Pásztor Irma (1894-1944)

A nagykanizsai zeneiskola hangversenytermének névadója

 

 

 

2024. január 31-én Pásztor Irma nevét vette fel a nagykanizsai Farkas Ferenc Zeneiskola nagyterme. Ez az esemény az első fontos lépés abban a folyamatban, hogy neve a feledés homályából visszakerüljön a város emlékezetébe. Az ünnepségen én beszélhettem életéről. Ezt most megteszem itt a blogban is. Bár írtam már régebben is róla, mint Liszt Ferenc zenei unokájáról a Liszt Ferenc és Nagykanizsa című sorozatomban, ott azonban a nagy témán belül személye valamennyire elveszett. Így most egy önálló posztban mutatom be életútját és tragédiáját.

 

Eredeti neve Pollák Irma Lea. 1894. március 9-én született Nagykanizsán.

Édesapja a kanizsai kereskedőcsaládból származó Pollák (később Pásztor) Miksa (1861 k.–1938), maga is kitűnő zongorista; 1880 óta a város keresett magántanára, mellette 1890-től majdnem fél évszázadon át a kanizsai zsinagóga orgonistája. Édesanyja a szintén kanizsai származású Weisz Franciska. Családi nevüket 1908/09 körül magyarosították. A belváros egy csendes utcájában ma is áll a Pollák család háza, ahol Irma született és fővárosi egy évtizedét leszámítva egész életében lakott.

 

Nagykanizsa, Szent Imre utca 10.

 

 

Irma és néhány évvel fiatalabb húga, Margitka csodagyermekként tűntek fel a város életében az 1900-as évek elején; nyilván édesapjuk tanította őket zongorázni. 1902-ben a büszke apának módjában állt bemutatni tehetségüket a világ akkori egyik legismertebb és legtekintélyesebb zongoraművésze, a bécsi zeneakadémia professzora, Emil Sauer előtt, aki szólóestet adott Kanizsán (zárójelben: hogy ilyen kaliberű művész eljött a városba, jelzi, hogy mennyire muzsikáló város volt Kanizsa abban az időben és micsoda koncertélet volt itt).  A meghallgatásnak folytatása is lett: 1907-ben - a helyi sajtó szerint Sauer érdeklődésére - édesapja elvitte hozzá az akkor 13 éves Irmát Bécsbe, újabb meghallgatásra. A következő évben Irma a budapesti Zeneakadémia növendéke lett. Bár zongorából és zeneelméletből is kitűnőre minősítették, félbeszakította tanulmányait, hogy Thomán István mesteriskolájában tanulhasson.

 

Thomán Liszt Ferenc egyik utolsó, de legkedvesebb növendéke volt, s mestere művészetének és pedagógiai örökségének legautentikusabb letéteményese és továbbvivője, olyan nagyságok tanára, mint Dohnányi Ernő és Bartók Béla. Nála tanult Irma 1909-től, és bár 1912-ben visszatért a Zeneakadémiára és a megfelelő évfolyamok elvégzésével 1915-ben diplomázott, de a források arra engednek következtetni, hogy mindvégig járt Thomán mesteriskolájába is. Mestere kezdettől rendkívül meg volt vele elégedve, mint ahogyan egy, a kanizsai sajtóban nyilvánosságra hozott levele is megerősítette:

 

Tek. Pásztor Miksa úrnak Nagykanizsán. Szívesen elismerem, hogy nagytehetségű Irma leánya az 1909-10. tanévben zongoratanulmányait vezetésem alatt végezte és pedig oly szép eredménnyel, hogy jövőjéhez a legvérmesebb reményeket fűzöm. Budapest, 1910. jún. 11. Thomán István. (Zalai Közlöny 1910. jún. 16.)

Ez idő után adta Irma élete első két nagyszabású koncertjét, mégpedig szülővárosában, néhány nap leforgása alatt: egy szólóestet, majd zenekarral is bemutatkozhatott. Éppen azokban a napokban töltötte be 17. évét...

Szólóestjéről, amelyen hatalmas romantikus műsort játszott, főként Liszt és Chopin közismert darabjait, így írt a helyi sajtó:

[...] játékából egy művész határozott biztos tudása hirdette, hogy ő többé már nem az, kiben a kanizsaiak a csodagyermeket éveken át csodálták, hanem egy kész művész, kinek minden billentése a zongorán sajátos és egyéni, művészetének meggyőző erővel ható érvei.

Zenekari bemutatkozására Nagykanizsa legelső filharmóniai bérletsorozata adott lehetőséget: a székesfehérvári zenekarral, Fricsay Richárd vezénylete alatt Schumann a-moll zongoraversenyét játszotta.

A kitűnő karmester nagyra értékelte a fiatal lány művészi teljesítményét és meghívta városába, Székesfehérvárra, ahol egy estén játszhatott nagyszabású szólóműsort és a Schumann-versenyművet.

A Székesfehérvár és Vidéke így írt:

 

Thomán mester tanítványa, a legtehetségesebb a fiatal zongoraművészek között, kinek bátran jósolhatták ismerősei, mesterei a legfényesebb nevet, Chopin Nocturne-jét és Liszt Rigoletto parafrázisát játszotta mint szóló-számokat s különösen az utóbbival szinte rendkívüli hatást ért el. Bámulatos technikája és dinamikája, mely lányos törékenységével majdnem ellentétesnek látszik, a tanítvány és mesterének zsenialitását egyaránt dicséri.

Ezek voltak az előjátékai a fővárosban is hamarosan kibontakozni kezdődő szép szólista karrierjének. 1915/16-ban Thomán nagyon szép feladatokat juttatott számára a mesteriskolája által a Vigadóban rendezett koncerteken. Ott is bemutathatta, hogyan játssza a Schumann-versenyművet, mellette pedig Dohnányi e-moll és Liszt A-dur zongoraversenyét is előadta, rendkívül elismerő fővárosi sajtóvisszhangokkal.

 

FSZEK Plakáttár

 

 

Mindezek után 1918-tól véglegesen Kanizsán találjuk. Mi történhetett, hogy nem ez a szép karrier folytatódott? Biztos tudomásunk nincsen, sejtésekre lehet csak támaszkodni.

 

Irma nehéz történelmi helyzetben vált diplomás művésszé: már egy éve zajlott az első világháború, amikor diplomáján megszáradt a tinta. A másik ok családi helyzetében keresendő. 1911-ben, amikor pályája kezdett kibontakozni, meghalt szintén nagyon tehetséges húga és így ő maradt szülei egyetlen gyermeke. Azt is tudjuk, hogy 1921-ben férjhez ment egy kanizsai fiatalemberhez, talán ez a kapcsolat már akkor haza húzta. Arról sem tudunk semmit, hogy ő maga hogyan viszonyult a koncertezéshez - lehet, hogy jobban szeretett tanítani és azért is haza jött? Mert első kanizsai idejében ő is magántanítással foglalkozott, mint apja. Ebben a minőségében foglalkozott egy másik kanizsai zongorista csodagyerekkel, a csöpp kis Dános Lilivel. Mellette minden évben adott városában legalább egy nagy szólóestet.

A helyi sajtótermékekben lapozgatva úgy tűnik, ezek olyan szintű interpretációk lehettek, hogy a Zeneakadémia nagytermében vagy nemzetközi színpadokon is sikert aratott volna velük.

 

Olvassunk bele néhány tudósításba!

1918. február 16-án újra Fricsay Richárd dirigálásával léphetett fel a Polgári Egylet nagytermében, Beethoven: Esz-dúr zongoraversenyét játszotta a Schubert és Beethoven műveiből szerkesztett műsorban. A Zalai Közlöny beszámolóját Lukács József piarista tanár, kitűnő muzsikus jegyezte:

Fejlődésének újabb bizonyságát adta Pásztor Irma zongoraművésznő. [...] játéka csupa természetesség. Billentésének van zománcos fénye s minden accentusában benne lüktet az érzés. [...] Beethoven szelleme mintegy újraéledésre lobban az előadás alatt. Drámai erőtől duzzad az minden ízében és stílszerűen finom, pontossággal teljes a kivitelben.

 

1921-ben szólóestet adott a Kaszinóban, a műsor magáért beszél:

Zalai Közlöny 1921. március 20., 2. oldal

1923 tavaszán egy újabb szólóest. Íme az előzetes az újra nagyszabású műsorral ...

Zalai Közlöny 1923. március 11. 3. oldal

 

 

1925. december 14-én egy újabb nagy fellépés:

A Zalai Közlöny főszerkesztője akkoriban a zeneileg is kitűnő Kempelen Béla volt, az ő megbízható értékeléséből idézek:

Fábiánné Pásztor Irma játékában annak dinamikai erélyessége és erőteljessége mellett magukkal ragadtak a zongora billentyűire szinte oda lehelt végtelenül finom pianissimói s technikájának káprázatos felkészültsége. A hogyan ez a zongoraművésznő a hangokat a billentyűkből elővarázsolja, az már jóval felül áll a technika virtuozitásán s egyenesen boszorkányság számba megy. [...] A művésznő egyéniségéhez mindenesetre közelebb fekszik Liszt, mint Chopin vagy Schubert; a tátongó hangörvények, mint a színeknek kaleidoszkópszerű tobzódása, de játékbeli művészete és technikai kvalitásai előtt ép úgy meg kell hajolnunk, mint egyéniségének megfelelő interpretálási készsége előtt. (Zalai Közlöny 1925. december 15.)

 

Az utolsó kritikák már asszonynevén említik: 1921 augusztusában kötött házasságot. Férje a tanári képesítésű Fábián Miksa, a kanizsai Izraelita Hitközség titkára. 1924-ben született meg leányuk, Magda.

 

1926 szeptemberétől teljesen új fejezet nyílt Pásztor Irma pályáján. Ekkor teljesült ugyanis Nagykanizsa több évtizedes álma, végre megnyílhatott a Városi Zeneiskola. Igazgatója a fővárosból érkezett Vannay János, elsőnek alkalmazott tanára pedig Fábiánné Pásztor Irma. 

 

Életét ettől kezdve a zeneiskola töltötte ki. Vannay igazgató, az egykori katonatiszt vaskézzel vezette az intézményt, sokat követelt a tanároktól s nagy fegyelmet tartott, a kiváló teljesítményt azonban elismerte. 

 

Királyi Pál utca 2., a Zeneiskola első otthona

 

 

Az 1926 utáni első időszakban a Zeneiskola egy egykori katonai raktárépület átalakított termeiben működött, 1940 őszén költözött mostani helyére, a Sugár út 18. szám alá. Így Irma mintegy két évig a mai épületbe is járt dolgozni.

 

Zongorista növendékei mellett, akikkel bőségesen el volt látva, hiszen ez volt a zeneiskola "sláger" tanszaka, a kamarazenét is ő tanította. Rendszeresen fellépett tanári koncerteken és a város más rendezvényein, olyan nagyszabású szólóesteket azonban már nem adott, mint 1926 előtt; elképzelhető, hogy főnöke és kartársai nem örültek volna annak, ha régi koncertjeihez hasonló személyes sikereket ér el és túlságosan kimagaslik a tantestületből. De a zeneiskola keretei között megvalósult fellépésein ugyanazzal a művészi erővel játszott. A kanizsai sajtó szerencsére kiemelten sokat írt a zeneiskola rendezvényeiről, s ezeket a visszhangokat majdnem két évtizedig követve kiviláglik, hogy élete végéig koncertképes zongorista maradt. Egyik legszebb személyes sikere egy 1936-os tanári hangversenyen Liszt Rigoletto-parafrázisa volt, amelyet pompás előadásban szólaltatott meg.

 

A zeneiskolában eltöltött csaknem két évtizede alatt Pásztor Irmának módja és egyszersmind kötelessége is volt a kamarazenélés; ezt szerencsére jó társaságban tehette. A zongora – hegedű – gordonka felállású Nagykanizsai Triónak ő volt az oszlopa. A zeneirodalom nagy kamaraműveit szólaltatták meg kiváló előadásban. 1936. június 15-én a Magyar Rádió egy Nagykanizsáról élőben közvetített monstre műsorában ők is játszottak, pozitív országos visszhanggal.

 

A lenti képen egyik gyakori kamarapartnere (1934 előtt), a hegedűs Lemberkovitsné Weber Margit.

 

L. Weber Margit és Pásztor Irma

 

 

Pályája vége felé még egyszer eljátszhatta zenekarral Schumann zongoraversenyét, amellyel negyedszázaddal korábban olyan sikeresen debütált:

 

Külön meg kell emlékeznünk a szólistáról: F. Pásztor Irmáról, aki teljesen ura volt a klaviaturának s a technikai tudáson és felkészültségen túl a schumanni tartalmi mélységeket és szépségeket is bele tudott vinni szép s mindig örömünkre szolgáló játékába. (Zalai Közlöny 1937. április 21. 3. oldal)

Bár Irma – összességében nézve – Kanizsán nem futhatta be a tehetségéhez méltó pályát, legalább volt kenyere, családja, s azzal foglalkozhatott, amit a legjobban szeretett. Az 1930-as években egyre előrébb haladva a felhők azonban kezdtek gyülekezni az ő feje felett is...

 

Első lépésként minden tanárnak saját kezével kellett megírni, hogy az 1939. évi IV. törvény (ez volt az úgynevezett 2. zsidótörvény) hatálya alá esik-e. Íme, Pásztor Irma iratának részlete, dátuma 1940. március 14. Szívszorító volt rátalálni a levéltárban a kanizsai zeneiskola iratai között...

E "jelentés" után még mintegy két és fél évig taníthatott, de mind baljóslatúbb előjelekkel.
Utoljára 1942. január 18-án lépett pódiumra egy tanári hangversenyen mint kamaramuzsikus, előtte egy hónappal pedig élete egyik legszebb sikerét aratta a zeneiskola ún. "liceális" sorozatában, amelynek keretében ismeretterjesztő előadással egybekötött élő zene hangzott fel. Ezen a rendezvényen Beethovenről beszélt és játszott is tőle:

A zenekultúrált közönség megszokta a zeneiskolától, hogy csak elsőrendűt nyújtson. Ilyen volt az idei liceális-sorozat vasárnapi előadása, amelyen a városi zeneiskola kitűnő zongora tanárnője, Fábiánné Pásztor Irma Beethovenről tartott előadást, ismertetvén életét, munkásságát, majd műveiből adott elő. Fábiánné nagy értéke a zeneiskolának. Vasárnapi szereplése teljes egészében érvényre juttatta sokoldalúságát, kiváló képzettségét, művészi teljesítményének széles skáláját. […]

Majd Fábiánné Beethoven Fantázia szonátájából adott elő több tételt amelyben minden szépség, leheletfinom bensőség teljességében jutott kifejezésre.

Fábiánné Pásztor Irmát lelkesen ünnepelte a megjelent díszes közönség, amelynek soraiban ott láttuk Krátky István dr. polgármestert és nejét, dr. Hegyi Lajos városi főjegyzőt és nejét és a város társadalmának számos kitűnőségét.(Zalai Közlöny 1941. december 1., 3. oldal)

Ám ekkor már folyamatban volt nyugdíjazása az említett törvény értelmében, hiába tapsolt neki a polgármester és a "díszes közönség"...

Mint a fenti iratmásolatból is kiolvasható, 1942 végén, negyvenkilencedik évében nyugdíjba parancsolták a zeneiskola kétségen kívül legjobb tanárát. 

 
Nem egészen másfél év múlva, 1944 áprilisában  következett a kanizsai zsidóság gettóba kényszerítése és néhány hét után elhurcolása. Bár egyik korábbi növendéke, a vészkorszakot a kevesek között túlélt Pauk Anna megírta az akkoriban történteket, sajnos nem említette meg Pásztor Irmát, így pontosan nem tudjuk, mi lett a sorsa, melyik transzportba került. Egy biztos: idős édesanyjával (édesapja még 1938-ban, 77 éves korában meghalt), férjével és húszéves lányával elhurcolták s egyikük sem tért haza. Irma éppen ötven éves múlt márciusban...

 

Előkerült még egy irat, amely a Fábián család két hangszerének, egy zongorának és egy pianínónak a sorsával foglalkozott más "elhagyott", azaz a deportáltaktól elrabolt hangszerek között, s amelyeket akkor a piarista gimnáziumnak juttattak. Kelte 1944. július 27., Irma akkor már egész biztosan nem élt... 

 

Lánya a Yad Vashem adatbázis szerint 1945 tavaszáig bírta... Róla maradt egy fénykép: szép lány volt, néhány évvel korábban kitüntetéssel érettségizett a kanizsai Notre-Dame Leánylíceumban. Adatlapja szerint vőlegénye, Várnai Péter, a későbbi kitűnő zenetörténész, Verdi-kutató rögzítette adatait az utókor számára és tőle származik a fénykép is.

 

Nevüket egyedül a kanizsai zsinagóga udvarán, az egykori gettó területén felállított emlékmű őrzi. Fábiánné Pásztor Irmát (a középső törésvonal feletti 2. sorban) egy kék x-szel jelöltem meg, előtte férje, mögötte lánya neve olvasható. Édesanyja neve az emlékmű más részén, a P betűsök között látható.

 

Mivel elhurcolásának idején már nem volt a zeneiskola tanára, az intézmény – legalábbis hivatalosan – teljesen elfeledkezett róla.  S ahogy régi kollégái lassanként nyugdíjba mentek, majd meghaltak, az egyik legjobb nagykanizsai muzsikusnak még a neve is feledésbe merült a városban.

 

2024. január 29-én a hangversenyterem névfelvételével ez tört meg, reményeim szerint. S talán kerül majd emléktábla a Szent Imre utca 10. alatti ház falára is, mely együtt őrizhetné Irma, és vele édesapja, a szintén kiváló zongorista/orgonista/tanár, Pásztor Miksa nevét.

 

   

 

 

 

 

A kanizsai zsinagóga zenéje

Mostanában újra sok szó esik Nagykanizsa egyik legértékesebb műemlékéről, a zsinagógáról. Az épület a város közepén, de elrejtve áll, és még mintha rejtegetnék is a városlakók elől. Pedig milyen jó lenne, ha újra a város életének része lehetne valamiféle kulturális/közösségi térként és Kanizsát, a belvárost szebbé és értékesebbé tevő történelmi épületként.

A rejtőzködő zsinagóga (köszönet Németh Ákosnak a képért!)

Engem mindig nagyon érdekelt a története, és amikor elkezdtem kutatni Nagykanizsa zenei életének múltját, hatalmas meglepetéssel tapasztaltam azt a fokozatosan feltáruló gazdagságot, amit ezen a téren is rejt. Itt a blogban néhány személyiséggel kapcsolatban már érintettem az épületet (a megfelelő helyeknél megadom a linkeket), de most megpróbálok összegzést adni róla, elsősorban zenei vonatkozásban.

Fő utca 6. (Tarnóczky Attila: Hol-mi)

A zsinagóga a Fő utca 6. szám alatti egyemeletes, klasszicista stílusú ház belső udvarán áll. 1807-ben Kanizsa kegyura, Batthyány Lajos herceg támogatásával kezdtek építeni az uradalmi építész, Woyta Ferenc tervei szerint.

Az alapozás után félbemaradt munkát 1817-től két bécsi műépítész irányításával folytatták, s a nagyméretű, klasszicista épületet 1821-ben avatták fel. Emeleti karzata és orgonája 1844-ben, alsó karzata 1890-ben készült.

A puritán külsejű zsinagógát kupolaboltozat fedi. Bejárat felőli oldalán magas pilléreken nyugvó női karzat, előtte az alacsonyabb orgonakarzat helyezkedik el.

Löw Lipót ifjúkori képe

Főrabbiként itt működött kiemelkedő pályája korai szakaszában, 1841 és 1846 között Löw Lipót, akinek nagy érdemei voltak a hitközség megszervezésében. Mint az egyik legelső tudományosan képzett rabbi hamar felismerte, hogy a hazai zsidóság számára elengedhetetlen a magyarosodás, s 1844-től magyarul tartotta szónoklatait.  
Löw Lipót zenei tehetség is volt: gyermekkorában zongorázni, hegedülni és fuvolázni tanult. Itteni működése a zene terén is forradalmi változással járt: az ő idejében Nagykanizsán szólalt meg először magyarországi zsinagógában orgona.

A hangszeres istentisztelet az 1840-es években merész újításnak számított, bevezetéséhez Löw főrabbi tekintélyére és bátorságára volt szükség. Az orgonát 1844-ben Strasser Lázár nagykereskedő adományából a pécsi Focht Ferenc készítette. Strasser ezzel egyidőben a Felsőtemplom számára is adományozott egy hangszerre való összeget a testvériesség szellemében...

A következő évtizedek folyamán, egészen 1944-ig a zsinagógában rendkívül magas színvonalú zenei élet folyt, mivel a hitközség mindig nagy gondot fordított istentiszteletei ünnepélyeségére. Már 1829-ben a bécsi zsinagóga imarendjét honosították meg: a kanizsaiakat Sulzer Salamon bécsi főkántor, a modern zsidó egyházzene megteremtője látta el erre vonatkozó útmutatással.

A szertartások zenei részét a főkántor irányította, mellette másodkántor működött. Volt állandó orgonista, s a helyi sajtóban gyakran megemlékeztek a zsinagóga kitűnő kórusáról, amelynek vezetésére külön karnagyot szerződtettek. A hitközség, amely egy-egy zenei állás megüresedésekor pályázat útján szerződtette az új muzsikust, akit általában egy próbaév után véglegesített, mindig jó érzékkel választott: több kiváló kántor, orgonista és karmester hosszú évtizedekig működött s szerzett hírnevet nemcsak a hitközségnek, hanem a városnak. Közülük a legtöbben bekapcsolódtak Kanizsa világi zenei életébe is.

Lássuk őket egyenként:

A forrásokból az következtethető ki, hogy 1830 előtt csak előimádkozót alkalmazott a hitközség (1821-ben, a zsinagóga felavatásakor például vendég kántort kellett hívni). Az első kanizsai kántor Goldstein Farkas volt, aki 1830 és 1860 között töltötte be ezt a funkciót. Villányi Henrik az 1929-ben kiadott Nagykanizsa monográfiában úgy jellemzi őt, hogy szép tenorhangjáról és megkapó előadásáról legendákat meséltek nagyapáink. 

Utóda fia, Goldstein József lett, aki a világi zene terén is eredményesen működött, mint a város első énekkarának, a Kanizsai Dalárdának alapító karnagya. Főkántori posztját csak rövid ideig tölthette be, mert 1863 decemberében szívroham következtében váratlanul elhunyt.

1864-ben kezdte meg több, mint fél évszázados működését Kartschmaroff Leó főkántor s hozta el a hitközség zenei életének első aranykorát.

 

Kartschmaroff Leó 1911-ben

Az 1842-ben Herszonban született Kartschmeroff előbb Aradon, majd Szegeden működött, onnét pályázta meg a Goldstein József halálával megürült állást. Megválasztásakor magasra csaptak az indulatok, mert volt másik jelölt is, s a városlakók két pártra szakadtak. Az első sajtóközlemények szerint a hívek többsége a másik jelöltet szerette volna e poszton látni. Kartschmaroff működése azonban igazolta azokat, akik őrá szavaztak, mert a hitközség – és Nagykanizsa – egyik legkiemelkedőbb zenei személyisége kezdte meg ekkor pályáját. Villányi szerint Kartschmaroff a zsidó egyházi zenének egyik leghivatottabb művelője és művésze volt, aki művészetének méltóságát jellemének tisztaságával is érvényre juttatta. 
Ifjabb éveiben aktívan bekapcsolódott a világi zenei életbe: ő is buzgólkodott a Kanizsai Dalárda körül, a férfikórus mellé alakult női kart vezette. Előfordult, hogy hangversenyen operaáriát énekelt. Mellette egész életében keresett magántanár volt:

Tudvalevő, hogy Kartschmaroff városunkban mint zene és énektanár évtizedeken keresztül mint a legkitűnőbb mester működött akinek zenei ízlése alapját rakta le annak a zenei műveltségnek, mely Nagykanizsát annyira föléje emeli a provincvárosoknak. (Zalai Közlöny 1911. márc. 16.)

S hogy főkántornak milyen főkántor lehetett? Olvassuk el ezt a jellemző fél mondatot a Zalai Közlöny 1899. augusztus 16-i számából:

... Kartschmaroff Leó helybeli főkántor gyönyörű éneke, mely, majd fülbemászón, finom árnyalattal hangzott, majd hatalmas erővel szárnyalta túl az orgona és énekkar fortéját, hullámzó harsogással töltve be a templom legkisebb zugát...

A Kanizsára látogató idegenek, magyar és külföldi kereskedők messze földre elvitték csodálatos hangjának és szuggesztív előadásmódjának hírét. Ennek eredményeképpen gyakran kapott külföldi ajánlatokat: Bécsbe, Kijevbe és New Yorkba is hívták, de Kartschmaroff szerette Kanizsát és maradt.
1904 novemberében a hitközség és a város fényes külsőségek közepette ünnepelte meg itteni működésének negyven éves jubileumát. Aktívan töltötte ötvenedik évfordulóját is 1914-ben, de a háború miatt akkor nem ünnepeltek...

Időközben összegyűjtötte az általa szerzett és énekelt egyházi darabokat, s 1911-ben egy bécsi kiadónál megjelentette Schire bes jausef – Nagykanizsaer gottesdienstliche Gesange für das ganze Jahr, azaz egész évre szóló nagykanizsai istentiszteleti énekek címmel. A nemzetközi és hazai sajtó által melegen üdvözölt kötetben szólóénekre és kórusra alkalmazva két változatban közölte a liturgikus énekeket: orgonakísérettel és kíséret nélkül. Milyen jó lenne egyszer hallani belőlük itt, a legautentikusabb helyen...

A neves főkántor rövid betegség után egy bécsi szanatóriumban hunyt el 1915. december 31-én. Ott élő leányai kívánságára a Zentralfriedhofban, Bécs központi temetőjében helyezték örök nyugalomra, a bécsi izraelita hitközség által adományozott díszsírhelyen.

Amúgy személyéről ennél részletesebben is írtam, a tanulmány a Kanizsai antológia 2016-os kötetében jelent meg, a könyvtárban elérhető.

Kartschmaroff másodkántora, a közkedvelt Goldmann Samu is hosszú évtizedeken át, 1862 és 1915 között szolgált. A zene mellett olyan izmos héber tudománya volt, hogy akármelyik rabbinak is becsületére vált volna. Írt magyar, német és héber költeményeket és sír-iratokat, melyekben mély érzés és józan bölcselet nyilatkozott meg – emlékezett meg róla halálakor a Zala 1917. február 26-i számában.

Goldmann Samu és felesége nyughelye a kanizsai izraelita temetőben

Abramovics Márk

Kartschmaroff és Goldmann Samu rövid időn belül bekövetkezett halála után, 1917 márciusában lett kántor a Szlatináról pályázó Abramovics Márk. Eredetileg a szokásos próbaévre szerződtették, de már novemberben közfelkiáltással főkántorrá választották. Egyházi tevékenysége mellett ő is aktívan részt vett a város zenei életében. Tagja volt a Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör vegyeskarának, s Ketting karnagy közvetlen segítségeként dolgozott a szólamok betanításában. Szólistaként közreműködött több világi hangversenyen. Énekelte például Rafael és Ádám szólamát Haydn: Teremtés című oratóriumában, amelyet 1927-ben az Irodalmi és Művészeti Kör szimfonikus zenekara és énekkara adott elő a kanizsai közönségnek. A pályája teljében álló énekművész feleségével és szintén remekül éneklő László fiával a holokauszt áldozata lett. Ő volt itt az utolsó kántor...

A zsinagóga nagyszerű orgonistájaként szintén hosszú ideig, negyvenöt éven át működött a kanizsai kereskedőcsaládból származó Pásztor Miksa (eredeti nevén Pollák Miksa). Az 1880-as években Kanizsa keresett magán zongoratanára volt, a hitközség 1890-ben választotta orgonistájává. Mint a zsinagógai működésének ötvenedik évfordulóját köszöntő cikkben olvasható, soha egyetlen napot sem mulasztott a szolgálatból. 1937-ben ment nyugdíjba, s 1938. május 27-én, hetvenhét éves korában hunyt el. 

Villányi Henrik tanár, újságíró így érzékeltette játékát:

Aki csak egyszer is megfordult az izraelita templomban tartott istentiszteleten, vagy ünnepélyen, felfigyelt Pásztor Miksa művészi játékára és kísérőzenéjére, amely szinte drámai erővel harsogott végig a magas, kupolás templom három hajóján. Hogy a kísérő zene mellett a fungáló kántornak jutott a főszerep, az az izraelita rituálé előírásainál fogva magától értetődik. De ez a körülmény nem von le semmit Pásztor érdemeiből, amelyeket még egy későbbi kor is méltányol majd, noha ezt a művészetet csak szájhagyományból ismerheti meg. (Zalai Közlöny 1937. márc. 20.) 

Ez utóbbiban Villányinak sajnos nem lett igaza…

1944 áprilisában a zsinagógában, illetve az azt körülvevő épületekben hozták létre a gettót. Itt gyűjtötték össze a város és környéke háromezer zsidó lakosát (a megfelelő korú férfiakat már korábban munkaszolgálatra kényszerítették), innét hurcolták őket koncentrációs táborokba. Közülük alig háromszázan tértek haza.

Az áldozatok neve a zsinagóga udvarán 2004-ben felavatott, Rétfalvi Sándor és Fáskerti Miklós által készített emlékművön olvasható.

Ez csak kis szelete a névsornak...

Nagykanizsa zsidó származású kitűnő muzsikusai közül erre a sorsra jutott Büchler Mór és felesége, Büchlerné Krausz Gizella énekes (a zsinagóga kórusának szólistája) Margit lányukkal együtt. Büchler Mór hosszú évtizedeken át volt a város agilis és közkedvelt karnagya. Pályafutása során több kórus élén is állt, közülük jónéhányat ő maga szervezett meg, s az Ipartestületi Dalárda és a Kisdalárda vezetésével aratta legnagyobb sikereit.

Ugyancsak nem tért vissza a férjével, lányával és özvegy édesanyjával elhurcolt Fábiánné Pásztor Irma zongoraművész-tanár

Fábiánné Pásztor Irma

sem. Pásztor Miksa orgonista leánya Liszt egykori kiváló tanítvényának, Thomán Istvánnak a növendéke volt és az 1910-es évek elejétől pályakezdőként jeles koncertsikereket ért el. A fiatal lány szülővárosában telepedett le s magántanárként működött. 1921-ben alapított családot, férje Fábián Miksa, a hitközség titkára volt. 1926-ban a frissen felállított zeneiskola tanára lett. Pedagógiai tevékenysége mellett kimagasló színvonalú koncertélményekben részesítette a kanizsai közönséget. 1943-ban nyugdíjba kényszerítették, majd haláltáborba hurcolták.

Szerepel az emlékművön Hirschel Hermin magán zongoratanár, Loránt Ödönné Rosenfeld Berta, a Városi Zeneiskola egyik legtehetségesebb növendéke, dr. Strém Sándor, a Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör Vegyeskarának tagja, zenei tárgyú újságcikkek írója és Villányi István zeneszerző, zongoratanár neve is.

A kevés hazatérő egyike az elhurcolásakor harminchárom éves Pauk Anna, a későbbi nagyhírű énektanár volt, aki külföldi működés után a háború kitörésekor hazaköltözött szülővárosába és zenetanításal foglalkozott. A 12539-es fogoly címmel már csak halála után, 2001-ben megjelent emlékezéseiben hiteles és szívszorító képet festett a zsinagógában 1944 tavaszán-koranyarán hosszú hetekre összezsúfolt emberekről:

Éjjel, néhányszor lenéztem a kis éjjeli lámpa fényénél a földszintre, szívbe vágó kép volt, emberek feküdtek végig a kövön, a padok között, és fent az oltár szőnyegén, ami páholynak számított. Ott két kisgyermekes család telepedett le, a pici gyerekek megóvása érdekében. Mindenütt feldúlt hátizsákok és batyuk, itt-ott pár beburkolt ülő alak, akiknek már nem jutott kinyújtózni való hely. Hogy a gyerekek számára könnyebbé tegyem a helyzet elviselését, naponta összehívtam őket az udvaron énekelni. Tekintettel arra, hogy én négy évig tanítottam a zsidó elemi iskolában, és ott vezettem 104 tagú énekkart, a gyerekek nagy része ott volt velünk. […] Hogy valahogy segítsek rajtuk, ezért gyűjtöttem össze őket a templom udvarában délelőtt egy órára és délután egy órára, és együtt kórusoztunk. Ilyenkor az egyik német katona mindig ott állt a hátam mögött, és hallgatta a kórust…

Először a háromezer ember nagyobb hányadát hurcolták el, elsősorban a fiatalokat és a gyerekeket. Közülük csak körülbelül huszonöten tértek haza. Pauk Annát szüleivel a második csoportban vitték el. Auschwitzban Mengele válogatta szét csoportjukat, az időseket rögtön a gázkamrába vitték. Az akkori kétszáz kiválogatottból hetvenen tértek haza, köztük Pauk Anna, aki hamarosan Budapesten kezdett új életet, s lett világhírű operaénekesek énekmestere. Életének kilencvenedik évében, 2000 tavaszán hunyt el, szinte utolsó pillanatáig dolgozott.

1946. április 27-én, a gettóba hurcolás második évfordulóján megrázó gyászünnepélyt tartottak a zsinagógában, ekkor állították fel az épület bejáratánál a két szimbolikus sírkövet.

A szimbolikus sírkövek (Tarnóczky Attila: Hol-mi)

Az esemény kapcsán így írt Pauk Anna a városi napilapban:

Milyen jó még annak is, akinek van valahol egy sír, ahol néha elhelyezheti a kegyelet koszorúját. Hol keressem én az anyám sírját? Kérdezzem az auschwitzi széltől, merre vitte a krematórium füstjét? Vagy tíz körmömmel vájjam ki Mauthausen tömegsírjait, hogy megleljem apámat? A sok gyászoló anya hol keresse gyermekét? Két éve már, hogy a gyűlölet vihara kicsavarta életünk törzsét. Gyökértelenül, ezer sebtől vérezve próbálunk a romokon új életet kezdeni. (Zala 1946. ápr. 28.)

Az egykor díszes berendezésű zsinagóga állaga ma rendkívül aggasztó. Hasznosítására 1995-ben megalakult a Kanizsai Zsinagógáért Alapítvány, amely színvonalas művészeti események itteni megrendezésével igyekezett a felújításra pénzt előteremteni. 

Budapest Klezmer Band

Még 1 Mozdulatszínház (Fenyves Márk)

Moyzer Quartet

 

A nagykanizsai Strém Kálmán Vonószenekar A fenti 4 képet köszönöm Halász Gyulának!

A kezdeményezés révén számos jeles magyar és külföldi – klasszikus és jazz – muzsikus lépett fel az épület kiváló akusztikájú terében, a felújítási költségek azonban sokszorosan meghaladják a hangversenyek bevételeit. Napjainkban mintha a közbeszédbe és a közéletbe visszatért volna a téma, talán felcsillan majd némi remény, hogy egyszer akár ilyen is lehetne az épület és környéke, mint ezeken a látványterveken, amelyeket készítője, Német Ákos a facebook-on bocsátott az általam szerkesztett Nagykanizsa anno oldal rendelkezésére: 

120 éve született Kanizsa legjobb zongoristája

Gondolkodtam a címadáson - így, ezzel a kicsit blickfangosabb és egyúttal rejtélyes címmel talán többen megnézik, esetleg el is olvassák, vagy legalább is átfutják a posztot, mint ha egyszerűen azt írtam volna, hogy "120 éve született Nagykanizsán Pásztor Irma".

Az ő esetében is sajnos ugyanaz a helyzet, mint ahogyan a múltkor L. Weber Margit hegedűtanárról írtam  - mára a nevét sem ismerik a városban. Ráadásul Irma esetében a dolog még szomorúbb, mint kolléganője esetében, aki alig hat-hét aktív évet töltött nálunk, hiszen Pásztor Irma tősgyökeres kanizsai család szülötte, aki - tanulmányi idejét leszámítva - egész életét Kanizsán élte le és városunk kulturális életét gazdagította nem mindennapi művészetével. Ötven évesen pedig egész családjával együtt erőszakos halált halt...

Pásztor Irma nevét mindenki ismerte Kanizsán eltöltött csodagyerek-korától 1944-ig. E tragikus év előtt majdnem két évtizeden keresztül volt a Városi Zeneiskola zongora- és kamarazene tanára, s ebben a minőségében sok gyereket, fiatalt vezetett be a zene világába. Mellette olyan koncertek és egyéb fellépések fűződtek nevéhez, amelyekkel fővárosi, illetve nemzetközi koncertpódiumokon is fényesen megállta volna a helyét.

Posztom címében Kanizsa legjobb zongoristájának minősítettem, és ez a minősítés nem túlzás. Elvégezte a Zeneakadémiát, közben, ami szerintem még ennél is nagyobb jelentőségű és hozadékú lehetett számára, egyik kedvenc növendéke volt Thomán István magán-zeneakadémiájának. Pásztor Irma így művészileg Liszt Ferenc "zenei unokája", hiszen Thomán az egyik legjobb olyan növendéke volt Liszt Ferencnek, aki talán a leghitelesebben adta tovább mestere tanítását és tapasztalatait (amúgy ebben az értelemben Bartók Béla, mint zongoraművész szintén Liszt-unoka, hiszen ő is Thomán István növendéke volt...)

Pásztor Irmáról egyszer már írtam itt a blogban hosszabban, a Liszt Ferenc és Nagykanizsa kapcsolatát feldolgozó sorozatban. Így most, születésének 120. évfordulóján ide linkelem a múltkor írtakat, de azért előtte, aki nem akarja ilyen részletesen elolvasni életútját, a legfontosabb tényeket röviden összefoglalom:

Pásztor Irma, eredeti nevén Pollák Irma 1894. március 9-én született Nagykanizsán a Szent Imre utca 10. számú házban. Édesapja, a Bécsben tanult zongorista magán-zenetanárként működött Kanizsán, mellette negyven éven át a zsinagóga orgonistája volt. Irma - és kishúga, Margitka - csodagyerekként tűntek fel Kanizsa zenei életében. Irma, mint írtam, elvégezte a budapesti Zeneakadémiát, mellette Thomán István mesterképzőjét. Már 17 éves korában országos sikerrel mutatkozott be szólistaként Székesfehérváron. Ám, valószínűleg a nehéz történelmi körülmények miatt, illetve mint húga korai halála mint szüleinek egyetlen támasza, Nagykanizsán maradt s így jóval kevesebb lehetősége maradt országos és nemzetközi karrier építésére - pedig a tehetsége és a tudása alapján rászolgált volna. Eleinte ő is mint zongora-magántanár dolgozott, majd rögtön indulásakor az 1926-ban megalapított Városi Zeneiskola tanára lett. Közben férjhez ment Fábián Miksa hitközségi titkárhoz, egy lánya született. 1942 végén származása miatt kényszer-nyugdíjazták, majd 1944 tavaszán özvegy édesanyjával, férjével és lányával haláltáborba hurcolták, ahonnét egyikük sem tért haza. 50 éves múlt akkor...

Mindezt részletesen elmeséltem az alábbi folytatásokban eredeti dokumentumokkal, fényképekkel, korabeli újságkivágásokkal illusztrálva. Ezek itt megtekinthetők, elolvashatók:

Pásztor Irma élete 1.

Születése, származása

Pásztor Irma élete 2.

Sikeres zongoraművészi debütálása

Pásztor Irma élete 3.

Nagykanizsai koncertsikerek az 1910-es évek végétől

Pásztor Irma élete 4.

Mint a nagykanizsai Városi Zeneiskola tanára

Pásztor Irma élete 5. 

A tragikus vég

Nagykanizsa, Szent Imre utca 10.

Ma is álló szülő- és lakóháza, ahol szinte egész élete lefolyt, megérdemelne egy emléktáblát. Egyszer talán régi iskolája, a ma Farkas Ferenc nevét viselő intézmény is kitalálja, hogy hogyan lehetne róla rendszeresen megemlékezni és nevét valamennyire ismertté tenni a városban...

Liszt Ferenc és Nagykanizsa 13.5

Az elmúlt alkalommal ott fejeztem be, hogy az 1930-as évek előrehaladtával egyre jobban gyülekeztek a fellegek Pásztor Irma felett is. A kanizsai zeneiskola tanárai közül akkor ő volt az egyetlen zsidó származású.

Első lépésként minden tanárnak saját kezével kellett megírni, hogy az 1939. évi IV. törvény (ez volt az úgynevezett 2. zsidótörvény) hatálya alá esik-e. Íme, Pásztor Irma iratának részlete, dátuma 1940. március 14. Szívszorító volt rátalálni a levéltárban a kanizsai zeneiskola iratai között...

E "jelentés" után még mintegy két és fél évig taníthatott, de mind baljóslatúbb előjelekkel.
Utoljára 1942. január 18-án lépett pódiumra egy tanári hangversenyen mint kamaramuzsikus, de előtte egy hónappal egyik legszebb sikerét aratta a zeneiskola ún. "liceális" sorozatában, amelynek keretében ismeretterjesztő előadással egybekötött élő zene hangzott fel. Ezen a rendezvényen Beethovenről beszélt és játszott is tőle:

A zenekultúrált közönség megszokta a zeneiskolától, hogy csak elsőrendűt nyújtson. Ilyen volt az idei liceális-sorozat vasárnapi előadása, amelyen a városi zeneiskola kitűnő zongora tanárnője, Fábiánné Pásztor Irma Beethovenről tartott előadást, ismertetvén életét, munkásságát, majd műveiből adott elő. Fábiánné nagy értéke a zeneiskolának. Vasárnapi szereplése teljes egészében érvényre juttatta sokoldalúságát, kiváló képzettségét, művészi teljesítményének széles skáláját. […]

Majd Fábiánné Beethoven Fantázia szonátájából adott elő több tételt amelyben minden szépség, leheletfinom bensőség teljességében jutott kifejezésre.

Fábiánné Pásztor Irmát lelkesen ünnepelte a megjelent díszes közönség, amelynek soraiban ott láttuk Krátky István dr. polgármestert és nejét, dr. Hegyi Lajos városi főjegyzőt és nejét és a város társadalmának számos kitűnőségét.(Zalai Közlöny 1941. december 1., 3. oldal)

Ám ekkor már folyamatban volt nyugdíjazása az említett törvény értelmében, hiába tapsolt neki a polgármester és a "díszes közönség"...

Mint a fenti iratmásolatból is kiolvasható, 1942 végén, negyvenkilencedik évében nyugdíjba parancsolták a zeneiskola kétségen kívül legjobb tanárát. Otthonában, amely jó ideje már újra szülei házában, a Szent Imre utca 10. alatt volt, még vállalt tanítványokat (ismerek egy nyugdíjas tanárnőt, aki kislányként vett tőle leckéket).
Nem egészen másfél év múlva, 1944 áprilisában  következett a kanizsai zsidóság gettóba kényszerítése és néhány hét után elhurcolása. Bár egyik korábbi növendéke, a vészkorszakot a kevesek között túlélt Pauk Anna megírta az akkoriban történteket, sajnos nem említette meg Pásztor Irmát, így pontosan nem tudjuk, mi lett a sorsa, melyik transzportba került. Egy biztos: idős édesanyjával (édesapja még 1938-ban, 77 éves korában meghalt), férjével és húsz év körüli lányával elhurcolták s egyikük sem tért haza. Irma éppen ötven éves múlt márciusban... Nevüket egyedül a zsinagóga udvarán, az egykori gettó területén felállított emlékmű őrzi. Fábiánné Pásztor Irmát egy kék x-szel jelöltem meg, előtte férje, mögötte lánya neve olvasható. Édesanyja neve az emlékmű más részén, a P betűsök között látható.

 

Mivel elhurcolásának idején már nem volt a zeneiskola tanára, az intézmény – legalábbis hivatalosan – teljesen elfeledkezett róla. 1945 áprilisa után neve néhány olyan hivatalos iraton szerepel csak, amely két hangszerének, egy zongorának és egy pianínónak a sorsával foglalkozott más "elhagyott", azaz 1944-ben a deportáltaktól elrabolt hangszerek között (ezeknek megpróbálok utána járni, hátha még megvannak). S ahogy régi kollégái lassanként nyugdíjba mentek, majd meghaltak, az egyik legjobb nagykanizsai muzsikusnak még a neve is feledésbe merült a városban...

Ennek a hosszú egységnek a végén hallgassuk meg Mozart a-moll rondóját. Szólistaként Pásztor Irma ezzel a művel búcsúzott a pódiumtól néhány nappal 1941 karácsonya előtt. Bár pontosan nem tudhatta, hogy egyik utolsó fellépése ez, de biztosan nem véletlenül választotta Mozartnak ezt az elmúlásról szóló szívszorító remekét:

Egy kis utószó Pásztor Irmához:

Újraolvasva ezt a sorozaton belüli sorozatot, érzékelem, hogy sokkal részletesebben foglalkoztam Pásztor Irmával, mint amit fő témám , a "Liszt Ferenc és Nagykanizsa" indokolt volna. Ennek oka, hogy a magam módján és lehetőségeivel szerettem volna egy kis igazságot szolgáltatni neki. Sőt, továbbra is próbálkozni fogok, hogy Nagykanizsa ismerje meg életét és sorsát...

Liszt Ferenc és Nagykanizsa 13.4

Pásztor Irma 1931-ben

Folytatom Pásztor Irma nagykanizsai tanár, zongoraművész történetét, aki, mint írtam, zenei szempontól "Liszt-unoka", hiszen az egykori Liszt-növendék Thomán István tanítványa volt. Az ő mesteriskolája (1909/10), majd a Zeneakadémia elvégzése (1915) után szülővárosában, Nagykanizsán telepedett le. 1926-ban az akkor létesített Városi Zeneiskola zongoratanára lett.

Nagykanizsa régóta "muzsikáló város" volt, több jeles magán-zenetanár működött itt, akik elsősorban a városi polgárság módosabb rétegének házimuzsika iránti igényeit szolgálták. A város által fenntartott zeneiskolának volt egy érdekes előde az 1920-as évek elején, az úgynevezett Fenyves-zeneiskola, amely egyesületi keretekben működött rövid ideig – szép eredményekkel, de nagyon mostoha körülmények között.

Egységes tantervű s megfelelő szakmai kontroll alatt álló városi zeneiskola felállításának szükségességéről már a XIX. század végétől cikkezett a helyi sajtó, de az iskola csak 1926-ban nyithatta meg kapuit. Vannay János igazgatásával zongora és hegedű főtanszakon, valamint a kapcsolódó melléktanszakokon kezdődött meg a tanítás, s az iskola hamarosan olyan szintre fejlődött, hogy a vidéki zeneiskolák közül országosan a negyedik helyre rangsorolták. 1926 őszén Fábiánné Pásztor Irma természetszerűleg lett az új intézmény elsőként alkalmazott zongoratanára.

Királyi Pál utca 2. A zeneiskola első otthona 1926/40

Ettől kezdve életét a zeneiskola töltötte ki. Vannay igazgató, az egykori katonatiszt vaskézzel vezette az intézményt, sokat követelt a tanároktól s nagy fegyelmet tartott, a kiváló teljesítményt azonban elismerte.

Irmának, mint pedagógusnak átlagosan húsz növendéke volt évente. Ez kezdetben, amikor még tanárhiánnyal küzdöttek, 28–30 főt jelentett, később állapodott meg 12–18 fő között, majd 1939 után újra legalább tíz tanítvánnyal nőtt. Böngészgetve növendékei között  több régi ismerősöm nevével találkoztam, akik azonban ma már sajnos nem élnek, így nem tudom kifaggatni őket emlékeikről...

Az nem adatott meg Irmának, hogy híressé vált zongoraművészt neveljen ki, de van egy jeles név a növendékei között: Pauk Anna, a későbbi legendás énektanár. Nem lett muzsikus, de kiemelkedően az egyik legjobb növendéke volt Rosenfeld Berta, egy gazdag kanizsai kereskedőcsalád sarja, aki egy jó évtized múlva osztozott egykori tanárnője sorsában. Érdekes, hogy saját lányát, Fábián Magdát ő maga tanította a zeneiskola keretei között, méghozzá nyolc hosszú évig.

A tanári kar 1928/29-ben: Irma balra fent, Vannay igazgató jobbra lent látható

Emlékezhetünk e sorozat korábbi részeiből, hogy a zeneiskola előtti másfél évtizedben milyen remek koncerteket adott Pásztor Irma. 1926 után többet lépett fel, mint korábban, de ezt már a zeneiskola tanáraként tette – általában kollégáival és a növendékekkel közösen, nem szólóesteken. Szerintem elképzelhető, hogy főnöke és kartársai nem örültek volna annak, ha régi koncertjeihez hasonló személyes sikereket ér el és túlságosan kimagaslik a tantestületből. Igaz, Vannay igazgató közben sokat tett azért, hogy Irma és legjobb kollégái szerepelhessenek például a Magyar Rádióban. Akadtam a Megyei Levéltárban őrzött iratok között több hivatalos levelére, amelyekben évente "bombázta" a rádiót, hogy kollégái próbajátékra mehessenek későbbi meghívás reményében. A próbajáték megvalósult, a rádió zenei illetékesei a kanizsai zenetanárok közül egyedül Pásztor Irmát találták alkalmasnak önálló rádióhangverseny adására. 1936. november 30-án  játszott élőben a rádió stúdiójában. Aztán közelegtek a vészterhes idők, s több felkérés nem érkezett. Vajon megvan-e még az az 1936-os felvétel a rádió archívumában?

A korabeli újságcikkekben végigkövethető Irma két évtizednyi fellépéseinek műsora és visszhangja. Ennek alapján nyugodtan elmondható, hogy élete végéig koncertképes zongorista maradt. Egyik legszebb személyes sikere egy 1936-os tanári hangversenyen Liszt Rigoletto-parafrázisa volt, amelyet pompás előadásban szólaltatott meg.

Ennek kapcsán érdemes megjegyezni, hogy Irma megőrizte jó emlékezetében egykori tanárát, a Liszt-növendék Thomán Istvánt, akitől annak idején első kézből kaphatott képet Liszt műveinek legautentikusabb megszólaltatásáról. Irma bizonyosan találkozott is régi mesterével, amikor Thomán 1923-ban Nagykanizsán adott koncertet, s mindvégig tartotta a kapcsolatot Thomán Máriával, mestere hegedűművész leányával. Irma és Mária közös koncertet szeretett volna adni Kanizsán, ami sajnos nem valósult meg – mindez a kanizsai zeneiskolának a megyei levéltárban őrzött iratanyagából derült ki.

A zeneiskolában eltöltött csaknem két évtizede alatt Pásztor Irmának módja és egyszersmind kötelessége is volt a kamarazenélés; ezt szerencsére jó társaságban tehette. A zongora – hegedű – gordonka felállású Nagykanizsai Triónak ő volt az oszlopa. A zeneirodalom nagy kamaraműveit szólaltatták meg kiváló előadásban. 1936. június 15-én a Magyar Rádió egy Nagykanizsáról élőben közvetített monstre műsorában ők is játszottak, pozitív országos visszhanggal.

Pásztor Irma pályája vége felé még egyszer eljátszhatta zenekarral Schumann zongoraversenyét, amellyel negyedszázaddal korábban olyan sikeresen debütált:

Külön meg kell emlékeznünk a szólistáról: F. Pásztor Irmáról, aki teljesen ura volt a klaviaturának s a technikai tudáson és felkészültségen túl a schumanni tartalmi mélységeket és szépségeket is bele tudott vinni szép s mindig örömünkre szolgáló játékába. (Zalai Közlöny 1937. április 21. 3. oldal)

Bár Irma – összességében nézve – Kanizsán nem futhatta be a tehetségéhez méltó pályát, legalább volt kenyere, családja, s azzal foglalkozhatott, amit a legjobban szeretett. Egyre előrébb haladva az 1930-as években a felhők azonban kezdtek gyülekezni az ő feje felett is...

Ennek a résznek a végén egy ritkaság, bár a dallam nagyon is ismerős. Pásztor Irma repertoárján szerepelt a mára elfelejtett, lengyel születésű Andrei Schulz-Evler nagy fantáziája a Kék Duna- keringő dallamaira. Ebben tényleg megmutathatta, hogy technikailag mire volt képes...

Folyt. köv.!