Ki volt Honti Ilona?

2025 nyarán, miközben a nagykanizsai zeneiskola már javában készül alapításának centenáriumára, Honti Ilona zongoratanár szimbolikusan visszatért régi iskolájába kotta-hagyatéka révén, amelyet unokahúga adományozott az intézménynek.

 

 

A többládányi kotta között még régi, Ilona szülei által használt példányok is vannak, s kézzel lejegyzett zenék. Gáláns ajándékként a Zeneiskola megkapta Honti Ilona 1942-ben, a kanizsai Sándor Mátyás festőművész által készített szép olaj-portréját is, amiről gyönyörű fiatalasszonyként tekint ránk.

 

Korábban már több régi kanizsai zeneiskolai tanár életével, tevékenységével foglalkoztam itt a blogban és kiadványokban is, most eljött az ideje, hogy Ilona életét is megpróbáljam rekonstruálni, amennyire a korabeli források engedik. Szerencsére ezeket eleven emlékezet is kiegészíti és pontosítja: már említett unokahúga, aki fontos információkat osztott meg velem, s az itt mutatott családi fotók is tőle származnak. Nagy köszönet mindezekért!

 

HONTI ILONA

(1903-1998) 

 

Zongoraművész, tanár, a nagykanizsai Városi Zeneiskola első nagy tanári nemzedékének tagja. 

 

Magyar asszonyok lexikona (1931)

 

A negyedik tanévben lett a kanizsai zeneiskola tanára. Addigra annyi zongorista növendék jelentkezett az 1926 szeptemberében megnyílt intézménybe, hogy a város engedélyezett egy új, harmadik zongoratanári státuszt. Ezzel Ilona 1930. novemberében csatlakozhatott az akkor még kis létszámú, ám igazán nívós, zeneakadémiai végzettséggel rendelkező tanárok együtteséhez. Két zongorista kolléganője Fábiánné Pásztor Irma és Kerekes Irén voltak. 

 

A magyar muzsika könyve (1936)

Kerekes Irénhez hasonlóan, aki Miskolcról került Nagykanizsára, Honti Ilona is idegenként, gyökértelenül költözött ide, s aztán teljes pályáját itt töltötte.

 

Hogyan vezetett az útja Nagykanizsáig?

 

1903. július 9-én Losoncon született (ma Lućenec, Szlovákia). Édesapja dr. Honti Rezső losonci ügyvéd, édesanyja a szintén losonci családból származó Stolmann Ilona (az ő apja a Nógrádmegyei Népbank egyik vezető tisztviselője volt). A házaspár öt gyermeke közül a negyedik Ilona volt az egyetlen lány. 

 

A Honti család Losoncon, 1918/19 körül

 

Érdekes elmondani, hogy legidősebb bátyja, az 1896-os születésű Honti József is zongoraművész lett: ő a nagynevű párizsi mestertől,  Isodor Philipp-től és az olasz Ferruccio Busonitól tanult. Az 1930-as évektől az Egyesült Államokban élt, a világcég NBC rádiójának volt zenei vezetője, zenekarának karmestere, mellette koncertező zongoraművész.

1900-ban született Ferenc bátyja diplomata, író és szerkesztő volt Párizsban. Rudolf katona, legfiatalabb testvére, György fiatalon öttusázó élsportoló volt.

 

Egy interjúban Ilona úgy mesélte, hogy édesanyja már öt évesen a zongorához ültette.

 

A kislány Ilona édesanyjával

 

Elemi, majd polgári iskolába Losoncon járt, az ottani iskolai értesítőkben felfedezhető, hogy zongoristaként fellépett iskolai ünnepségeken.

 

Hamarosan nagy törés következett be a család életében, hiszen a történelem Losoncot az 1918-ban frissen megalakított Csehszlovákiához sodorta. Áttelepülésük története nem ismert, de nem lehetett könnyű a helyzetük, bizonyosan ott kellett hagyni szinte mindenüket. Budapesten kezdtek új életet a IX. kerületi Ferenc körút 5. alatt; az apát 1921-ben mint menekült ügyvédet vette névjegyzékbe a Magyar Ügyvédi Kamara, ekkortól dolgozhatott. 

A legközelebbi dátum, amit az áttelepüléskor 17-18 éves fiatal lányról tudunk, az az, hogy 1922-ben a Liszt Ferenc Zeneakadémia növendéke (úgy látszik, szülővárosának elhagyása zenei fejlődésében nem hagyott nyomot): 1922/23-ban Hegyi Emánuel növendéke a zongora előkészítő 3. évfolyamán, majd a következő négy tanév során szintén Hegyi-növendékként elvégzi a zongora négy akadémiai évfolyamát; 1927/28-ban és 1928/29-ben pedig a zongora tanárképzőt is, ott Székely Arnold a tanára.

Nem tudjuk, diplomájának megszerzése után milyen úton-módon került kapcsolatba a kanizsai zeneiskolával, akart volna-e Budapesten maradni, vagy szívesen jött egy olyan városba, ahol talán még soha nem járt. Ismerve az akkori gazdasági, elhelyezkedési nehézségeket, ha megfelelő állást akart, valószínűleg nem volt, nem lehetett más választása, el kellett fogadni, ami egyáltalán adódott. Így 1930. november 8-án ezt adta hírül a Zalai Közlöny:

 

Új zeneiskolai tanárnő Honti Ilona, aki péntek délelőtt a polgármester kezébe letette a hivatali esküt.

 

Amúgy ez a polgármester Krátky István volt, „civilben” kitűnő hegedűs, később gyakran muzsikál együtt Ilonával – aki számára ezzel megkezdődtek a dolgos hétköznapok. 

 

Az 1930 őszén negyedik tanévét megkezdő zeneiskola kezdettől Vannay János szigorú, szakmailag maximalista vezetése alatt áll. A legnépesebb a zongorát tanuló növendékek csoportja: az első tanévben 55-en voltak, míg 1930/31-ben már 105-en iratkoztak be csak zongorára (éppen a felét teszik ki a teljes növendéklétszámnak). Őket ettől kezdve három zeneakadémiai végzettségű tanárnő oktathatja. Ebben az első korszakban a zeneiskolának hegedű, fúvós, valamint magánének főtanszaka létezik még; a gordonka helyzete bizonytalan, néhány év után megszüntetik. A növendékek a Zeneakadémia által jóváhagyott tanterv alapján kiegészítésként tanulnak szolfézst, zenetörténetet, kamarazenét, néhányan zeneszerzést is az igazgatótól.

Az 1944/45-ig terjedő időszakban Honti Ilonának évente átlagosan 20-24 növendéke van, kivéve az utolsó két tanévet, amikor ez a szám erősen megugrik, majdhogynem megduplázódik. Akkoriban ugyanis sok növendék érkezik a visszacsatolt Muraköz területéről, ugyanakkor még 1940-ben kiejtenek, nyugdíjba parancsolnak egy kiváló, a zeneiskola legelső napjai óta működő zongoratanárt, Fábiánné Pásztor Irmát (ő hamarosan egész családjával a holokauszt áldozata lesz). Növendékek mellett egyik iskolai funkcióját Honti Ilona örökli meg, 1940. januárjától ő vezeti a tantestületi jegyzőkönyveket.

 

Zongoraórái mellett Ilona feladata volt még a rendszeres nyilvános szereplés: saját, iskolai rendezvényeken, de más egyesületek, testületek meghívására is.  Szóló fellépésein kizárólag remekművekkel állt közönség elé, s méltó kritikai és közönségsikereket aratott. Legelső ilyen fellépése alig három hónappal Kanizsára költözése után, 1931. februárjában zajlott az ún. Szanatóriumi pikniken - mely nevével ellentétben egy kifejezetten reprezentatív est volt koncerttel, vacsorával és bállal, minden év farsangi időszakában, ahol mindenki megjelent, aki számított... 

 

Honti az elsőrangú interpretátor erényeivel mutatkozott be. Dohnányi víziószerű elmélyedéseiben, az erős melódia-vonal gazdag dekorációiban, Chopin keringőjének csipke-finoman örvénylő hang-bravúrjában, Brahms nehezebben járható útjain egyaránt biztos kézzel és biztos lélekkel jár. Játéka egyenletes, egész dologbeli tudást és nem kevesebb belső muzikalitást árul el. Technikája nyugodt, szép, frázismentes. A bemutatkozás – kitűnően sikerült.

(Zalai Közlöny 1931. febr. 6.).

 

Koncert-repertoárjának minőségére példa, hogy egy 1941-es zeneiskolai hangversenyen Chopin g-moll balladáját és Liszt La Campanelláját játszotta. Produkcióját így értékelte március 3-án Kanizsa hírlapja, a Zalai Közlöny:

 

… tökéletesen elragadta a közönséget. Előadókészsége, technikája, s a közönség lelkét magával vivő tökéletes játéka minden várakozást felülmúlt. 

 

Mellette hivatali kötelessége volt a zongorakíséret is. Míg létezett, ő szokta kísérni a Zeneiskola női karát, de különböző szólóhangszeres kollégáival is kamarázott. A szimfonikus zenekar számára ő, mint zongorista kiesett, de ebben az időszakban tagja volt az Irodalmi Kör messze földön híres, Ketting Ferenc által vezetett vegyeskarának, sőt az Irodalmi Kör vezetőségébe is beválasztották.

 

Az 1930 őszén Kanizsára került fiatal Ilona 1938-ban kötött házasságot Baksa Géza helybeli postatiszttel. 

 

Nagykanizsa állami anyakönyve

Értékes és érdekes családba került: férje édesanyja az a Baksa Jánosné Szabó Mária volt, aki akkoriban Baróti Ria néven publikáló finomtollú írónőként volt közismert. Róla nemrég írtam, ott egy szép fényképet is mutattam, ami Ilonát új családja körében örökítette meg, a következő képet abból vágtam ki:

 

Honti Ilona és férje, Baksa Géza

 

Ám személyes sorsába hamarosan beleszólt a történelem: férje (aki időközben jogi doktorátust szerzett és a kanizsai postahivatal főnökhelyettese lett) a második világháború áldozatául esett. Ilona 1949-ben kötött újra házasságot: férje Baján György műszerész.

 

1945 tavaszán, amikor az élet kezdett normalizálódni a városban és a zeneiskola is beindult, Ilona újra ott volt a tanári karban, ettől az időtől már Ivánkovits Ferenc igazgatása alatt. Előadóművészként ebben az időben teljesedett ki igazán, azért is, mert végre volt módja zenekarral klasszikus versenyművet játszani. 1946 júniusában történt, hogy az újraindult városi szimfonikus zenekar nagy koncertet adott, amelynek egyik műsorszáma Beethoven „nagy” C-dúr zongoraversenye volt, Honti Ilona szólójával.

 

A nagy zongoraversenyben dr. Baksa Gézáné oly zongorajátékot produkált, amely ámulatba ejtett minden hallgatót, mert a legkitűnőbb virtuózokra emlékeztetett. Technikája tüneményesen briliáns volt és ahogy számát lejátszotta, az a legnagyobb muzikalitásról tett tanúságot. (Zala 1946. jún. 28.)

 

Tanári hangversenyeken való közreműködés mellett még az 1950-es években is adott önálló zongoraestet. Utolsó nagy koncertjére 1958-ban került sor, amikor Lukács Ervin vezénylete alatt a MÁV Szimfonikus Zenekarral játszott bérleti hangversenyen.

 

Elkötelezett pedagógus volt, pályája vége felé hangszeroktatási tapasztalatai alapján egy saját zongoraiskolát állított össze növendékei minél eredményesebb haladásának érdekében, mely kéziratban maradt (ezt is tartalmazza kottahagyatéka).

 

1966 nyarán vonult nyugdíjba. Első házassága előtt a Csengery út 18-ban, majd a zeneiskolai iratok tanúsága szerint a Szentgyörgyvári utca 1. alatt lakott, ami a Baksa család otthona volt. Unokahúga emlékezete szerint a Széchenyi tér 6. volt a címe, ami valószínűleg ugyanazt az épületet jelöli. A házat a Hevesi Sándor Művelődési Központ építése miatt lebontották, s Ilona a helyette felajánlott új lakótelepi lakást nem fogadta el, hanem az árán Balatonfenyvesen vásárolt nyaralót, s nyugdíjazása után ott élt. Ott is minden nap gyakorolt, még kilencven éves kora után is. 

 

 

Tolna megyei Népújság 1988. dec. 17.

 

Balatonfenyvesen hunyt el 1998. december 2-án, élete 96. évében.

 

Zalai Hírlap 1998. dec. 9.

 

A városi köztemetőben nyugszik (XXIV. tömb 1. sor 8. sír), a Baján család sírboltjában, de sajnos neve nincs feltüntetve a sírkövön. 

 

 

Pásztor Irma (1894-1944)

A nagykanizsai zeneiskola hangversenytermének névadója

 

 

 

2024. január 31-én Pásztor Irma nevét vette fel a nagykanizsai Farkas Ferenc Zeneiskola nagyterme. Ez az esemény az első fontos lépés abban a folyamatban, hogy neve a feledés homályából visszakerüljön a város emlékezetébe. Az ünnepségen én beszélhettem életéről. Ezt most megteszem itt a blogban is. Bár írtam már régebben is róla, mint Liszt Ferenc zenei unokájáról a Liszt Ferenc és Nagykanizsa című sorozatomban, ott azonban a nagy témán belül személye valamennyire elveszett. Így most egy önálló posztban mutatom be életútját és tragédiáját.

 

Eredeti neve Pollák Irma Lea. 1894. március 9-én született Nagykanizsán.

Édesapja a kanizsai kereskedőcsaládból származó Pollák (később Pásztor) Miksa (1861 k.–1938), maga is kitűnő zongorista; 1880 óta a város keresett magántanára, mellette 1890-től majdnem fél évszázadon át a kanizsai zsinagóga orgonistája. Édesanyja a szintén kanizsai származású Weisz Franciska. Családi nevüket 1908/09 körül magyarosították. A belváros egy csendes utcájában ma is áll a Pollák család háza, ahol Irma született és fővárosi egy évtizedét leszámítva egész életében lakott.

 

Nagykanizsa, Szent Imre utca 10.

 

 

Irma és néhány évvel fiatalabb húga, Margitka csodagyermekként tűntek fel a város életében az 1900-as évek elején; nyilván édesapjuk tanította őket zongorázni. 1902-ben a büszke apának módjában állt bemutatni tehetségüket a világ akkori egyik legismertebb és legtekintélyesebb zongoraművésze, a bécsi zeneakadémia professzora, Emil Sauer előtt, aki szólóestet adott Kanizsán (zárójelben: hogy ilyen kaliberű művész eljött a városba, jelzi, hogy mennyire muzsikáló város volt Kanizsa abban az időben és micsoda koncertélet volt itt).  A meghallgatásnak folytatása is lett: 1907-ben - a helyi sajtó szerint Sauer érdeklődésére - édesapja elvitte hozzá az akkor 13 éves Irmát Bécsbe, újabb meghallgatásra. A következő évben Irma a budapesti Zeneakadémia növendéke lett. Bár zongorából és zeneelméletből is kitűnőre minősítették, félbeszakította tanulmányait, hogy Thomán István mesteriskolájában tanulhasson.

 

Thomán Liszt Ferenc egyik utolsó, de legkedvesebb növendéke volt, s mestere művészetének és pedagógiai örökségének legautentikusabb letéteményese és továbbvivője, olyan nagyságok tanára, mint Dohnányi Ernő és Bartók Béla. Nála tanult Irma 1909-től, és bár 1912-ben visszatért a Zeneakadémiára és a megfelelő évfolyamok elvégzésével 1915-ben diplomázott, de a források arra engednek következtetni, hogy mindvégig járt Thomán mesteriskolájába is. Mestere kezdettől rendkívül meg volt vele elégedve, mint ahogyan egy, a kanizsai sajtóban nyilvánosságra hozott levele is megerősítette:

 

Tek. Pásztor Miksa úrnak Nagykanizsán. Szívesen elismerem, hogy nagytehetségű Irma leánya az 1909-10. tanévben zongoratanulmányait vezetésem alatt végezte és pedig oly szép eredménnyel, hogy jövőjéhez a legvérmesebb reményeket fűzöm. Budapest, 1910. jún. 11. Thomán István. (Zalai Közlöny 1910. jún. 16.)

Ez idő után adta Irma élete első két nagyszabású koncertjét, mégpedig szülővárosában, néhány nap leforgása alatt: egy szólóestet, majd zenekarral is bemutatkozhatott. Éppen azokban a napokban töltötte be 17. évét...

Szólóestjéről, amelyen hatalmas romantikus műsort játszott, főként Liszt és Chopin közismert darabjait, így írt a helyi sajtó:

[...] játékából egy művész határozott biztos tudása hirdette, hogy ő többé már nem az, kiben a kanizsaiak a csodagyermeket éveken át csodálták, hanem egy kész művész, kinek minden billentése a zongorán sajátos és egyéni, művészetének meggyőző erővel ható érvei.

Zenekari bemutatkozására Nagykanizsa legelső filharmóniai bérletsorozata adott lehetőséget: a székesfehérvári zenekarral, Fricsay Richárd vezénylete alatt Schumann a-moll zongoraversenyét játszotta.

A kitűnő karmester nagyra értékelte a fiatal lány művészi teljesítményét és meghívta városába, Székesfehérvárra, ahol egy estén játszhatott nagyszabású szólóműsort és a Schumann-versenyművet.

A Székesfehérvár és Vidéke így írt:

 

Thomán mester tanítványa, a legtehetségesebb a fiatal zongoraművészek között, kinek bátran jósolhatták ismerősei, mesterei a legfényesebb nevet, Chopin Nocturne-jét és Liszt Rigoletto parafrázisát játszotta mint szóló-számokat s különösen az utóbbival szinte rendkívüli hatást ért el. Bámulatos technikája és dinamikája, mely lányos törékenységével majdnem ellentétesnek látszik, a tanítvány és mesterének zsenialitását egyaránt dicséri.

Ezek voltak az előjátékai a fővárosban is hamarosan kibontakozni kezdődő szép szólista karrierjének. 1915/16-ban Thomán nagyon szép feladatokat juttatott számára a mesteriskolája által a Vigadóban rendezett koncerteken. Ott is bemutathatta, hogyan játssza a Schumann-versenyművet, mellette pedig Dohnányi e-moll és Liszt A-dur zongoraversenyét is előadta, rendkívül elismerő fővárosi sajtóvisszhangokkal.

 

FSZEK Plakáttár

 

 

Mindezek után 1918-tól véglegesen Kanizsán találjuk. Mi történhetett, hogy nem ez a szép karrier folytatódott? Biztos tudomásunk nincsen, sejtésekre lehet csak támaszkodni.

 

Irma nehéz történelmi helyzetben vált diplomás művésszé: már egy éve zajlott az első világháború, amikor diplomáján megszáradt a tinta. A másik ok családi helyzetében keresendő. 1911-ben, amikor pályája kezdett kibontakozni, meghalt szintén nagyon tehetséges húga és így ő maradt szülei egyetlen gyermeke. Azt is tudjuk, hogy 1921-ben férjhez ment egy kanizsai fiatalemberhez, talán ez a kapcsolat már akkor haza húzta. Arról sem tudunk semmit, hogy ő maga hogyan viszonyult a koncertezéshez - lehet, hogy jobban szeretett tanítani és azért is haza jött? Mert első kanizsai idejében ő is magántanítással foglalkozott, mint apja. Ebben a minőségében foglalkozott egy másik kanizsai zongorista csodagyerekkel, a csöpp kis Dános Lilivel. Mellette minden évben adott városában legalább egy nagy szólóestet.

A helyi sajtótermékekben lapozgatva úgy tűnik, ezek olyan szintű interpretációk lehettek, hogy a Zeneakadémia nagytermében vagy nemzetközi színpadokon is sikert aratott volna velük.

 

Olvassunk bele néhány tudósításba!

1918. február 16-án újra Fricsay Richárd dirigálásával léphetett fel a Polgári Egylet nagytermében, Beethoven: Esz-dúr zongoraversenyét játszotta a Schubert és Beethoven műveiből szerkesztett műsorban. A Zalai Közlöny beszámolóját Lukács József piarista tanár, kitűnő muzsikus jegyezte:

Fejlődésének újabb bizonyságát adta Pásztor Irma zongoraművésznő. [...] játéka csupa természetesség. Billentésének van zománcos fénye s minden accentusában benne lüktet az érzés. [...] Beethoven szelleme mintegy újraéledésre lobban az előadás alatt. Drámai erőtől duzzad az minden ízében és stílszerűen finom, pontossággal teljes a kivitelben.

 

1921-ben szólóestet adott a Kaszinóban, a műsor magáért beszél:

Zalai Közlöny 1921. március 20., 2. oldal

1923 tavaszán egy újabb szólóest. Íme az előzetes az újra nagyszabású műsorral ...

Zalai Közlöny 1923. március 11. 3. oldal

 

 

1925. december 14-én egy újabb nagy fellépés:

A Zalai Közlöny főszerkesztője akkoriban a zeneileg is kitűnő Kempelen Béla volt, az ő megbízható értékeléséből idézek:

Fábiánné Pásztor Irma játékában annak dinamikai erélyessége és erőteljessége mellett magukkal ragadtak a zongora billentyűire szinte oda lehelt végtelenül finom pianissimói s technikájának káprázatos felkészültsége. A hogyan ez a zongoraművésznő a hangokat a billentyűkből elővarázsolja, az már jóval felül áll a technika virtuozitásán s egyenesen boszorkányság számba megy. [...] A művésznő egyéniségéhez mindenesetre közelebb fekszik Liszt, mint Chopin vagy Schubert; a tátongó hangörvények, mint a színeknek kaleidoszkópszerű tobzódása, de játékbeli művészete és technikai kvalitásai előtt ép úgy meg kell hajolnunk, mint egyéniségének megfelelő interpretálási készsége előtt. (Zalai Közlöny 1925. december 15.)

 

Az utolsó kritikák már asszonynevén említik: 1921 augusztusában kötött házasságot. Férje a tanári képesítésű Fábián Miksa, a kanizsai Izraelita Hitközség titkára. 1924-ben született meg leányuk, Magda.

 

1926 szeptemberétől teljesen új fejezet nyílt Pásztor Irma pályáján. Ekkor teljesült ugyanis Nagykanizsa több évtizedes álma, végre megnyílhatott a Városi Zeneiskola. Igazgatója a fővárosból érkezett Vannay János, elsőnek alkalmazott tanára pedig Fábiánné Pásztor Irma. 

 

Életét ettől kezdve a zeneiskola töltötte ki. Vannay igazgató, az egykori katonatiszt vaskézzel vezette az intézményt, sokat követelt a tanároktól s nagy fegyelmet tartott, a kiváló teljesítményt azonban elismerte. 

 

Királyi Pál utca 2., a Zeneiskola első otthona

 

 

Az 1926 utáni első időszakban a Zeneiskola egy egykori katonai raktárépület átalakított termeiben működött, 1940 őszén költözött mostani helyére, a Sugár út 18. szám alá. Így Irma mintegy két évig a mai épületbe is járt dolgozni.

 

Zongorista növendékei mellett, akikkel bőségesen el volt látva, hiszen ez volt a zeneiskola "sláger" tanszaka, a kamarazenét is ő tanította. Rendszeresen fellépett tanári koncerteken és a város más rendezvényein, olyan nagyszabású szólóesteket azonban már nem adott, mint 1926 előtt; elképzelhető, hogy főnöke és kartársai nem örültek volna annak, ha régi koncertjeihez hasonló személyes sikereket ér el és túlságosan kimagaslik a tantestületből. De a zeneiskola keretei között megvalósult fellépésein ugyanazzal a művészi erővel játszott. A kanizsai sajtó szerencsére kiemelten sokat írt a zeneiskola rendezvényeiről, s ezeket a visszhangokat majdnem két évtizedig követve kiviláglik, hogy élete végéig koncertképes zongorista maradt. Egyik legszebb személyes sikere egy 1936-os tanári hangversenyen Liszt Rigoletto-parafrázisa volt, amelyet pompás előadásban szólaltatott meg.

 

A zeneiskolában eltöltött csaknem két évtizede alatt Pásztor Irmának módja és egyszersmind kötelessége is volt a kamarazenélés; ezt szerencsére jó társaságban tehette. A zongora – hegedű – gordonka felállású Nagykanizsai Triónak ő volt az oszlopa. A zeneirodalom nagy kamaraműveit szólaltatták meg kiváló előadásban. 1936. június 15-én a Magyar Rádió egy Nagykanizsáról élőben közvetített monstre műsorában ők is játszottak, pozitív országos visszhanggal.

 

A lenti képen egyik gyakori kamarapartnere (1934 előtt), a hegedűs Lemberkovitsné Weber Margit.

 

L. Weber Margit és Pásztor Irma

 

 

Pályája vége felé még egyszer eljátszhatta zenekarral Schumann zongoraversenyét, amellyel negyedszázaddal korábban olyan sikeresen debütált:

 

Külön meg kell emlékeznünk a szólistáról: F. Pásztor Irmáról, aki teljesen ura volt a klaviaturának s a technikai tudáson és felkészültségen túl a schumanni tartalmi mélységeket és szépségeket is bele tudott vinni szép s mindig örömünkre szolgáló játékába. (Zalai Közlöny 1937. április 21. 3. oldal)

Bár Irma – összességében nézve – Kanizsán nem futhatta be a tehetségéhez méltó pályát, legalább volt kenyere, családja, s azzal foglalkozhatott, amit a legjobban szeretett. Az 1930-as években egyre előrébb haladva a felhők azonban kezdtek gyülekezni az ő feje felett is...

 

Első lépésként minden tanárnak saját kezével kellett megírni, hogy az 1939. évi IV. törvény (ez volt az úgynevezett 2. zsidótörvény) hatálya alá esik-e. Íme, Pásztor Irma iratának részlete, dátuma 1940. március 14. Szívszorító volt rátalálni a levéltárban a kanizsai zeneiskola iratai között...

E "jelentés" után még mintegy két és fél évig taníthatott, de mind baljóslatúbb előjelekkel.
Utoljára 1942. január 18-án lépett pódiumra egy tanári hangversenyen mint kamaramuzsikus, előtte egy hónappal pedig élete egyik legszebb sikerét aratta a zeneiskola ún. "liceális" sorozatában, amelynek keretében ismeretterjesztő előadással egybekötött élő zene hangzott fel. Ezen a rendezvényen Beethovenről beszélt és játszott is tőle:

A zenekultúrált közönség megszokta a zeneiskolától, hogy csak elsőrendűt nyújtson. Ilyen volt az idei liceális-sorozat vasárnapi előadása, amelyen a városi zeneiskola kitűnő zongora tanárnője, Fábiánné Pásztor Irma Beethovenről tartott előadást, ismertetvén életét, munkásságát, majd műveiből adott elő. Fábiánné nagy értéke a zeneiskolának. Vasárnapi szereplése teljes egészében érvényre juttatta sokoldalúságát, kiváló képzettségét, művészi teljesítményének széles skáláját. […]

Majd Fábiánné Beethoven Fantázia szonátájából adott elő több tételt amelyben minden szépség, leheletfinom bensőség teljességében jutott kifejezésre.

Fábiánné Pásztor Irmát lelkesen ünnepelte a megjelent díszes közönség, amelynek soraiban ott láttuk Krátky István dr. polgármestert és nejét, dr. Hegyi Lajos városi főjegyzőt és nejét és a város társadalmának számos kitűnőségét.(Zalai Közlöny 1941. december 1., 3. oldal)

Ám ekkor már folyamatban volt nyugdíjazása az említett törvény értelmében, hiába tapsolt neki a polgármester és a "díszes közönség"...

Mint a fenti iratmásolatból is kiolvasható, 1942 végén, negyvenkilencedik évében nyugdíjba parancsolták a zeneiskola kétségen kívül legjobb tanárát. 

 
Nem egészen másfél év múlva, 1944 áprilisában  következett a kanizsai zsidóság gettóba kényszerítése és néhány hét után elhurcolása. Bár egyik korábbi növendéke, a vészkorszakot a kevesek között túlélt Pauk Anna megírta az akkoriban történteket, sajnos nem említette meg Pásztor Irmát, így pontosan nem tudjuk, mi lett a sorsa, melyik transzportba került. Egy biztos: idős édesanyjával (édesapja még 1938-ban, 77 éves korában meghalt), férjével és húszéves lányával elhurcolták s egyikük sem tért haza. Irma éppen ötven éves múlt márciusban...

 

Előkerült még egy irat, amely a Fábián család két hangszerének, egy zongorának és egy pianínónak a sorsával foglalkozott más "elhagyott", azaz a deportáltaktól elrabolt hangszerek között, s amelyeket akkor a piarista gimnáziumnak juttattak. Kelte 1944. július 27., Irma akkor már egész biztosan nem élt... 

 

Lánya a Yad Vashem adatbázis szerint 1945 tavaszáig bírta... Róla maradt egy fénykép: szép lány volt, néhány évvel korábban kitüntetéssel érettségizett a kanizsai Notre-Dame Leánylíceumban. Adatlapja szerint vőlegénye, Várnai Péter, a későbbi kitűnő zenetörténész, Verdi-kutató rögzítette adatait az utókor számára és tőle származik a fénykép is.

 

Nevüket egyedül a kanizsai zsinagóga udvarán, az egykori gettó területén felállított emlékmű őrzi. Fábiánné Pásztor Irmát (a középső törésvonal feletti 2. sorban) egy kék x-szel jelöltem meg, előtte férje, mögötte lánya neve olvasható. Édesanyja neve az emlékmű más részén, a P betűsök között látható.

 

Mivel elhurcolásának idején már nem volt a zeneiskola tanára, az intézmény – legalábbis hivatalosan – teljesen elfeledkezett róla.  S ahogy régi kollégái lassanként nyugdíjba mentek, majd meghaltak, az egyik legjobb nagykanizsai muzsikusnak még a neve is feledésbe merült a városban.

 

2024. január 29-én a hangversenyterem névfelvételével ez tört meg, reményeim szerint. S talán kerül majd emléktábla a Szent Imre utca 10. alatti ház falára is, mely együtt őrizhetné Irma, és vele édesapja, a szintén kiváló zongorista/orgonista/tanár, Pásztor Miksa nevét.

 

   

 

 

 

 

90 éves a nagykanizsai zeneiskola 4.

Amint elmúlt alkalommal írtam, 1925 júniusában megtörtént a leendő városi zeneiskola épületének kijelölése. Hogy az intézmény iránti igény mennyire valós volt, mutatja, hogy a kanizsai szerkesztésű és kiadású Zalai Közlöny című lapban augusztustól rengeteg cikk foglalkozott a leendő iskolával a legkülönbözőbb szempontokból. Hozzászólt a témához - természetesen - az újság akkori felelős szerkesztője, a magas zenei képzettségű Kempelen Béla, többször is, és helyt adott számos olvasói levélnek. Ezek a cikkek sok esetben egészen részletekbe menően foglalkoztak azzal, hogy milyen is legyen az iskola, milyen tanszakai legyenek, honnét hozzák a tanárokat, milyen legyen az ő óraelosztásuk; mintha egy tantestületi értekezlet résztvevői lennének, olyan szinten próbáltak javaslatokkal, elképzelésekkel beleszólni a leendő iskola belső életébe...  Az érdeklődés azért jelezte, hogy milyen nagy volt az iskolával szemben a várakozás. Jelezte egyúttal a türelmetlenséget és a jogos kritikát is, hiszen a városi képviselőtestület, illetve vezetés az épület kijelölése után egy kicsit gyorsabban is léphetett volna a további teendőkkel, első sorban a tanári pályázatok kiírásával. Ha ebben gyorsabbak, már 1925 őszén, ha nem is év elején, de legalább novemberben megnyílhatott volna az iskola - így viszont a következő tanévre maradt.

Szeptember végén dr. Krátky István főjegyző Budapestre utazott, hogy tájékozódjék a zeneiskolai tanári állások betöltésének lehetőségei felől s a Zeneakadémián magával Hubay Jenő rektorral folytatott tárgyalásokat. Közben meghirdették a pályázatot a kijelölt épület átalakításának kivitelezésére, de már ekkor látszott: az ügy késében van. Sőt, december körül az volt érzékelhető, hogy a terv holtpontra jutott...

1926 január végén következett be a fordulat. A Zalai Közlöny a következőket adta hírül:

És igen, bár ekkor azért még nem volt száz százalékig eldöntött dolog, de a katonatisztből zeneszerzővé vált Vannay személyében sikerült megtalálni a megfelelő alapító igazgatót.

Vannay János aláírása, 1936

Jónéhány év múlva Siklós Albert zeneszerző, zeneakadémiai tanár így emlékezett a történtekre (Zalai Közlöny 1933. április 16.):

Talán 12, vagy 13 éve lehetett, hogy egy vezérkarhoz beosztott főhadnagy azzal jelentkezett nálam, hogy komponista akar lenni és ezért el szeretné végezni a zeneszerzés szakot: Vannay János volt. Egymásután kitűnő eredménnyel tette le a vizsgáit. [...] Egy nap azzal jött hozzám Hubay, hogy kit lehetne Kanizsára vinni zeneiskolai igazgatónak. Én erre Vannayt ajánlottam, akit jól ismertem már ekkor és nemcsak kitűnő muzsikusnak, de nagyszerű szervezőzseninek is tartottam ... és nem csalatkoztam benne. 

Azonban 1926 júniusában az egész tervet újabb veszély fenyegette. A városi költségvetést tárgyaló közgyűlésen több képviselő, név szerint dr. Sartory Zsigmond, dr. Balázs Zsigmond, dr. Rapoch Aladár és dr. Gartner Antal egyaránt azt javasolták, hogy a város vegye le a napirendről a zeneiskolát; helyette az épületben leánylíceumot kellene nyitni. Sabján polgármester azonban emlékeztette őket, hogy ugyanez a testület egyszer már megszavazta a zeneiskolát, és egyébként is a Királyi Pál utcai épületet már zeneiskola számára alakították át, leánylíceumnak nem lenne alkalmas.

Ezt a szóváltást csak azért idézem, mert a zeneiskola megnyitása után, a 30-as, 40-es években is számos alkalommal felmerült egyes városi képviselők részéről, hogy fenntartása luxus, meg kellene szüntetni...

Térjünk vissza 1926-ba. Az események végre felgyorsultak: a Zalai Közlöny július 13-i száma már tényként  közölte:

Legközelebb innét folytatom!

90 éves a nagykanizsai zeneiskola 3.

Az előzmények áttekintése után (lásd ITT és ITT) lassan csak megérkezünk a jubiláló, népszerű intézményhez :)

Városi zeneiskola felállításának szükségességéről már a 19. század végén is cikkezett a helyi sajtó. Legvilágosabban Perényi József, a piarista gimnázium tanára fogalmazta meg 1898-ban, miért is lenne rá szükség. Olvassunk bele a Zalai Közlöny 1898. október 8-i számába:

A városunkban működő zenetanárok és tanárnők tagadhatatlanul derekasan állják meg helyüket. [...] De általában véve még sem áll zenei oktatásunk azon a fokon, amelyen állania kellene. [...]

Az igazi zenei oktatásnak egységes alapra fektetett, meghatározott zene-pedagógiai elvek szerint kell haladni. Csakis ily módon érhetjük el a kívánt eredményt. Ilyen eredményt pedig csakis zeneiskola képes elérni. A bizonyos fokozatokba (osztályokba) sorozott növendékek itt elvégzik az előírt tananyagot, mely nem csupán a zenei tudás technikai részére terjed ki, hanem vele egyenlő lépést tart az elméleti oktatás is.

Perényi még úgy képzelte, hogy a városban működő magántanárok tömörüljenek össze  egy zeneiskolába. Alkalmi együttműködések ugyan addig is voltak például hegedű- és zongoratanár között, mindkettejüknek jól jött, hogy könnyebben tudtak vizsga-hangversenyt összehozni, ha növendékeik közösen tanultak be műsorszámokat, de ennél szorosabb munkakapcsolatra nem került sor. A tanárok nyilván féltették saját, bejáratott praxisukat és tudás, módszerek tekintetében sem biztos, hogy társulni tudtak volna. Így az elképzelésnek ez a módja nem alakult ki, bár abban teljesen igaza volt Perényinek, hogy a legfontosabb elv az egységes színvonal, és fontos lenne többféle hangszer és elméleti tárgyak oktatása.

Legközelebb 1911-ben merült fel a terv. Akkor Villányi Henrik, a Felsőkereskedelmi Iskola nagytekintélyű igazgatója pendítette meg a Zalai Közlöny október 12-i számában megjelent cikkében - nyilván a saját iskolájában akkor is folyó zenei tanfolyam (amiről elmúlt alkalommal szóltam részletesebben) tanulságai alapján:

A zeneoktatás városunkban mindeddig magánkezekben volt és ha ma azt ajánljuk, hogy akár társadalmi úton, akár a város segítségével nyilvános zeneiskola létesüljön, nem a kiváló tanerőkkel való elégedetlenség indít e tanácsadásra, hanem a zenei oktatás szervezetlensége és egyenlőtlensége. A magánoktatás a város zenekedvelőinek csak kis hányadára terjed ki és kirekeszti azokat, akik kevés tandíjjal is a zenében kiképzést keresnek. A zongorán és vonós hangszeren kívül más hangszert a városban nem tanítanak. A zeneelmélet, az ének, a fúvóshangszerek teljesen el vannak hanyagolva.

[...] A zeneiskolát a nyilvánosság jellegével kellene felruháztatni, hogy azok, akik az iskolát látogatják, bizonyítványt is kaphassanak. [...] Egy zeneiskolától elvárhatjuk a kanizsai zenei élet fellendítését is. 

Volt még egy érdekes szempontja Villányinak: a zeneiskolát kitörési lehetőségnek látta leányok számára. Akkoriban Kanizsán bizony nem sok lehetősége volt lányoknak tanulni, pedig eljött az az idő, amikor  a családok megélhetéséhez többnyire már nem bizonyult elégnek a férj keresete - emellett egyre több hölgy szeretett volna úgy egyáltalán, saját ambícióból továbbtanulni. Erre Kanizsán a polgári iskola befejezése után sokáig semmilyen lehetőségük nem volt (a Notre-Dame Leánylíceum csak 1931-ben nyílt meg), maximum magántanulók lehettek a gimnáziumban, akiknek a családja ezt meg tudta engedni anyagilag, vagy más városokban, esetleg külföldön tanulhattak tovább. Így a zenében tehetséges ifjú hölgyek számára a városi zeneiskolai bizonyítvány előrelépést jelenthetett volna: lehetőséget felsőfokú zenetanulmányokhoz, de ahhoz is, hogy valamilyen módon hangszertudásukkal kereshessenek pénzt.

 

Aztán jött a háború, és más dolgok váltak fontossá. 1920-ban Fenyves Ferenc már nemcsak beszélt, hanem - mondhatni fantaszta és idealista módon - tenni is próbált. Rövid életű zeneiskolája nemcsak megfelelt az elvárt szempontoknak, hanem kifejezetten korszerű szemléletű volt, mégis bukás lett a sorsa - erről is szóltam legutóbb. Egy hatása azért mindenképpen lett: újra ráirányította a figyelmet egy városi zeneiskola létesítésének fontosságára.

1925 nyarán kezdtek ehhez az események komoly fordulatot ölteni. Első jele az volt, hogy június elején a városvezetés meghívására Kanizsára látogatott Kürschner Emánuel, a pécsi zeneiskola igazgatója, aki megosztotta tapasztalatait az illetékesekkel és valószínűleg jó tanácsokkal is ellátta őket egy városi zeneiskola létesítéséhez. 

Június végén rendkívüli városi közgyűlésen kijelölték a zeneiskola helyét, a Királyi Pál utca 2. alatti régi raktárépületet:

Az épület 1929-ben (forrás: Tarnóczky Attila: Hol-mi)

Legközelebb innét folytatjuk!

90 éves a nagykanizsai zeneiskola 1.

1926. szeptember 1-jén nyílt meg a nagykanizsai Városi Zeneiskola. Ezzel sok évtizedes, sőt, talán azt is mondhatjuk, évszázados törekvése valósult meg a kanizsaiaknak.

A zeneiskola első bélyegzője

Most induló sorozatomban ennek a törekvésnek a történetét, illetve magának az intézménynek a történtét próbálom meg rögzíteni. A zeneiskola történetéből elsősorban az első két évtizedre fogok koncentrálni - kicsit későbbre is kitekintek, de a 70-es évek elejénél nem tovább. Ami utána történt, annak már nagyobb hatása van az iskola mostani életére, én csak kevéssé látok bele, ezért e későbbi korszak feldolgozását meghagyom az illetékeseknek.

Ma kezdjük a zeneiskola előzményeivel, azzal, hogy kik voltak a városunkban működő legismertebb magán zenetanárok.

Írott források és visszaemlékezések tanúsága szerint Kanizsán már a zeneiskola megnyitása előtt élénk zenei élet folyt. Zeneoktatás is volt különböző formákban, elsősorban a polgári réteg házimuzsikálás iránti igényeinek kielégítésére. 1828-ban például egy MANN FERENC nevű muzsika mester kapott engedélyt a városban való letelepedésre és zeneoktatásra. Az 1860-as évek második felében néhány évig Kanizsán élt és dolgozott a később Bécsben zeneműkiadóként és kritikusként működő PYLLEMANN FERENC zongoraművész. A Zala-Somogyi Közlöny cikkecskéje növendékeinek vizsgakoncertjéről számolt be 1869. május 29-i számában: 

Pyllemann tanítványa volt RÓZSAVÖLGYI SZIDÓNIA, aki később a gimnazista Hevesi Sándort (akkor még Hoffmann Sándort) tanította olyan szinten zongorázni, hogy felvételt nyert a Zeneakadémiára (bár végül is nem oda iratkozott be). Maga Szidónia a pesti Zeneakadémián is tanult, Liszt és Erkel idejében, később Pesten működött. Életútjáról eddig csak néhány mozaik került elő.

1865-ben lett a zsinagóga főkántora az akkor még nagyon fiatal, Kijevből elszármazott kántor, KARTSCHMAROFF LEÓ. Több, mint öt évtizedig működött Kanizsán. Egyházi tevékenysége mellett magán-zenetanítással is foglalkozott.

... városunkban mint zene és énektanár évtizedeken keresztül mint a legkitűnőbb mester működött, akinek zenei ízlése alapját rakta le annak a zenei műveltségnek, mely Nagykanizsát annyira föléje emeli a provincvárosoknak.

- méltatta még pályája teljében, 1911. március 16-án a Zalai Közlöny. 
Az ő életútjáról sok részletet sikerült kideríteni, melyekből a Kanizsai antológia karácsonykor megjelent számába írtam összefoglalót.

Az 1870-es évek eleje körül kezdte meg hosszú kanizsai működését BISCHITZKY MIKSA énekművész (tenor). Ő magántanárként éneket és zongorát tanított, felesége pedig a családi hangszerkereskedést működtette. Halálakor, 1922. május 11-i számában így emlékezett meg róla a Zala:

... ötven esztendeje tanította énekre és zongorára a fiatalokat, sok növendéke volt, akinek a nagymamáját is ő vezette be a zene magasztos világába.

Bischitzky Miksa és felesége sírja az izraelita temetőben

1881 őszén hosszú külföldi tartózkodásából hazatérve nyitott magán-zeneiskolát Kanizsán a zongoramesterként emlegetett ROSENBERG ÁDÁM. Róla híressé vált fia kapcsán hosszabb sorozatot írtam, a zeneiskolájáról szóló rész ITT olvasható.

Rosenberg Ádámot hamarosan követte STERNECK ZSIGMOND. Legendás figura volt, mert fő hangszere, a gordonka mellett szinte

minden hangszeren tudott játszani és ezeket tanította is; hozzá különös népszerűséget szerzett füttyművészi képességével. Ő az 1880-as évek elején fiatal muzsikusként telepedett le városunkban és 1927-ben bekövetkezett haláláig nagyrészt zenetanításból élt. Fejtő Ferenc is növendéke volt egy ideig (gimnazistaként, még Fischel Ferenc néven), bár mestere éppen vele kudarcot vallott - Fejtő másban volt tehetséges :) 

 

1894-ben telepedett le Kanizsán HOFRICHTER EMMA. Fiatal hölgyként szinte frissen érkezett a berlini zeneakadémiáról, ahol a hegedű fejedelmének, Joachim Józsefnek növendéke volt. Ő is több, mint fél évszázadig oktatta hegedűre a város fiatalságának több nemzedékét, mellette első hegedűse volt a városi szimfonikus zenekarnak. Egyik kiváló növendéke Székely Lili hegedűművész, de ő nevelt kitűnő hangszerjátékost Krátky Istvánból, aki később Nagykanizsa polgármestereként sokat tett a zenei élet fejlődéséért. Hofrichter Emma 1926, a Városi Zeneiskola megnyitása után is folytatta magántanári tevékenységét. Életútjának vége homályba vész, egyes hírek szerint Budapestre költözött és ott érte a halál 1956-ban - de erre még nem találtam bizonyítékot.

Ugyanebben az időben remek billentyűs magántanár élt a városban: a kanizsai kereskedőcsaládból származó és a bécsi zeneakadémián tanult Pollák Miksa, aki aztán hamarosan magyarosított nevén mint PÁSZTOR MIKSA működött. 1890-től 1937-ig a zsinagóga megbecsült orgonistája volt, mellette magán zongoraoktatással is foglalkozott. Lánya, PÁSZTOR IRMA lesz majd az összekötő kapocs a magántanárság és az intézményes zeneoktatás között: ifjan apja mellett ő is magántanárként kezdte, hogy aztán a frissen megalakult Városi Zeneiskola elsőként alkalmazott zongoratanára legyen. Az ő életútját is feldolgoztam már részletesebben a blogban.

Ők voltak azok a magán-zenetanárok, akik a legmagasabb szintű zenei képzést nyújtották. Mellettük időről időre feltűntek mások is, például többen a városban működő cigányzenészek közül - igaz, ők inkább csak saját zenekaruk számára próbáltak tagokat kinevelni. Voltak, aki gyorstalpaló képzést ígértek, s úgy próbáltak zeneoktatással némi pénzt keresni, hogy közben maguk is oktatásra szorultak volna...

Mindenesetre abban, hogy jóval a város által fenntartott zeneiskola megalapítása előtt Kanizsát országszerte mint a házimuzsikálás mekkáját tartották számon s a város híres volt igényes koncert-közönségéről is, e mostanra elfeledett magántanároknak kiemelkedő szerepük volt. Mellettük sokat tettek azok az iskolák, amelyekben régóta folyt zenei oktatás is; legközelebb ezeket tekintjük át.

 

Egy igazi úr és művész Nagykanizsán: Klatt Aurél

1947 szeptemberében új zongoratanár került a nagykanizsai zeneiskolába: Klatt Aurél. Nem voltak kanizsai gyökerei. Messziről, szinte egy másik világból érkezett...

1913. április 2-án Pozsonyban született. Apja neve Klatt Kornél, anyja Kosinszky Gizella. Külön kutatást érdemelne, hogy van-e köze Klatt Virgil (1850-1935) neves pozsonyi fizikushoz és tanárhoz. Erősen gyanítom, hogy igen, az unokája lehet. Klatt Virgil egyik fiát ugyanis Kornélnak hívták. A kevés forrásból, ami a világhálón rendelkezésre áll, kiderült, hogy erős zenei hajlam vonul végig Virgil családján. Mellette a vezetéknév egyedisége is alap a feltevésre: a fizikus családját eredetileg Klattenbergernek hívták és a dédapja viselte először lerövidített formájában. Egyezik a Kornél keresztnév is.

Hiteles emlékezések vagy levéltári források hiányában azonban mindez egyelőre csak feltételezés... Nagy kár, hogy amikor másfél évtizeddel ezelőtt Klatt Aurél özvegyével hosszabb interjú készült, erre nem tért ki a beszélgetés. Lehet, hogy most már senki nem tudja igazolni vagy cáfolni kis hipotézisemet.

Így folytassuk azzal, ami egészen biztosan tudható Klatt Aurélról.

Tehát 1913-ban Pozsonyban született. Prágában végezte a zeneakadémiát. Felesége, aki neves pozsonyi jogász-famíliából származott, így mesélt megismerkedésükről és ottani életükről az említett interjúban:

Vendégségek, bálok, korzózások töltötték ki nagylányságomat. A harmincas évek Pozsonya kulturált város volt, befogadta a szellemi gazdagságot, de az értő mesterembereket is. Jártunk a Toldi-körbe, játszottunk színdarabokat. Későbbi férjemmel, Klatt Aurél zenetanárral is egy ilyen alkalommal ismerkedtem meg. Aurél akkor már komoly fiatalember volt - lévén nyolc évvel idősebb, mint én - , s mint a prágai zeneakadémián végzett zongoristának, gyorsan lett neve. Igen magas - 196 centiméteres - alakja hamar ismertté vált Pozsonyban. Szüleim nem ellenezték a kapcsolatunkat, csak egy kikötésük volt: 20 éves koromnál előbb nem köthetik be a fejemet. Így is történt.

Folytassuk tovább is a feleség szavaival, ő tudja a leghitelesebben elmesélni, hogyan és milyen vargabetűk után kerültek Nagykanizsára:

... ránk zúdult a háború, s a soknemzetiségű Pozsony sem maradt meg az álmok városának. Elkezdték a magyarok kiebrudalását. Mi nem vártuk meg a kitelepítést - meg a férjem közéleti tevékenysége miatti esetleges retorziókat -, hanem egy este hátizsákba raktuk a legszükségesebbeket és Rajkánál átcsempésztek bennünket. Először Budapestre mentünk - mivel rokonaink éltek ott -, s próbáltunk Magyarországon magyarnak lenni. Aurél éjjeli portás lett, én pedig a Kossuth-híd építésénél adminisztrátor. Mindkettőnknek ez egy teljesen más környezet, más világ volt, mint amihez hozzászoktunk.

Egy évet mezőgazdasági munkával Agárd mellett töltöttek (munka közben Aurél Mozartot és Beethovent fütyült... mesélte Erzsike), közben folyamatosan keresték a lehetőséget, hogy Klatt Aurél újra zenei pályán dolgozhasson.

1947-ben a házaspár megtudta, hogy zongoratanárt keresnek a nagykanizsai zeneiskolába. A nehéz idők után szeptembertől Klatt Aurél végre újra zenével kereshette a kenyerét.

A kanizsai zeneiskola is nehéz időszakot élt át: legjobb zongoratanára Auschwitzban pusztult el, majd 1945 tavaszán az igazoló bizottság lemondatta posztjáról Vannay János alapító igazgatót. Az intézmény vezetését a korábbi helyettes, Ivánkovits Ferenc hegedűművész vette át (aki nem sokkal korábban megjárta a frontot, meg is sebesült). Ám nagy lelkesedéssel megindult az oktatómunka s a tanári kar hamarosan újabb kitűnőséggel gyarapodott Klatt Aurél személyében.

A zeneiskola tanárai 1954-ben. Balra Klatt Aurél, jobbra Ivánkovits Ferenc

Jellegzetes, magas alakja Kanizsán is hamar népszerűvé vált.  Tehetségének, képzettségének és emberi tulajdonságainak köszönhetően a háború előtti rendkívül magas színvonalú kanizsai zongora-iskola méltó folytatója és kiteljesítője vált belőle. Kiváló szervezőnek is bizonyult: felismerve a városban és a környékbeli községekben egyaránt megnyilvánuló nagy hangszertanulási igényt, létrehozta és csaknem haláláig vezette a zeneoktatói munkaközösséget, melynek keretében akkoriban több, mint tíz helyszínen folyt a tanítás - jelentősen megnövelve az anyaintézmény kapacitását.

Zalai Hírlap 1963. május 22.

(Zárójelben a képhez: szerintem ez a Beethoven-portré ma is látható a zeneiskola nagytermében...)
 
Klatt Aurél mint zongoraművész különösen sok fellépést vállalt az 1950-es években. Nemcsak közreműködött a zeneiskola szokásos tanári koncertjein - ahol egyébként gyakran műsorvezetői feladatokat is ellátott -, hanem önálló esteket, vagy egy-egy kollégájával - Ivánkovits Ferenccel, a Tardos-házaspárral és Baján Györgyné Honti Ilonával - kamarakoncerteket is adott. Több ízben muzsikált együtt országos, nemzetközi hírű magyar muzsikusokkal, köztük Banda Ede gordonkaművésszel. Egyik szólóestje után így írt a Zala (1948. febr. 18.): Beethoven Appassionata-szonátáját remek technikával, nagy felkészültséggel és csodálatos árnyalati bravúrral játszotta.

Működési idejében a bérletes hangversenyeket Kanizsán akkoriban sokáig a zeneiskola, és személy szerint ő szervezte, ezen a téren is nagyon sokat dolgozott. Biztosan voltak régről is kapcsolatai és újakat is kialakított, mert egészen kitűnő neveket szerzett meg Nagykanizsának. Feleségével gyakran látta vendégül lakásán a városba látogató híres muzsikusokat.

Tagja volt a TIT-nek (Tudományos Ismeretterjesztő Társulat), ebben a minőségében zenetörténeti előadásokat tartott különböző helyszíneken. Zenebarátok Klubját is szervezett. Rendszeresen írt a megyei lapba nagy zeneszerzőkről évfordulós megemlékezést, összefoglalót. De írt helyi rendezvényekről zenekritikákat is. Tagja volt a megyei népművelési tanácsadó zenei szakbizottságának.

Ebből a kis összefoglalóból is érzékelhető, hogy igazán sokoldalú egyéniség és jelentős muzsikus volt. Súlyos betegség után 58 éves korában, pályája teljében bekövetkezett halála nagy vesztesége volt Nagykanizsa zenei életének. Sírját meglátogathatjuk a kanizsai temetőben.

III. parcella 8. sor 14.

Volt növendékei közül rá is biztosan sokan emlékeznek - mint ahogyan ezt Rácz Alajos kapcsán is tapasztalhattam. Ha bárki tudna róla, egyéniségéről mesélni, nagyon örülnék, ha itt vagy a blog facebook-oldalán megosztaná emlékeit.

Felhasznált irodalom:

Büki Erzsébet: A túlélő. = Kanizsa Dél-Zalai Hetilap 2001. július 12. Az írás megjelent A XX. század tanúi Nagykanizsán (Czupi Kiadó, 2007) című kötetben is, Klatt Aurélné fényképe onnét származik
Sebesta, Juraj: Klatt Virgil, Lenard Fülöp tanára. = Fizikai Szemle 1997. április (fizikaiszemle.hu)

A műsorlapokat és a régi fényképeket köszönöm a zeneiskolának!