A kanizsai cigányprímás esete Halis Istvánnal

Horváth Laci (1858-1917) a Millennium korának kiváló nagykanizsai cigányprímása volt. Blogomban az ő eseménydús életéből szemezgetek érdekes történeteket.

Eddig elmeséltem, hogyan találkozott Kossuth Lajossal, később a török szultánnal és hogyan járt túl a kanizsai finánc eszén.

Mai sztorim illusztrálja, hogy 1896-ban Lacit és zenekarát országosan is a legjobbak között tartották számon. Markó Miklós budapesti hírlapíró, a közismert Vasárnapi Újság munkatársa őket is beleszerkesztette millenniumi kiadványába, melynek címe: Czigányzenészek albuma. Benne, alcímének tanúsága szerint 80 elhalt és 320 fővárosi, vidéki és külföldi prímás és jelesebb zenekari tagok arcképével, s ezt már én teszem hozzá, az arcképeken kívül szerencsére életrajzokkal. A kortárs prímások terén ezeket az életrajzokat nem maga a jeles hírlapíró vetette papírra, hanem kiosztotta a feladatot az illető muzsikusoknak, ő pedig beküldött anyagaikból szerkesztette össze a könyvet.

Laci először is fényképeket csináltatott magáról és a zenekarról az akkori legjobb kanizsai fényképésszel, Mathea Károllyal.

Ezeket már megmutattam a korábbi részekben, de most újra ide másolom őket: 

A fényképezés után lépett a történetbe Halis István, akit Laci arra kért fel, hogy írja meg életrajzát és a zenekar történetét a könyv számára. 

Halis István

1896 tavaszán Halis városi tisztviselő, árvaszéki ülnök volt Kanizsán, mellette közismerten írástudó, a város történetével foglalkozó ember.

A Zalai Közlöny 1896. április 18-án megjelent számában rögzítette, hogyan is született meg az életrajzi cikk. Megírása sürgős volt, viszont Halisnak aznap jelen kellett lennie a városi közgyűlésen. Így beültette Lacit akkori szép városházánk nagytermének karzatára azzal, hogy ha vége lesz az ülésnek, menjen le hozzá az irodájába, hogy megbeszéljék a dolgot. Az ülés véget ért, Halis várja, várja Lacit, aki csak nem jelentkezik. Felballag újra a nagyteremhez, a karzati bejáróhoz. Léptei zajára odabentről nagy dörömbölés és káromkodás hallatszik. Hát, kiderült, hogy Laci elaludt az unalmas ülésen, ráadásul nem egyedül, hanem többedmagával; a városháza derék házmestere pedig, nem nézve körül, ülés végén mindannyiukat bezárta...

De hepiend lett, a tanácsos úr kiszabadította  a bezártakat, s a Laci információi alapján megszületett cikk időben oda is ért a pesti szerkesztőhöz. Laci pedig egy igazi kubai szivarral honorálta Halis fáradozását, amit Velencében Don Carlos spanyol trónkötetelőtől kapott...

A teljes cikket el is olvashatjuk: 

 

 A Czigányzenészek albuma, amely nélkül ma nem ismerhetnénk fényképet Horváth Laciról és zenekaráról, szerencsére 2006-ban reprint formában megjelent.

Amúgy pedig könyvéből Markó Miklós Erzsébet királynénak is küldött példányt, aki azt elfogadta könyvtára részére és a szerzőt kezdőbetűivel ellátott gyémántos melltűvel ajándékozta meg. Sissi talán megnézte a könyvben a mi Lacinkról szóló részt is... 

Végezetül pedig itt van a könyvből a teljes két oldal, amelyből a másodikon már a következő szócikk is elkezdődik:

Azt hiszem, most egyelőre elbúcsúzunk Horváth Lacitól. Ide a blogba csak sztorikat válogattam róla, de életét és pályáját megírtam egybefüggően is; azzal szeretnék majd pályázni a karácsony körül megjelenő Kanizsai antológiában való megjelenésre.

Ki ivott a kancsócskámból?

A közelmúltban Bécsben végre megláthattam a Nagyszentmiklósi kincset. Már májusban is szerettem volna, amikor szintén jártunk a bécsi Kunsthistorisches Museum-ban, ám akkor nem készültem előre és bizony nem találtuk meg abban a hatalmas gyűjteményben. Amikor kiderült, hogy novemberben újra megyünk, már mindent kiböngésztem előre. Nemcsak abból a szempontból, hogy pontosan melyik teremben van ez az egyedülálló kincslelet, aminek amúgy szerintem Magyarországon lenne a helye, hanem más tekintetben is. Bevallom, annak részleteibe nem mentem bele, hogy most hol is tart a kutatás, mi a legvalószínűbb elmélet a kincsek eredetét illetően - ehhez nem ismerem eléggé a magyar őstörténetet. De azért mazsolázgattam egy keveset, például INNÉT. Másrészt emlékeztem, hogy a csodás aranytárgyakhoz egy meglehetősen abszurdnak ható nagykanizsai történet is fűződik, amit még az utolsó pillanatban megkerestem és újraolvastam. Így aztán már ennek ismeretében álltam a Kunsthistorisches Museum XVII. termében a csodák tárlója előtt. A történetet röviden el is meséltem barátnőimnek, és már akkor gondoltam, hogy majd posztot írok belőle.

A sztori tényleg abszurd, különösen annak fényében, hogy a Nagyszentmiklósi kincs több szempontból is milyen hatalmas értéket képvisel: egyrészt a ma ismert 23 aranytárgy összsúlya csaknem 10 kiló; történelmi és művészeti, egyáltalán eszmei értéke pedig felbecsülhetetlen.

Forrás: khm.at

Történt viszont, hogy egy nagykanizsai érdeklődőt barátjával együtt olyan közel engedtek a kincs darabjaihoz, hogy gyakorlatilag - a múzeum szünnapján - egy teljes munkanapot egyedül tölthettek velük: nézegethették, tanulmányozhatták és rajzolhatták őket úgy, hogy nem is ügyelt közben senki rájuk. Ráadásul, amikor este elhagyták az épületet, akkor sem látta őket múzeumőr vagy más hivatalos személy. Ennek folytán egész éjjel rosszul aludtak, és reggel, amint kinyitott a múzeum, visszarohantak, hogy ugye minden rendben van, nem tűnt el semmi a tárgyak közül - mert ha aznap éjjel esetleg éppen kirabolták volna a múzeumot, ők lettek volna az első számú gyanúsítottak. De megnyugtatták őket, hogy minden rendben van, s ők valóban megkönnyebbültek.

Halis István

Ez az eset természetesen nem mostanában történt, hanem jó 100 éve, 1902 előtt nem túl sokkal. Aki elmesélte, nem más, mint Halis István, nagykanizsai árvaszéki ülnök és amatőr, majd mondhatni profivá lett helytörténész - ma a kanizsai városi könyvtár az ő nevét viseli. Akkor mesélte el, amikor barátja, akivel ezt a látogatást tette, meghalt és egy szubjektív írásban emlékezett meg róla. Ez a barát pedig a bécsi kirándulás idején még pécsi illetőségű Róth Miksa, aki később kanizsaivá vált, ő lett a nagykanizsai posta főnöke. 

Róth Miksa

Róth Miksa sírja a kanizsai köztemetőben

Amúgy csak névrokona a csodálatos iparművésznek. Ám a kanizsai Róth Miksa is kiválóan tudott rajzolni, Halis azért is vitte magával, hogy készülő őstörténeti könyve számára rajzokat készítsen a Nagyszentmiklósi kincs fontosabb darabjairól, részleteiről, különös tekintettel a rajtuk található képi ábrázolásokra és írásjelekre.

Ez itt Halis István könyvének címlapja, megjelent 1902-ben, az illusztrációk között Róth Miksa rajzaival.

Mielőtt még elmesélem látogatásuk slusszpoénját, nézzük meg, hogyan tudott rajzolni Róth Miksa:

A 2. számú kancsó Róth Miksa rajzán...

... és részlete fényképen

Most pedig átadom a szót Halis Istvánnak:

Mikor már a legvékonyabb karcolást is figyelmesen végig tanulmányoztuk az edényeken, s én az ősi betűket pontosan lemásoltam, Róth pedig az edények külső alakját lerajzolta, akkorra a tiszta arany ragyogásától salygani [sic] kezdett a szemünk. Pihenni kellett. De akkor meg a képzelődésünk működött. Szemünk elé támadt Und (End) vezér, kinek tulajdon-jegye öt darab arany edénybe van beverve, s káprázva láttuk miként iszik az arany kupából meg a korsóból. 
Hát még az aranykürt! Bizonyos, hogy azt csupán isten-tiszteletnél meg lakomázásnál (ivásra) használták, mert nem lehet rajta hangot kifújni, amennyiben csöcsben végződik a szűkebb vége. (A kürt szintén Und vezér jegyét viseli.) Szinte láttuk, amit a krónika mond: "Az aranias kürtöt Árpád megtölté a Duna vizével Scithiának módja szerint..."
Micsoda élvezet lenne ezekből a gyönyörű edényekből nekünk is inni! A magyar vezérek után! A gondolat annyira elragadó volt, hogy embert kerestünk, kivel bort hozathatunk. A bort az arany korsóba átöntvén, pogány elődeink módjára lakomázunk. 

(Halis István: Zalai krónika. Nagykanizsa, Zalai nyomda, 1915-1917.  176-177. oldal)

Erről az aranykürtről beszélt Halis

És a két jóbarát áldomást ivott a Nagyszentmiklósi kincs egy (esetleg kettő) darabjából. Nem hiszem, hogy ilyet tényleg tett volna rajtuk kívül bárki az évszázadok, sőt inkább évezred folyamán. Ma pedig nyilván olyan szinten őrzik a kincset, hogy még ötletként sem merülhet fel senkiben. De azt gondolom, hogy Halis története nem kitaláció. Volt ő olyan józan személyiség, kutatta városa történetét is, tisztában volt a történelmi források fontosságával, hogy ilyennel ne vicceljen.
1900 körül még nem lehettek olyan biztonsági intézkedések, mint manapság. Egyébként elbeszélése szerint ajánlólevelet vitt a kurátorhoz, dr. Dedekindhez, aki rendkívül előzékenyen fogadta. Ez a tény is stimmel, mert 1892 és 1911 között egy bizonyos dr. Alexander Dedekind tényleg a Kunshistorisches Museum tudományos munkatársa volt.

Olvastuk, hogy Halis feltételezése szerint a kincsek Und (vagy End) vezér tulajdonai voltak. Próbáltam kicsit utána nézegetni, volt-e valamennyi igaza ebben - de, mint írtam, nem ismerem annyira a téma irodalmát; ehhez szakértő történész kellene, hogy értékelje Halis elméletét, amelyet részletesen az őstörténeti könyvében fejtett ki. Én itt most az érdekesség és anekdota szintjén meséltem el ezt a kis történetet - és akit tudományosan érdekel, utánajárhat :)  Azt még megmutatom, Halis milyen feliratot értelmezett Und vezér jegyének: