A következő címkéjű bejegyzések mutatása: holokauszt. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: holokauszt. Összes bejegyzés megjelenítése

A kanizsai zsinagóga zenéje

2020. február 13., csütörtök

0 megjegyzés
Mostanában újra sok szó esik Nagykanizsa egyik legértékesebb műemlékéről, a zsinagógáról. Az épület a város közepén, de elrejtve áll, és még mintha rejtegetnék is a városlakók elől. Pedig milyen jó lenne, ha újra a város életének része lehetne valamiféle kulturális/közösségi térként és Kanizsát, a belvárost szebbé és értékesebbé tevő történelmi épületként.

A rejtőzködő zsinagóga (köszönet Németh Ákosnak a képért!)

Engem mindig nagyon érdekelt a története, és amikor elkezdtem kutatni Nagykanizsa zenei életének múltját, hatalmas meglepetéssel tapasztaltam azt a fokozatosan feltáruló gazdagságot, amit ezen a téren is rejt. Itt a blogban néhány személyiséggel kapcsolatban már érintettem az épületet (a megfelelő helyeknél megadom a linkeket), de most megpróbálok összegzést adni róla, elsősorban zenei vonatkozásban.

Fő utca 6. (Tarnóczky Attila: Hol-mi)

A zsinagóga a Fő utca 6. szám alatti egyemeletes, klasszicista stílusú ház belső udvarán áll. 1807-ben Kanizsa kegyura, Batthyány Lajos herceg támogatásával kezdtek építeni az uradalmi építész, Woyta Ferenc tervei szerint.
Az alapozás után félbemaradt munkát 1817-től két bécsi műépítész irányításával folytatták, s a nagyméretű, klasszicista épületet 1821-ben avatták fel. Emeleti karzata és orgonája 1844-ben, alsó karzata 1890-ben készült.



A puritán külsejű zsinagógát kupolaboltozat fedi. Bejárat felőli oldalán magas pilléreken nyugvó női karzat, előtte az alacsonyabb orgonakarzat helyezkedik el.


Löw Lipót ifjúkori képe
Főrabbiként itt működött kiemelkedő pályája korai szakaszában, 1841 és 1846 között Löw Lipót, akinek nagy érdemei voltak a hitközség megszervezésében. Mint az egyik legelső tudományosan képzett rabbi hamar felismerte, hogy a hazai zsidóság számára elengedhetetlen a magyarosodás, s 1844-től magyarul tartotta szónoklatait.  
Löw Lipót zenei tehetség is volt: gyermekkorában zongorázni, hegedülni és fuvolázni tanult. Itteni működése a zene terén is forradalmi változással járt: az ő idejében Nagykanizsán szólalt meg először magyarországi zsinagógában orgona.
A hangszeres istentisztelet az 1840-es években merész újításnak számított, bevezetéséhez Löw főrabbi tekintélyére és bátorságára volt szükség. Az orgonát 1844-ben Strasser Lázár nagykereskedő adományából a pécsi Focht Ferenc készítette. Strasser ezzel egyidőben a Felsőtemplom számára is adományozott egy hangszerre való összeget a testvériesség szellemében...



A következő évtizedek folyamán, egészen 1944-ig a zsinagógában rendkívül magas színvonalú zenei élet folyt, mivel a hitközség mindig nagy gondot fordított istentiszteletei ünnepélyeségére. Már 1829-ben a bécsi zsinagóga imarendjét honosították meg: a kanizsaiakat Sulzer Salamon bécsi főkántor, a modern zsidó egyházzene megteremtője látta el erre vonatkozó útmutatással.

A szertartások zenei részét a főkántor irányította, mellette másodkántor működött. Volt állandó orgonista, s a helyi sajtóban gyakran megemlékeztek a zsinagóga kitűnő kórusáról, amelynek vezetésére külön karnagyot szerződtettek. A hitközség, amely egy-egy zenei állás megüresedésekor pályázat útján szerződtette az új muzsikust, akit általában egy próbaév után véglegesített, mindig jó érzékkel választott: több kiváló kántor, orgonista és karmester hosszú évtizedekig működött s szerzett hírnevet nemcsak a hitközségnek, hanem a városnak. Közülük a legtöbben bekapcsolódtak Kanizsa világi zenei életébe is.

Lássuk őket egyenként:

A forrásokból az következtethető ki, hogy 1830 előtt csak előimádkozót alkalmazott a hitközség (1821-ben, a zsinagóga felavatásakor például vendég kántort kellett hívni). Az első kanizsai kántor Goldstein Farkas volt, aki 1830 és 1860 között töltötte be ezt a funkciót. Villányi Henrik az 1929-ben kiadott Nagykanizsa monográfiában úgy jellemzi őt, hogy szép tenorhangjáról és megkapó előadásáról legendákat meséltek nagyapáink. 

Utóda fia, Goldstein József lett, aki a világi zene terén is eredményesen működött, mint a város első énekkarának, a Kanizsai Dalárdának alapító karnagya. Főkántori posztját csak rövid ideig tölthette be, mert 1863 decemberében szívroham következtében váratlanul elhunyt.

1864-ben kezdte meg több, mint fél évszázados működését Kartschmaroff Leó főkántor s hozta el a hitközség zenei életének első aranykorát.
 
Kartschmaroff Leó 1911-ben
Az 1842-ben Herszonban született Kartschmeroff előbb Aradon, majd Szegeden működött, onnét pályázta meg a Goldstein József halálával megürült állást. Megválasztásakor magasra csaptak az indulatok, mert volt másik jelölt is, s a városlakók két pártra szakadtak. Az első sajtóközlemények szerint a hívek többsége a másik jelöltet szerette volna e poszton látni. Kartschmaroff működése azonban igazolta azokat, akik őrá szavaztak, mert a hitközség – és Nagykanizsa – egyik legkiemelkedőbb zenei személyisége kezdte meg ekkor pályáját. Villányi szerint Kartschmaroff a zsidó egyházi zenének egyik leghivatottabb művelője és művésze volt, aki művészetének méltóságát jellemének tisztaságával is érvényre juttatta. 
Ifjabb éveiben aktívan bekapcsolódott a világi zenei életbe: ő is buzgólkodott a Kanizsai Dalárda körül, a férfikórus mellé alakult női kart vezette. Előfordult, hogy hangversenyen operaáriát énekelt. Mellette egész életében keresett magántanár volt:


Tudvalevő, hogy Kartschmaroff városunkban mint zene és énektanár évtizedeken keresztül mint a legkitűnőbb mester működött akinek zenei ízlése alapját rakta le annak a zenei műveltségnek, mely Nagykanizsát annyira föléje emeli a provincvárosoknak. (Zalai Közlöny 1911. márc. 16.)

S hogy főkántornak milyen főkántor lehetett? Olvassuk el ezt a jellemző fél mondatot a Zalai Közlöny 1899. augusztus 16-i számából:

... Kartschmaroff Leó helybeli főkántor gyönyörű éneke, mely, majd fülbemászón, finom árnyalattal hangzott, majd hatalmas erővel szárnyalta túl az orgona és énekkar fortéját, hullámzó harsogással töltve be a templom legkisebb zugát...

A Kanizsára látogató idegenek, magyar és külföldi kereskedők messze földre elvitték csodálatos hangjának és szuggesztív előadásmódjának hírét. Ennek eredményeképpen gyakran kapott külföldi ajánlatokat: Bécsbe, Kijevbe és New Yorkba is hívták, de Kartschmaroff szerette Kanizsát és maradt.
1904 novemberében a hitközség és a város fényes külsőségek közepette ünnepelte meg itteni működésének negyven éves jubileumát. Aktívan töltötte ötvenedik évfordulóját is 1914-ben, de a háború miatt akkor nem ünnepeltek...
Időközben összegyűjtötte az általa szerzett és énekelt egyházi darabokat, s 1911-ben egy bécsi kiadónál megjelentette Schire bes jausef – Nagykanizsaer gottesdienstliche Gesange für das ganze Jahr, azaz egész évre szóló nagykanizsai istentiszteleti énekek címmel. A nemzetközi és hazai sajtó által melegen üdvözölt kötetben szólóénekre és kórusra alkalmazva két változatban közölte a liturgikus énekeket: orgonakísérettel és kíséret nélkül. Milyen jó lenne egyszer hallani belőlük itt, a legautentikusabb helyen...
A neves főkántor rövid betegség után egy bécsi szanatóriumban hunyt el 1915. december 31-én. Ott élő leányai kívánságára a Zentralfriedhofban, Bécs központi temetőjében helyezték örök nyugalomra, a bécsi izraelita hitközség által adományozott díszsírhelyen.

Amúgy személyéről ennél részletesebben is írtam, a tanulmány a Kanizsai antológia 2016-os kötetében jelent meg, a könyvtárban elérhető.

Kartschmaroff másodkántora, a közkedvelt Goldmann Samu is hosszú évtizedeken át, 1862 és 1915 között szolgált. A zene mellett olyan izmos héber tudománya volt, hogy akármelyik rabbinak is becsületére vált volna. Írt magyar, német és héber költeményeket és sír-iratokat, melyekben mély érzés és józan bölcselet nyilatkozott meg – emlékezett meg róla halálakor a Zala 1917. február 26-i számában.

Goldmann Samu és felesége nyughelye a kanizsai izraelita temetőben


Abramovics Márk
Kartschmaroff és Goldmann Samu rövid időn belül bekövetkezett halála után, 1917 márciusában lett kántor a Szlatináról pályázó Abramovics Márk. Eredetileg a szokásos próbaévre szerződtették, de már novemberben közfelkiáltással főkántorrá választották. Egyházi tevékenysége mellett ő is aktívan részt vett a város zenei életében. Tagja volt a Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör vegyeskarának, s Ketting karnagy közvetlen segítségeként dolgozott a szólamok betanításában. Szólistaként közreműködött több világi hangversenyen. Énekelte például Rafael és Ádám szólamát Haydn: Teremtés című oratóriumában, amelyet 1927-ben az Irodalmi és Művészeti Kör szimfonikus zenekara és énekkara adott elő a kanizsai közönségnek. A pályája teljében álló énekművész feleségével és szintén remekül éneklő László fiával a holokauszt áldozata lett. Ő volt itt az utolsó kántor...

A zsinagóga nagyszerű orgonistájaként szintén hosszú ideig, negyvenöt éven át működött a kanizsai kereskedőcsaládból származó Pásztor Miksa (eredeti nevén Pollák Miksa). Az 1880-as években Kanizsa keresett magán zongoratanára volt, a hitközség 1890-ben választotta orgonistájává. Mint a zsinagógai működésének ötvenedik évfordulóját köszöntő cikkben olvasható, soha egyetlen napot sem mulasztott a szolgálatból. 1937-ben ment nyugdíjba, s 1938. május 27-én, hetvenhét éves korában hunyt el. 
Villányi Henrik tanár, újságíró így érzékeltette játékát:

Aki csak egyszer is megfordult az izraelita templomban tartott istentiszteleten, vagy ünnepélyen, felfigyelt Pásztor Miksa művészi játékára és kísérőzenéjére, amely szinte drámai erővel harsogott végig a magas, kupolás templom három hajóján. Hogy a kísérő zene mellett a fungáló kántornak jutott a főszerep, az az izraelita rituálé előírásainál fogva magától értetődik. De ez a körülmény nem von le semmit Pásztor érdemeiből, amelyeket még egy későbbi kor is méltányol majd, noha ezt a művészetet csak szájhagyományból ismerheti meg. (Zalai Közlöny 1937. márc. 20.) 

Ez utóbbiban Villányinak sajnos nem lett igaza…

1944 áprilisában a zsinagógában, illetve az azt körülvevő épületekben hozták létre a gettót. Itt gyűjtötték össze a város és környéke háromezer zsidó lakosát (a megfelelő korú férfiakat már korábban munkaszolgálatra kényszerítették), innét hurcolták őket koncentrációs táborokba. Közülük alig háromszázan tértek haza.

Az áldozatok neve a zsinagóga udvarán 2004-ben felavatott, Rétfalvi Sándor és Fáskerti Miklós által készített emlékművön olvasható.

Ez csak kis szelete a névsornak...

Nagykanizsa zsidó származású kitűnő muzsikusai közül erre a sorsra jutott Büchler Mór és felesége, Büchlerné Krausz Gizella énekes (a zsinagóga kórusának szólistája) Margit lányukkal együtt. Büchler Mór hosszú évtizedeken át volt a város agilis és közkedvelt karnagya. Pályafutása során több kórus élén is állt, közülük jónéhányat ő maga szervezett meg, s az Ipartestületi Dalárda és a Kisdalárda vezetésével aratta legnagyobb sikereit.

Ugyancsak nem tért vissza a férjével, lányával és özvegy édesanyjával elhurcolt Fábiánné Pásztor Irma zongoraművész-tanár
Fábiánné Pásztor Irma
sem. Pásztor Miksa orgonista leánya Liszt egykori kiváló tanítvényának, Thomán Istvánnak a növendéke volt és az 1910-es évek elejétől pályakezdőként jeles koncertsikereket ért el. A fiatal lány szülővárosában telepedett le s magántanárként működött. 1921-ben alapított családot, férje Fábián Miksa, a hitközség titkára volt. 1926-ban a frissen felállított zeneiskola tanára lett. Pedagógiai tevékenysége mellett kimagasló színvonalú koncertélményekben részesítette a kanizsai közönséget. 1943-ban nyugdíjba kényszerítették, majd haláltáborba hurcolták.


Szerepel az emlékművön Hirschel Hermin magán zongoratanár, Loránt Ödönné Rosenfeld Berta, a Városi Zeneiskola egyik legtehetségesebb növendéke, dr. Strém Sándor, a Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör Vegyeskarának tagja, zenei tárgyú újságcikkek írója és Villányi István zeneszerző, zongoratanár neve is.

A kevés hazatérő egyike az elhurcolásakor harminchárom éves Pauk Anna, a későbbi nagyhírű énektanár volt, aki külföldi működés után a háború kitörésekor hazaköltözött szülővárosába és zenetanításal foglalkozott. A 12539-es fogoly címmel már csak halála után, 2001-ben megjelent emlékezéseiben hiteles és szívszorító képet festett a zsinagógában 1944 tavaszán-koranyarán hosszú hetekre összezsúfolt emberekről:

Éjjel, néhányszor lenéztem a kis éjjeli lámpa fényénél a földszintre, szívbe vágó kép volt, emberek feküdtek végig a kövön, a padok között, és fent az oltár szőnyegén, ami páholynak számított. Ott két kisgyermekes család telepedett le, a pici gyerekek megóvása érdekében. Mindenütt feldúlt hátizsákok és batyuk, itt-ott pár beburkolt ülő alak, akiknek már nem jutott kinyújtózni való hely. Hogy a gyerekek számára könnyebbé tegyem a helyzet elviselését, naponta összehívtam őket az udvaron énekelni. Tekintettel arra, hogy én négy évig tanítottam a zsidó elemi iskolában, és ott vezettem 104 tagú énekkart, a gyerekek nagy része ott volt velünk. […] Hogy valahogy segítsek rajtuk, ezért gyűjtöttem össze őket a templom udvarában délelőtt egy órára és délután egy órára, és együtt kórusoztunk. Ilyenkor az egyik német katona mindig ott állt a hátam mögött, és hallgatta a kórust…




Először a háromezer ember nagyobb hányadát hurcolták el, elsősorban a fiatalokat és a gyerekeket. Közülük csak körülbelül huszonöten tértek haza. Pauk Annát szüleivel a második csoportban vitték el. Auschwitzban Mengele válogatta szét csoportjukat, az időseket rögtön a gázkamrába vitték. Az akkori kétszáz kiválogatottból hetvenen tértek haza, köztük Pauk Anna, aki hamarosan Budapesten kezdett új életet, s lett világhírű operaénekesek énekmestere. Életének kilencvenedik évében, 2000 tavaszán hunyt el, szinte utolsó pillanatáig dolgozott.

1946. április 27-én, a gettóba hurcolás második évfordulóján megrázó gyászünnepélyt tartottak a zsinagógában, ekkor állították fel az épület bejáratánál a két szimbolikus sírkövet.

A szimbolikus sírkövek (Tarnóczky Attila: Hol-mi)


Az esemény kapcsán így írt Pauk Anna a városi napilapban:

Milyen jó még annak is, akinek van valahol egy sír, ahol néha elhelyezheti a kegyelet koszorúját. Hol keressem én az anyám sírját? Kérdezzem az auschwitzi széltől, merre vitte a krematórium füstjét? Vagy tíz körmömmel vájjam ki Mauthausen tömegsírjait, hogy megleljem apámat? A sok gyászoló anya hol keresse gyermekét? Két éve már, hogy a gyűlölet vihara kicsavarta életünk törzsét. Gyökértelenül, ezer sebtől vérezve próbálunk a romokon új életet kezdeni. (Zala 1946. ápr. 28.)

Az egykor díszes berendezésű zsinagóga állaga ma rendkívül aggasztó. Hasznosítására 1995-ben megalakult a Kanizsai Zsinagógáért Alapítvány, amely színvonalas művészeti események itteni megrendezésével igyekezett a felújításra pénzt előteremteni. 

Budapest Klezmer Band

Még 1 Mozdulatszínház (Fenyves Márk)

Moyzer Quartet
 
A nagykanizsai Strém Kálmán Vonószenekar A fenti 4 képet köszönöm Halász Gyulának!


A kezdeményezés révén számos jeles magyar és külföldi – klasszikus és jazz – muzsikus lépett fel az épület kiváló akusztikájú terében, a felújítási költségek azonban sokszorosan meghaladják a hangversenyek bevételeit. Napjainkban mintha a közbeszédbe és a közéletbe visszatért volna a téma, talán felcsillan majd némi remény, hogy egyszer akár ilyen is lehetne az épület és környéke, mint ezeken a látványterveken, amelyeket készítője, Német Ákos a facebook-on bocsátott az általam szerkesztett Nagykanizsa anno oldal rendelkezésére: 




A kanizsai műkedvelők fejedelemnője 2.

2015. február 14., szombat

0 megjegyzés
Blau Margit történetét folytatom, aki 130 éve, 1885. február 3-án született Nagykanizsán. Az első rész linkjét biztonságból megadom, hogy fel tudjuk venni a fonalat.
1906. augusztus 19/20-án Nagykanizsán nagyszabású dalos eseményt rendeztek, még szintén Böhm Emil karnagy égisze alatt, a Dunántúli Dalosversenyt. Ezen nem kellett Margitnak tündökölnie, az esemény mégis emlékezetessé vált számára. Erre az alkalomra utazott Kanizsára először csak az ő kedvéért egy fiatal kaposvári ügyvéd, dr. Waldmann Lajos, akivel e találkozás után öt nappal telefonon jegyezték el egymást. Esküvőjükre két évvel később került sor (hogy miért vártak ennyit, ki tudja...), 1908. november 8-án, természetesen Nagykanizsán:

Házasságuk bejegyzése az állami anyakönyvben


Ez a cikkecske a Zalai Közlönyben jelent meg az esküvő előtt egy nappal és mutatja Margit közkedveltségét, elismertségét:




A nagy esemény alkalmából a Blau-ház egyik cselédlánya, akit Simon Rozinak hívtak, versben kívánt sok boldogságot Margitnak. Ki tudja hogyan, de az első néhány versszak bekerült a Zalába (1908. november 10-én), onnét idézem:


Szép menyasszony, édesanyád büszkesége,
mert te voltál háza igaz ékessége,
te voltál az ő anyasága koronája,
a széltől is féltve őrzött szép leánya.

Megőrizett, mint ibolyát a zöld erdő.
Nem alkotott nálad szebbet a teremtő.
A nap is megállt csodálni, ha meglátott,
Megirigylé az arcodról lesugárzott boldogságot.

Virítottál, mint kertben a szelíd rózsa.
Énekelni tőled tanult a pacsirta.
A gerlice tőled tanult lágyan búgni,
Gyenge szíved azért tudott ellágyulni, ellágyulni.


Ez a vers is dilettáns, mint az előző részben megmutatott opus, de érződik belőle a lány őszinte csodálata és rajongása kisasszonya iránt. Margitnak is tetszhetett, mert homlokon csókolta érte Simon Rozit és koccintott is vele, egyedül a cselédségből. Anyja azonban nem örült a dolognak és jól lehordta szegény lányt. Ám a szidás újabb verset eredményezett, amit Rozi most már maga vitt el az újsághoz; az le is közölte, innét ismerjük a történetet. A második verssel amúgy már a kor fokozódó társadalmi feszültségeit is jól lehetne illusztrálni...

Házasságkötésével Margit elkerült szülővárosából és életét Kaposváron folytatta. Egy fiáról tudok, aki 1909. december 18-án született, méghozzá itt Kanizsán, a szülői házban. Talán orvos apja segítette a világra, azért jött Margit Kanizsára szülni. Hogy lettek-e még gyermekei, eddig nem akadtam nyomára.

További életéhez támpontot adhat,  hogy az emlegetett Böhm Emil 1933/34-ben anyagot gyűjtött Dalosnaplómból című kötetéhez. Levélben fordult az egykori kanizsai dalostársakhoz emlékezéseikért. Így megkereste Margitot is, aki ekkor írta meg azt az emlékét, hogyan ismerték meg a kanizsaiak a "Londonban, sej..."-t, a Bob herceg népszerű dalát. Ezt már egyszer megmutattam itt a blogban.
Ebben a levélben mesélte el eljegyzésének történetét s megjegyezte, hogy drága párjával nemrég voltak 25 éves házasok, amit otthon, csendesen ünnepeltek meg. Jó lenne belelapozni kaposvári újságokba, de azt gyanítom, és ennek a levélnek a hangja is arra utal, hogy házasságkötése után Margit teljesen visszavonult a dalos élettől és a nyilvános szereplésektől. De remélem, családi körben azért nem hagyta abba a muzsikálást...

Hogy mikor halt meg, már régóta keresgéltem, eredmény nélkül. Nemrég viszont előjött egy adat, ami szerint erős a valószínűsége, hogy ő is a holokauszt áldozata lett.

Találtam ugyanis a nemzetközi központi holokauszt adatbázisban egy adatlapot egy bizonyos, "Kaposzwár"-ról származó Waldman Margitról, aki szerintem a mi Blau Margitunk.


Gondolom, egy őt túlélő rabtársa adhatta meg az adatait, 1957-ben és nyilván nem tudta őket pontosan. Ráadásul az illető nem magyar volt: a "Kaposzwar" leírásából arra tippelek, hogy lengyel. Hogy milyen kapcsolatban volt Margittal, azt írta, "sister", azaz nővér, amit szimbolikusan érthetett, "sorstárs" értelemben. Valamennyit tévedett Margit születési évében és nem ismerte nagykanizsai származását, csak kaposvári illetőségét. De mindehhez számítsuk hozzá, hogy a Waldmann név annyira nem gyakori, hogy Kaposváron Margit keresztnévvel, Lajos nevű férjjel és nagyjából megfelelő életkorral másvalakit takarjon. Így azt hiszem, nem tévedünk sokat, ha a nagykanizsai műkedvelők egykori "fejedelemnőjét" is Auschwitz áldozataként tartjuk számon, mert az adatközlő azt nevezte meg halála helyszíneként. Akkor már majdnem 60 éves volt, elképzelhető, hogy hamar a gázkamrába került...





Egy 100 éve született kanizsai fiatalasszony emlékére

2014. október 5., vasárnap

1 megjegyzés
Nem írtam ki nevét a címbe, mert már úgysem mond a mai kanizsaiaknak semmit. Közkedvelt tagja volt Nagykanizsa korabeli társadalmának. Kellemes ifjúság után duplán is tragikus sors jutott osztályrészéül.
  
Neve: BÜCHLER MARGIT, barátainak Manci. Született 1914. október 6-án Nagykanizsán, a Király utca 34. szám alatti, ma is álló nagy házban:



Édesapja Büchler Mór, családalapításának idején banktisztviselő, később vaskereskedő. Polgári foglalkozása mellett lelkes, önzetlen és jó muzsikus: mint kórus-karnagynak kiemelkedő szerepe volt Nagykanizsa zenei életében a két világháború
Büchler Mór 1938 körül
között. Leghosszabb ideig az Ipartestületi Dalárdát vezette, amellyel országos dalosversenyekről sokszor hozott haza első díjakat és más jó helyezéseket. Ő alapította a Postásdalárdát, majd vezette a belőle kinőtt Kisdalárdát. Jól hegedült és különösen nagybőgőzött, így amikor működött a városi szimfonikus zenekar, soha nem hiányzott a tagok közül. Felesége, Büchler Mórné Krausz Gizella tősgyökeres kanizsai család sarja. Ő egészen kiválóan énekelt: tagja és szólistája volt a helyi Irodalmi és Művészeti Kör Vegyeskarának; velük például Szent Erzsébet áriáit adta elő Liszt Ferenc oratóriumából (ez a tény azért jelzi képességeit) és szintén szólistája a zsinagóga énekkarának.

Büchler Margit előbb megmutatott szülőházát egyébként anyai nagyapjának telkén Margit nagybátyja, Kálmán (Krausz) Leó építtette 1912-ben, s a két család ezután együtt lakta.  Kapcsolódási pontként említem, hogy jó két évtizeddel később Kálmán Leó unokájaként születik meg Strém Kálmán, akiből majd iskolát teremtő hangversenyrendező és zenei menedzser válik.

De térjünk vissza Büchlerékhez. Büchler Mór és Krausz Gizella 1911. május 7-én Nagykanizsán kötöttek házasságot. Két lányuk született: Edit 1913 júliusában, majd Margit 1914. október 6-án.

Forrás: familysearch.org


A család az akkori kellemes polgári nívón és módon élt. Mint azokban a körökben szokásos volt, zenész családban pedig magától értetődő, mindkét lány tanult zenét, sőt, táncot is. Már gyermekként többször előfordult nevük a helyi sajtóban.

A gazdag műsor következő pontja a kis Büchler-nővérek mesés kupléjelenete volt. Mindkettőjüknek csengő aranyhangja, előadásuk közvetlensége és csodálatos oldottsága valósággal lázba hozta a közönséget

írta például a Zalai Közlöny 1923. január 30-án, amikor ők is felléptek egy nagyszabású gyerekműsorban - kilenc, illetve tíz évesek voltak ekkor.
Felcseperedve inkább már csak Margit nevével találkozunk többször különböző rendezvényeken. Több híradás is igazolja, hogy remek versmondó volt, jobb, mint a műkedvelői átlag. Továbbra is táncolt, persze nem csak bálokban a divatos társastáncokat, hanem művészi koreográfiákat. 1935 februárjában például - ekkor 20 éves múlt -  Liszt-hangversenyt rendeztek Kanizsán, ahol Liszt 2. magyar rapszódiájára mutatott be szólótáncot:

Zalai Közlöny 1935. február 19.


Homályos pont az életében, hogy 1938-ban egy újsághírben mint kiváló műveltségű tanárnőt említik. De nem találtam eddig róla ezzel kapcsolatban semmit, sem azt, hogy hol szerzett diplomát, sem azt, hogy ténylegesen tanított-e valahol. Átnéztem a létező kanizsai címtárakat, ám egyik iskolánál sem említik a nevét a tantestületben. Talán előjön egyszer bizonyíték - vagy éppen cáfolat egy megtalált forrás formájában.

Az viszont biztos, hogy Büchler Margit, néhány hónappal 23. születésnapja előtt, 1937. augusztus elsején férjhez ment. Férje Leitner László téglagyáros, egy letenyei földbirtokos, Leitner Ödön fia. 

Forrás: familysearch.org


Ám a házasságnak csak az első néhány hónapja zavartalan. Az ifjú férj súlyosan megbetegszik és miután a hosszú budapesti gyógykezelés nem hozott gyógyulást, sőt, baja tovább súlyosbodott, haza kívánkozott. Így a kanizsai kórházban hunyt el  1938 májusának közepén, összesen 10 hónap házasság után, életének 30. évében.

Zalai Közlöny 1938. május 17.
Margit így fiatalon özvegységre jutott. Házasságából gyermeke nem született. Hogy mit csinált, hogyan élt, hazajött-e szüleihez (egyáltalán férjhezmenetele után elköltözött-e Letenyére vagy férje költözött be a Király utcai nagy családi házba), ki tudja. Ettől kezdve nevét nem találtam meg a helyi sajtóban, nyilván nem volt kedve régi kellemes lánykori életmódját folytatni, beleértve a szerepléseket is, ami azt hiszem, nem is lett volna illendő...

Még azt tudjuk róla, hogy szerethetett sütni-főzni, mert egyszer például benevezett egy receptversenybe:

Zalai Közlöny 1935. december 7.

Akinek van kedve, ki is próbálhatja!

Van még egy forrás, ami megerősíti, hogy Margit tényleg otthon volt a gasztronómiában, ám ez már a következő nagy tragédia kapujába vezet bennünket.
Pauk Anna írta ugyanis visszaemlékezésében (Az 12539-es számú fogoly című könyvében), hogy amikor 1944 tavaszán Kanizsán a zsinagógába és a környező épületekbe, mint gettóba kényszerítették az uralkodó rendszer szerint nem megfelelő származású embereket, családokat, és nekik valahogy meg kellett szervezni ottani életük menetét, akkor "Büchler Manci felkötötte magyaros kötényét és kendőjét, s birtokba vette a konyhát". (Maga Anna például, mint énektanár a gyerekeket próbálta meg elfoglalni azzal hogy naponta összehívta őket és mintegy kóruspróbát tartott nekik...) Könyvében Pauk Anna még egyszer említette Margit nevét, szintén a gettóban töltött napokból, amikor az első transzportot elhajtották az ismeretlenbe: 
"Este, mikor már mindenki lefeküdt, lesurrantam az udvarra. Elmentek mind a fiatalok, csak én maradtam, Büchler Manci és Kálmán Ferkó." Kálmán Ferkó Margit unokatestvére volt; már említettem, hogy a Büchler és a Krausz/Kálmán család egyaránt a Király utca 34-ben lakott. Ferkó túlélte a vészkorszakot, ám Margit, szüleivel együtt a holokauszt áldozata lett - mint ahogy áldozat lett a Kálmán-házaspár, Ferkó szülei is. A szűk családból Margit nővére, Edit tartozott még a kevés túlélő közé. Az ő körülményeit sem ismerem pontosan, eddig annyi derült ki, hogy neki Budapesten fényképészműterme volt az Üllői úton - de hogy már ebben az időben is, vagy csak később, azt nem tudom.

Hát egyelőre ennyit tudtam kideríteni a 100 éve született Büchler Margit alig 30 évre szabott életéről. Sajnos, eddig fényképet sem találtam róla, talán majd egyszer az is előjön...
 
FRISSÍTÉS:
 
És igen, előjött az a nagyon hiányzó fénykép, sőt nem csak egy, hanem több is! Szinte kalandos úton érkeztek Neringa Naujokaite Németországban élő litván képzőművésztől. Ő holokauszt-kutatással is foglalkozik, így ismerkedett meg - gondolom, hosszú évekkel ezelőtt - a család egyedüli túlélőjével, Büchler Edittel, s személyesen tőle kapta a megmenekített családi fotókat. Neringa megtalálta ezt a posztot a világhálón, nem restellt kapcsolatba lépni velem, s így kaphattam meg elektronikusan a képeket, amelyek közül ezt a gyönyörű családi fotót mutatom most meg. Az 1930-as évek elején készülhetett, az apja mellett álló Margit talán 15-16 éves lehet rajta. Nem egészen egy évtized múlva a családból hárman erőszakosan tűnnek el a föld színéről... Semmilyen más emlék nem maradt róluk, hiszen még sírjuk sincsen, mint a kanizsai zsinagóga udvarán lévő emlékműre mintegy 3000 sorstársuk között felvésett nevük...
 
A család: Büchler Mórné, Edit, Margit, Büchler Mór

 



Pauk Anna és Nagykanizsa

2014. május 4., vasárnap

0 megjegyzés
Egy 2014-ben megtartott emlékest apropóján írtam meg röviden Pauk Anna élettörténetét.



Pauk Anna tősgyökeres nagykanizsai volt. Szülei: Pauk Vilmos, varjaskéri születésű mérnök és a Mohácsról származó Hahn Mária 1904. január 6-án Pécsett kötöttek házasságot. Az ifjú férjnek ekkor már mérnöki irodája volt Kanizsán a Sugár út elején:



Három gyermekük született: 1904. november 24-én Miklós, 1907. március 11-én Magda és 1910. december 30-án Anna.


Mint az anyakönyvből is látható, ekkor még a Csengery út 1. alatt élt a család (Szomolányi-sarok, ahogy a kanizsaiak jobban ismerik), egyébként mindhárom gyermek ott született. Az Ady (akkor Kazinczy, később pedig Horthy Miklós) utca 59. szám alatt álló családi házukba valamikor 1922 ősze előtt költöztek, amint Pauk Vilmos későbbi újsághirdetéseiből betájolható. Ez a ház már nem áll. A vasúti sorompótól kicsit beljebb a város irányába annak a területnek egy részén helyezkedett el, ahol ma az egykori bútorgyár üzemépülete látható - annak is inkább a túlsó végén:



Anna kisgyermekkora nem lehetett könnyű, ugyanis édesapja az első világháborúnak még eléggé az elején, Przemyslnél hadifogságba esett. Szibériába vitték, és csak 1920. őszére tudott hazatérni. Legkisebb gyermekként Anna ekkor volt 10 éves.

Zenei tanulmányait illetően szeretnék egy tévedést eloszlatni: az a kevés forrás, amely életével foglalkozik, mind azt állítja, hogy a zeneiskolában kezdett zenét tanulni. Nos, ez nem így van. Nagykanizsán a Városi Zeneiskola 1926-ban nyílt meg, de Anna már 1924-ben meglehetősen jól zongorázott. Gyaníthatóan Fábiánné Pásztor Irmához járhatott magántanítványként - ezt abból gondolom, hogy a Zeneiskolában is az ő növendéke lett a három zongoratanár közül. Egyébként is az ekkor már majdnem 16 éves fiatal lányt rögtön a középső korcsoport 3. osztályába vették fel, tehát semmiképpen nem lehetett kezdő. Az ének (magánének) előképzőt a következő tanév elején, 1927 őszén kezdte el, mellette a zongorát is folytatta. A kanizsai zeneiskola legelső éveiben meglehetősen sűrűn jöttek-mentek a magánének-tanárok. Így egyetlen tanév alatt először Nedelkovits Anna, majd Jászay Margit növendéke volt. Ilyen, kissé kaotikus kezdés után lett Pauk Anna az egyik legismertebb és tényleg a legjobb módszert kialakító énektanár.

Innét nézve nagyon érdekes, hogy az a tanár, aki majd magánének-tanítás szempontjából teszi elismertté a kanizsai zeneiskolát, s egyúttal máig tartó hatással működik, nagyon hasonló módszerrel tanított, mint majd Pauk Anna Budapesten. Ő Ivánkovits Ferencné Witzenetz Jolán, a közkedvelt "Duci néni", aki 1937 őszén lépett be a Városi Zeneiskola kötelékébe. Így Anna és ő mint növendék és tanár elkerülték egymást, de később bizonyíthatóan találkoztak. Talán ennek a későbbi kapcsolatnak is szerepe lehetett abban, hogy nagyon hasonló alapelveket és módszereket alakítottak ki maguknak mindkettejük fő ideálja, a "bel canto" éneklés elsajátíttatására - erről még majd szólok.

Növendék-évei alatt Anna természetesen rendszeres résztvevője volt az iskola hangversenyeinek.
Így fellépője volt a zeneiskola történetében megrendezett legelső növendékhangversenynek. Ekkor így írt róla városunk hírlapja, a Zalai Közlöny, jellemezve mint zongora-szólistát és mint kísérőt:

... elmélyüléssel, biztos intonálással, a színezés iránt fogékony érzékkel interpretált és kísért zongorán. Beethoven és Vannay egy-egy művével méltán keltett feltűnést. Határozott zenei tehetség.
(Megjegyzés: Vannay János zeneszerző a kanizsai zeneiskola alapító igazgatója volt.)

A következő tanév egyik ilyen estjén Anna Beethoven c-moll zongoraversenyének első tételét játszotta - a zenekari kíséretet zongorán tanára, Pásztor Irma biztosította. Olvassuk, mit írt a Zalai Közlöny 1928. február 17-i számában:

Pauk Anni, ez a technikában és gondolati értékek kivetítésében igen előrehaladott, nehéz muzsikában is meglepően otthonos növendék egy fokkal megint előbbre lépett a Zeneiskola legkomolyabb értékei közt Beethoven remekbe játszott "Zongorahangverseny"-ével, amit kitűnő tanára, Pásztor Irma kísért.

Érdekes módon ezeken a hangversenyeken a második évben is sokkal többször lépett fel szóló-zongoristaként és más énekeseket, hangszerszólókat kísérve, mint énekesként - talán, mert énekelni lényegesen rövidebb ideje tanult. De olyankor a sajtó mindig megdicsérte "bársonyos altját". 

Összesen két tanévig volt a kanizsai Városi Zeneiskola növendéke (1926/27 és 1927/28). Itteni tanulmányai befejezésekor a 18. évében járt.  Mint a zeneiskola következő tanévének évkönyvében olvasható, 1928-ban felvételi vizsgát tett az Országos Magyar Királyi Zeneművészeti Főiskola magánének szakára, ahol mint rendes növendék az év őszén megkezdhette tanulmányait.
Később elvégezte a nagybőgő szakot is s ezzel a hangszertudással hosszabb időszakokat turnézott Skandináviában.

Zeneakadémiai és pályakezdő éveit figyelemmel kísérte a kanizsai sajtó és tudósítottak fővárosi sikereiről. Amikor itthon járt, többször fellépett különböző rendezvényeken. Szép gesztusként 1934 augusztusában, már mint okleveles énektanárnő közreműködött egykori zeneiskolai igazgatója, Vannay János esküvőjén az alsótemplomban: az Ave Mariát énekelte saját orgonakíséretével.

Paukék lakásán, amikor Anna itthon volt, többször zajlottak házimuzsikálások. Egy alkalomról a Zalai Közlöny is hírt adott 1940. július 27-i számában:

Kamaraest volt a héten Nagykanizsán Pauk mérnökék vendégszerető házában. A szűk, családi körű zenei estén, amelyen mintegy harminc meghívott zenebarát vett részt, remek éneknégyesek, duettek és szólószámok kerültek előadásra. Witzenetz Jolán (szoprán), Pauk Anna (alt), Szánthó István (tenor) és Abramovits László (basszus) alkotta a kis énekesgárdát, amely Ungár Edith zongorakíséretével sok őszinte élvezetet szerzett a meghívottaknak. Az előadók igen nagy tudásról és ambícióról tettek tanúbizonyságot, amikor aránylag rövid idő alatt betanulták a klasszikusok remekműveit. Sőt nemcsak betanulták, de olyan pompásan adták elő, hogy a jelenlevők csak a legnagyobb elragadtatással tudtak nyilatkozni az énekesek hangjáról és felkészültségéről.

E cikk igazolja tehát, hogy Anna és Witzenetz Jolán (aki hamarosan Ivánkovits Ferencné lesz), találkoztak, muzsikáltak-énekeltek együtt, gyaníthatóan nemcsak ez egyszeri alkalommal - s mint korábban írtam, személyes kapcsolatuk közrejátszhatott hasonló énektanítási módszereik kialakításában.
Még egy megjegyzés a cikkhez: Abramovics Laci a csodálatos hangú kanizsai izraelita kántor, Abramovics Márk fia volt - holokauszt-áldozat lett egész családjával...

És elkövetkeztek az 1940-es évek... Mint írtam, Anna sokat tartózkodott nagybőgősként külföldön, ám a háború kitörésekor a vonatkozó rendelkezések értelmében haza kellett térnie. Kanizsán beköltözött újra a családi lakásba és énektanárként dolgozni járt több elemi iskolába. Az izraelita elemi iskolában például száz fősnél nagyobb énekkart szervezett. Voltak magántanítványai is.

Ebből az alaphelyzetből, 1944 tavaszától indította évek múlva megírt visszaemlékezéseit, amely A 12539-es fogoly címmel jelent meg. Elmeséli benne a német megszállás előtti utolsó szabad estéjét, majd alig egy hónap múlva április 23-ának reggelét, amikor otthonából szüleivel először a Zsinagógában kialakított gettóba hurcolták. Beszél az ott átsínylődött néhány hétről majd elmondja, hogyan szállították fel őket a vagonokba:

Ragyogó májusi délben elindult velünk a vonat. [...] Szemem szomjasan itta be utoljára a házunk képét. Legelőször gesztenyefánk virágba borult koronája tűnt elő. Amikor elvittek bennünket hazulról, még alig rügyezett, most teljes virágdíszben állt. Csak néztem, néztem megbűvölten, láttam a házunkat, a szobám ablakát, még a szekrényem nyitott ajtaja is látható volt egy pillanatra. Aztán a sövénykerítés eltakarta szemem elől a házat, csak a gesztenyefa koronája intett búcsút. Nem tudom, mikor tűnt el a szemem elől, mert elvakítottak a könnyek.

Tudjuk, hogy vonatuk Szombathely felé indult el, s az a sínpár éppen a házuk háta mögött vezet, így láthatott be még elhagyott szobájába is.

Ő maga szinte csodával határos módon túlélte, ami ez után következett, Auschwitzot és a többi helyszínt, s hogy hogyan, végigolvashatjuk a könyvben. Kétségtelen, hogy az életben maradásban a zene is segített...

Már itthon, a deportálások megkezdésének második évfordulóján megrendítő cikket írt a Zala 1946. április 28-i számába.

Pauk Anny: Két év múlt el azóta, hogy egy borús áprilisi reggel rendőrök vertek fel álmunkból és a börtönné degradált templomunkba kísértek bennünket. Két éve már, hogy édesanyám szelíd szürke szeme mélységesen szomorú pillantással búcsúzott az otthontól, ahol élete javát leélte. Két éve már, hogy rendőr kísérte utunkat végig az utcákon, ahol minden szögletből kíváncsian lesett utánunk a Gúny. Édesanyám drága ősz feje aznap éjjel a templom kövén pihent. Apám mindig oly biztató tekintete súlyos könnyekkel telt meg. Azon az éjszakán álmatlanul gyötrődtem a kövön: mindez miért? Mit vétett az apám, aki mindig az igaz úton járt, mit vétett az anyám, a jóságos, mindenkin segítő, mit vétettek a kis apró gyerekek és mit vétettek az életük alkonyába csendesülő öregek? Mindez miért? - Aztán Auschwitzba vittek bennünket, és azóta megtanultam, hogy nincs "miért". Vagy van-e a földön olyan ember, aki meg tudná mondani, miért kellett gázzal megfojtani az anyámat, miért kellett az éhhalál kínjával megölni az apámat, miért szaggatta szét a bomba testvéremet, és - miért maradtam életben én? Nincs olyan ember, aki ezekre a "miért"-ekre felelni tudna, vagy ha van, az csak a vak és feneketlen gyűlölet nyelvén szólhatna hozzám, és ezen a nyelven én nem értek. A "miért"-ekre nem tudok felelni, de a tényekkel szembe kell nézni: senki a világon nálunk kitaszítottabb, senki a világon nálunk sebzettebb nem lehet! Ó, hogy irigylem azokat, akiknek él a családja, ó hogy érzem ezerszeresen árvaságomat! Milyen jó még annak is, akinek van valahol egy sír, ahol néha elhelyezheti a kegyelet koszorúját. Hol keressem én az anyám sírját? Kérdezzem az auschwitzi széltől, merre vitte a krematórium füstjét? Vagy tíz körmömmel vájjam ki Mauthausen tömegsírjait, hogy megleljem apámat? A sok gyászoló anya hol keresse gyermekét? - Két éve már, hogy a gyűlölet vihara kicsavarta életünk törzsét. Gyökértelenül, ezer sebtől vérezve próbálunk a romokon új életet kezdeni.

Kanizsára hazatérve tudta meg, hogy szeretett bátyja, Miklós valahol Hegyeshalom környékén lelte halálát, amikor bombatalálat érte a vonatát. Az egész családból nővére, Magda és ő maradtak életben...
Szerencsére vőlegénye is túlélte a munkaszolgálatot, így, amint tudtak, összeházasodtak.




Anna első, újra szülővárosában töltött időszakában rögtön bekapcsolódott a meginduló kulturális életbe s ezt folytatta mintegy két és fél, három évig. Az akkori rendezvényeket, ahol a zene is helyet kaphatott, nagyrészt a koalíciós idők különböző pártjai rendezték, így ezek részben politikai rendezvények is voltak agitációs beszédekkel és egyebekkel - de kétségtelen, hogy egyúttal hangversenyek is... Anna egyformán elfogadta valamennyi párt helyi szervezetének ilyen meghívásait. A legelső időben Nagykanizsán időzött a szovjet hadsereg egy kulturális alakulata. Az ő műsorukban még cirkuszi mutatványok is szerepeltek. Anna lett a zongorakísérője a társaság szoprán énekesnőjének, Nyina Minyevának. Hogy hogyan élte meg ezt a néhány évet, egy Zala megyei kiadvány számára írta meg - az alábbi kép is onnét származik, amelyen a Centrálban próbál a szovjet énekesnővel:

Forrás: Sorsfordító évek Zalában. Zalaegerszeg, 1985

Ezekről az időkről levéltári iratok is mesélnek. Megtudhatjuk belőlük például, hogy 1944-ben a Pauk családtól is elrabolták javaikat, köztük egy Hamburger márkájú zongorát. 1945 nyarán Anna legalább ezt visszakaphatta és mellette többet kottái közül, valamint egy Beethoven-maszkot, ami nyilván szobájának dísze lehetett... Ez utóbbiak visszaszolgáltatásáról külön igazolás készült, amit meg tudok mutatni (lelőhelye a Zala megyei Levéltár):



Pauk Anna és férje, Gottlieb József 1947-ig éltek városunkban. Amint lehetséges volt, a házaspár Budapesten kezdett új életet, mert, mint Anna visszaemlékezéseiben írta, annyi keserű élményt és emléket idézett fel bennem a viszontlátott Nagykanizsa, hogy úgy éreztem, itt nem tudnék élni a fájó emlékek közepette.

A fővárosban nagyhírű énektanár lett, a természetes éneklés "apostola". Számos jeles operaénekest indított el és még többeket gardírozott a pályán, énekgyakorlataival, tanácsaival fejlesztve és  tartva legkiválóbb formában a hangjukat. Sokat dolgozott a Tomkins Énekegyüttes tagjaival is. Különösen sikeresen dolgozott olyan énekesekkel, akiket korábban helytelen módszerekkel oktattak, s nagy eredményeket ért el az ő hangjuk, énektechnikájuk helyrehozásában, "meggyógyításában".

Pauk Anna életének kilencvenedik évében, 2000. május 5-én, éppen 14 évvel ezelőtt hunyt el Budapesten. Egyéniségét, emberségét visszaemlékezés-kötetének záró mondata tükrözi:

Lelkem mélyén soha be nem gyógyuló sebekkel, de emelt fővel és tele jó szándékkal, dolgozom, amíg erőmből telik, mindig törekedve arra, hogy hasznos és jó munkát végezzek.

Az azóta szintén elhunyt Polgár László, akit rokoni kapcsolat is fűzött Pauk Annához, s aki szintén a növendéke volt, így emlékezett meg róla a Muzsika című folyóirat 2000. évi 6. számában:


Rád gondolok mindig, parttalan nevetésed és kanizsai tájszólásod cseng a fülemben. Hihetetlenül vidám tudtál lenni. Tele volt veled a szoba. NENONINOHENGHANGHENGHANGNENONINONE - híres skáládon nőttem fel. Ültem egy széken melletted, gyömöszölted a hasam, a mellkasom lazítottad, ejtsd az állad, vetítsd!
A mai napig skáláiddal kezdem a beéneklést. Remekül ki tudom lazítani magamat velük.
A zene által tanítottál. A zene volt a mindened.
A sors nem adott saját gyermeket; növendékeidet tartottad saját gyermekednek. Szereteted, megértésed, segíteni akarásod kiapadhatatlan volt. Nem ismertem embert, aki ne szeretett volna. Szereteteddel mindenkit melegítettél. Utolsó pillanatodig taníthattál. Kell ennél szebb?
Anni néni, nyugodj békében.





Liszt Ferenc és Nagykanizsa 13.5

2011. június 4., szombat

2 megjegyzés
Az elmúlt alkalommal ott fejeztem be, hogy az 1930-as évek előrehaladtával egyre jobban gyülekeztek a fellegek Pásztor Irma felett is. A kanizsai zeneiskola tanárai közül akkor ő volt az egyetlen zsidó származású.





Első lépésként minden tanárnak saját kezével kellett megírni, hogy az 1939. évi IV. törvény (ez volt az úgynevezett 2. zsidótörvény) hatálya alá esik-e. Íme, Pásztor Irma iratának részlete, dátuma 1940. március 14. Szívszorító volt rátalálni a levéltárban a kanizsai zeneiskola iratai között...




E "jelentés" után még mintegy két és fél évig taníthatott, de mind baljóslatúbb előjelekkel.
Utoljára 1942. január 18-án lépett pódiumra egy tanári hangversenyen mint kamaramuzsikus, de előtte egy hónappal egyik legszebb sikerét aratta a zeneiskola ún. "liceális" sorozatában, amelynek keretében ismeretterjesztő előadással egybekötött élő zene hangzott fel. Ezen a rendezvényen Beethovenről beszélt és játszott is tőle:

A zenekultúrált közönség megszokta a zeneiskolától, hogy csak elsőrendűt nyújtson. Ilyen volt az idei liceális-sorozat vasárnapi előadása, amelyen a városi zeneiskola kitűnő zongora tanárnője, Fábiánné Pásztor Irma Beethovenről tartott előadást, ismertetvén életét, munkásságát, majd műveiből adott elő. Fábiánné nagy értéke a zeneiskolának. Vasárnapi szereplése teljes egészében érvényre juttatta sokoldalúságát, kiváló képzettségét, művészi teljesítményének széles skáláját. […]
Majd Fábiánné Beethoven Fantázia szonátájából adott elő több tételt amelyben minden szépség, leheletfinom bensőség teljességében jutott kifejezésre.
Fábiánné Pásztor Irmát lelkesen ünnepelte a megjelent díszes közönség, amelynek soraiban ott láttuk Krátky István dr. polgármestert és nejét, dr. Hegyi Lajos városi főjegyzőt és nejét és a város társadalmának számos kitűnőségét.(Zalai Közlöny 1941. december 1., 3. oldal)

Ám ekkor már folyamatban volt nyugdíjazása az említett törvény értelmében, hiába tapsolt neki a polgármester és a "díszes közönség"...




Mint a fenti iratmásolatból is kiolvasható, 1942 végén, negyvenkilencedik évében nyugdíjba parancsolták a zeneiskola kétségen kívül legjobb tanárát. Otthonában, amely jó ideje már újra szülei házában, a Szent Imre utca 10. alatt volt, még vállalt tanítványokat (ismerek egy nyugdíjas tanárnőt, aki kislányként vett tőle leckéket).
Nem egészen másfél év múlva, 1944 áprilisában  következett a kanizsai zsidóság gettóba kényszerítése és néhány hét után elhurcolása. Bár egyik korábbi növendéke, a vészkorszakot a kevesek között túlélt Pauk Anna megírta az akkoriban történteket, sajnos nem említette meg Pásztor Irmát, így pontosan nem tudjuk, mi lett a sorsa, melyik transzportba került. Egy biztos: idős édesanyjával (édesapja még 1938-ban, 77 éves korában meghalt), férjével és húsz év körüli lányával elhurcolták s egyikük sem tért haza. Irma éppen ötven éves múlt márciusban... Nevüket egyedül a zsinagóga udvarán, az egykori gettó területén felállított emlékmű őrzi. Fábiánné Pásztor Irmát egy kék x-szel jelöltem meg, előtte férje, mögötte lánya neve olvasható. Édesanyja neve az emlékmű más részén, a P betűsök között látható.




Mivel elhurcolásának idején már nem volt a zeneiskola tanára, az intézmény – legalábbis hivatalosan – teljesen elfeledkezett róla. 1945 áprilisa után neve néhány olyan hivatalos iraton szerepel csak, amely két hangszerének, egy zongorának és egy pianínónak a sorsával foglalkozott más "elhagyott", azaz 1944-ben a deportáltaktól elrabolt hangszerek között (ezeknek megpróbálok utána járni, hátha még megvannak). S ahogy régi kollégái lassanként nyugdíjba mentek, majd meghaltak, az egyik legjobb nagykanizsai muzsikusnak még a neve is feledésbe merült a városban...


Ennek a hosszú egységnek a végén hallgassuk meg Mozart a-moll rondóját. Szólistaként Pásztor Irma ezzel a művel búcsúzott a pódiumtól néhány nappal 1941 karácsonya előtt. Bár pontosan nem tudhatta, hogy egyik utolsó fellépése ez, de biztosan nem véletlenül választotta Mozartnak ezt az elmúlásról szóló szívszorító remekét:








Egy kis utószó Pásztor Irmához:
Újraolvasva ezt a sorozaton belüli sorozatot, érzékelem, hogy sokkal részletesebben foglalkoztam Pásztor Irmával, mint amit fő témám , a "Liszt Ferenc és Nagykanizsa" indokolt volna. Ennek oka, hogy a magam módján és lehetőségeivel szerettem volna egy kis igazságot szolgáltatni neki. Sőt, továbbra is próbálkozni fogok, hogy Nagykanizsa ismerje meg életét és sorsát...