hogy Jókaiéknál persze volt zongora, bár sem Jókai, sem a felesége nem tudott rajta játszani - de akkoriban szinte minden otthon elengedhetetlen berendezési tárgya volt a hangszer.
Mikor a zongorához
ül Liszt, végigszaladnak hosszú sovány ujjai a billentyűkön, belevág
néhány akkordot a zongorába, azt hittük, hogy darabokra szakad a szegény
hangszer. Róza néni elkezdi szavalni teljes hangjával a költeményt s
szavalatát a zene kísérte. Erre a mellékszobában levő két bezárt nagy
újfundlandi kutya elkezdett iszonyúan vonítani, mintha veszedelmet
éreztek volna. Abba kellett hagyni a próbát és a kutyáját bátyám
kiküldte az istállóba. [...]
Ismét elkezdték a próbát, de Liszt
soha nem azt játszotta, ami a hangjegyen volt, folyton komponált
[improvizált]. Ábrányi azt mondja néninek, hogy csak mondja a verset,
majd ő a szüneteknél megfogja Liszt kezét és figyelmezteti, hogy mikor
zenéljen. Úgy is volt. Liszt játszotta, ami eszébe jutott, néni pedig
szavalt a maga tetszése szerint. A próba mégis nagyszerűen sikerült ily
három egyén közreműködésével: Liszt, Bátyám, ki a verset írta és Róza
néni, ki a lelket önté belé. Próba után volt a vacsora. Lisztnek nagyon
ízlett a jó magyar konyha, de kivált a fánk.
Jókay
Jolán szerint ettől kezdve Liszt többször is megfordult Jókainál, vele
és feleségével is nagyon összebarátkozott és megígérte nekik, hogy
megtanul magyarul. Mire Jókai ezt mondta - Jolán szerint:
Liszt
magyar beszéde majd olyan lesz, mint Ellingeré, a híres tenoristáé,
kinek a Próféta operában [Meyerbeer] azt kellett volna mondani. "Oh
mennyei dörgés, hozzád hangzik a földi könyörgés". És ezt így énekelte:
"O menei tonkes, hozod hongzok a folti konorkes!"
A holt költő szerelme március 16-án hangzott fel a Magyar Írók és Művészek Társaságának nagy estélyén a Hungária szálló dísztermében. Mire a koncert megrendezésre került, a mű nyomtatásban is napvilágot látott.
Legány Dezső szinte láttató szavakkal írja le az estélyt és a mű hatását Liszt Ferenc Magyarországon 1874-1886 című kötetében:
... ember ember hátán a Hungária dísztermében, amikor Balázsné szép énekével az estély megkezdődik. Nyomban utána lép fel Jókainé és Liszt A holt költő szerelme melodrámával az ismeretlen harctéri sírjában nyugvó Petőfiről, elárvult családjáról, ahogy Jókai megverselte és Liszt helyenként e vers légkörét s a benne szereplőket a zene sugarával megvilágítja. Suttog a holt költő szelleme, vibrálnak a túlélők érzelmei, kissé előhullámzik a táj, megzörren a hazai rög - aki nem ide tartozik, talán nem is érzi, mi minden van ebben a tartózkodó kíséretben. Fölötte szárnyal Jókainé deklamációja, mélyről fakadón: zengő szép szava hol magára marad, hol áttűz a zene fölött.
Liszt és Jókainé újra előadták a darabot 1877. február 15-én, a Jókai 50. születésnapja tiszteletére rendezett hangversenyen. Liszt részt vett a Hungáriában a születésnapi díszebéden is :)
Később még többször összefutott a két nagyság különböző reprezentatív alkalmakkor, például amikor Munkácsy Mihályt ünnepelték itthon. De szakmai együttműködésük csúcspontja A holt költő szerelme volt, amelyet most meg is hallgathatunk (azért a vers elég igazságtalan Szendrey Júliához, de ez más kérdés...):
Felhasznált irodalom:
Legány Dezső: Liszt Ferenc Magyarországon 1869-1873. Bp. Zeneműkiadó, 1976
Legány Dezső: Liszt Ferenc Magyarországon 1874-1886. Bp. Zeneműkiadó, 1986
Sincerus: Liszt Ferenc Jókai Mór házában. "A holt költő szerelme" családi körben. = Sopronvármegye 1934. április 8.
http://mek.oszk.hu/00800/00844/html/jokai28.htm
Egy nagyasszony ünnepelte karácsonykor születésnapját, hosszú életén keresztül nem is pontosan a napján. Ő maga úgy tudta, hogy december 25-én született. Második férje is mindig azon a napon gratulálta meg; az egyik évben, 1870-ben különösen emlékezetes módon. Egy zenekari darabbal köszönte meg neki, hogy otthont teremtett a számára és fiúval ajándékozta meg. A darabot villájuk kertjében, felesége ablaka alatt, meglepetésként játszatta el egy zenekarral.
Itt van, mi is meghallgathatjuk:
Természetesen Cosima Liszt a nagyasszony, a mi Liszt Ferencünk középső gyermeke, aki 1837. december 24-én született Itáliában, Como városában, ott is a Hotel dell'Angelo-ban, annak is 614-es szobájában. Tudjuk, hogy bonyolult kapcsolat gyümölcse: jogilag is és
érzelmileg is. Édesanyja, akit a keresztlevél álnéven említ,
hivatalosan egy francia arisztokrata felesége. Marie d'Agoult gyönyörű
szőke asszony, egészen kiváló intellektussal. Néhány évvel idősebb a
hatalmas szerelemre lobbant Lisztnél és sajnos érzelmileg rendkívül
labilis. Három gyermekük és kezdeti boldogságuk után Lisztnek bizony sok
keserűségben volt része miatta...
Franz von Lenbach: Cosima Wagner
De a mai poszt középső gyermekükről szól. Cosima nem volt szép, de ő is ragyogó képességekkel rendelkezett zenében, irodalomban egyaránt és hatalmas akaraterővel. Most nem szeretném itt részletezni életútját. Több magyarul is hozzáférhető könyv szól az életéről, a legjobb szerintem Francoise Giroud: Csodálatos Cosima című könyve. Ha a könyv nincs kéznél, EZEN A LINKEN az érdeklődő gyorsan hozzájuthat az alapvető információkhoz. Ha most nincs is idő beleásni magunkat Cosima egyéniségébe, ebben a pillanatban talán annyi is elég, amit Liszt maga mondott róla: "Csodálatraméltóan az én leányom!"
Ebben a posztban Cosimának csak a keresztnevére szeretnék kitérni, ami egy kimondottan szokatlan név. Népszerű elmélet volt, hogy születési helyének neve, Como városa ihlette. Ha fellapozzuk Alan Walker nagy Liszt-monográfiájának első kötetét - ami szerintem az egyik legalaposabb és legtökéletesebb monográfia, amit Lisztről írtak, sőt, továbbmegyek, a monográfia műfajának is az egyik legtökéletesebb példája, - ott olvasható a magyarázat: Történült, már Cosima felnőtt korában, hogy Liszt egy alkalommal egy hölgyismerősével sétált Rómában a Forum környékén. Ott említette a hölgynek, hogy valaha itt templomot emeltek Szent Kozma és Szent Damján vértanúk emlékére, és Cosima Szent Kozmáról kapta a nevét, annak női párját - azért, mondta Liszt, mert Kozma és Damján, akik arab orvosok voltak, sok jót cselekedtek. Ezt alátámasztja Cosima is, aki naplójában többször utal úgy Szent Kozma napjára, mint "a névnapom"-ra.
Walker nem említi, de közvetítő kapocsként Liszt részéről szerintem belejátszhatott a dologba Firenze középkori urának, Medici Cosimo-nak a neve is - akit, mint eredetileg orvoscsalád sarját nyilván Szent Kozmáról neveztek el. Liszt pedig nagyon otthon volt az európai kultúrában, Firenze történelme és irodalma különösen sokat jelentett neki - lásd Dante vagy Petrarca által ihletett műveit.
Így visszatekintve szerintem teljesen tökéletes választás volt Liszt részéről a név, mert annyira egyedi, mint amennyire a viselője is kimagasló egyéniséggé vált - elég csak a keresztnevét kimondani, máris mindenki tudja, kiről van szó...
Cosima nevének eredete mellett van még itt egy rendkívül érdekes kultúrtörténeti vonatkozás, erről szintén Alan Walker ír. Liszt maga nem Cosimának szólította a lányát. Ő szeretett mindenkinek, aki közel állt hozzá, beceneveket adni, így kislányát egész életében Cosette-nek hívta. És igen, ez a név rendkívül ismerős mindannyiunknak Victor Hugo nagy regényéből a Nyomorultak-ból. Ám, ha megnézzük a dátumokat, kiderül: nem Liszt vette át onnét ezt a névalakot, hanem fordítva: Victor Hugo volt az, aki Párizsban Liszt társaságában hallhatta ezt a Liszt által kitalált nevet. Így adhatta 1862-ben megjelent regénye egyik fő alakjának, Fantine kislányának, akit Jean Valjean ment ki a brutális kocsmáros házából és nevel fel sajátjaként.
Így, ha halljuk a Cosette nevet, gondoljunk Liszt Ferencre is!
A közelmúltban sokszoros képzettársítás eredményeképpen, amelynek legfőbb csomópontjai Gábor Miklós és Szomory Dezső voltak, s köze volt hozzá másik blogomnak is, kilyukadtam Liszt Koronázási miséjének két előadásánál, amelyek 1869 tavaszán zajlottak a szerző vezényletével a pesti Vigadóban. Erről ITT ÍRTAM.
Az események jobb megértéséhez érdemes visszamennünk legalább 1867. június 8-ig: akkor zajlott le ugyanis a kiegyezés folyományaként Ferenc József magyar királlyá koronázása a budavári Mátyás-templomban. A történelmi eseményre Liszt Ferenc írta meg az ünnepi misét, amelyet azóta "Koronázási mise", vagy "Magyar koronázási mise" címen emlegetünk.
Erzsébet, koronázási díszruhájában
Azt, hogy Liszt műve csendülhessen fel ez alkalommal, komoly intrikák akadályozták. Lisztet korábban Scitovszky hercegprímás kérte fel a komponálásra, aki eddigre már elhunyt. A mű nagyrészt elkészült, amikor Liszt azt kezdte tapasztalni, hogy a hivatalos körök agyonhallgatják a további teendőket, mert az ő elvárásuk az volt, hogy az ünnepi muzsikát a bécsi udvari karmester írja meg. A már ebben a blogban néhányszor említett Augusz Antal, Liszt leghívebb magyar barátja volt az, aki nagyon komolyan sorompóba lépett az ügy érdekében. Amikor egy jó darabig ő is falakba ütközött, az újságok arról kezdtek cikkezni, hogy szép kis kiegyezés született, hiszen már az első pillanatban háttérbe akarják szorítani a magyarokat... A Budai Zeneegylet Eötvös József kultuszminisztert kereste meg, míg Augusz és szövetségesei, köztük Erkel Ferenc, Reményi Ede, Mosonyi Mihály és mások, a magyar zenei élet vezető személyiségei ––Falk Miksa, Erzsébet magyar nyelvtanára útján –– magához a királynéhoz fordultak. Hosszú diplomáciai tárgyalások után, eléggé fogcsikorgatva született meg a legfelsőbb hivatalos rendelet: felhangozhat Liszt miséje, ám csak a bécsi udvari zenekar és énekkar előadásában, az udvari karmester vezényletével. Ennél többet maga Erzsébet sem ért el a közbenjárásával...
Liszt még hivatalos meghívót sem kapott a történelmi eseményre, bár a Ferenc József-renddel azért kitüntette az udvar. Jóformán elrejtve, a Mátyás-templom karzatáról hallgathatta csak végig saját művének első megszólalását. Azonban ami utána következett, az az egyik legszebb Liszt-történet és legigazabb kárpótlás volt számára. Ábrányi Kornél így írta le az esetet:
Liszt, nem várva be a megkoronázott király s fényes kíséretének megindulását [...] jóval előbb megindult egymaga, minden kíséret nélkül, gyalog visszatérendő lakására, a belvárosi plébánia-épületbe. A budavári Mátyás-templomtól kezdve [...] a nép százezrei képeztek sorfalat a számtalan tribünök díszes közönségétől szegélyezve. Mindenki várta a gellérthegyi ágyúk dörgését, mely jelzendő volt a királyi menet elindulását. De ezt egyszerre egy elementáris erővel kitört éljen-dörgés előzte meg az egész hosszú vonalon. Mindenki azt hitte, hogy a dörgő éljenek a közelgő díszmenetet illetik, pedig csak a nagy művész ünnepélyes alakja volt látható, ki a nép hosszú, kétfelé osztott sorfalai közepén haladt meghatottan egymaga, ünnepi fekete talárban, hajadonfővel, oroszlánsörényű haját lobogtatta a nyári szellő...
Nos, az előbb leírt események voltak az előzményei annak, hogy két év múlva, 1869 tavaszán Erkel Ferenc hatalmas szervező- és betanító munkával megrendezte azt a két hangversenyt, amelyeken – és ez nagyon fontos – a szerző, Liszt Ferenc vezényletével csendült fel a Koronázási mise az uralkodópár és a hangversenylátogatók előtt. Ekkor a nevezetes hegedűszólót is az a művész játszotta, akinek Liszt eredetileg szánta, s akire gondolva komponálta: Reményi Ede. (A misének ezt a részletét egy korábbi blogbejegyzésem végén, ITT meg lehet hallgatni.)
Erkel, aki egy kis kurucos virtusért sosem ment a szomszédba, ez úton akart egyrészt Lisztnek elégtételt adni, másrészt az udvari köröknek bebizonyítani, hogy a koronázáson a magyar muzsikusok is eljátszották volna legalább olyan jól, sőt, jobban Liszt miséjét, mint a bécsi udvari kórus és zenekar...
Kocsis Katalin vagyok, zenei könyvtáros, jelenleg már nyugdíjban. Amióta a munkahelyemen nem dolgozom, saját kedvemre nagy vonalakban ugyanazt csinálom, csak íróasztalomat helyeztem át a lakásomba :)
Régóta gyűjtöm Magyarország és a világ zenei emlékhelyeit és kutatom városom, Nagykanizsa zenei életének történetét. Első könyvem, a "Nagykanizsa 100 zenei emlékhelye" 2009-ben jelent meg, melyet két kisebb könyvem és több tanulmányom követett. Jelenleg is folytatom az anyaggyűjtést kedvenc témáimról, az eredményeket blogjaimban és kiadványokban teszem közzé. Hobbim természetesen a zenehallgatás. Liszt Ferenc mellett nagy „szenvedélyem” az olasz opera, előadói közül pedig Plácido Domingo. Szintén gyermekkorom óta nagyon szeretem Gábor Miklós művészetét. Mindezt ma már négy blogban próbálom bizonyítani.