A nagykanizsai Ferences templom zenei emlékei 2.

Folytassuk az ismerkedést az Alsótemplom zenei életével! Az első részt INNÉT lehet visszaolvasni. 

A megüresedett főkántori állást 1902-ben Kézdivásárhelyről pályázta meg Rácz János.
Az ő alkalmazásával jeles muzsikusdinasztia kezdte meg működését Nagykanizsán, amelynek tevékenysége az 1970-es évekig kihatott a város zenei életére.

Visszaemlékezések szerint id. Rácz (nevezzük így, mert később legidősebb fia, ifj. János is működött Kanizsán) remekül orgonált, kiváló improvizatőr volt: a miséken a közjátékokat mindig rögtönözte, csodálatos harmonizálással. Nemcsak a templomban muzsikált, hanem – mint az Irodalmi és Művészeti Kör dalárdájának és más együtteseknek vezető karnagya – élénken részt vett a világi zenei életben is. 1928-ban megünnepelték negyedszázados kántori jubileumát.

A vasutas kórus csoportképén mint karnagy, a második sor közepén (1927)

Kanizsai működése ugyanakkor nem volt problémamentes, bár e problémák természete ma már nehezen kideríthető. Annyi bizonyos, hogy id. Rácz mint a vasutas énekkar karnagya közel került a kétkezi munkát végző emberekhez, s a Tanácsköztársaság idején „forradalmi” kórusművet komponált. Emiatt később magát az énekkart is nehezen tudta megmenteni a feloszlatás alól. Lehet, hogy a munkásemberek iránti szimpátiája is közrejátszott abban, hogy 1932-ben a város elbocsátotta kántori állásából. Utóda ugyancsak kiváló képességű fia, ifj. Rácz János lett. Sajnos, ő sem működött sokáig s 1934-ben apja sorsára jutott. A hírlapi források szerint röpcédulákat terjesztett Gazdag Ferenc püspöki biztos ellen, akit a püspök azért helyezett Nagykanizsára, hogy megszervezze a Felsőtemplom plébániáját. Krátky István polgármester, aki lelkes amatőr muzsikusként különösen szívén viselte a város zenei életét, több szempontból is optimális megoldást választott az előállt rendkívüli helyzet megoldására (a kántor ugyanis hivatalosan a város alkalmazottja volt): id. Rácz János másik fiát, az egri tanítóképzőben frissen kántori oklevelet is szerzett Rácz Alajost szerződtette, egyelőre segédkántori minőségben. Ezzel kitört Nagykanizsán a kántorháború. A kanizsai ferences házfőnök, aki egyúttal a templom plébánosa is volt, mereven elzárkózott attól, hogy a Rácz család bármely tagja a templomban működjön. A helyzet annyira elmérgesedett, hogy pro és kontra utcai tüntetések zajlottak, s az ügybe beleszólt az alispán és a megyéspüspök is. Hosszú hírlapi pengeváltások, nyílt levelek és diplomáciai tárgyalások eredményeként a békesség érdekében a polgármester beleegyezett, hogy visszavonja a megbízást s a város főkántori állását pályázat útján töltsék be. A posztra ifj. Rácz János is jelentkezett, de az állást egy nálánál gyengébb képességű kántornak ítélték. Ifj. Rácz hamarosan Gyulára távozott, Rácz Alajos pedig nemsokára az önálló plébániát kapott felsőtemplom kántora lett.

1928-ban, még id. Rácz János kántorsága alatt új orgonát kapott a templom, amelyet megelőzött az épület nagyarányú restaurálása és szépítése. A hangszer a Mauracher-testvérek linzi műhelyében készült s egyszerre rendelték meg a kiskanizsai templom orgonájával.

A Zalai Közlöny így informálta a kanizsaiakat 1927. október 22-én:

Mátés P. Hilár, Nagykanizsa ügybuzgó plébánosa, bízva abban, hogy mint a templomrenoválásnál, a hívők most sem fogják cserbenhagyni a plébániát, elhatározta, hogy megrendeli az orgonát. Lénárd, andocsi ferencesatya, az orgona-építés jeles szakértője, speciális terveket készített a plébánia-templom orgonája számára, oly különleges összeállításban, amilyen kevés van a vidéki magyar templomokban. Harminc regiszteres, huszonhárom mellékváltoztatos, két manuálos, villany-hajtószerkezetű, hangverseny-orgona lesz, amely dísze lesz a renovált templomnak. Ára 28.000 pengő, vagyis 350 millió papírkorona.

Az orgonát 1928. október 1-jén, felszentelését követően Pikéthy Tibor, a váci székesegyház orgonista-karnagya ünnepi hangversenyen szólaltatta meg. Pikéthy, aki három évtizeddel korábban Nagykanizsán volt gimnazista, s akkoriban sokat ministrált a ferences templomban, nagy örömmel és meghatottsággal jött vissza diákévei színhelyére.

A templom saját énekkara mellett legnagyobbrészt kanizsai muzsikusok működtek közre a miséken és más egyházi rendezvényeken. 1927-ben viszont nem mindennapi hangversenyre került sor, amikor a Società Polifonica Romana, a római bazilikák válogatott kórusa énekét hallgathatták a kanizsaiak. A világhírű énekkar hangversenykörútján utazott át Kanizsán, s elfogadták a gyors felkérést, hogy útjukat szakítsák meg egy hangverseny elejéig. A kórust, amelyben a szoprán és az alt szólamot mutálás előtt álló fiúk énekelték, Raffaele Casimiri, a lateráni bazilika karnagya vezényelte s négyszólamú férfikarokat, öt- és hatszólamú vegyeskarokat adtak elő.

 

Raffaele Casimiri és kórusa (Forrás: madeingualdo.it)

A nagyhatású hangversenyről Urbán Gyula írt értő és szemléletes beszámolót, megjelent a Zalai Közlöny 1927. május 4-i számában. Érdemes idézni belőle:

Olyan interpretálást hallottunk tegnap este a kartól, aminőt talán soha nem fogunk. Az összetanulás gondosságától a leheletfinom kicsiszolásig, a stílus kidomborításától az eszmei magasságokba való emelkedésig minden akkordja fenséges volt. Tíz számot adtak elő és egy ráadást, de reggelig is el lehetett volna hallgatni. A legtalálóbban egy pesti lap nevezte el a kart, mikor azt írta „Eleven orgona a színpadon”. Csakugyan egy emberi hangokból összekonstruált eleven orgona, nyolcadhangnyi intonáció precizitással, mely néha, mint távoli tenger morajlást, máskor jeruzsálemi allelujázók énekét hozná felénk. Egyszer, mint egy elpattant zongora húr elhaló zenéje, máskor sziklát repesztő villámcsattanás, mindenkor a kristály forrás átlátszó tisztaságával. […] A közönség pedig ez alkalommal átérezte, hogy amit hallott, azt talán mégegyszer nem lesz alkalma hallani, olyan szívből jövően ünnepelte a kart és tekintélyes vezetőjét, amire példa kevés van.

A templom zenei életének szép korszaka volt az 1945/48 közti néhány év, amikor Enge János karnagy az 1945-ben feloszlatott Irodalmi és Művészeti Kör nagyszerű énekkarának tagjaiból létrehozta a Szent Ferenc Kórust. A MAORT-zenekar (ami tulajdonképpen a városi szimfonikus zenekar volt, csak akkoriban az olajosok tartották fenn) közreműködésével ők mutatták be Enge: Missa Verna (Tavaszi mise) című művét, amely kisebb világi kórusművek után Enge első nagyszabású szerzeménye volt.

1948-ban belügyminiszteri rendelettel feloszlatták az egyházi egyesületeket, ekkor a Szent Ferenc Kórus is megszűnt. Enge János Pécsen, majd Székesfehérváron folytatta tevékenységét.

A templom orgonáját 1987 és 1989 között bővítették 3 manuálos, 39 regiszteres, 2768 síppal ellátott szerkezetté, neobarokk hangképpel. Jeles vendégművészek és helyi muzsikusok egyaránt adtak és adnak rajta hangversenyeket.

Ezen a szép videofelvételen Martonné Németh Mária kalauzolásával részletesen is megismerkedhetünk a hangszerrel:

A nagykanizsai Ferences templom zenei emlékei 1.

Nagykanizsa legjelentősebb műemléke a ferencesek által emelt templom és rendház, amelyet az 1700-as évek elejétől több évtizeden át építettek Kanizsa felrobbantott várának köveiből.

A pénzhiány miatt csonkán maradt templomtornyot 1816-ban fejezték be. Valószínűleg a szegénység miatt maradtak üresen a szépen tagolt főhomlokzat szoborfülkéi is. A templom keleti oldalát kápolnasor tagolja, nyugat felől az egykori kolostor csatlakozik hozzá.

Forrás: kanizsaujsag.hu 2017.03.22

A puritán külső ellentéte a gazdag, rokokó díszítésű templombelső.

A mozgalmas kiképzésű főoltár képe a templom patrónusává választott Szent Józsefet ábrázolja családja körében. Caspar Franz Sambach, a bécsi művészeti akadémia későbbi rektorának alkotása 1746-ban készült. A festményt és a szószéket Batthyány Lajos, a város kegyura rendelte meg. A templom különleges érdekessége a Musztafa pasa sírkövéből kivájt feliratos szenteltvíztartó.

Az épületegyüttes részletes művészettörténeti leírása Kostyál László tollából olvasható a Nagykanizsai Alsóvárosi templom című, 1992-ben megjelent kiadványban.

A ferences rend 1415-ben telepedett meg Kanizsán, s fontos szerepet töltött be a város történetében. 1950-ig közszeretetnek és megbecsülésnek örvendve voltak jelen a város életében. A 17. század végéig a vár területén éltek és működtek. A városba 1694-ben költöztek ki, ahol két évtized múlva a Berge Kristóf  akkori várkapitány által ajándékozott telken megkezdődött a templom és a kolostor ma is meglévő együttesének felépítése. Közben 1705-ben királyi rendeletre a rendet visszahelyezték ősi jogaikba, s visszavették a plébánia irányítását.

A ferencesek akkori zenei életéről nagyon keveset tudunk. Halis István jegyezte fel, hogy a török kiűzése után Berge Kristóf az épülő templom számára orgonát is adományozott. Elképzelhető, hogy ez a hangszer a várbeli templomból származott.
Egy 1778-ból, majd 1816-ból származó forrás szerint a templom 22 regiszteres orgonával rendelkezett. Lehet, hogy ez azonos volt Berge ajándékával, mert a török utáni nehéz időszakban nem valószínű, hogy alig fél évszázad múlva a barátok új orgonára költöttek. Igaz, Halis István tudomása szerint volt köztük laikus testvérként egy orgonakészítő is.
Új orgonát 1873-ban, a templom és a rendház kicsinosításával egyidőben kapott a templom. Halis a rend kanizsai történetét feldolgozó kis munkájában elmeséli, hogy barátok az orgona árának fedezhetése végett eladták a zárda finom ó-bor készletét…
Barbarits Lajos leírása szerint az új templom belépése óta mozgalmas hitélet zajlott Kanizsán. Minden vasár- és ünnepnapon énekes misét celebráltak. Nagyhéten a Szentsírnál felváltva ének- és zenekar zengett gyászzsolozsmákat.

Részletesebb információk 1861-től állnak rendelkezésre, amikortól a Zalai Közlönyben, majd a Zalában megjelent cikkek mozaikjaiból rajzolódhatnak ki előttünk a templom zenei mindennapjai és ünnepei.

Egy templom zenei életének meghatározója a kántor. 1880 előtt az áldott emlékezetű Hergenröther Mihály viselte ezt a tisztséget. Az ő zenei képsességeiről semmit nem tudunk. A városi temető ferences sírboltájában nyugszik rendtársaival együtt.

Zala 1880. július 28.

Utóda Hock János lett, akit viszont a Zalai Közlöny geniális muzsikusnak aposztrofált. 1880-ban egyszerre nevezték ki a ferences templom kántorának és a polgári iskola énektanárának. Templomi „munkaköri leírása” szerint vegyeskart szervezett és vezetett. Az 1880-as években a helyi sajtó számos zenei szempontból szépen sikerült ünnepi istentiszteletről adott hírt, amelyeken a város akkori magán zenetanárai és legjobb műkedvelő énekesei-muzsikusai is közreműködtek. 1884-ben Hock saját szerzeményű miséje is felhangzott, amint erről a Zalai Közlöny is beszámolt 1884. november 23-i számában:

A király őfelségének születés napján ünnepélyes hálaadó istentisztelet mondatott a ferencesek templomában. A misét a quardian hon nem léte miatt Dolmányos áldozár végezte fényes segédlettel. Az ünnepélyen megjelentek a városi hatóság, a kir.törvényszék-, járásbíróság-, a helyben állomásozó közös és honvéd zászlóaljak tisztikara, összes tantestületek s nagyszámú közönség. A chorus által előadott mise Hock tanár szerzeménye volt. Az énekkarban közreműködtek Kaán Irma kisasszony, Rózsavölgyi Antal, Vencel Rezső és Weber Antal urak. A Kaán kisasszony által igen szépen énekelt „Benedictus” és a Weber úr által előadott „Ave Maria” köztetszésben részesült. Hock úr gyönyörű compozitiojáról csak a legnagyobb elismeréssel szólhatunk: – méltó volt az ünnepély nemzeti jelentőségéhez.

Az 1890-es évek közepétől aztán Hock kapcsolata megromlott a ferences atyákkal és iskolai kollégáival egyaránt (néhány korabeli újságcikkből úgy tűnik, zenei tehetsége mellett elég nehéz ember lehetett...). Néhány év leforgása alatt mindkét állásából menesztették. Egy ideig még visszavonultan élt a városban, majd 1899-ben Kovásznára távozott.

Legközelebb innét folytatjuk!