A Zöldfa szálló 2.

Folytassuk a Zöldfa szálló patinás épületének történetét. Első alkalommal mint a régi kanizsai társasélet helyszínét mutattam be. 

Ma témánk a Kanizsai Dalárda, amely sok szálon kötődött a Zöldfa szállóhoz.

1862. szeptember 14-én a szálloda egyik helyiségében, melyet a tulajdonos e célra előzékenyen rendelkezésre bocsátott, tartották az előkészítő megbeszélések egyikét, aminek eredményeként 1863-ban megalakult a város első felnőtt énekkara.

Zala-Somogyi Közlöny 1862. szeptember 10.

A későbbiekben ugyanitt tartották választmányi üléseiket is.

Az 1863 és 1885 között fennálló társaság a tényleges éneklőkből, illetve a pártoló és tiszteletbeli tagokból állott. Névsoruk részben olvasható az énekkar fennmaradt bőrkötéses, aranyozott díszítésű, a Kanizsai Dalárda Anyakönyve címet viselő alapító könyvében, amelyet a Thúry György Múzeum őriz.

Első karmestere Goldstein József, az izraelita hitközség kántora volt, aki nem vezethette sokáig az együttest, mert még 1863 decemberében váratlanul elhunyt. Későbbi jeles karnagya Pyllemann Ferenc, aki zongoraművészként is fellépett a Zöldfában. Franz Pyllemann fiatal német muzsikus volt, aki kanizsai lányt vett feleségül, s ennek következtében néhány évig városunkban élt. 1869-ben családjával Bécsbe távozott, ahol 1873-ban váratlanul bekövetkezett haláláig tanárként és zenekritikusként tevékenykedett.

1869-1879 között Jeiteles József vezette a Dalárdát. Utóda az egészen kiváló muzsikus és tanár, Berecz Imre lett, de ő is csak rövid időt töltött a kórus élén: 1880-ban Győrbe hívták, az evangélikusok zenei vezetőjének. Dalárdánknál másodkarnagyként jónéhány évig működött Rózsavölgyi Antal tanító.

A Kanizsai Dalárda eredetileg férfikar volt, de 1871 végétől leánykar is alakult, s a két kórus ettől kezdve vegyeskarként és külön-külön is fellépett. A hölgyeket a zsinagóga kiváló főkántora, Kartschmaroff Leó tanította be.

Zala-Somogyi Közlöny 1872. január 1.

A fenti híradásból láthatjuk, hogy a korabeli sajtó megőrizte a leányok névsorát: köztük volt Erdősy Eugénia (akkor még Biba Eugénia), a később Európa-szerte híres énekesnő.

A Kanizsai Dalárda fennállása során általában tánccal egybekötött estélyeket tartott; az első évtizedben elsősorban itt, a Zöldfában. Így a kórus működése nem csak városunk zenei életének történetében töltött be fontos szerepet, hanem a társas életben is. Itt volt szerepe a pártoló tagságnak, akik éves tagdíjjal járultak hozzá a kórus fenntartásához, mert ők és gyakran családtagjaik is a rendezvényeket ingyenesen látogathatták. Hogy fogalmunk legyen e rendezvények méretéről, említsük meg, hogy például az 1864 szeptemberében megrendezett, szintén tánccal egybekötött estjükön mintegy 400 főnyi közönség vett részt.

Lássuk a korabeli kanizsai hírlapból 1871-es szilveszteri estjük műsorát, amelyet a Zöldfa emeleti, karzatos nagytermében rendeztek meg. Közreműködött a Grünbaum-zenekar, akikről még lesz szó témánk egy későbbi folytatásában.

 

A Dalárda mintegy két évtizedes működés után megszűnt, ám még ugyanabban az évben, 1885-ben megalakult az Irodalmi és Művészeti Kör kórusa. Benne sok régi dalárdista tovább énekelhetett. Ez a kórus aztán egészen 1944-ig létezett.

Legközelebb a Zöldfában zajló színházi élettel fogunk ismerkedni.

Az éneklő ékszerész 2.

A februári kanizsai vonatkozású évforduló-dömpingből lassan kilábalunk, bár egy számomra nagyon kedveset kénytelen voltam kihagyni. De majd csak találok hozzá másik alkalmat. Most viszont folytassunk egy, még a hónap elején elkezdett témát, a dalszerető ékszerész történetét.

Érdemes előtte átfutni az ELSŐ RÉSZT, hogy fel tudjuk venni a fonalat.

Milhofer Ödön életének és családjának áttekintése után nézzük meg, mit is csinált ő Nagykanizsa zenei életében.

Nos, ha úgy nézzük, semmi különöset, hiszen láthattuk, hogy nem volt muzsikus. Nem volt más, csak egy szimpla kórustag a város éppen aktuális felnőtt kórusában, a basszus szólamban. Ám abban nagyon kitartó és lelkes. Úgy érzem, s ezért is foglalkozom vele kiemelten, mert ő és a hozzá hasonló amatőrök tették Kanizsát a 19. században és a 20. század első felében országszerte híres muzsikáló várossá. Nem mintha nem értékelném a városunkban sokat tevékenykedő főfoglalkozású muzsikusokat, sokukról már írtam is a blogban és további portrékat is tervezek. Ám a Milhofer Ödönhöz hasonló műkedvelők nélkül az ő kezük is nagyon meg lett volna kötve. A zeneértő és muzsikálni, énekelni tudó és szerető műkedvelők voltak ott évtizedeken keresztül a dalárdákban, nagyrészt ők alkották a szimfonikus zenekar és más együttesek, állandó vagy alkalmi különböző együttmuzsikáló társaságok tagságának nagy részét. Nem elhanyagolható, hogy a zenei rendezvények, hangversenyek közönségének is ők voltak legstabilabb tagjai. Ezért úgy érzem, ha megpróbálom feltérképezni Nagykanizsa zenei életének történetét, akkor róluk is kell szólni.

Tehát Milhofer Ödön (1845-1929) - aranyműves és ékszerész. tekintélyes és tősgyökeres nagykanizsai férfiú - alapításától kezdve ott volt Nagykanizsa első felnőtt énekkara, a Kanizsai Dalárda tagjai között. Ám nemcsak "sima" tag volt, hanem évente újra és újra bizalmat szavaztak neki a választmányi tagok sorában is, ami egyfajta önkormányzati testülete volt a kórusnak.

A Kanizsai Dalárda 1862-ben alakult, működésüket igazából 1863-tól kezdték meg - ez azt jelenti, hogy Ödön úgy 18 éves korától részt vett városának dalos életében.

Ez a dalárda férfikarként alakult, tevékenységében és műsorában a német/osztrák dalos hagyományokat és gyakorlatot vette át. Felépítésében ez azt jelentette, hogy voltak a dalárdának egyrészt a működő tagjai, a tényleges éneklők, akik közé Ödön is tartozott, és volt egy köréjük szerveződött erős pártoló tagság. Ők bizonyos tagdíjjal támogatták a kórus működését: ebből fedezték a karnagy csekélyke fizetését és vásárolták a kottákat. Cserébe ők és családtagjaik ingyen, vagy nagy kedvezménnyel látogathatták a dalárda rendezvényeit. Ezek a legtöbb esetben nem egyszerű koncertek voltak, hanem "dalestélyek", a zenei rész után vacsorával, tánccal. A Kanizsai Dalárda ilyen módon a város társas életében is fontos szerepet töltött be.

Megkereshetjük, melyikük Milhofer Ödön :)

A kórus természetesen több hullámvölgyet is megért, egyszer-kétszer szinte teljesen újjá kellett szervezni, de azért fennállt 1862 és 1880 között. Ebben a majdnem két évtizedben Milhofer Ödön végig ott volt a tagok között, pedig erre az időre esett családalapítása, három kislányának születése.

Éppen akkor, amikor családja feje felett is elkezdtek gyűlni a fellegek felesége megbetegedésével, majd halálával, a kórusélet szünetelt a városban. 1885-ben aztán megalakult az Irodalom és Művészetpártolók Egylete, melynek égisze alatt próbálkoztak énekkar és zenekar létrehozásával is. Hogy ebben Ödön kórustagként részt vett-e, bizonyítékot nem találtam rá, mert csak az egylet vezetőinek nevét emlegették az újságok, de erős a gyanúm, hogy igen. Ugyanis amikor ez az egylet a kórussal együtt hamvába halt, néhány év szünet után, 1895-ben megalakult az az egyesület, a később Zrínyi Miklósról elnevezett Nagykanizsai Irodalmi és Művészeti Kör, amely aztán egészen 1944-ig vezető szerepet játszott Nagykanizsai kulturális életében. Azon belül is elsősorban a zenei életben, mert legerősebb vonulata szinte végig a kórusélete volt. Ebben a kórusban pedig szintén az elejétől kezdve ott volt Milhofer Ödön, pedig akkor már 50 éves volt. S hogy meddig volt tagja ennek a kórusnak, arról annyit tudok mondani, hogy 1913-ig egészen biztosan. Ez az utolsó bizonyítható időpont, amikor még ott találjuk a dalárdában, 68 évesen, de ez nem jelenti azt, hogy nem járt tovább. A városból 1919 után költözött el, úgyhogy nyugodtan járhatott még pár évig, és amilyen lelkes, kitartó és megbízható ember volt, gyaníthatóan ezt így is tette.

Volt egy érdekes alkalom, amikor a dalárdában is kamatoztatni tudta ékszerész mesterségét. Történült, hogy a kórus egyik fénykorában, a már sokszor emlegetett Böhm Emil karnagysága idején, ami a 20. század legelső éveire esett, Kanizsa városa és dalárdája kapta meg a lehetőséget, hogy megszervezze a Dunántúli Dalosverseny 1906. évi fordulóját. Olvasgatva a helyi sajtót, abban az időben ez a rendezvény egészen elképesztő jelentőségű volt. Díszelnökségét elvállalta gróf Zichy Aladár, a király személye körüli miniszter. Az egyik védnök gróf Battyány Pál, Zala vármegye főispánja volt. Nemcsak a Dalárda, hanem a város vezetősége, élén Vécsey Zsigmond polgármesterrel mindent megtett, hogy a verseny két napja sikeres legyen és a Budapestről és az egész Dunántúlról ide érkező kórusok és azok kapcsolt részei aztán a város jó hírét vigyék magukkal. A Dalárda igyekezett minél több különdíjként adományozható értékes ajándékot "felhajtani", többek között kérést intéztek ez ügyben a vallás- és közoktatásügyi minisztériumhoz is. A miniszter, a nagy tekintélyű gróf Apponyi Albert éppen szabadságon volt, így csak az utolsó pillanatban érkezett meg a minisztérium utalványa 500 koronáról. Böhm Emil karnagy Dalosnaplóm című könyvéből tudhatjuk ezt a kis epizódot. Ő mesélte el, hogy Mihofer bácsi, a legrégibb kanizsai dalos (ékszerész volt), még aznap az éjjeli vonattal felutazott Pestre, s a következő vonattal már haza is jött egy általa kiválasztott remek ezüst serleggel. Ez lett a dalosverseny első díja.

Még ismerünk egy kis epizódot Milhofer bácsi dalos életéből. 1908-ban a Dunántúli Dalosversenyt Székesfehérváron tartották, ahol az első díjat, egy ezüst lírát a Kanizsai Dalárda nyerte el. Az ünnepi alkalomból, még Fehérváron díszoklevelet kapott Böhm Emil karmester mellett a dalárda hét legrégebben éneklő tagja, köztük Milhofer Ödön. A kitüntetett kórustagok közé tartozott egy bizonyos Irmler József, civilben fehérneműkereskedő, akinek az üzlete egyébként éppen szomszédos volt Milhofer Ödön ékszerboltjával. Lehet, hogy barátság is összefűzte őket, ha már több évtizeden át dalos-társak és üzlet-szomszédok voltak...

Itt jegyzem meg, hogy ifjú éveiben Milhofer Ödön még egy egyletet látogatott szorgalmasan, és ez a Kanizsai Torna Egylet volt. Ebben is általában a vezetőségi tagok között szerepel a neve - nyilván ottani részvételét is komolyan vette, s ezek szerint sportos férfiú is volt. Ezek csak apró információmorzsák, de egy kicsit azért színezik azt a halvány portrét, amit ennyi év távlatából meg lehet egyáltalán róla  rajzolni...