Ki volt Baróti Ria?

Neve, amely számos variációban olvasható nyomtatásban - mint például Baróti Rya, Baróthy Ria, B. Baróti Ria - ismerősen csengett számomra, bár csak egy kicsit: annyit tudtam, hogy személye Nagykanizsa irodalmi életéhez kötődik. Először menye, Honti Ilona zongoraművész-tanár miatt kezdtem nézegetni, akivel mostanában foglalkoztam, aztán hamarosan saját jogán is.

 

Baróti Ria

 

Szerepel a  Kanizsai enciklopédiában és a Nagykanizsa monográfia harmadik kötetében, de csak nagyon röviden, miszerint valódi neve feltehetően Baksa Jánosné Szabó Mária, és 1928-ban Zalaegerszegen jelent meg Álomasszony című novelláskötete. 

 

1928-ban megjelent novelláskötete

Így nekiálltam a kutatásnak Kanizsa korabeli hírlapja, a Zalai Közlöny, az Arcanum adatbázis, a családfakutató Familysearch és más netes források segítségével, és egész sok mindent sikerült kideríteni. 

 

Nos, a feltételezett név valóban igaz, ő Baksa Jánosné Szabó Mária. 1886. március 3-án a Fejér megyei Polgárdi községben született; apja, Szabó István a község római katolikus tanítója, anyja Kaiser Franciska. 

 

Születésének bejegyzése Polgárdi r.k. anyakönyvében

 

Szülei korábban Tótfalun laktak (ma Tahitótfalu), ott született ugyanis 1874-ben István fiuk, Mária bátyja, aki később jeles irodalmár lett Baróti Szabó István néven (az ő unokája Baróti Géza író, publicista, többek között a Szabó család társszerzője).

A Baróti név a családdal kapcsolatban hivatalosan, anyakönyvi bejegyzésekkel igazolhatóan sehol nem szerepel, de látjuk, hogy később több családtag is használta, így nemesi előnév lehetett - bár Mária apja bizonyosan kántortanító volt, és a fellelt anyakönyvekben sehol nem szerepel nemesi származása, pedig azt általában be szokták jegyezni. 

Mariska, ahogyan a lányt beírta az anyakönyvvezető, 1908. augusztus 6-án szülőfalujában kötött házasságot a dévai születésű Baksa János postatiszttel. 

 

Házasságkötése Baksa Jánossal, Polgárdi

A fiatal házaspár Déván kezdte meg közös életét, ott született két gyermekük: 1909-ben Géza, 1912-ben Márta. Sőt: mivel a poszt elején említett unokaöccs, Baróti Géza is Déván született 1914-ben, úgy tűnik, hogy nem csak a fiatalasszony költözött Fejér megyéből Erdélybe, hanem bátyja is oda települt - talán, mert mint Mária házassági bejegyzéséből látható, szüleik akkor már nem éltek.

Sőt, még jobban megnézve Baróti Ria házassági bejegyzését, utólag tűnt fel számomra, hogy a menyasszony tanúja egy bizonyos Szabó István, aki Déván lakik. Bár a Szabó vezetéknév nagyon gyakori, de az is lehet, hogy ő a bátyja, vagy apai nagybátyja, tehát a családnak már korábban is lehetett dévai kötődése. Ezt egy részletesebb családfakutatás bizonyíthatná.

Déváról a családot egy jó évtized után a történelem sodorta Zala megyébe, Nagykanizsára (bátyja családját pedig Székesfehérvárra). 

 

Az 1920-as évek közepén kezdtek feltűnni "Baróti Rya" aláírással tárcanovellák a Zalai Közlönyben, majd 1928-ban magánkiadásban Zalaegerszegen jelentette meg már említett Álomasszony című novelláskötetét, mely egyetlen kötete maradt. 

Rendkívül ritka könyv, sehol nem kapható, de az Országos Széchényi Könyvtár mellett az Országgyűlési Könyvtár szerencsére őriz belőle egy-egy példányt. 

Gyaníthatóan az újságban megjelent novellák is szerepelnek benne, azokat onnét elolvashatjuk a nagykar honlap segítségével. Ria egyik folytatásos írása Polgárdiba vezet el: egy édesanyáról szól, aki egyszerű, tudatlan asszonyként vette nyakába a nagyvilágot, hogy hazahozassa a nagy háború során Itáliában elesett fia földi maradványait. A többi írás is nagyon emberi, finom hangvételű. Mint a kötetéről megjelent kritika írta:

 

Baróti Ria Álomasszony című könyve jóval túlemelkedik azokon a kereteken, amelyek között a vidéki széplelkek szoktak mozogni. Egész sereg novella tarkítja e könyvet. Egyik sem hosszú lélegzetű és súlyosabb problémát nem vet föl, de kedves, meleg tónusú és úgy hat az emberre, mint valami akvarell- kiállítás. Egészséges, megnyugodott és kiforrott lélek tükre látszik ezekben a novellákban. Apró szerelmek, asszonyi problémák, válságok és örömek, amiket az írónő megszólaltat. A mai lármás, fárasztó és idegölő világban üdítőek ezek az írások, amelyek között főleg a bibliai tárgyúak megkapóak és maradandó értékűek. Az írónőt - és ez nagy dolog - jó ízlés jellemzi. Kerüli a kényes és az olvasóközönség elé nem való témákat s kifejezésmódjában az úri hang jellemzi. Nem mondjuk, hogy mint művész mindent elér már ezzel a könyvével, de az biztos, hogy jó úton halad. (R. K.) Magyar Kultúra (Társadalmi és tudományos szemle) 15. évf. 1928, 149. oldal. 

 

E kritika tükrében is kár, hogy férje halála után nem folytatta az írást. Igaz, ekkor már sajnálatosan kevés ideje maradt: súlyos betegség, méhrák támadta meg, s meghalt mindössze 52 évesen 1939. január 18-án.

 

Halálának bejegyzése a nagykanizsai állami anyakönyvbe

 

Lapja, a Zalai Közlöny két nap múlva igazán szép nekrológgal búcsúztatta. Mivel eddig olyan keveset tudtunk személyéről, ide másolom teljes terjedelmében:

 

Ez a gyász nem csak azoké, akik őt a végtelenségig szerették, mint meleg kis családi fészek fejét. Ez a gyász a Zalai Közlönyé is, amelynek Baróthy Ria éveken át volt finom tollú szépírója. A "Baróthy Ria” írói név fogalom volt Nagykanizsán és sokfelé azon túl is. Csupa lélek áradt ezekből az írásokból, aminthogy írójuk egész lényéből, fiatalon ezüstkoszorús fejéből is a lélek csillogott, mosolygott mindenkire, aki a közvetlen érintkezés közelségéből ismerhette.

Férje, Baksa János postatiszt volt Nagykanizsán s annak korai halála után Baróthy Ria kezéből is kiesett a toll, a nyilvánosság előtt nem találkoztunk többé meleg, színes, belülről, egy nemes emberi egyéniség mélyéről fűtött leírásaival. Azóta még inkább és kizárólag családjának élt.

Igazi Ember volt, jóságos, józan ítéletű, mélyen érző; a durvaöklöző, új élet-stílussal mindig kicsit ijedten szembenálló. Az a fajta ember volt, akiből ma már egyre kevesebb marad. Akiben volt még valami a magyar nagyasszonyok asszonyi erényeiből, nemes ízléséből, fölényes, de szerény okosságából. Aki tudott meleglelkű asszony maradni akkor is, amikor sorsa nehéz próbákra hívta el korai özvegységével s ő azokban is megállta a helyét. Aki mélyen belülről volt vallásos és hűséges honleány s ezt az örökséget át tudta plántálni övéibe is a legszebb hagyatékként. Aki tudta szeretni az embert, az életet, a világot hibáikkal együtt, mert mindent átszűrt és megszépített önmaga poéta-lelkén.

Gyermekei iránt őszinte, meleg részvét nyilvánul meg édesanyjuk elhunytával a város egész társadalmában. 

 

Gyászjelentése szerint a nagykanizsai köztemetőben helyezték örök nyugalomra.

 

Jó lenne tudni, megvan-e még a sírja. Eddig arcvonásait se ismertük, de nemrég, amikor kapcsolatba kerültem menye, Honti Ilona unokahúgával, tőle nagy örömömre kaptam több családi képet, s ezek egyikén Baróti Ria is szerepel. Ebből vágtam ki portréját és tettem a poszt elejére, és most itt a poszt végén a teljes képet is megmutatom, amelyen Ria szerepel fiával, lányával és az ő párjaikkal.

Balról jobbra:

Honti Ilona és Baksa Géza, középen Baróti Ria (azaz Baksa Jánosné Szabó Mária), jobbra Kézdi József és felesége, Baksa Márta. 

 

 

 

A fotó 1938-ban készülhetett, ugyanis Baksa Géza 1938. júliusában házasodott össze Honti Ilonával, 1939 januárjában pedig Ria meghalt; helyszíne pedig minden bizonnyal a Szentgyörgyvári utca elején egykor létezett ház volt, amelyben korabeli források szerint a Baksa család lakott (a házat a Hevesi Sándor Művelődési Központ felépítése kapcsán bontották le).

Itt köszönöm meg Farkasné Merényi Katalinnak, hogy más képek társaságában ezt a fotót is megkaptam tőle, a nyilvánosságra hozás engedélyével együtt. A fotó azért is nagyon értékes, mert tudomásom szerint Baróti Riáról eddig semmilyen fénykép nem volt ismert.  

 

 

Ahogyan a művésztárs látta

Nem sokkal nyolcvanhetedik születésnapja előtt, május 18-án elhunyt a legendás bariton, Dietrich Fischer-Dieskau. A Momus-portálon közzétett nekrológot és a hozzá csatlakozó jegyzetet nagyon tudom elolvasásra ajánlani. Én nem is szeretnék a saját gondolataimból ezekhez hozzátenni, ez a két írás annyira kiválóan összefoglalja mindazt, ami nagy énekessé, nagy muzsikussá, nagy művésszé tette őt. Csak azt a gondolatot emelném ki, hogy Fischer-Dieskau egy igazán tudatos művész, rendkívüli műveltségű ember is volt. Kiváló könyvet írt például Schubertről, olyan szinten, mint egy csak a zenetörténettel foglalkozó elméleti szakember. Biztos vagyok benne, hogy ez visszahatott előadóművészetére is.

És amit a nekrológok nem említettek: első felesége, a csellista Irmgard Poppen 1963-ban belehalt harmadik gyermekük szülésébe. Az énekes második házassága rövid életű lett, majd 1977-ben nősült meg újra. Felesége a magyar származású operaénekesnő, Várady Júlia; néhány napja ő jelentette be a nyilvánosságnak férje halálát.

Én azzal szeretnék Dietrich Fischer-Dieskau-nak a magam módján emléket állítani, hogy felidézem egyik legszeretettebb partnere önéletrajzi kötetének néhány vele kapcsolatos részletét.

Ez a partner minden idők legnagyobb zongorakísérője, Gerald Moore. Közös hangfelvételeik, mindenekelőtt Schubert és Schumann dalai az interpretáció csúcsai.

Moore a Túl hangos vagyok? Egy zongorakísérő emlékiratai címmel jelentette meg derűs, bölcs humorú, és mellette nagyon informatív könyvét, amely szerencsére 1968-ban magyarul is napvilágot látott. Benne egy egész fejezetet szentelt a nála éppen egy nemzedékkel fiatalabb Fischer-Dieskaunak. Fogalommá vált együttműködésük 1951-ben indult.

Olvassunk bele ebbe a kötetbe, amelyet a zongoraművész már aktív pályája lezárulta után, igazán nagy nimbusszal övezetten vetett papírra:

Felemelő élmény Fischer-Dieskauval hangversenyezni, de még izgalmasabbak a próbák. Dieskau a próbákon ideges és olyan transzban van, mint valami régész, amikor régen lappangó kincseket tár fel.

...

Ez a Fischer-Dieskau nevű fiatalember élesebben láttatta meg velem Schubert, Schumann, Wolf, Brahms lényegét, mint előtte bárki.

...

Fischer-Dieskau egyénisége olyan mély benyomást kelt mindenkiben, aki csak találkozik vele, hogy igen gyakran felteszik a kérdést, vajon embernek milyen ez a fenomén?

Ha azt mondanám, hogy Fischer-Dieskau zenét lélegzik, zenében gondolkodik és zenében beszél, igazat mondanék, de ez a megállapítás azt a benyomást kelthetné, hogy Fischer-Dieskau annyira csak a művészetének él, hogy nincs is más gondolata. Pedig ez nincs így. Nem, ez a művész nem afféle "zenebarbár", aki annyira untatja és megviseli környezetét.

Nincs szórakoztatóbb ember Dieternél – olyan sokoldalú a szelleme, az érdeklődése. Angol beszédében nyoma sincs a németes akcentusnak, olvasmányainak skálája pedig Shakespeare-től Somerset Maughamig terjed. Ezenkívül sokat utazgat Angliában, Amerikában, Olaszországban, úgyhogy széles látókörű, igen művelt ember, a humora pedig egyáltalán nem teuton; gyorsan, szellemesen reagál, gyakran nevet, de sosem hangosan, hanem hosszan, halkan; valósággal csörgedezik a nevetése, és ez a csobogásszerű valami aztán hirtelen tör a felszínre.

...

Dieter azt szokta mondani, hogyha újra kezdhetné, színész lenne (aki látta őt az opera színpadán, csöppet sem csodálkozik ezen), vagy pedig festő. Vakáción elfeledkezik a muzsikáról, csak üldögél a kertjében a Lindenalleen, festeget és olvas a festészetről. Szívesen gyönyörködik a szép dolgokban, pompás üveg-, porcelán- és bútorgyűjteménye van. Csinos háza az ő tervei alapján épült újjá.

...

Fischer-Dieskau életének központja azért persze a zene. Hatalmas zenei könyvtára, óriási lemezgyűjteménye van.

...

Sok énekest csak a dal meg az opera érdekli, Fischer-Dieskaut azonban minden: szenvedélyes hallgatója a kamarazenének, a zenekari muzsikának is. Lemezkatalógusa, amelyet maga szerkeszt nagy szakértelemmel, valóságos lexikon.

...

Sokat tanultam ettől a nagy énekestől, ettől a fiatalembertől, aki akkoriban született, amikor én már John Coatest kísértem; pályafutásom őszén hozott vele össze a sors, és csodálatos művészete annyi örömöt szerzett, annyi biztatást adott nekem, hogy csak azt mondhatom: igazán hálás vagyok érte.

Gerald Moore szavai után itt van kettejük előadásában a klasszikus dalok egyik legklasszikusabbja, Schubert Rémkirálya (Erlkönig) Goethe versére. A felvétel 1959-ben készült.

Meghalt Petrovics Emil

Tegnap este már éppen lefeküdni készültem. Szólt a Bartók Rádió, és az éjféli hírekben meghallottam a mondatot: életének nyolcvankettedik évében elhunyt Petrovics Emil.

A megrendülést talán segít feldolgozni, ha megpróbálom megírni nagykanizsai látogatásait.

Életem egyik nagy ajándékának tekintem, hogy ismertem és tavaly ősszel két alkalommal is beszélgethettem vele. 

Ismeretségünk hosszabb előzményekre nyúlik vissza. Az 1980-as évek végétől részt vettem több televíziós műveltségi versenyben, ezek Czigány György nevéhez fűződtek. Három sorozat is zajlott a Szó – zene – kép címűből, volt, amelyik másfél évig tartott és ezeket koronázta meg 1996-ban a Liszt Ferenc-vetélkedő. Mindegyikben ott volt Petrovics Emil zsűritagként. Akkor személyesen nem váltottunk szót, a forgatás rendje nem igazán engedte meg, de pontozásaiban, indoklásaiban mindig éreztem, hogy megkedvelt. Ez persze abban soha nem nyilvánult meg, hogy kivételezett volna: amikor megérdemeltem, mindig levonta a kellő mennyiségű pontszámot. Tavaly ezzel kapcsolatban felidéztem neki az egyik, számomra nagyon nehéz pillanatot – mostanra derűs emlék vált belőle –, amikor a Liszt-vetélkedőben már majdnem lejárt a válaszadásra szánt idő, s egészen addig csak halandzsáztam, mert csak a legvégén jöttem rá, hogy "A Villa D'Este szökőkútjai" a feladvány. Éppen az egyik leghíresebb Liszt-darabot nem ismertem fel... Emlékszem, akkor Petrovics Emil mosolyogva nézett a zsűri asztalától, s benne volt a tekintetében, de biztatással egybekötve, hogy: na, ebből vajon hogy fog kimászni a kedves versenyző?

Két év múlva a Parlament kupolacsarnokában találkoztunk, ahol  a Kultúra Napja alkalmából Göncz Árpádtól vehettem át kitüntetést, ahogy ő is, persze ő sokkal magasabb szintűt. Az ünnepélyes alkalmon túl is a sors ajándéka volt, hogy egyszerre lehettem ott vele, ugyanis az én kitüntetésemhez ő is hozzájárult, amikor felterjesztőim kérésére – Czigány Györggyel és több régi zsűritaggal együtt – meleg hangú ajánlást írt hozzá. Így rögtön személyesen is meg tudtam neki köszönni.
Aztán hosszú szünet következett, nem is gondoltam, hogy fogok vele még találkozni. De mindig figyeltem rá, igyekeztem lépést tartani a vele kapcsolatos eseményekkel. Közben elkezdtem kis kutatásaimat a zenei emlékhelyek terén (az ötlet egyébként éppen a tévés vetélkedőknek köszönhetően öltött testet) és 2009 december közepén végre megjelent az első könyvem városom, Nagykanizsa zenei emlékhelyeiről. Küldtem neki egy példányt nyolcvanadik születésnapjára, reméltem, örülni fog neki. A címlapon ugyanis az ő nagykanizsai születésű mestere, Farkas Ferenc látható, akiről írok is szülőháza kapcsán.

Ekkor váltottunk néhány e-mailt, felidéztük a régi vetélkedők emlékeit, hangulatait s ez annyira fellelkesítette, hogy pedzegette: ha kijön a jó idő s újra Szigligeten lesz, lehet, hogy elruccan Nagykanizsára egy kis beszélgetésre. Hát mit mondjak, már a lehetőségtől igen boldog lettem... Jó fél év múlva, szeptember elején egyszer arra mentem be a munkahelyemre, hogy Petrovics Emil keresett telefonon :)) Izgatottan hívtam vissza és azt kérdezte, hogy jó lenne-e, ha másnap délután betoppanna Mártával?

És a megbeszélt időben valóban betoppantak, s újra éreztem azt a régi szeretetet. Leültünk a könyvtár kávézójában és legalább három órát beszélgettünk, de mindenről: Szigligetről, autózásról, családról, kisunokáról, meg persze zenéről is. Pár nappal korábban zajlott a mantovai Rigoletto, amit nálunk a Duna Televízióban lehetett látni és lánya, Eszter – akit mint asszisztenst szintén megismertem a régi vetélkedők idején – volt a magyar adás vezetője. Így megtárgyaltuk ezt a témát is, helyesebben én kérdeztem inkább az ő véleményét, mert ha valaki otthon van az operajátszásban és éneklésben, az éppen ő. Kifaggattam, hogy meséljen a Rigolettót megszemélyesítő  Plácido Domingóról, aki akkor énekelte el Budapesten Radamest, amikor ő volt az Operaház igazgatója. Mire észrevettük, már majdnem három órát átbeszéltünk, de rövidebbnek tűnt. Ugyanis olyan csodásan lehetett vele beszélgetni, ahogy kevesekkel. Nem felejtettem el közben, hogy kicsoda ő és milyen nagyságrendű alkotóművész, mégis teljesen fesztelenül éreztem magamat a társaságában, mert végig az sugárzott belőle, hogy őt is érdekli, amit én mondok. Szóba kerültek nagy port felvert visszaemlékezései,  az Önarckép álarc nélkül két kötete; mondtam neki: Tanár úr, azért néha égnek állt ám a hajam... Nevettünk. Közben tettünk egy kört a könyvtárban, megmutattam az épületet és az én kuckómat, később kimentünk kicsit a városba, hogy Mártával lássanak valamit Nagykanizsából. És el is telt a délután. Búcsúzóul még megkértem, hogy dedikálja nekem a könyveit. Olyan ajánlásokat írt bele, hogy meg sem merem itt mutatni, mert dicsekvésnek tűnne... Mindenesetre nagyon büszke vagyok rá. Végül kikísértem őket a parkolóba és elköszöntünk. Akkor még nem sejtettem, hogy nem egészen két hónap múlva újra találkozunk, és ismét Nagykanizsán.

Hamarosan tudomásomra jutott, hogy a kanizsai Farkas Ferenc Énekegyüttes most is megrendezi Mindenszentek idején szokásos megemlékezését névadójáról, s a műsor gerincét Farkas Ferenc Rekviemje fogja alkotni. Gondoltam egy nagyot és merészet, mondtam a kórus vezetőjének, Baráth Yvette-nek, hogy hívják meg Petrovics Emilt és kérjék fel, mondjon bevezetőt az esten. Arra gondoltam, ha már nem lenne Szigligeten, vagy más miatt nem tudna eljönni, azt biztosan megtenné, hogy megírja a bevezetőt, amit majd valaki felolvas, azzal is gazdagabb lesz a koncert. De azért titokban reménykedtem, hogy eljön. És hamarosan megjött a válasz, hogy igen, itt lesz!

Koncert előtt két órával Baráth Zoltánnal, a Zeneiskola igazgatójával mentünk fel a szállodába, ahol nagy örömmel üdvözöltük egymást, de tényleg, szabályosan egymás nyakába borultunk... Mivel Zoli is kórustag, mennie kellett beénekelni, így én maradtam vele és Mártával, s szinte ott folytattuk a beszélgetést, ahol a múltkor abbahagytuk. Annak nagyon örülök, hogy el tudtam neki mesélni, hogy még a nyolcvanas években, amikor megjelent lemezen, mennyire beleszerettem a Lysistraté zenéjébe...

Amikor eljött az idő, elsétáltunk a zsúfolásig megtelt Felsőtemplomba, ahol Tanár úr igaz és nagyon meleg szavakkal emlékezett meg mesteréről és atyai barátjáról, Farkas Ferencről. A koncert nagyon szépen sikerült, a kórus a szokásos magas színvonalon énekelt. Petrovics Emil néha megérintette a karomat: most figyeljen Kati, most nagyon nehéz rész jön...

Farkas Ferenc hallgatása közben... Foto: Szakony Attila

A koncertről további képek itt tekinthetők meg. Köztük látható, amint Petrovics Emil éppen bevezetőjét mondja.

Hangverseny után a kórus rendezett egy kis összejövetelt a Tanár úr tiszteletére, aki a következő elismerő sorokat írta emlékkönyvükbe:

Belecsöppentem a zene Éden-kertjébe. Tanárom, mesterem nevét viselő kórus-együttes elénekelte Requiemjét. Kiegyenlített, szinte érzékien zengő hangon, nagyszerű muzikalitással. Farkas Ferenc is örvendezett volna.

A kellemes hangulatban még legalább másfél órát a kórustagok társaságában töltött, s pizza, pogácsa, no meg egy kis finom rozé mellett néhány vidám anekdotát is elregélt Farkas Ferencről, de előzőleg a kórus meghallgathatta komoly szakmai értékelését is.

Itt van néhány fénykép a kis összejövetelről, ezekből néhányat pár nap múlva neki is elküldtem emléknek:

Mivel a tagoknak még maradt megbeszélni valója, én kísértem vissza Tanár urat és Mártát a Centrál szálló főbejáratáig, ott köszöntünk el egymástól...

Mindez 2010. október 31-én történt. Az életéből még hátra levő nyolc hónapban nem tudom, mennyit szerepelt, de nagyon sokat biztosan nem; így Farkas Ferencről szóló nagykanizsai megemlékezése minden bizonnyal legutolsó nyilvános megjelenései közé tartozik.

Mivel én nem biztos, hogy megtalálnám a kellő szavakat  egyéniségének jellemzésére és a veszteség mértékének érzékeltetésére, álljon itt az ő megemlékezése Farkas Ferencről. A néhány konkrét életrajzi tényt kivéve ugyanúgy őróla is szólhatna:

Befejezésül én is az ő gondolatát ismételem: Nyugodjon békében, mi pedig hallgassuk az általa alkotott hangokat.