Placido Domingo Magyarországon 5. Radames

A résztvevők és a kritikusok után én is szeretném megfogalmazni, hogyan emlékszem arra az 1987-es Aidára. Természetesen csak a televízióban láttam - de már ez is nagy öröm volt, hogy felvette és ugyan nem élőben, de nagyon hamar, talán egy-két nappal az előadás után már sugározta is a magyar televízió.

Előadás után (Forrás: Operavilág)

Én magam akkor összesen egyszer láttam, mert ez még azokban a "barbár" időkben történt, amikor nem volt videóm... De rendkívüli módon megragadt bennem az élmény. Aztán húsz év is eltelt, lett közben videó, lett internet, sőt YouTube, és egyszer, határtalan örömömre ott felfedeztem ezt a régi előadást. Annak személyében, aki feltette és így megosztotta a világ Domingo-rajongóival, egy kedves barátnőt is nyertem. Igaz, messze lakunk egymástól és ritkán találkozunk, de voltunk már egyszerre kedvencünket nézni a bécsi operában és remélem, leszünk még :)

Így azóta tudtam kontrollálni az akkori egyszeri emléket és meg kellett állapítanom, hogy bizony - nyilván az élmény erejétől - de nagyon frissen megmaradt bennem ez az előadás. Nemcsak Domingo, hanem Tokody Ilona is, együtt a kettejük alakítása, éneke. Akkor már elég jól ismertem magát az operát és Domingo és Tokody figurája, összjátéka egészen revelációszerűen hatott rám: úgy éreztem, sokkal mélyebben át kell gondolni a darabot, annyi új színt mutattak meg mindketten szerepükben és a két figura egymás közti kapcsolatában.

Nekem a legnagyobb élmény a Nílus-parti jelenet pillanata volt, amikor Radames rádöbben véletlen hazaárulására, s arra, hogy Aida apja, aki ezt kihallgatta, nem más, mint az ellenség királya. Ez egy határtalanul összetett pillanat a darabban, hiszen a nyilvánvaló tényeken kívül Radames számára azt is jelentheti, hogy Aida csak megjátszotta iránta érzett szerelmét, hogy ezt a létfontosságú hadititkot kicsalja tőle. Ez mind benne van Domingo, a színész reagálásában, hangjában, mozdulataiban, egész lényében, s vele a rettenetes ijedtség, szinte vérfagyasztó rémület. Azóta sem láttam Radamest, aki így tudta volna megélni, átélni, "lereagálni" ezt a szituációt.

Mindehhez csodálatos rávezető volt Tokody Ilona Aidája. Az apjával való drámai összecsapás után, amikor tényleg nincs más választása, ha meg akarja menteni hazáját, mint kicsalni Radamestől a hadititkot, a nagy Nílus-parti szerelmi kettősben minden női varázserejét beveti. A néző maga is áldozatául esik ennek, mert vannak pillanatok, amikor nem tudja eldönteni, mennyi Tokody/Aida szavaiban és gesztusaiban a szerelem és mennyi a hazája érdekében bevetett női manipuláció. Mindkét szereplő feloldhatatlan kettős szorításban él a hazaszeretetük és egymás iránti szerelmük között, mivel ez a két "haza" most éppen élethalálharcot folytat egymással, így azt hiszem, Aidában mindkét tényező jelen van elválaszthatatlanul. Ezt jelenítette meg ellenállhatatlan erővel Tokody Ilona.
A jelenetet már az egyik korábbi posztban megmutattam, INNÉT lehet megnyitni, leszánkázva a poszt végére.

Radames hazaárulásra való rádöbbenésétől kezdve aztán az egész előadás az addigiakon túl még valami olyan plusz drámaiságot kapott, amit korábban el sem tudtam volna képzelni. Ettől szikrázott úgy a Radames-Amneris kettős (benne a pillanattal, amikor Radames megtudja, hogy Aida él és szabad - amiben Domingo jeles partnere volt Obrazcova) és ettől lett leírhatatlanul csodálatos a sziklasír-jelenet. Csodálkozom, hogy a kritikusok, legalábbis azokban az írásokban, amikre sikerült rátalálnom, ezt a pillanatot nem említették meg beszámolóikban.

Kedvenc videomegosztó portálunkról, "andreaolga" jóvoltából ezt a jelenetet is megnézhetjük, s én ezzel befejezem Plácido Domingo 1987-es budapesti Radamesének áttekintését. Természetesen érdemes az egész előadást végignézni. 17 részre van felbontva a YT-on, így egy-egy konkrét részletet is könnyen megtalálhatunk.

Itt van a Nílus-parti jelenetnek ez a drámai része, amiről beszéltem, 2' 30' körül a rádöbbenés pillanataival:

és itt a zárójelenet:

Placido Domingo Magyarországon 4. Radames

A múltkori kis kitérő után folytassunk Placido Domingo 1987 áprilisában Budapesten énekelt Radamesének témáját.

Az előadás egyik szép pillanata - talán a Nílus-parton?

Az előadás legérdekesebb pontja kétségtelenül a Celeste Aida volt, Radames románca, amelyet majdnem a mű legelején kell minden tenornak elénekelnie. És ez bizony nagyon kényes dolog még a legnagyobb énekesek számára is, hiszen, bár nyilván jócskán beénekelnek előtte, de mégsincs úgy bemelegedve a hang, a "voce", mint mondjuk az előadás közepén.

Nos, Domingo a románcot záró magas "b"-t falzettben énekelte. A későbbi viták során többen azzal érveltek Domingo szokatlan megoldása mellett, hogy Verdi itt pianót ír elő az énekesnek, csak a későbbi előadói gyakorlat változtatta ezt meg, hogy a tenorok dicsekedhessenek képességeikkel - és most Domingo az eredeti változathoz, Verdi szelleméhez tért vissza.

Érdekes beleolvasnunk olyan művészek visszaemlékezéseibe, akik részesei voltak ennek az előadásnak, hogy vajon mi és hogyan történt akkor este?

De előtte abban a szerencsében lehet részünk, hogy mi is szem- és fültanúi lehetünk ennek az öt percnek:

Az előadásban Tokody Ilona énekelte Aidát. 2008-ban a Kairosz

Kiadónál jelent meg egy kicsike interjúkötete. Először ebből idézek:

Amikor Pesten Aidát énekeltünk, Domingo bejött az öltözőmbe: "Ilona, imádkozz értem, hogy sikerüljön elénekelnem a Celeste Aidát." Verdi eléggé rossz helyre tette Radames románcát az első felvonásban - beénekelt, meleg torok kellene hozzá -, és Placido nagyon meg volt ijedve, mert tíz éve nem énekelte a szerepet. Rettentő hálás volt a budapesti közönségnek, amiért szeretettel fogadták annak ellenére, hogy a B-t falzettben énekelte a végén, és attól kezdve úgy énekelt, mint aki meg akarja szolgálni a szeretetüket. Élete egyik legjobb előadása lett abból a halálfélelemből, ahogy ő maga mondta.

Tokody Ilona az akkor már világsztár és óriási rutinnal rendelkező Domingo "halálfélelméről" beszélt. Hogy tényleg azt érzett előadás előtt az öltözőben, az előadást dirigáló Lukács Ervin is megerősíti, sőt, még részletesebben rja le. Olvassunk bele Várkonyi Judit szerkesztésében megjelent könyvbe:

Előadás előtt nem sokkal szólt az ügyelő, hogy Domingo kéreti a karnagy urat az öltözőjébe. Beléptem, s a nagy tenorista kezét tördelve azzal fogadott, hogy bizony, ő fél Budapesten, mert úgy tudja, hogy itt már elég sokan megbuktak, még Amelita Galli-Curci is. Attól tart, hogy a románc végén nem fogja bírni a magas b-ket, és kifütyülik vagy bekiabálnak. Ezt mondta egy világsztár, alig hittem a fülemnek! Egyáltalán miért nem Bécsben fél, vagy a Metropolitanben? Halálosan megijedt, rettenetes lámpaláza volt, halottfehér volt a smink alatt. "Azért hívtam be - mondta -, mert úgy szeretnék együttműködni magával, hogy közben ne lássam az arcán a sajnálkozást." Megnyugtattam, hogy semmi gond nem lesz, sőt megpróbáltam felvidítani olyan közhelyes mondatoikkal, hogy bizonyosan nagyon jól fog sikerülni, és hasonlók. De mit ad Isten, azon a bizonyos kényes ponton tényleg nem bírta! A románc végén falzett hangon énekelte a b-t, talán nem tudta jól megtámasztani a levegőt! A jó magyar közönség azonban a sztárnevekre ugrik, s ezzel együtt azt gondolja, hogy minden, ami egy sztár torkából jön, az úgy az igazi! Mindenesetre óriási siker volt. Domingo lehajtott fejjel állt, vártra a füttyöt, de helyette őrült tapsot hallott. Lassan-lassan felemelte a fejét, és kérdőn rám nézett. Én megnyugtatóan biccentettem, és felvontam a szemöldököm, hogy "látja?" - ettől kezdve felszabadult, megtáltosodott és egész este úgy énekelt, hogy abban a produkcióban a szíve és a lelke is benne volt. Ehhez fogható előadást élőben soha nem hallottam, sem előtte, sem azóta. Az ilyen énekesi teljesítmény nekem is szárnyakat ad, mert érzem, nem pusztán énekes a partnerem, hanem kiváló zenész. Az összes kolléga csodás volt azon az estén.

Lukács Ervin beszámolt a sikerről is:

Az előadás végén pontosan ötven percig tapsolt a közönség. El tudja képzelni, mi az az ötven perc? Öt perc is egy órának tűnik, amikor a publikum ünnepel. Elképesztő volt. Már leengedték a vasfüggönyt is, de a tömeg még mindig a nézőtéren állt és őrjöngött. Időtlen idők óta nem történet meg, hogy a vasfüggöny ajtaját kinyissák az Erkelben vagy az Operában, és azt hiszem, azóta sem. Akkor nem volt mit tenni, kinyitották a kisajtót, és a művészek újra és újra kimentek meghajolni, ott mászkáltunk ki-be még vagy húsz percig Domingóval. Fantasztikus kolléga. Olyan énekes, aki számít arra, hogy valaki dirigál, és aki kéri, hogy a karmester foglalkozzon vele, és intsen be neki még akkor is, ha ő maga is tudja, hogy mikor kell belépnie. Egyszerűen csak igényli az együttműködést.

Hosszú idő után néztem most meg újra ezt a nevezetes Celeste Aidát, és azt kell mondanom, hogy szerintem a nagyszerű Lukács Ervin talán nem pontosan emlékezett annyi idő távlatából: Domingo nem akkor határozta el, hogy az utolsó hangot falzettben énekli, amikor éppen odaért a küszöbére, hanem már eleve úgy készült neki az első "un trono vicino al sol" (egy trón, közel a naphoz)-nál, 4 perc 58 körül. Lehet, hogy szüksége volt rá, lehet, hogy biztonsági megoldásként csinálta, de vérbeli művészként a helyzetből erényt kovácsolt. Ez az én véleményem :)