Mérlegen a blogom/k

Véget ért életem első blogversenye.  Leges-legelőször nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki rám szavazott! 70-en voltak ilyenek, úgyhogy azért nem csak a családtól kaptam szavazatokat :) és ez nagyon jól esett!

Ugyanakkor az egész verseny tanulságait nézve a nevető szemem mellett a másik azért kicsit szomorú...

Kezdjük a nevetéssel: ha jól számoltam, a Kult-szórakozás kategóriában 217 blog indult, akik közül a közönségszavazás eredményeként ezzel a 70 szavazattal a 34. helyezett lettem. Ez egy kifejezetten klasszikus zenei rétegblog esetében szerintem egyáltalán nem megvetendő eredmény – újra köszönöm mindenkinek! Még a tényleg jól bevezetett és népszerű Mindennapi klasszikusok is csak 28. lett...

A másik szemem pedig azért sír, mert, ha egymás mellett megnézem a közönség és a zsűri által kiválasztott 10–10 blogot, abban klasszikus zenei egyáltalán nincs. De van más baj is. Több olyan blog is az élmezőnyben végzett, amelyek tartalma úgy van összelopkodva innét–onnét. Jó, azt értem: ahhoz is kell ötlet és kreativitás, hogy valamilyen szempont szerint miket kotorgatok össze máshonnét; ám ez nem írhatja felül a témákról való önálló gondolkodást, kutatást, s ezek eredményeinek saját megfogalmazását és látható formába öntését. Hogy mi abban a szellemi munka, amikor valaki például a legkülönbözőbb témájú illusztrációkat szkennelget be XIX. századi újságokból és azokat rakja fel egymás után úgy, hogy 1 illusztráció = 1 poszt, jóformán mindenféle magyarázat nélkül, legfeljebb tárgyszavazva, azt egyszerűen nem értem. Ez utóbbi blogot pedig nem a közönség, hanem a zsűri értékelte úgy, hogy a legjobb 10 blogban van a helye.

Én magam ebben a kategóriában a Caruso című blogra szavaztam. A Goldenblog kapcsán találtam rá, és azóta rendszeresen olvasom, egészen nagyszerű írások találhatók benne. Gazdája nem bennfentes módon, hanem kifejezetten nagyon érdekesen írja posztjait és igényesek kép- és hang-illusztrációi is. Nagyon tudom ajánlani mindenkinek! Kedvcsinálóként itt van aranyos mottója: Senkit sem ölnek meg annyira, hogy a halála előtt ne tudjon még tíz percet énekelni!

S ha már a társ-blogoknál tartunk: nem vett részt a versenyben, de szintén remek olvasnivaló ezen a téren az Operazóna, nagy szeretettel és elismeréssel ajánlom.

E két blogot a saját bloglistámba is felvettem, úgyhogy a kataliszt-es oldalról is könnyedén megnyithatók.

Hát, egy tapasztalattal gazdagabb lettem ugyan, de azt máris leszögezem, hogy ezt a tapasztalatot alapvetően nem fogom beépíteni egyik blogomba sem a jövőben. Mi erről a véleményetek? Maradjak ilyen, amilyen eddig is voltam? Vagy próbáljak meg egy kicsit könnyedebb, oldottabb, esetleg humorosabb lenni? Bár ez  valószínűleg csak költői kérdés volt. Nem biztos, hogy meg tudnék változni, mert – hogy egy kissé nagyképű idézettel zárjam ezt a szösszenetet –, attól tartok: "Nem adhatok mást, csak mi lényegem"...

Szokás szerint egy kedvenc zenémet ajánlom itt a végén. A Facebook-on már megosztottam, de megmutatom itt is. Egyrészt igazi nyári szabadtéri élmény bűbájos és teljesen egyedi humorral , másrészt az éneklés csúcsa. Hölgyeim és Uraim, Natalie Dessay mint Olympia a Hoffmann meséiben!!!!!!!

Marton Éva Plácido Domingóról

Február 12-én, vasárnap, késő délután a Duna Televízió „Arcélek” sorozatának Marton Éva operaénekes és férje, dr. Marton Zoltán orvos voltak a vendégei. A házasság hete alkalmából elmesélték megismerkedésüket, életüket, házasságuk alatt hozott nagy döntéseiket. Sok megszívlelendő dolgot hallottunk, amelyek a nem-művész házasságokban is ugyanolyan fontosak, de mellette sok érdekességet is az operajátszás világáról. Mindeközben rövid, de jól kiválasztott részleteket vágtak be Marton Éva legnagyobb alakításaiból. A műsor végén tündéri kislány unokájuk szaladt be hozzájuk, aranyos és talpraesett volt. Egyszóval igazán jó, pergő, informatív, de a lélekre is ható műsor volt.

De!
Amikor a beszélgetés eljutott Marton Éva pályafutásának csúcs-korszakához, a művésznő „bedobott” egy történetet. Bevezetésként elmondta, hogy a New York-i Metropolitan Operában mindig is női uralom volt. Egy előadás végén – mesélte –, amelyben Plácido Domingo volt a partnere, taps közben Domingo odasziszegett neki, hogy azért már jó lenne, ha a Metben véget érne a nőuralom. Mire ő visszasziszegte: azt ugyan várhatod!

Marton Éva név nélkül kezdett bele a mesélésbe, de közben meggondolta magát és kimondta, hogy Domingóról volt szó.

Mivel a Duna TV honlapján sehogyan sem sikerült visszanéznem a műsort, remélem, hogy körülbelül jól idéztem fel a művésznő szavait.
Véleményem szerint ezért a pár mondatért nagy kár volt: a műsorból enélkül is kitűnt, hogy Marton Éva – teljesen megérdemelten – milyen csodálatos hírnévre tett szert és mekkora nemzetközi karriert futott be. Azt hiszem, ezt a tényt senki sem vitatja, akinek van füle és szeme, még abban az esetben sem, ha valami miatt esetleg nem is rokonszenvezik a művésznővel. Én mindig nagyon szerettem, egyik legnagyobb élményem vele és éppen Domingóval egy nagyszerű Turandot-előadás, Franco Zeffirelli rendezésében – persze csak videóról, mert élőben soha nem hallottam őt (sajnos). Magyarként pedig mindig nagyon büszke voltam a világban elért sikereire.

Nézzük azonban először a művésznőnek azt a kijelentését, hogy a Metropolitan operában mindig női uralom volt. Ennek igazságtartalmát – bevallom – én magam nem tudom megítélni, erről csak benyomásaim vannak olvasmányaim és televíziós, videós élmények alapján. De azt tudom, hogy az operaszínpadokon mindig a tenorokat sztárolták és sztárolják elsősorban. Ez persze nem igazságos az ugyanolyan vagy hasonló művészi fokon álló más hangfajú énekessel – sem például egy szopránnal, vagy egy baritonnal szemben, de általában véve ez a „trend”.  Ahhoz lehet köze, hogy úgy tűnik, az operarajongók között több a nő. Ugyanakkor időről időre voltak olyan kiemelkedő énekesnők, akik működési idejükben valóban elhomályosítottak mindenkit, mint egykor Maria Callas, napjainkban pedig Anna Netrebko.

Átolvastam Rudolf Bing könyvét, aki 1950 és 1972 között igazgatta a Metropolitan Operát, de ő erre nem tért ki. Így megpróbáltam összeszedni az utolsó mintegy fél évszázadban a Metropolitanben is éneklő legnagyobb szopránokat és tenorokat, ez talán közelebb visz annak eldöntéséhez, hogy volt-e, vagy lehetett-e ott „nőuralom”.

Szopránok:

Maria Callas, Renata Tebaldi, Birgit Nilsson, Léonie Rysanek, Joan Sutherland, Renata Scotto, Leontyne Price, Anna Moffo, Mirella Freni, Marton Éva.

Tenorok:

Franco Corelli, Richard Tucker, Giuseppe Di Stefano, Mario Del Monaco, Jussi Björling, Nicolai Gedda, James King, Luciano Pavarotti, Plácido Domingo, José Carreras.

Impozáns a névsor mindkét oldalról. Szerintem minden olvasóm döntse el maga, hogy művészileg tényleg túlsúlyban vannak-e a hölgyek, én mindenesetre nem vagyok meggyőzve, hogy igen.
Ez a kérdés egyik oldala.

A másik az, hogy az a Plácido Domingo, akinek a kollegialitásáról mindenhol felső fokokban lehet olvasni, ha egy előadás utáni felfokozott lelkiállapotban, vagy esetleg viccből, éppen a feszültség feloldására mondott ilyent Marton Évának, azt nem igazán ildomos felemlegetni úgy egyáltalán sem, mostanában pedig különösen.

Domingo ez év január 21-én töltötte be hetvenedik életévét, az egész művelt világ ünnepelte. Annak ellenére, hogy túl sokat nem járt Magyarországon, nagyon jó a kapcsolata a magyarokkal. 2009-ben nálunk rendezte meg Operalia énekversenyét, ezzel két hétre az operai élet világközpontjává tette nemcsak Budapestet, hanem Pécs városát is. Pécsen ingyenes gálakoncertet rendezett, ahol nemcsak éppen megmutatta magát a fiatalok között, hanem igazán nagy műsort énekelt végig. Most pedig azon is dolgozik, hogy nemzeti operánkat, Erkel Ferenc Bánk bánját, amely a megírása óta eltelt másfél évszázadban nem igazán tudott betörni nemzetközi színpadokra, bemutassa az általa igazgatott Los Angeles-i operában.

Mindezek miatt sem volt éppen elegáns lépés Marton Évától ennek a kis történetnek az elmesélése, van ő akkora művész, hogy ilyen eszközökre ne legyen szüksége.

Végül ezt a kis felháborodásomat használjuk ki arra, hogy nézzünk meg együtt egy kis részletet a már emlegetett Turandot előadásból. Ebben az operában tényleg "nőuralom" van, mint Puccini szinte minden operájában. Lehet, hogy Domingo erre utalt...

Turandot, a férfigyűlölő kínai hercegnő azt találja ki a férjhezmenés elkerülésére, hogy három rejtvényt ad fel a kezére pályázóknak. E szellemi vetélkedő tétje kegyetlen: ha a versenyző csak egy kérdésre nem tudja a választ, fejével fizet.

A trónját vesztett tatár herceg, Kalaf inkognitóban jelentkezik, miután első pillantásra beleszeretett a gyönyörű hercegnőbe.

Az idézett részletben – egy minden drámai szoprán számára próbakőnek számító nagy áriában – Turandot először hosszan indokolja férfigyűlöletét. Azzal magyarázza, hogy sok száz éve egy ősanyját meggyalázták ebben a palotában, majd elmondja feltételeit. Végül figyelmezteti a herceget:

Van három próbatét, de egy a végzet! (4' 55"-nél)

Ezt Kalaf így "írja felül":

Van három próbatét, de egy az élet!

Turandot – Marton Éva, Kalaf – Plácido Domingo. A felvétel 1988-ban készült a Metropolitanben:



Mióta megírtam ez a bejegyzést, ráakadtam a Magyar Televízió Zárórájában egy, a napokban elhangzott nagy riportra Marton Évával.
Akit érdekel, a valamivel több, mint 50 perces műsor itt megtekinthető (ha előjön az oldal, jobboldalt, a kicsi képernyő alatt még rá kell kattintani Marton Éva műsorára), alakítsa ki mindenki a véleményét. Én csak annyit írok, nem irigyeltem Weiszer Alindát...