A Blumenschein-palota és a frankfurti nagybácsi

A nagykanizsai Blumenschein palotáról és zongorista úrnőjéről írt posztom a kataliszt-blog egyik legnépszerűbb bejegyzése lett. Blumenschein Vilmosné születésének 150. évfordulójára írtam, de halála dátuma kapcsán, sőt, időnként "csak úgy" is szoktam ajánlani a facebook-on. A legutóbbi ilyen ajánlás egymagában is rekord látogatottságot hozott. Ekkor jutott eszembe, hogy akartam én még valami nagyon érdekeset mesélni erről a házról, amit csak a poszt megírása után tudtam meg, és ezt most meg is teszem.
Előtte egy csokor fénykép: az első három saját felvételem, az utolsó forrása a már többször említett Hol-mi - nagykanizsai házak és lakói. Ott további felvételeket is lehet látni erről a csodás kályháról, ami azért egymagában is mutatja az építtetők életmódjának minőségét...

Mint Tarnóczky Attila megírta a Hol-mi oldalán, a városi palotát 1897-ben építtette Kohn Emil és testvére, Blumenschein Vilmosné Kohn Hedvig. Családi vonatkozásaikról annyit tudtam, hogy a testvérpár apja, Kohn Henrik magán-zongoratanár volt Kanizsán; a vő, Blumenschein Vilmos pedig Zalaszentbalázsról származó jómódú gabonakereskedő. Amikor a ház megépült, Hedvig már majdnem egy évtizede férjes asszony volt - és mégsem férje neve szerepel építtetőként, hanem az övé és fivéréé. Ebből azt lehet gondolni, hogy a ház nyilván nagyrészt a Kohn család pénzéből épülhetett fel - a férj persze beszállhatott, de nem ő volt a "főnök" (emiatt voltaképpen nem is Blumenschein-, hanem Kohn-palotának kellene hívni). Sok fejtörést okozott számomra, hogy egy magán-zongoratanár - igaz, már felnőtt - gyermekei hogyan lehettek ennyire vagyonosak? Hiszen ez a ház tömegre, nagyságra is az egyik legnagyobb ház Kanizsán, a belváros frekventált helyén. Tudjuk, hogy például a gelsei Gutmann családnak is igazán volt mit tejbe aprítani, volt is egy szép városi palotájuk, de nem ekkora épület, mint ez - és még több ilyesmi példát lehetne hozni. Hogy a Kohn-testvérek vajon miből finanszírozták az építkezést, ezzel a kérdéssel még nem találkoztam, hogy várostörténeti munka foglalkozott volna, magától értetődőnek tekintették a tényt. Én bizony tűnődtem rajta többször is. Néhány hónapja, amikor már sokadszor futottam végig a régi kanizsai újságokat, különös figyelmet fordítva az 1900 előtt megjelent évfolyamokra, és már magától ráállt a szemem bizonyos nevekre, szavakra, egyszer csak belefutottam egy hírbe, ami mindent megmagyarázott.

Igen, a Kohn testvérek valóban finanszírozhatták egy ekkora ház építését, ugyanis örököltek. Hogy pontosan mennyit, nem derült ki, de hatalmas summa lehetett, amiből ekkora házat tudtak építeni...

1896. július elején Frankfurtban meghalt egy Albert Gansl nevű úriember. Nem volt családja, így - mint nemcsak a kanizsai sajtó, hanem például a Pesti Hírlap is megírta - nagykanizsai rokonok örökölték hatalmas vagyonát. Albert Kohn Emil és Hedvig nagybátyja volt, anyjuk, Kohn Henrikné Gansl Regina testvére. Regina asszony ekkor már nem élt, mint ahogy nem élt férje, a derék kanizsai zongoratanár sem - alig néhány éve, 1889-ben, illetve 1891-ben hunytak el, így gyermekeik örököltek. Korabeli források szerint viszont Kanizsán ekkor még élt az örökhagyónak egy Adolf nevű testvére, aki kárpitos volt, illetve a rokonságba tartozott Alfréd, szintén unokaöccs, Hedvig és Emil testvére, aki zongorista volt Bécsben; gyaníthatóan nekik is jutott az örökségből :) Tarnóczky Attila a Hol-mi-ben még egy ingatlan kapcsán említi Kohn Emilt: a 19. század utolsó éveiben ő építtette a Szent Imre utca 7. szám alatt ma is álló házat - az új infó fényében valószínűsíthetjük, hogy abban is  a nagybácsi pénze van.

Nagykanizsa, Szent Imre utca 7. Forrás: Hol-mi

És vajon ki volt, mit csinált Gansl Albert, hogy nagy vagyon maradt utána? Hát ez is igazi szenzáció: az akkori szóhasználat szerint halálakor "prokurátora" (azaz "helytartója", első számú adminisztratív vezetője) volt a frankfurti Rothschild-bankháznak, de előtte is hosszú ideig az ő szolgálatukban állt. Ifjú éveiben San Francisco-ban képviselte a bank ügyeit, majd 1882-ben Nathaniel Rothschild őt küldte Dél-Afrikába, Kimberley-be, a gyémántbánya körüli üzleti ügyek elindítására... Aztán hazatért (valószínűleg helyezték) Európába, Amszterdamba, majd - a Pesti Hírlap információja szerint - 1889-ben Willy Rothschild Frankfurtba hívta, ahol mint "prokurista" a cég teljes bizalmát élvezte. De olvassuk el a teljes cikkecskét a Pesti Hírlap 1896. július 11-i számából:

"Albert bácsi" pályafutásáról több külföldön kiadott könyvben és más forrásban is lehet olvasni, igaz, nem túl sokat, de a lényeg az, hogy az interneten előhívható infók alátámasztják azt, amit a magyar sajtó írt életének fő állomásairól. Ilyen információk vannak például John Cooper: The unexpected story of Nathaniel Rotschild című könyvében (London, Bloomsbury, 2015), vagy Niall Ferguson: The house of Rothschild 2. kötetében (Penguin Books, 1998). Albert üzleti ügyekben írt leveleire pedig utal a Rothschild-archívum.

Hát ilyen nagybátyja volt Kohn Hedvignek :)

A netről még az az információ is előjött, hogy Albert bácsi a frankfurti régi zsidó temetőben nyugszik. Némi dollár befizetése mellett hozzájuthattam volna halotti anyakönyvi kivonatához... De a Zalai Közlönynek is elhisszük a történetet és a rokonságot :) Lapozzuk fel az 1896. július 12-i számot:

Mint a korábbi posztban megírtam, a Blumenschein-palotában kellemes élet folyt jó két évtizeden át: mindennapos volt a zeneszó: Blumenscheinné Kohn Hedvig zongorista tudása nagyjából megfelelt egy profi zongoraművész tudásának. Rendszeresen fellépett jótékonysági koncerteken, többször kísérte magyar, sőt nemzetközi ismert énekes vagy hangszeres szólista kanizsai koncertjeit. Ilyen alkalmakkor többnyire ők látták vendégül az illető művészt, és itt próbáltak a koncertre, vagy csak a zene öröméért muzsikáltak.
Közben felnőtt a Blumenschein-házaspár három gyermeke (Henrik, Klári és Rezső - érdekes módon szüleik még gyerekkorukban az ő vezetéknevüket Bodó-ra magyarosították, míg maguknak megtartották a Blumenschein-t), akik közül a kislány, Klári az  énekművészet terén tette ugyanazt, mint édesanyja: Budapesten ügyvédfeleségként is adott rendszeresen koncerteket - sőt, alkalmanként lánykora városában, Kanizsán is, olyankor édesanyja zongorakíséretével.
A család és a palota aranykorának a nagy gazdasági válság körül lett vége: 1932-ben a házaspár kénytelen volt eladni gyönyörű házukat és Klári leányukhoz költöztek Óbudára. De gyökereiktől elszakadva nem bírták sokáig - ezt is megírtam az első posztban, ahol idéztem a Zalai Közlöny nekrológját is, és összefoglaltam röviden az épület Blumenscheinék utáni történetét.

Ma befejezésül "Blumi néni" gyászjelentését mutatom meg, amit nemrég találtam a Pesti Napló 1933. június 8-i számában:

Talán egyszer sikerül kikutatni, hogy megvan-e még a sírja... 

150 éve született a Blumenschein-palota úrnője

Nagykanizsa egyik legimpozánsabb épülete a Blumenschein-palota.

Nagykanizsa, Sugár út 12.

Ez volt az otthona a 20. század első három évtizedében Blumenschein Vilmosné Kohn Hedvignek, aki tulajdonképpen koncertképes zongoraművésze volt Nagykanizsának. A "tulajdonképpen" azt jelenti, hogy gazdag úriasszonyként műkedvelőnek számított, ám muzsikált olyan szinten, mint a hivatásos zongoristák.

Ha elmegyünk az igazán frekventált és forgalmas helyen álló palota előtt, áldozzunk egy gondolattal úrnőjének, aki 150 éve, 1864. január 7-én született Nagy-Kanizsán.

Ezt a dátumot a zalaegerszegi Megyei Levéltárban őrzött izraelita felekezeti anyakönyv őrizte meg a késői utókor számára - szerencsére. Sajnos, sok alapvető információ hiányzik személyéről, ám amit sikerült előásni, azt most megpróbálom összefoglalni, mert, mint kiderül a későbbiekben, igazán megérdemli...

Tehát 1864. január 7-én világra jött a kis Hedvig. Édesapja Kohn Henrik, az 1821 körül született, Trencsénből Kanizsára került zongoratanár, az akkori Kanizsa ismert magán-zenetanára. Édesanyja neve nagyon nehezen olvasható a hivatalos iratokban: Jausel vagy Gauschel Regina (de az is lehet, hogy a név közepén nem "u", hanem "n" van).

Nem tudjuk, hogy Hedviget csak az édesapja tanította-e zongorázni, vagy esetleg Bécsben is továbbképezte magát. Mindenesetre a végeredmény az lett, amit már írtam: Hedvig profi muzsikusként is helytállt volna. Egyébként volt egy Alfréd nevű testvére, aki Bécsben élt; ő is remekül zongorázott, amit onnét tudhatunk, hogy egy kanizsai látogatása során egy alkalommal játszott nyilvánosan és azt megírta a helyi újság. Úgyhogy a Kohn család gyermekei mindenképpen "von Haus aus" hozták a muzsikát és esetleg valahol még "ráfejeltek".

Hedvig neve 1878. szeptember 29-én, nem egészen 15 éves korában tűnt fel először Kanizsa egyik hírlapjában, a Zalai Közlönyben. A hír a Kanizsai Dalárda következő koncertjét hirdette (Kanizsa első felnőtt énekkarának akkoriban Hedvig apja volt az egyik karnagya), s ezen a koncerten a fiatal lány egy Alfredo Jaell nevű szerző akkoriban népszerű átiratát játszotta Bellini: Norma című operájából. Nagy valószínűséggel pontosan ezt:

Hedvignek kellemes hangja is lehetett és énekelni is tanulhatott, mert ekkoriban, az 1880-as évek elején többször énekelt szólókat.

Férjhezmenetele után inkább már csak zongoristaként lépett pódiumra - ebben a minőségében viszont kifejezetten gyakran és változatos alkalmakkor: egyszerű kaszinói teadélutántól komoly hangversenyig. Így nagyon sokat emlegette a helyi sajtó - ennek ellenére, érdekes módon sehol nem találtam még csak utalást sem arra, hogy kinél, hol tanult, hogy fejlődött igazi zongoraművésszé, mindig csak az éppen aktuális fellépéséről írtak a tudósítók és nem gondoltak az utókorra... Mert ha végigfutunk  ezen alkalmak listáján, az általa előadott műveken s a koncertekről szóló, többször tényleg hozzáértő által írt recenziókon, akkor valóban el kell hinnünk, hogy Hedvig igazi művésszé fejlődött. Ezt a tényt bizonyítják azok az alkalmak is, amikor Kanizsára érkezett híres hangszeres vagy énekes előadóművészeket ő kísért zongorán.

Helyhiány miatt csak egyetlen cikkből idézek. A következő mondatot a kanizsai Gürtler István írta aki maga is nagyon muzikális volt; később jeles hírlapíró lett a fővárosban, így ítéletében megbízhatunk:

Külön kell szólnunk Blumenschein Vilmosné zongorakíséretéről, melynél méltóbbat és tökéletesebbet a fiatal művész játékához nem tudunk képzelni.

[A fiatal művész az akkor 16 éves Szigeti József volt, akiről még szólok.]

Számtalan ilyen mondatot lehet találni a kanizsai sajtóban, legyen a partner zeneakadémiai tanár gordonkaművész, a berlini opera tenoristája - vagy a saját lánya. Olyan is volt, hogy vészhelyzet állt elő és hirtelen kellett beugrania, azt is remekül megcsinálta.

Hedvig egyébként huszonhárom éves korában,  1887-ben ment férjhez a zalaszentbalázsi származású Blumenschein Vilmos gazdag gabonakereskedőhöz. Két gyermekéről szólnak a források: leánya, Klára 1889 tavaszán, fia, Rezső 1892 augusztusában született. Közülük Klára volt az, aki követte édesanyját a zene szeretetében. Klára nagyjából hasonló életutat járt be, mint édesanyja: egy fővárosi ügyvédhez ment feleségül, és szintén műkedvelőként, ám még Budapesten is számon tartották, mint koncert-énekesnőt; Kanizsára is többször hazajött koncertet adni - természetesen édesanyja zongorakíséretével. Neve a helyi sajtóban mint Orováné Bodó Klára fordul elő. Érdekes módon, szülei egészen korán magyarosíttatták gyermekeik nevét, a sajátjukat viszont megtartották Blumenscheinnek. Ezért jó darabig nem is tudtam, hogy az elég sokszor olvasott Bodó Klára név az ő lányukat jelenti...

1897 körül épült fel a már megmutatott palota, amelyet egyébként a források szerint inkább Kohn-palotának kellene hívni, mert Hedvig és Emil nevű fivére építtették. Ettől kezdve élénk és színvonalas zenei élet töltötte be. A ház úrnője nemcsak különböző hangversenyeken, nyilvánosan lépett fel gyakran a kaszinóban vagy a Polgári Egyletben, hanem otthona a házimuzsikálás fontos kanizsai színhelye lett. Úgy tűnik, férje nem gátolta zenei ambícióit, sőt, nyilván támogatta, mert a házaspár sokszor látta vendégül a Kanizsára látogató muzsikusokat, velük is, vagy csak maguk között, illetve kanizsai barátaikkal zártkörű hangversenyeket, házimuzsikálásokat tartottak.

Blumi néni nyomában

Nemrég járhattam a palota falai között, különleges élmény volt... Csak azt az emeleti fertályt nem láthattam, amelyet kívülről az erkélyek díszítenek, pedig valahol ott lehetett a zeneszalon.Talán egyszer azt is megláthatom...

A Blumenschein-palota legszebb órái közé tartozhattak azok az alkalmak, amikor a ház vendége a már említett Szigeti József volt, minden idők egyik legnagyobb hegedűművésze. Szigeti többször is járt Kanizsán, az első néhány alkalommal még csodagyermek-korában, amikor édesapjával együtt itt, Blumenscheinéknél lakott és hangversenyein Hedvig kísérte zongorán. Egyik látogatása után nem sokkal Londonba ment vendégszerepelni, és erre készülve a ház úrnője néhány angol nyelvleckét adott neki, amit az ekkor nem egészen 13 éves csodagyerek kedves levélben köszönt meg az "Édes Hedvig néni"-nek...

Három évtizednyi "művészélet" után áldozott le a Blumenschein-palota zenei csillaga. 1932-ben a házaspár eladta az épületet és elköltöztek. E történet mögött egyrészt az állhatott, hogy talán egészségük (vagy valamelyikük egészsége) hanyatlott, de minden bizonnyal része volt benne annak is, hogy a vagyonuk megcsappant. Mint később a Zalai Közlöny írta, ők sosem gondoltak magukra, viszont sokat jótékonykodtak; úgy látszik, a férj sem lehetett ügyes kereskedő, vagy a világválság tett rosszat az üzletnek... Mindenesetre 1932-ben az akkor már hatvanas éveinek végén járó, s a városban kedvesen csak "Blumi néni"-nek szólított Blumenschein Vilmosné és férje összecsomagoltak és leányukhoz, Klárához költöztek Óbudára. Innét már nem sokáig váratott magára a vég. Először a férj hunyt el, alig három hónappal Nagykanizsáról való kiszakadásuk után. Hamarosan, 1933. június 4-én Blumi néni is követte. A Zalai Közlönyben a házaspárt jól ismerő Villányi Henrik írt róla nekrológot - búcsúzzunk ezzel az írással a régi Kanizsa egyik jelentős hölgyétől:

Zalai Közlöny 1933. június 8.

Az épület további története szinte a magyar történelem tükre: a békeidőkben egy orvos tulajdona volt, majd az 1950-es években az Államvédelmi Hatóság székhelyeként félelmetes hírnevet szerzett. Aztán 1956. november 1. és 4. között itt működött a nemzetőrség. Ma újra nyugalmas lakóház; méreteihez és a lehetőségekhez képest egészen jó állapotban van - sőt, kifejezetten dicséretesnek mondható, ahogyan lakói igyekeznek megóvni és karbantartani. Jó lenne, ha minél többen megismernék történetét s vele Nagykanizsa zenetörténetének egyik kis darabját is.

Szigeti József Nagykanizsán

Szigeti József (1892–1973) világhírű hegedűművész és zenepedagógus csodagyermekként indult és abban az időben többször megfordult Nagykanizsán, de járt nálunk később, hírneve teljében is. Mondhatni, városunk zenei életének történetében egy egész fejezetet alkotnak az ő megjelenései, amelyek a helyi sajtóból remekül nyomon követhetők.

Élt Nagykanizsán egy gabonakereskedő család, Blumenscheinék. Palotájuk ma is ott áll a Sugár út és a Rozgonyi utca sarkán. Úrnőjének, Blumenschein Vilmosné Kohn Hedvignek apja magán-zenetanár volt. Hedvig is remek zongorista lett; bár nem főfoglalkozású, mert a gazdag úriasszonyok életét élte, de tudását tekintve lehetett volna koncertező művész is – ez egyértelműen kiderül a kanizsai újságokból. Gyakran lépett fel elsősorban jótékony célú koncerteken és többször előfordult, hogy Nagykanizsára látogató profi énekesnek vagy hangszeres művésznek ő volt a zongorakísérője.

Nagykanizsa, Sugár út 12. A Blumenschein-palota

Nos, 1905-ben Szigeti József az ő, illetve Böhm Emil, az Irodalmi és Művészeti Kör kórusának akkori karnagya révén került Nagykanizsára. Nagy izgalommal böngésztem végig a hegedűművész emlékiratait, amely Beszélő húrok címmel még 1965-ben jelent meg, de abban sajnos nem említi ezt a kapcsolatot. Így a kanizsai sajtóra hagyatkozom ismét.

Az akkor 12 éves kisfiút, aki édesapjával érkezett városunkba. Blumenscheinék szállásolták el és  látták vendégül az előbb megmutatott házukban. Többrendbeli házimuzsikálásra is sor került ott azokban a napokban és a későbbiek során is. Részben, nyilván próbálni kellett a koncertekre, mert "Józsika" zongorakísérője Blumenscheinné volt. Koncert után viszont estélyt adtak a házigazdák, és ott is illett játszani a csodagyermeknek. De, mint Böhm Emil karnagy mesélte visszaemlékezéseiben, "csak úgy", a zene öröméért is muzsikáltak...

Ez volt az első híradás a Zala 1905. február 25-i számában:

Szigeti Jóska, ki ma szombaton este fog hangversenyezni a Kereskedő Ifjak Egyletének az estélyén, ma délben érkezett meg atyja kíséretében. A kis Jóska megnyerő megjelenésű, komoly fiú, arcáról lesugárzik a zsenialitás. Mindenesetre érdekes vendége Kanizsának a csodagyermek, kinek művészete még akkor is bámulatos, ha maga nem 11 éves, de háromszor annyi lenne is.

Annyi megjegyzést fűzök ehhez csak a pontosság kedvéért, hogy a kis művész ekkor 12 éves múlt. A Kereskedelmi Kaszinóban (ma Ady utca 7.) lépett pódiumra. Koncertjét rendkívüli érdeklődés előzte meg, a Zala szerint "tömegőrület" volt...

A Casino díszterme az estély alkalmából zsúfolásig megtelt. Midőn Szigeti Józsika megjelent az emelvényen, a közönség bátorító tapsokkal fogadta. A fiúcskának azonban nem volt szüksége a bátorításra; olyan nyugodtsággal tekintett körül, mint egy hadvezér, a ki tudja, hogy a győzelem elmaradhatatlan. És nem is maradt el. Szigeti Józsikának meghódolt az egész közönség. Mindenkit bámulatba ejtett Szigeti Józsika csodálatos művészete, melyet oly fényessé csiszolt a növendék mestere: Hubay zenetanár. Nagyrészt az ő érdeme lesz, ha maholnap országvilág Szigeti Józsikáról, mint a jelenkor egyik legzseniálisabb hegedűművészéről fog beszélni. Szigeti a következő darabokat adta elő: Wieniawsky: Hegedűverseny I. szám; Saint-Saens: Rondo capriccioso; Bach: Prelúdium; Hubay: Csárdajelenetek.[...]

Felesleges tán mondanunk, hogy minden egyes zeneszámot a közönség orkánszerű tapsviharral kísérte. Elismeréssel kell adóznunk Blumenschein Vilmosné úrnőnek is, ki Szigetit zongorán kísérte felülmúlhatatlan ügyességgel. – Bonyhádi Antónia kisasszony operarészleteket és több különféle hangverseny-darabot énekelt Pollák Miksa úr zongorakíséretével. [...] Az egész estély műsorát Szigeti és Bonyhádi töltötték be, tehát óriási nagy munkát végeztek és mégsem rajtuk látszott meg a kimerülés, hanem a közönségen, mely teljesen kimerült attól a sok tapstól és éljenzéstől, melylyel e kiváló szereplő művészi produkcióit kísérte. Hogy mily könnyedén veszi Szigeti Józsika általunk méltán csodált játékát, tán mi sem illusztrálja jobban, mint az a kijelentése, melyet hazamenetele előtt tett: „Most következik a dolog legnehezebb része: búcsúzni az ismerősöktől.” Csakhamar túlesett ezen a nehézségen is, mert a búcsú nem volt végleges. Közönségünk itt marasztalta Józsikát még két napig.

A hangversenyt tánc követte. Az összes jelenvoltak – úgy a táncolók, mint a nemtáncolók – egy igazán élvezetdús est emlékével távoztak.

(Zala, 1905. március 2.)

Röviden azért emlékezzünk meg a két másik fellépőről is: Bonyhádi Antónia néhány évig magán zenetanárként működött Kanizsán; egyébként Fejtő Ferenc nagynénje, szintén profi muzsikus (leendő) édesanyjának testvére volt, akiről később Fejtő "Tóni néni"-ként emlékezett meg Budapesttől Párizsig című önéletrajzi könyvében. Az őt kísérő Pollák Miksa (későbbi nevén Pásztor Miksa) pedig a kanizsai  zsinagógának félévszázadon át orgonistája, Pásztor Irma zongoraművész és tanár édesapja.

De térjünk vissza a 12 éves Szigeti Józsefhez és olvassunk bele a Zalai Közlönybe is (1905. márc. 4.):

Nehézségek őreá nézve nem léteznek. Duplafogások, üveghangok, szédítő gyors variációk oly könynyűséggel pattannak ki húrjából, mintha az ilyen mesterséget tanulni sem kellene. Hogy az ő ifjú lelkéhez közelálló zenedarabokat mély érzéssel is tud játszani és nemcsak tökéletes technikával, azt megmutatta a "Moszkvai esték" c. zenedarab előadásával. Óriási hatást ért el mesterének, Hubay Jenőnek Csárdajeleneteivel. Ezek a dallamok a közönségnek jó ismerősei, a szédítő technikát és a szép előadást annál jobban tudja megbírálni, mennél jobban ismeri az előadott darabot. A fiatal művészt Blumenschein Vilmosné kísérte zongorán és ezt oly zenei intelligenciával és annyira kedvére tette a kis művésznek, hogy minden szám után nyílt színen kezet csókolt neki. Nem kell említenünk, hogy Szigeti Józsit a közönség tüntető tapsokban részesítette.

A kis Szigeti másnap a Polgári Egyletben is fellépett (ma Sugár út 3.). Ennek a kaszinóénál nagyobb terme is zsúfolásig megtelt, pedig a kisfiú nem önálló koncertet adott, hanem közreműködött az Irodalmi és Művészeti Kör szokásos havonkénti felolvasó-délutánján egy mintegy félórás muzsikálással, szintén Blumenschein Vilmosné zongorakíséretével.

Azokban a napokban a csodagyermek jelenléte szinte minden mást "felülírt" Kanizsán, csak róla beszélt az egész város. Fellépései után Józsikát mindenki látni akarta, mindenkinek az volt a legfőbb vágya, hogy beszélhessen vele. A hölgyeké, hogy megcsókolhassák. Józsika pedig felelt minden kérdésre kedvesen, okosan, a nők csókjait pedig illedelmes kézcsókkal viszonozta.

S aki már 12 évesen ilyen felbolydulást idézett elő Kanizsán, azért kisfiú maradt. Szintén a Zala írta:

Másnap délelőtt négy-öt fiú társaságában karikázni látták Józsikát. A per-tu barátság már javában állott közöttük. A nap gyengéden sütött és Józsi kipirult arccal verte a karikát. [...] Józsi mosolygott és gyermek volt, mint rövid ismeretség után kebelbarátai: a Petik, Palik és Gyurik.

Fél év múlva, 1905 novemberében a kis művész ismét városunkba jött, akkor mestere, Hubay Jenő Carmen-fantáziájával kápráztatta el a közönséget.

1908-ban aztán képet kaphattak a kanizsaiak, hogy 16 éves korára milyen fokra fejlődött. Szigeti ekkor is a Kaszinóban játszott és ismét Blumenschein Vilmosnéval.

1922-ben már mint a genfi zeneakadémia tanára jött el újra. Koncertje elé a kanizsaiak akkora lelkesedéssel néztek, hogy nagyobb teremben kellett volna megtartani, mint a kaszinóé. A jelenlévők ekkor hallhatták tőle Bach Chaconne-ját is. Csak zárójelben: jó hete lehetett a kanizsai zenekedvelőknek, mert egy nappal korábban Dohnányi Ernő adott szólóestet a Polgári Egyletben...

Utoljára 1937. április 11-én, 45 éves korában játszott Szigeti József Kanizsán. Hangversenye része volt a helyi Kereskedelmi Kaszinó alapítása 100. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi eseményeknek. A Kaszinó vezetősége meghívta, visszaemlékezve három évtizeddel korábbi koncertjeire, s a világhírű művész úgy tűnik, tartotta akkora becsben Kanizsát, hogy szívesen el is jött. Zongorán leendő veje, Nikita Magaloff kísérte. Műsorán már Ravel, Sztravinszkij és Bartók művei is szerepeltek.

A koncertről Kádár Mihály, az akkor még fiatal Városi Zeneiskola szintén fiatal tanára írt recenziót a Zalai Közlöny április 14-i számába. Érdemes beleolvasnunk, mert fontos dolgokat mond el benne:

Műsorának két része két világ: Corelli, Bach, Beethoven után a mai szerzők színe-java: Bartók, Sztravinszkij, Ravel annyira ellentétek, hogy csak egy ilyen igazán nagy egyéniség tudja érzékeltetni az összefüggést közöttük, csak az ő szuggesztív erejű előadása képes egy estén megéreztetni (az örök emberinek, az időkön és korokon túl is aktuális megnyilatkozásoknak felismertetésére), hogy csak a kifejezési eszközök és a technika változik és fejlődik, a kifejeznivaló: az örök, emberi, mindig aktuális.

Szigeti hitet tesz amellett, hogy a zenetörténet nem állott meg a XIX. század végén, hogy ma is írnak zenét s ez a zene jó.

Ellentétben a legtöbb világjáró virtuózzal, keresett és talált is olyan előadási stílust, hogy Sztravinszkij féktelen, szilaj, parasztian barbár optimizmusú táncát és Bartók látszólag primitív népdalfeldolgozását olyan dobogó-képessé tette, mint a sok évszázados keresztény kultúrán nevelkedett Corellit, vagy Bachot. Szigeti virtuóz. Eljutott a hegedűtechnika olyan magasságaiba, hogy technikai problémái nem is lehetnek. De akik ott voltak a hangversenyén, láthatták azt az alázatos áhitatot, azt a hihetetlen felelősségérzetet, ahogy egy-egy műhöz közeledett, ahogy hozzáfogott a játékhoz, ahogy minden hangot, minden zenei gondolatot megfontolt és újraalkotott: ez egy érett, nagy művésznek alaposan átgondolt és a pillanat ihletében megszületett kinyilatkoztatása. Akik ott voltak, azoknak érezniük kellett, hogy ahogy egy-egy beethoveni díszítésnek egész új értelmet adott: az sokkal több, mint hegedülés, mint virtuozitás.

Így Szigeti kanizsai koncertjei egyúttal illusztrálják a magyar zenei életben végbement minőségi fejlődést, az 1905-ben még megrekedt ízlésvilág kitágulását, ami azért akkor már kezdett eljutni a mi kis városunkba is.
Lábjegyzet: Ennek ellenére szerintem Szigeti elég nagy kockázatot vállalt Sztravinszkij és Bartók műsorra tűzésével. Ha végignéznénk a Nagykanizsán mondjuk az 1920-as évektől koncertező nemzetközi rangú művészeket (elég sok volt!), az azért látszana, hogy ők többnyire biztosra mentek és erre a területre nem nagyon merészkedtek.

Előző számában a lap beszámolt arról a kedves epizódról, amely komolyan meghatotta a művészt: a koncert szünetében átadtak neki egy fényképet, amely őt ábrázolta rövidnadrágban, abból az időből, amikor még mint "Szigeti Józsika" először játszott Nagykanizsán...

Végül hallgassuk meg hangfelvételről a 16 éves Szigeti József játékát: