A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Nagykanizsa. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Nagykanizsa. Összes bejegyzés megjelenítése

Ki volt Baróti Ria?

2025. szeptember 7., vasárnap

0 megjegyzés

Neve, amely számos variációban olvasható nyomtatásban - mint például Baróti Rya, Baróthy Ria, B. Baróti Ria - ismerősen csengett számomra, bár csak egy kicsit: annyit tudtam, hogy személye Nagykanizsa irodalmi életéhez kötődik. Először menye, Honti Ilona zongoraművész-tanár miatt kezdtem nézegetni, akivel mostanában foglalkoztam, aztán hamarosan saját jogán is.


 

Baróti Ria
 


Szerepel a  Kanizsai enciklopédiában és a Nagykanizsa monográfia harmadik kötetében, de csak nagyon röviden, miszerint valódi neve feltehetően Baksa Jánosné Szabó Mária, és 1928-ban Zalaegerszegen jelent meg Álomasszony című novelláskötete. 

 

1928-ban megjelent novelláskötete

Így nekiálltam a kutatásnak Kanizsa korabeli hírlapja, a Zalai Közlöny, az Arcanum adatbázis, a családfakutató Familysearch és más netes források segítségével, és egész sok mindent sikerült kideríteni. 

 

Nos, a feltételezett név valóban igaz, ő Baksa Jánosné Szabó Mária. 1886. március 3-án a Fejér megyei Polgárdi községben született; apja, Szabó István a község római katolikus tanítója, anyja Kaiser Franciska. 

 

Születésének bejegyzése Polgárdi r.k. anyakönyvében

 

Szülei korábban Tótfalun laktak (ma Tahitótfalu), ott született ugyanis 1874-ben István fiuk, Mária bátyja, aki később jeles irodalmár lett Baróti Szabó István néven (az ő unokája Baróti Géza író, publicista, többek között a Szabó család társszerzője).

A Baróti név a családdal kapcsolatban hivatalosan, anyakönyvi bejegyzésekkel igazolhatóan sehol nem szerepel, de látjuk, hogy később több családtag is használta, így nemesi előnév lehetett - bár Mária apja bizonyosan kántortanító volt, és a fellelt anyakönyvekben sehol nem szerepel nemesi származása, pedig azt általában be szokták jegyezni. 

Mariska, ahogyan a lányt beírta az anyakönyvvezető, 1908. augusztus 6-án szülőfalujában kötött házasságot a dévai születésű Baksa János postatiszttel. 

 

Házasságkötése Baksa Jánossal, Polgárdi

A fiatal házaspár Déván kezdte meg közös életét, ott született két gyermekük: 1909-ben Géza, 1912-ben Márta. Sőt: mivel a poszt elején említett unokaöccs, Baróti Géza is Déván született 1914-ben, úgy tűnik, hogy nem csak a fiatalasszony költözött Fejér megyéből Erdélybe, hanem bátyja is oda települt - talán, mert mint Mária házassági bejegyzéséből látható, szüleik akkor már nem éltek.

Sőt, még jobban megnézve Baróti Ria házassági bejegyzését, utólag tűnt fel számomra, hogy a menyasszony tanúja egy bizonyos Szabó István, aki Déván lakik. Bár a Szabó vezetéknév nagyon gyakori, de az is lehet, hogy ő a bátyja, vagy apai nagybátyja, tehát a családnak már korábban is lehetett dévai kötődése. Ezt egy részletesebb családfakutatás bizonyíthatná.

Déváról a családot egy jó évtized után a történelem sodorta Zala megyébe, Nagykanizsára (bátyja családját pedig Székesfehérvárra). 

 

Az 1920-as évek közepén kezdtek feltűnni "Baróti Rya" aláírással tárcanovellák a Zalai Közlönyben, majd 1928-ban magánkiadásban Zalaegerszegen jelentette meg már említett Álomasszony című novelláskötetét, mely egyetlen kötete maradt. 

Rendkívül ritka könyv, sehol nem kapható, de az Országos Széchényi Könyvtár mellett az Országgyűlési Könyvtár szerencsére őriz belőle egy-egy példányt. 

Gyaníthatóan az újságban megjelent novellák is szerepelnek benne, azokat onnét elolvashatjuk a nagykar honlap segítségével. Ria egyik folytatásos írása Polgárdiba vezet el: egy édesanyáról szól, aki egyszerű, tudatlan asszonyként vette nyakába a nagyvilágot, hogy hazahozassa a nagy háború során Itáliában elesett fia földi maradványait. A többi írás is nagyon emberi, finom hangvételű. Mint a kötetéről megjelent kritika írta:

 

Baróti Ria Álomasszony című könyve jóval túlemelkedik azokon a kereteken, amelyek között a vidéki széplelkek szoktak mozogni. Egész sereg novella tarkítja e könyvet. Egyik sem hosszú lélegzetű és súlyosabb problémát nem vet föl, de kedves, meleg tónusú és úgy hat az emberre, mint valami akvarell- kiállítás. Egészséges, megnyugodott és kiforrott lélek tükre látszik ezekben a novellákban. Apró szerelmek, asszonyi problémák, válságok és örömek, amiket az írónő megszólaltat. A mai lármás, fárasztó és idegölő világban üdítőek ezek az írások, amelyek között főleg a bibliai tárgyúak megkapóak és maradandó értékűek. Az írónőt - és ez nagy dolog - jó ízlés jellemzi. Kerüli a kényes és az olvasóközönség elé nem való témákat s kifejezésmódjában az úri hang jellemzi. Nem mondjuk, hogy mint művész mindent elér már ezzel a könyvével, de az biztos, hogy jó úton halad. (R. K.) Magyar Kultúra (Társadalmi és tudományos szemle) 15. évf. 1928, 149. oldal. 

 

E kritika tükrében is kár, hogy férje halála után nem folytatta az írást. Igaz, ekkor már sajnálatosan kevés ideje maradt: súlyos betegség, méhrák támadta meg, s meghalt mindössze 52 évesen 1939. január 18-án.

 

Halálának bejegyzése a nagykanizsai állami anyakönyvbe

 

Lapja, a Zalai Közlöny két nap múlva igazán szép nekrológgal búcsúztatta. Mivel eddig olyan keveset tudtunk személyéről, ide másolom teljes terjedelmében:

 

Ez a gyász nem csak azoké, akik őt a végtelenségig szerették, mint meleg kis családi fészek fejét. Ez a gyász a Zalai Közlönyé is, amelynek Baróthy Ria éveken át volt finom tollú szépírója. A "Baróthy Ria” írói név fogalom volt Nagykanizsán és sokfelé azon túl is. Csupa lélek áradt ezekből az írásokból, aminthogy írójuk egész lényéből, fiatalon ezüstkoszorús fejéből is a lélek csillogott, mosolygott mindenkire, aki a közvetlen érintkezés közelségéből ismerhette.

Férje, Baksa János postatiszt volt Nagykanizsán s annak korai halála után Baróthy Ria kezéből is kiesett a toll, a nyilvánosság előtt nem találkoztunk többé meleg, színes, belülről, egy nemes emberi egyéniség mélyéről fűtött leírásaival. Azóta még inkább és kizárólag családjának élt.

Igazi Ember volt, jóságos, józan ítéletű, mélyen érző; a durvaöklöző, új élet-stílussal mindig kicsit ijedten szembenálló. Az a fajta ember volt, akiből ma már egyre kevesebb marad. Akiben volt még valami a magyar nagyasszonyok asszonyi erényeiből, nemes ízléséből, fölényes, de szerény okosságából. Aki tudott meleglelkű asszony maradni akkor is, amikor sorsa nehéz próbákra hívta el korai özvegységével s ő azokban is megállta a helyét. Aki mélyen belülről volt vallásos és hűséges honleány s ezt az örökséget át tudta plántálni övéibe is a legszebb hagyatékként. Aki tudta szeretni az embert, az életet, a világot hibáikkal együtt, mert mindent átszűrt és megszépített önmaga poéta-lelkén.

Gyermekei iránt őszinte, meleg részvét nyilvánul meg édesanyjuk elhunytával a város egész társadalmában. 

 

Gyászjelentése szerint a nagykanizsai köztemetőben helyezték örök nyugalomra.

 


Jó lenne tudni, megvan-e még a sírja. Eddig arcvonásait se ismertük, de nemrég, amikor kapcsolatba kerültem menye, Honti Ilona unokahúgával, tőle nagy örömömre kaptam több családi képet, s ezek egyikén Baróti Ria is szerepel. Ebből vágtam ki portréját és tettem a poszt elejére, és most itt a poszt végén a teljes képet is megmutatom, amelyen Ria szerepel fiával, lányával és az ő párjaikkal.

Balról jobbra:

Honti Ilona és Baksa Géza, középen Baróti Ria (azaz Baksa Jánosné Szabó Mária), jobbra Kézdi József és felesége, Baksa Márta. 

 


 

 

A fotó 1938-ban készülhetett, ugyanis Baksa Géza 1938. júliusában házasodott össze Honti Ilonával, 1939 januárjában pedig Ria meghalt; helyszíne pedig minden bizonnyal a Szentgyörgyvári utca elején egykor létezett ház volt, amelyben korabeli források szerint a Baksa család lakott (a házat a Hevesi Sándor Művelődési Központ felépítése kapcsán bontották le).

Itt köszönöm meg Farkasné Merényi Katalinnak, hogy más képek társaságában ezt a fotót is megkaptam tőle, a nyilvánosságra hozás engedélyével együtt. A fotó azért is nagyon értékes, mert tudomásom szerint Baróti Riáról eddig semmilyen fénykép nem volt ismert.  

 


 

Egy (részben) nagykanizsai regény: Adria Csillaga

2025. június 7., szombat

0 megjegyzés

Igazi meglepetés volt számomra a 2024-ben megjelent regény, ugyanis főhősnője a sztori szerint nagykanizsai, s a történet egy komoly, ha nem is túlnyomó része városunkban játszódik.

 


 

 

Szerzője Huszti Gergely, könyves szakember, szerkesztő, könyvkiadók munkatársa. Szépírói múltja a Mesteralvók ciklus két ifjúsági regénye, az egyikkel jeles díjat is nyert, illetve a Villa Abbázia című regény. Csak zárójelben jegyzem meg, mert nem ez a fontos, de a teljes képhez hozzátartozik, hogy az író a jeles színészházaspár, Piros Ildikó és Huszti Péter fia, s az Adria Csillagát fiuk nekik ajánlotta. 

 

Úgy látszik, Huszti Gergely vonzódik a ciklusokhoz, mert az Adria Csillaga is egy ciklus, az Úrilányok az Adrián második regénye; a nyitó kötet az említett Villa Abbázia volt. Jó hír, hogy készül a harmadik!

 

Ezek a regények a boldog békeidők szinte utolsó pillanatában játszódnak. Mint az Adria Csillaga fülszövege is írja, a könyv az utolsó békeév, 1913 hangulatát minden ízében megidéző regény, mely a letűnt aranykor napsütötte díszletei között azoknak is emléket állít, akik az árnyékos oldalon éltek.  

 

A regény rendkívül érdekes, fordulatos olvasmány, egyfajta 21. századi pikareszk regény remekül megírt figurákkal, kiválóan jellemzett nőalakokkal. Mint a sorozatcím is mutatja, mindkettőnek nő a központi figurája: az akkori kötöttségekből kimenekülni akaró, sorsát, az Adria Csillaga esetében családja sorsát is nem kis bátorsággal saját kezébe vevő nő. Így eleve nagyon jó olvasni, amihez hozzájárul a remek láttató erővel megírt adriai környezet, s egyáltalán az egész könyv "levegője", ahogyan megidézi, minden ízében feltámasztja a rég letűnt korszakot. De helyi vonatkozásai révén számomra plusz izgalmakat is hordoz, hiszen már régóta foglalkozom Nagykanizsa kultúrtörténetével. 

 

Kíváncsi vagyok, Huszti Gergely miért éppen Kanizsát választotta kiindulási helyszínnek. Amennyire tudom, családi szál nem fűzi őt ide, hogy esetleg itteni látogatások ihlették volna meg. Így magamban azt tippelem, hogy azért, mert akkoriban, elsősorban a Délivasút révén, amely összekötötte Kanizsát az Adriával, másik irányba pedig Budapesttel és Béccsel, valóban Kanizsa volt a Monarchia számára az Adria kapuja; így logikusnak tűnhetett, hogy innét induljon a történet.

 

Forrás: holmi.nagykar.hu

 

A szerző nem csak általánosságban vagy felszínesen emlegeti Kanizsát, hanem eleven és konkrét képet rajzol róla, igazán érződik, hogy mélyen tanulmányozta városunk történetét. Első olvasáskor egyik meglepetés a másik után ért, mert azon kívül, hogy főhősnőjét egy létező kanizsai családba helyezte, más akkori valós kanizsai figurák is az olvasó elé kerülnek, ha nem is mindig személyükben, de az emlegetés szintjén. Nekem a csúcs az volt, amikor a főhősnő, Dalma azon tűnődik, mennyi könyvet hordott haza beteg nagybátyjának Wajditséktól. Ugye ők valóban könyv- és lapkiadó voltak akkor, kölcsönkönyvtárat is üzemeltettek; éppen az ő családjuk hosszú történetéről írtam a legutóbbi Kanizsai antológiába tanulmányt.

 

Wajditsék könyvesboltja a Deák téren, 1887 (hirdetésük a Zalai Közlönyben)

De a regény szereplőinek galériájában ott van Bún Samu, a felsőkereskedelmi iskola igazgatója, a gépgyáras Weiser család, vagy a gazdag kereskedő Rosenfeldék; a helyszínek között a Zöldfa és a Katonarét, s nem hiányzik a kiskanizsai sáskák emlegetése sem. Szóval, ha valaki ezeket, és még több mindent, amit most nem is említettem, tudja Kanizsáról, akkor eléggé bele kellett ásnia magát a város történetébe.

A Sörgyárat még külön is meg kell említeni, mint a történet egyik nagy tragédiájának a színhelyét, ahova valóban a Csengery úton lehetett eljutni, ahogy a regény is mondja. Kíváncsi lennék, honnét tudta Huszti Gergely, hogy tényleg voltak ún. katakombái? 

 

A Sörgyár távlati képe, 1906 (Thúry György Múzeum)

 

 

Namost, az Adria Csillaga természetesen nem dokumentumregény, sőt, nagyon nem az, kanizsai szempontból sem. Így teljesen természetes, hogy ennyi hiteles tény mellett jócskán belép az írói képzelet, sőt, igazából nagyon is érdekes, ahogyan ezek összeérnek.

 

Dalma, a főhősnő a történet szerint a Gutmann család lánya. A Gutmannok valóban meghatározó szerepet játszottak Nagykanizsa történetében. A regényben ez a keret és társadalmi rang megmaradt, de a család felépítésében, tagjainak személyes történetében már az írói öntörvényűség lép előtérbe: a családfő neve nem Vilmos, nemesi előnevük a regényben nem gelsei. Felesleges tovább mondani és hasonlítgatni, hiszen ettől kezdve nem is szabad hitelességet keresni, csak élvezni kell a regényt, mert annyira gazdag az írói fantázia!

 

Igazából nekem egyetlen helyszínnél jelenik meg lelki szemeim előtt egy másik utca, s ott egy konkrét ház. Dalma családi otthona, a Gutmann-palota a valóságban az Erzsébet téren van, a mai 11. házszám alatt, és volt már nagyon régóta, a képzelt történet idejében is, nem a Kazinczy utcában (ami ma az Ady utca). De ezt tényleg csak Nagykanizsával régóta foglalkozó könyvtáros énem tudja, a regény hatása szempontjából nem játszik szerepet. 

 

És ha már ezt megemlítettem, még egy dolgot szeretnék: meg kell védenem a kanizsai hölgyek öltözködését! A regény egy pontján Dalma összehasonlítja az adriai előkelő fürdőhely divatját a kanizsaival, a kanizsai asszonyságok szerinte vásárian hivalkodó darabjaival - igaz, ezt egy valóban luxus ruhaköltemény láttán gondolja. De mégis meg szeretném védeni a kanizsai nőket, legalábbis a jómódú, sőt gazdag körülmények között élőket. 

Az alábbi fotót a Thúry György Múzeum egy divattörténeti kiállításán készítettem. Kicsit életlen, bocs, de mégis megmutatom, mert akár Dalmának is képzelhetjük valamelyik kisasszonyt - esetleg a sötét hajút inkább Krisztinának??? 

 

Kanizsai barátnők 1910 körül

A fennmaradt korabeli fényképek, visszaemlékezések, tárgyi emlékek szerint a hölgyeknek ez a rétege, akik közé a regénybeli Dalma is tartozik, ízlésesen, divatosan öltözködött. Kanizsán is voltak kitűnő divatszalonok, kalaposok, akik haladtak a divatirányzatokkal; sőt, a vagyonosabb rétegnek módjában állt akár Bécsben vagy más külföldi nagyvárosban beszerezni a ruháit. 

 

De ez itt csak két igazán apróság, ami kanizsaiként feltűnt, s egyáltalán nem befolyásolja a regény érdekességét, olvasmányosságát, értékeit. 

Nagyon várom a jövő heti könyvbemutatót, biztosan sok mindent meg fogok tudni arról, hogy Huszti Gergely hogy álmodta meg az egész történetet, miért és hogyan választotta Kanizsát, milyen forrásokat használt, és biztosan előkerülnek más érdekességek is. 

 

Mindenesetre igazán nagyon jó, hogy született egy olyan regény, amiben hangsúlyosan szerepel Nagykanizsa! Ráadásul egy izgalmas, remekül megírt, s megjelenésekor rögtön nagy népszerűséget elért regény, ami kicsit beemeli városunkat az irodalomtörténetbe... 


 

 

 

  

Hofrichter Emma, a zene papnője

2022. május 31., kedd

0 megjegyzés

Újabb portrém következik Nagykanizsa zenei életéből: egy csak a zenének élő hölgy, akit hetvenedik születésnapján a polgármester, egyúttal régi növendéke majd muzsikustársa "a zene Vestájának" nevezett.

 


 

Ő HOFRICHTER EMMA hegedűművész, tanár.

 

Élete két alapvető dátuma Budapesthez kötődik: ott született 1871. december 15-én, és ugyanott hunyt el 1956. október 27-én, ám 85 évének  körülbelül kétharmad részét Nagykanizsán élte le, pedig nem is voltak kanizsai gyökerei.


Apját, Hofrichter János (1818-1889) festőművészt nem tartják számon a magyar képzőművészeti lexikonok, bár több vidéki templomban dolgozott. Ő festette az oltárképet 1864-ben Felsőesztergály (ma Horné Strháre, Szlovákia), 1869-ben Alattyán (Jász-Nagykun-Szolnok megye), 1879-ben Kökényesd (ma Porumbesti, Románia, Szatmár megye) templomaiban. Az ő alkotásai a váci Hétkápolna és a kékkői (Modry Kamen, Szlovákia) kálvária stációképei is.

Családjával Pest belvárosában lakott, a Gránátos – ma Városháza – utcában. Felesége neve Kittel Mária. Gyermekei közül az 1866-ban született Anna is kitűnő hegedűs lett: ő Pesten alsófokú tanfolyami zenetanárként működött, kezdetben a Zenekedvelők Zeneiskolájában, majd mint zenetanfolyam vezető egészen 1933-ig a II. kerületi állami fiúiskolában (Appel Aurélné).

 

Emma születését a Pest belvárosi római katolikus plébánia anyakönyvében rögzítették, érdekes módon Johanna Emília néven. Abban az időben az Emma az Emília általános becéző alakja volt, s hősnőnk egész életében ebben a formában használta, s a későbbi hivatalos iratokban is így szerepel.

 


 

 

A pesti IV. kerületi (ma az az V. kerület) polgári leányiskolába járt. 1884-ben végezte el a 4. osztályt, ahol kiváló énektanár, Bellovits Imre – korábban Smetana-növendék Prágában – volt az osztályfőnöke és énektanára. Az 1880-as évek második felében a Nemzeti Zenedében tanult hegedülni Gobbi Alajostól.

 

Az 1890-es évek elejétől 1894-ig a berlini Zeneakadémián Joachim József növendékeként képezte magát tovább. Életének fehér foltjai közé tartozik, hogy egyáltalán hogyan, milyen úton, és pontosan mikor került oda. Annyi feltételezhető, hogy kiemelkedően jó hegedűs lehetett már a Nemzeti Zenedében, szülei pedig voltak annyira vagyonosak, hogy tudták külföldön taníttatni.

Ekkor már volt Pesten is Zeneakadémia, és akik mégis külföldön tanultak, inkább a közeli Bécset választották. Hogy Emma Berlint, abban Gobbi Alajos közvetíthetett, mint Emma zenedei hegedűtanára. De akárhogyan is történt, Joachim személyében világelső tanára lett.


A „hegedűkirály”, ahogy már életében Joachim Józsefet nevezték, Burgenlandból származott. Csodagyermekként Mendelssohn támogatását élvezte. Később volt Liszt koncertmestere Weimarban, majd ellentáborához csatlakozva Berlinbe költözött, ahol 1869-ben lett az akkor megalapított Zeneakadémia (Sing-Akademie) első igazgatója és hegedűtanára, posztját 1907-ben bekövetkezett haláláig betöltve. Növendékeinek névsorában olyan nevek szerepelnek, mint Hubay Jenő, Auer Lipót, Vecsey Ferenc. Erős baráti-munkatársi kapcsolat fűzte Brahmshoz; szólistaként és kamarazenészként hatalmas tekintélynek örvendett az egész világon. Ma is a valaha élt legnagyobb – vagy egyik legnagyobb – hegedűművésznek tartják. Ilyen nagyságrendű művész-pedagógus lett Emma tanára! Nagy kár, hogy berlini éveiről semmit nem tudunk.

Egy közvetett bizonyíték szerint 1890-tól 1894-ig látogatta a berlini zeneakadémiát. Ez a bizonyíték a nagykanizsai Városi Zeneiskola egy 1933/34-es tanévből származó irata: egy, a fenntartó minisztérium által kibocsátott kérdőív, amelynek egy kérdése arra vonatkozott, hogy Nagykanizsán kik és milyen végzettséggel foglalkoznak a zeneiskolán kívül hangszer tanításával. Gyaníthatóan az érdekeltek megkérdezése alapján kerültek be a válaszok, Hofrichter Emmával kapcsolatban a következő: "A Berlini Zeneakadémiát látogatta négy évig (1890-1894), de végbizonyítvánnyal vagy oklevéllel nem bír".

1894 nyarán tért tehát haza. Azon az őszön néhány kisebb koncerten fellépett Pesten:

 

Hofrichter Emma fiatal hegedüművésznő ki most fejezte be művészeti tanulmányait Joachim tanárnál Berlinben, hazaérkezett. Legközelebb egy hangversenyben fog játszani a fővárosi Vigadóban. (Fővárosi Lapok 1894. október 12.)

 

NAGYKANIZSÁRA KÖLTÖZIK

 

Aztán hirtelen, minden átmenet nélkül Nagykanizsán találjuk. 1894. december 15-én Ábrányiné Wein Margit, a kor híres operaénekesnője a Polgári Egylet meghívására nagy, reprezentatív koncertet adott az Egylet akkor még újnak mondható városi palotájában (Sugár út 3.). A koncertet bevezette és lezárta a művésznő férje, a közismert költő, Ábrányi Emil. Az esemény jelentőségét az is emelte, hogy az Egylet karzatos nagytermében ezen a koncerten gyulladt ki először villanyfény. Az esten néhány hegedűszámmal közreműködött Hofrichter Emma. Ez volt kanizsai debütálása, éppen 23. születésnapján. Zongorán Bischitzky Melánia, a kanizsai magán-zenetanár és hangszerkereskedő Bischitzky Miksa leánya kísérte.

Kanizsa mindkét akkori hírlapja viszonylag részletesen emlékezett meg az eseményről. Közülük december 22-i számában a Zalai Közlöny írta meg azt, hogy Emma ekkor már le is telepedett Nagykanizsán:

 

Egy nálunk eddig ismeretlen művésznő, Hofrichter Emma k. a. mutatta be hegedűjátékát a közönségnek. Az úrnő, a mint halljuk, helyben mint hegedűtanárnő telepedett le. A hírneves Joachimnál tanult Berlinben. Hofrichter Emma Ernst Elegiáját játszotta finom ízléssel, mély érzéssel és teljesen tiszta vonással. Bohm Capricciojában virtuóz játékával tündökölt. Ezek után, amit tőle hallottunk, csak örvendetes ténynek tarthatjuk, hogy ha a kisasszony városunkban marad és tehetségével mind szélesebb körökben fogja a hegedűjáték nemes művészetét terjeszteni.

 

A tudósító jóslata maradéktalanul megvalósult, Hofrichter Emma mintegy öt évtizeden át Nagykanizsán élt és dolgozott mint hegedű magántanár, tevékenysége rányomta bélyegét a város zenei életére.

 

Nagykanizsán 1926-ban sikerült csak felállítani a városi zeneiskolát, bár igény már évtizedek óta mutatkozott. Korábban különböző színvonalú magántanárok működtek, akik között voltak kiválóan képesített, nagy hatású pedagógusok is, mint Kartschmaroff Leó, a zsinagóga főkántora, Pásztor Miksa, a zsinagóga orgonistája, a már említett Bischitzky Miksa, Rosenberg Ádám, vagy a legendás Sterneck Zsigmond. Ők nagyjából a 19. század harmadik harmadában és a 20. század elején működtek. Ebben a körben Hofrichter Emma volt a legfiatalabb, hosszú pályája során neki még a Városi Zeneiskola megnyitása után is voltak magán növendékei.

 

A kései krónikásnak nincs semmilyen fogódzója, hogy Emma hogyan és miért került városunkba. Rokoni kötelék nem fűzte ide, családja mindig fővárosi volt; Anna nővére több évtizeden át Budapesten működött hegedűtanárként; apja élete során ugyan sok vidéki templomban festett oltárképet, de Kanizsán nem. Talán egy szívügy hozta Kanizsára? Ha igen, sem lett belőle házasság, Emma ugyanis soha nem ment férjhez. Csak és kizárólag a zenének és a tanításnak élt.

 

Évtizedeken át ugyanazt az életformát követte: ősztől koranyárig tanított, nyaranta pedig hosszabb időre mindig elutazott pihenni, nyaralni – hogy hova, még csak utalást sem sikerült róla találni. Szeptember eleje körül menetrendszerűen megjelentette a helyi újságokban rövid hirdetését, ami nagyjából mindig egyforma szövegű volt, ilyenformán: Hofrichter Emma nyaralásából hazaérkezett, óráit megkezdi.

Kezdetben, vagy amikor később új lakásba költözött, címét is megadta, vagy legalábbis körülírta, mint például: Iskola utca, Tóth-féle ház (1898), vagy Tóth-Hérics-féle ház (1899). E híradások és az abban az időben kiadott városi címjegyzékek alapján néhány lakásának helyét sikerült azonosítani, bár éppen ez a Tóth-féle ház nem teljesen világos. Az 1906-ban kiadott városi címjegyzék szerint a Bajza utca 5., ahol akkor lakott, kötődik Tóth Lajos ügyvédhez, viszont nem az Iskola (ma Zrínyi) utcában áll. De lehet, hogy az egy másik Tóth-ház volt. Az 1913-ban kiadott városi címtár már a Széchenyi tér 10. számot említi lakásaként. A hely ma azonos a Fő utca 24. számmal, csak a régi épület már nem létezik. 1927-ben és még néhány évig ő maga a Kisfaludy utca 39-et adta meg, úgyhogy ott is lakott (az a ház ma is létezik), majd az 1930-as évek közepétől annak közelében, a Csengery úton élt, a Kisfaludy utca sarkán.

 

Itt biztosan lakott: Kisfaludy utca 39.


 

Hofrichter Emma nagykanizsai pályája nem látványos, de annál nagyobb jelentőségű, hiszen kanizsaiak százait tanította hegedűjátékra legalább négy nemzedéken keresztül. Pedagógusi tevékenysége mellett mint előadóművész is gyakran fellépett: ifjú éveiben szólistaként kifejezetten sokszor, majd kamarazenészként is, az 1920-as évektől pedig az Irodalmi és Művészeti Kör szimfonikus zenekarának koncertmestere volt.

 

Nézzük ezeket a területeket külön-külön:

 

A HEGEDŰTANÁR

 

Évtizedeken át oktatta hegedűre a város ifjúságát. Ezen a téren hiánypótló volt a működése, mert a kanizsai magántanárok között túlsúlyban szerepeltek a zongoristák. Igaz, igény is elsősorban erre a hangszerre mutatkozott, de például Sterneck Zsigmond révén népszerű volt Kanizsán a gordonka is. Sterneck ugyan hegedűt is tudott tanítani, mert gyakorlatilag minden hangszerhez értett, de Emma valóban a legmagasabb szintű hegedűtudással rendelkezett, és évtizedeken át sikerrel ellensúlyozta a zongora hegemóniáját. Ez a kamarazenélés és a helyi zenekarok szempontjából volt rendkívüli jelentőségű, ami meg is látszott Kanizsa zenei életén. Bár a város első, tartósan életben maradt szimfonikus zenekara csak 1921-ben jött létre, de akkor már volt helyben annyi jól képzett amatőr hegedűs, ami lehetővé tette, hogy ez a zenekar felálljon és tartósan megmaradjon.

Növendékei közül többeket az általa megrendezett vizsgahangversenyekről szóló tudósításokból ismerhetünk. A névsorokban szép számmal akadnak előkelő kanizsai családok sarjai: Gutmannok, Weiserek, Zerkowitzok, Bogenriederek és mások. Őket általában saját otthonukban tanította, de adott leckéket lakásán is. Egyik legkiválóbb növendéke Székely Lili, aki hegedűművész lett, de Emma nevelt kitűnő hegedűst Krátky Istvánból, aki gyerekkorától járt hozzá. Krátky később főjegyzőként, majd 1930-tól polgármesterként sokat tett a város zenei életéért.

És volt számos névtelen tanítványa, akik több-kevesebb sikerrel küzdöttek a hangszerrel; a fiúk egy része ott muzsikált a piarista gimnázium zenekarában, mindkét nemből számosan ültek a Kör szimfonikus zenekarában, a többiekből pedig valószínűleg értő és igényes közönség lett.

Nem tudjuk, milyen módszerrel oktatott, de bizonyosan eredményesen. Egyik növendékkoncertjéről ezt írta a Zala című lap 1900. április 26-án:

 

A műsor […] arról győzte meg a közönséget, hogy Hofrichter Emma nemcsak azon tanítványaival tud érdemeset produkálni, a kik istenadta tehetséggel vannak megáldva, hanem azokkal is, a hol csak szakértelemmel, türelemmel, és lelkiismeretes tanítással lehet olyan eredményt elérni, mely dicséretére válik a mesternek.

 

Pontosan nem ismert, meddig folytatta magán zenetanári tevékenységét, hiszen soha nem tartozott intézményhez, valóban magánvállalkozásban tanított, így nem maradtak tevékenységéről levéltári iratok. Talán kénytelen volt idősebb korában is tanítani ahhoz, hogy megéljen, hiszen nyugdíjat bizonyára nem kapott, de lehetett olyan józan, hogy a bőségesebb években anyagilag előre gondoskodjon magáról. 1926, a Városi Zeneiskola elindulása után tovább dolgozott. Akkor már 55 éves volt, s bár a végzettsége fényesen megvolt hozzá, nem találkoztam forrással, amelyben felmerült volna a neve mint esetleges zeneiskolai tanárnak. De annyi magántanítással eltöltött év után valószínűleg ő sem tudott volna már beleszokni egy intézmény keretei közé (különösen nem az első igazgató, Vannay János szigorú irányítása alá…). Így addigi gyakorlata szerint dolgozott tovább, de növendékei azért megritkulhattak. 1941 és 1944 között még minden szeptemberben meghirdette a sajtóban, hogy nyaralásából hazatért és várja növendékei jelentkezését. Neve az 1944-es bejelentkezés után nem került elő többé Nagykanizsa megváltozott sajtójából, de Fentős Ferenc hegedűtanár, volt zeneiskolai igazgató ifjú korában, az 1940-es évek második felében még járt nála órákat venni.

 

AZ ELŐADÓMŰVÉSZ

 

Hosszú pályája során pedagógiai tevékenysége mellett előadóművészként is fellépett. Kanizsai bemutatkozásáról Ábrányiné Wein Margit koncertjén már volt szó. Később a legkülönbözőbb rendezvényeken gyönyörködtette a közönséget hegedűjátékával – zongorakíséretes szólókban és különböző kamarazenei felállásokban – a szilveszteri műsoroktól a jótékony célú hangversenyekig.

Önálló koncertet soha nem adott, mindig közreműködő volt más egyesületek, szervezetek által megvalósított rendezvényeken. Zenekarral sem játszott soha, és mégis, egészen késő idős koráig ragaszkodott Nagykanizsához.

Szemezgessünk a kanizsai sajtóból szóló szerepléseinek értékeléséből:

 

Nem mindennapi élvezetet nyújtott Hofrichter Emma kisasszony hegedűjátéka. – Bámulatos ügyessége a rendkívül tiszta kettős fogásokban tűnt ki legjobban. (Zalai Közlöny 1894. december 22.)

 

 Néhány későbbi szemelvény:

 

Hofrichter k. a. oly zsenialisan kezeli a vonót, hogy közreműködése a hangversenyt mindenkor művészi nívóra emeli. (Zala 1896. február 13.)

 

 

A felolvasás után Hofrichter Emma k. a. játszotta el hegedűn Wieniawski Románcát (op. 9.) Hofrichter hegedű játékáról nem mondhatunk mást, mint hogy Hofrichter perfekt művész, ki bámulatos technikai készséggel bánik vonójával és csodálatos hangokat tud kicsalni hegedűjéből. Midőn a darabot befejezte, szűnni nem akaró taps zúgott fel. (Zalai Közlöny 1897. november 13.)

 

Kedvelt nagyhatású műsordarabja volt Tartini Ördögtrilla szonátája, amelyet eljátszott az Irodalmi és Művészeti kör egyik felolvasásán is, Sarasate Faust-ábrándjával együtt:

 

A szonáta ördögi trilláit és dupla fogásait Hofrichter Emma kisasszony eleganciával győzte le. A themát pedig és annak gyönyörű cantilenáját sok érzelemmel és kifogástalan tisztasággal játszotta. … [A Faust-ábrándban] tündököltette bevégzett technikáját, mely dr. Perényi diszkrét és simulékony zongorakísérete mellett kitűnően érvényesült. (Zalai Közlöny 1900. március 17.)

 

Egy 1916-ban megjelent kritika, amikor már szólistaként kevesebbet, inkább kamaramuzsikusként lépett fel, de a Hadsegélyző egyik estjén újra játszott szólót is:

 

Az ő neve fogalom nálunk a hegedűjáték tudását illetőleg, technikájának tökéletessége s előadásának gazdag színvariánsa minden kritkán felül áll. Gyöngyöző stakkatói, pergő spikkatói, abszolút tisztaságú kettős fogásai és flageolettjei a legátók szépségeivel gyönyörűen olvadtak össze játékában. Szombati szereplése csak a múlt sikereit tetézte, mert játéka a felfogás előkelőségétől, a kivitel gondosságától, finomságától s nyugodtságától tündökölt. Ráadásában tónusának diadala zengett. Újból élveztük, újból megdicsérjük Hofrichter játékát. (Zalai Közlöny 1916. február 21.)


MUZSIKUSTÁRSAKKAL

 

Nagykanizsára költözése után nagyon hamar rátalált a muzsikustársakra: a profikra és a legmagasabb szintű műkedvelőkre. Alig pár hónap múlva például erről a társulásról adott hírt az újság, ami az Izraelita Nőegylet estélyét színesítette:

 

A közönség a Polgári Egylet nagytermét és a karzatot teljesen megtöltötte. Az első számot, Resch tavaszi üdvözletét, Hofrichter Emma k. a. (hegedű), Sternek Zs. (gordonka), ifj. Weissmayer Márk (fuvola) és Ollop Ernő urak (zongora) játszották. Resch zeneműve kellemes fülbemászó dallamaival a közönségnek nagyon tetszett. A közreműködők a darabot nagy precizitással adták elő. (Zalai Közlöny 1895. február 23.)


Sterneck Zsigmondról már esett szó, ifjabb Weissmayer Márk Villányi Henrik tanár, helytörténész testvére volt, Ollop Ernő pedig egy kanizsai kereskedőcsalád fia, aki ifjan két éven át a bécsi zeneakadémián tanult. Később más nevek is előfordulnak partnerei között, mint például Fishel Lajosné Bonyhádi Ida (Fejtő Ferenc kiválóan zongorázó, fiatalon elhunyt édesanyja):

 

Hofrichter Emma és Fischel Lajosné művészi játéka a tökéletes együttes minden jegyét karakterizálta s tehetségük igaz fényben ragyogott Wieniawsky Legendájában és Rechfeld Elfentanzajában egyaránt. (Zalai Közlöny 1910. november 28.) 

 

Az 1900-as évek első évtizedében különösen sokat játszott együtt a lánykorában szintén a bécsi zeneakadémián tanult Blumenschein Vilmosnéval:

 

A kisasszonyről eddig is tudtuk, hogy első helyen áll városunk hegedűsei között, de ezúttal mégis meglepett bennünket remek játékával. Az ő játékhangjainak gyönyörű tisztasága, a játszi könnyedség, amelylyel a legnehezebb futamokat megoldja, az a gyorsaság, amelylyel a legnehezebb fogásokat legyőzi, oly tulajdonok, amelyekkel csak művészek rendelkeznek; bár ezzel még nem tettünk említést arról sem, hogy játéka nem nélkülözi az érzelmek kifejezését. Gyönyörűséggel hallgattuk kettős fogásainak meglepő tisztaságát is. Ha mindezek után nem is említeném a játék nyomában felhangzó frenetikus tapsot, már akkor is magától érthető volna. A kisasszonyt zongorán Blumenschein Vilmosné úrnő kísérte kitűnően. Ezúttal az odaadó, nagyon pontos összjáték, párosulva kitűnő zenei tudással, jellemzék játékát. (Zala 1903. november 19.)

 

Gyakran triózott együtt Gürtler István fiatal hírlapíróval és Lukács Józseffel, a piarista gimnázium tanárával. Az 1900-as évek elején többször játszott két hegedűre írt darabokat kedves növendékével, Práger Béla gyógyszerész lányával, Práger Ilonával, majd Gráf Jolánkával és Krátky Istvánnal, aki vonósnégyes-partnere is volt.

 

VONÓSNÉGYES PRIMÁRIUSA

 

Emmának kamaramuzsikusként a változó, kissé ad hoc jellegű társulásokban való közreműködései mellett volt egy fontos ténykedése: vonósnégyest alapított, amely 1911-ben bukkant fel először a kanizsai sajtóban, amikor az Ipartestület jubileumi rendezvényén szerepeltek:

 

Az est legkiemelkedőbb mozzanata mégis a vonósnégyes volt, mit Hofrichter Emma hegedűtanárnő (1. hegedű), Sauermann József (2. hegedű), Gürtler István (viola) és Sauermann Béla (gordonka) adtak elő kifogástalan művészi precizitással, amelyről az volt az általános kritika, hogy az bármelyik fővárosi koncertteremben megállta volna helyét. (Zala 1911. szeptember 19.)

 

Ez a vonósnégyes azonban nem egy hivatalosan is bejegyzett kamarazenei társulás volt, pontos névvel, hanem az ad hoc felállások része, de áttekintve Emma több évtizedes kanizsai működését, fellépéseiből mégis egy önálló együttes léte körvonalazódik, amelyet utólag mindenképpen elnevezhetünk Hofrichter-kvartettnek – bár ezen a néven a helyi sajtó soha nem nevezte. Összetételét azért nehéz pontosan megadni, mert az újsághírek legtöbbször nem a zeneileg elfogadott sorrendben nevezték meg a tagjait és olyan is előfordult, hogy egy tag nem mindig azonos poszton játszott, mint például Krátky István, aki volt második hegedűs, de mélyhegedűs is. A biztos pont természetesen Hofrichter Emma mint primárius, aki mindig legjobb volt növendékeiből hívta össze az együttest. Első felállásban társai Gürtler István (mélyhegedű), illetve Sauermann Mihály polgári iskolai tanár öt, vele együtt kiválóan muzsikáló fia közül a két legidősebb, József (II. hegedű) és Béla (gordonka). Később bekapcsolódott a frissen diplomázott dr. Krátky István, aki már 1912-ben Gürtler István helyére lépett mint mélyhegedűs, de később a visszatért Gürtlerrel a 2. hegedű és a mélyhegedű szólamán osztoztak. Az első világháború éveiben a két Sauermann-fiút nélkülöznie kellett a vonósnégyesnek, mint később kiderült, sajnos örökre, mert mindketten a fronton vesztették életüket. Helyettük rövid időre beállt az együttesbe a később pénzhamisításért letartóztatott Peschek Ignác és Emma egy tehetséges hölgynövendéke, Laborcz Mariska, majd 1919-ben egy harmadik Sauermann-fiú, az akkoriban érettségiző Ferenc, aki aztán majd a Zeneakadémián szerez hegedűtanári oklevelet:

 

… a nagyszerű Hofrichter, Krátky, Gürtler, Sauermann quartett Haydn vonósnégyese olyan zenei teljesítmények voltak, amelyeket a legnagyobb vidéki városokban is csak nagy néha hallhatunk. (Zala 1919. május 6.)

 

 A KONCERTMESTER


Emma szóló és kamarazenei fellépései az 1920-as évek közepe után erősen megritkultak, lassan abbamaradtak. Viszont 1921-ben belépett életébe az Irodalmi és Művészeti Kör frissen megalakult Szimfonikus Zenekara, amelynek koncertmestere lett.

Hogy a zenekari játék fontos volt számára, bizonyítja, hogy már 1896-ban ott volt a Kör akkor megszervezett, de első nekifutásra még rövid életű zenekarában (sőt kórusában is). Később ő maga is próbálkozott, hogy növendékeiből és kamarazenélő partnereiből életre hívjon egy zenekart. Sikerült is egyetlen fellépést megvalósítani 1911. november 11-én, az Izraelita Nőegylet estélyén az egylet elnöknője, Vidor Samuné Gutmann Hedvig ösztönzésére:

 

[Vidor Samuné] szava Hofrichter Emmát egy női zenekar alakítására bírta s megszületett az esti műsor egyik érdekessége. Igaz, hogy Gürtler István vonója is rutinosan pattogott a brácsán, Sauermann Béla is jól kezelte a nagy bőgőt s e sorok írója [Lukács József piarista tanár] is játszott a gordonkán, de a zenészek javarésze mégis csak Hofrichter Emma leánynövendékei közül került ki, kik mindannyian tanárnőjük jó methódusát dicsérő szép sikerrel játszották Wallace Maritana nyitányát. Városunk zenekedvelőinek szemében felcsillant a remény tüze, hogy végre megalakulhat a kanizsai zenekedvelők köre, melynek magja lehetne a szombat esti szereplők mindegyike. (Zalai Közlöny 1911. november 13.)

 

A Kör zenekarának megalakulása azért még éppen egy évtizedet váratott magára, de fennmaradásához ez a kezdeményezés is minden bizonnyal hozzájárult.

 

A Kör új zenekarának első karnagyától, a fiatal Mathea Károlytól hónapokon belül Ketting Ferenc polgári iskolai tanár vette át a vezetést és az 1920-as évtizedben remekbeszabott koncertekkel örvendeztették meg a kanizsai közönséget, amelyeknek részese lett a Kör szintén Ketting által vezetett vegyeskara. Sajnos éppen Nagykanizsa egyik nagy álma, a Városi Zeneiskola megalapítása hozta el a nagy problémákat első igazgatója, Vannay János révén, aki az iskolája előtti időszakot mindenestől műkedvelő szintűnek minősítette. Át is vette a zenekart, két alkalommal is, de mindkét próbálkozása kudarcot vallott, mert egy koncert után nem bírta tovább összetartani a zenekart, olyan szigorú követelményeket támasztott. Két ilyen próbálkozása között nagy sikerrel visszatért Ketting, akivel újra szívesen dolgozott együtt a zenekar, s az első koncerten történt, 1932 júniusában a Polgári Egylet nagytermében, hogy a polgármester Krátky István – mint érintettük, korábban növendéke majd társa a kamarazenélésben – nyilvánosan köszöntötte fel az első hegedűs pultjánál ülő Hofrichter Emmát:

 

Az est hangulata akkor érte el a tetőfokot, amikor pódiumra lépett dr. Krátky István polgármester s mint e város feje, tehát kultúréletének is legfőbb őre, mint az Irodalmi Kör tb. elnöke s maga is, mint muzsikus és hálás tanítvány, percekig tomboló és folyton meg-megújuló tapsorkán közepette üdvözölte Hofrichter Emmát abból az alkalomból, hogy 35 éve dolgozik Nagykanizsán, mint muzsikus és nevel generációkat a kanizsai zenei életnek. Kevés a szó leírni azt a lelkesedést, amivel az egész közönség egy emberként, az ováció valóságos viharával halmozta el az ünnepeltet, mikor a polgármester átnyújtotta neki a nemzetiszín szalagos babérkoszorút. (Zalai Közlöny 1932. jún. 14.)

 

Emma 1930-ig volt koncertmester, mert Vannay zeneiskolája (szintén kiváló) hegedűtanárát ültette a posztra, de 1932-ben Ketting újra Hofrichter Emmával dolgozott. Ám valószínűleg nem maradt sokáig koncertmester, mert 1935-ben visszatért Vannay, és ő mindig az akkor működő egyetlen zeneiskolai hegedűtanárt tette meg első hegedűsnek. Így Emma az 1930-as évek közepe után visszavonult mindenfajta nyilvános szerepléstől, csak a tanításnak élt – de ekkor már hatvanas évei derekán járt.

 

MILYEN EMBER LEHETETT EMMA?

 

Ezt bizony nehéz megmondani. Semmilyen személyes megnyilatkozását nem ismerjük és összesen két olyan cikk jelent meg életében a helyi sajtóban, amely egy kicsit erről is szólt: Krátky polgármester már idézett laudációja 1932-ből és egy 1941-ben, íródott, a 70. születésnapját köszöntő cikk, amelyben Krátky ismét fontos szereplő volt. Azért ezekből, és ha az ember szisztematikusan végigolvassa és átgondolja az élete során megjelent sajtóhíreket, sok minden körvonalazódik.

Először olvassuk el a 70. születésnapja alkalmából megjelent cikket, saját kiemeléseimmel:

 

Hofrichter Emma zenetanárnő pionírmunkát végzett a helybeli zenekultúra terén. Számtalan növendék került ki kezei alól és ezek gyermekei, akik mind hálás szeretettel viseltettek a művészi tehetségű és nagyvonalú zenetanárnő iránt, akit az egész város egy kedves családtagjának tekintett. Sokan, egykori kedves növendékei közül szép pályát futottak be, sokan „be is érkeztek”. Hofrichter Emma megmaradt mindig a halkszavú, csendes, csak a muzsikának élő és missziót teljesítő, közvetlen és kedves egyéniségnek, akinek világa és eleme – a muzsika. Most, 70. születésnapja alkalmából nagyszámú tisztelői, a zene barátai, egykori növendékei, valamint a Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör küldöttsége jelent meg nála, hogy szeretetüket és munkásságának elismerését tolmácsolják. Dr. Krátky István kir. kormányfőtanácsos, polgármester pedig egy gyönyörű babérkoszorút nyújtott át a legjobb kívánságok kíséretében a zene vesztájának, akit a nagyrabecsülés ilyetén spontán megnyilatkozása könnyekig meghatott. (Zalai Közlöny 1941. december 17.)

 

Két fényképe is segít megismerni.

Az első egy csoportkép, amelyet 1924 novembere körül, az Irodalmi Kör Szimfonikus Zenekarának nagy Haydn-koncertje kapcsán készített Halász Sándor fényképész. Ekkor már 53 éves: az első sorban, a karnagy Ketting Ferenc mellett ül, mint a zenekar koncertmestere. Ennek kivágott részletét fent már megmutattam.




 

Második fennmaradt fényképe egy portrékép: nem műtermi fotó, hanem amatőr pillanatkép kivágott részlete lehet. Ezt nagy valószínűséggel ő adta magáról az 1936-ban kiadott A magyar muzsika könyve című antológia szerkesztőinek. Nem lehetett odahaza sok fényképe, ha egy ilyen fotót keresett elő a könyv számára, amelynek egyik fejezete egy akkori zenei „ki kicsoda”: az akkor élő muzsikusokat tömörítő kislexikon, amelyben az egyes személyekről a maguk által megadott adatokat és fényképet közölték. Ezen a képen már minden bizonnyal elmúlt 60 éves. 

 


 

 

Mindkét képről egyszerű, nem hiú, sőt, koránál idősebbnek látszó nő néz ránk. Valóban hihető, hogy számára a zene volt a legfontosabb…

 

Itt van a rövid kis szócikk is a könyvből – eddig a posztig ez az összes, ami egyáltalán megjelent róla életében és halála óta (leszámítva a korabeli sajtótudósításokat):

 


 

Emberi vonásai közül a helyi sajtó vele foglalkozó közlései alapján összerakható, hogy toleráns személyiség volt. Katolikus hitben született és nevelkedett, ami nyilván fontos volt neki, hiszen például magas fokon képzett hangszeres művészként nem tartotta lealacsonyítónak, hogy egyszerű tagja legyen a kis helyi templomi kórusnak. Többször adományozott katolikus jótékony célokra, például a Felsőtemplom harangjaira. De hite nem akadályozta meg, hogy legyenek jó barátai, muzsikustársai más felekezetűek között. Elképzelhető, hogy ez mestere, a zsidó származású Joachim hatása volt. Az 1910-es években Emma például buzgólkodott az izraelita hitközség által fenntartott Kereskedelmi Iskolában: kórust szervezett, növendékeiből műsort tanított be iskolai rendezvényekre. Sokat fellépett az izraelita hitközséghez kötődő Kanizsai Kaszinó rendezvényein. Gyakran muzsikált együtt a már említett Fischel Lajosné Bonyhádi Idával, Sterneck Zsigmonddal, és még sok nevet fel lehetne sorolni, és számos növendéke érkezett Kanizsa vezető izraelita családjaiból. Egy alkalommal a hitközség egy összejövetelére zsidó éneket írt át hegedűre és azt elő is adta ("A te sátraid").

 

Pályája összegzéseként elmondható: képzettsége és elkötelezettsége miatt sokkal nagyobb művészi karriert is elérhetett volna. Cserében viszont egy egész város tekintette megbecsült családtagjának.

Egy szóló fellépése után a Zala című lap is így vélekedett:

 

… hegedűjátéka maga a kiforrott művészet s csak a művésznő szerénységén múlt, hogy neve a művészet legszélesebb berkeiben ismeretlen hangzású. Szűkebb pátriájában azonban annál népszerűbb, megbecsültebb az ő kivételes tehetsége és tudása. A szombat esti hangverseny publikuma alig akarta leereszteni a dobogóról. (Zala 1916. február 21.)

 

Ő azonban ragaszkodott a kisvároshoz (maximum Keszthelyig és Zalaegerszegig ment el mint muzsikus) – azzal együtt, hogy az itt adódó minden lehetőséget igyekezett maximálisan kihasználni, sőt, a lehetőségek bővüléséhez is hozzájárulni – szerényen, önzetlenül, de szívósan és állhatatosan.

 

AZ ÉLETÚT VÉGE

 

A pontos évszám nem ismert, de valamikor az 1940-es évek végén, 1950-es évek elején, amikor már körülbelül 80 éves lehetett, felköltözött Budapestre, dr. Kígyóssy Lászlóné, a Nagykanizsán közismert könyvtáros emlékei szerint keresztlányának családjával. Ott hunyt el éppen a forradalom időszakában, 1956. október 27-én, 85 éves korában. Halotti anyakönyvi bejegyzésében lakcímeként a II. Varsányi Irén utca 15. szerepel. Halála is Budán, a Szent János kórházban következett be szívizomelfajulás és általános érelmeszesedés következtében.

 


 

Dr. Kígyóssy Lászlóné szerint Kanizsán annak idején az terjedt el, hogy a forradalom zűrzavaros és veszélyes napjaiban utcán, nem temetőben hantolták el – talán a Szent János kórház parkjában? Ha ez igaz, vajon újratemették például Farkasréten? Vagy ez csak álhír lehetett? Ezekre a kérdésekre még nem sikerült választ találni…

Egy európai muzsikus Nagykanizsán: Franz Pyllemann

2022. január 30., vasárnap

0 megjegyzés

2018-ban könyvecskét írtam Práger Hermina életéről, aki az 1870-es, 1880-as években Hermine Braga néven szép énekesi pályát futott be a bécsi operaházban. Kanizsai lánynak született, szerény családba. Életének alakulását rendkívül erősen befolyásolta legidősebb nővére, Eugénia házassága egy még itthon, Kanizsán megismert német zongoraművésszel, Franz Pyllemann-nal. Házassága kapcsán a német muzsikus körülbelül három évig Nagykanizsán élt és ebben az időben tevékenyen bekapcsolódott városunk zenei életébe.

Hermináról szóló könyvemben természetesen érintettem Pyllemann személyét és szerepét a család életében, de csak annyira tértem ki rá, amennyire kis sógornőjének élete indokolta. Ez a poszt most róla szól, Franz Pyllemannról, akit Kanizsán mint Pyllemann Ferencet ismertek és emlegettek.

Pyllemann 1867-ben
 

Berlinben született 1841-ben, evangélikus családban. Apja azt szerette volna, ha fia lelkész lesz. Ám a zene vonzása erősebb volt és Franz elhatározta, hogy a zenére teszi fel életét. Talán a családi ellenzés miatt, de talán azért is, mert akkoriban az európai zene (egyik) fővárosa Bécs volt, 23 évesen, 1865-ben át is települt oda. Úgy érezhette, hogy Mozart, Beethoven és Schubert városában tudja magát igazán kibontakoztatni. Ám egy nagy szerelem felülírta, vagy legalábbis erősen módosította a terveit, s aztán már csak nagyon kevés ideje maradt...


Alig melegedett meg Bécsben, amikor
– nyilván pénzre volt szüksége – két fiatal bécsi művész társaságában koncert-utazásokra indult. 1866. június végén a kis társaság Nagykanizsára érkezett.

Kanizsán a Zala-Somogyi Közlöny 1866. július 1-jén megjelent számában találkozhatunk a nevével először:

Bécsből hozzánk érkezett hírneves gordonka-művész Röver Henrik, tagja a cs. kir. udv. zenekarnak, valamint az opera-színháznak; hétfőn július 2-án a „Zöldfa-vendéglő” nagy-termében egy hangversenyt rendez, melyen Lang Fülöp operaénekes, városunk fia, és Pyllemann bécsi zongora-művész is résztvenendnek.

Hármójuk közül akkor a legnagyobb név Henrik Röver gordonkaművész; jól és pontosan írta a kanizsai hírlap, hogy a bécsi opera zenekarának tagja, s ezzel együtt az udvari zenekar csellistája volt. A másik művész "Lang Fülöp operaénekes, városunk fia". A Kanizsán született ifjú bariton ekkor még pályakezdő Bécsben; az 1860-as évek végétől a pesti Nemzeti Színházba szerződik, majd az 1880-as évek közepén felépült Operaház történetének egyik legkiválóbb hősbaritonja lesz Láng Fülöp néven. Nyilván az ő révén került a kis bécsi művésztársaság Nagykanizsára.

Pyllemann ekkor járt először városunkban. Egy későbbi osztrák hírlapi forrás szerint a Práger családnál talált szállást, így ismerkedhetett meg a szép, akkor tizenhét éves Práger Eugéniával, akinek - elképzelhető, hogy a szállás fejében - zongoraleckéket adott. Az apa, Práger Zsigmond boltos volt Kanizsán. Üzlete egy kissé pontatlan forrás szerint a mai Erzsébet tér 20. alatt, vagy valamelyik szomszéd házban lehetett. Hét gyermeke közül öt érte meg a felnőtt kort, közülük a legidősebb volt Eugénia; kishúga, Hermina, a későbbi operaénekesnő még csak kilenc éves.

Ekkor, 1866 nyarán kezdődhetett a szerelem, mert a következő, négy hónappal későbbi, november 10-én megjelent újsághír már Pyllemann huzamosabb kanizsai tartózkodására és egyúttal komolyabb zenei kapcsolatokra utal.




A fenti híradás városunk első felnőtt énekkara, az alig több, mint fél évtizede alapított Kanizsai Dalárda aznap esti koncertjének előzetese a Zala-Somogyi Közlöny 1866. november 10-i számából. Eszerint ezen a koncerten a kórus Pyllemann egy darabját is elénekelte (hősünk zeneszerzéssel is foglalkozott). Sőt, az előzetesből az is kiderül, hogy a Dalárda jeligéjének dallamát is Pyllemann komponálta.

Mi is volt ez a kórus-jelige? Akkoriban minden kórusnak volt ilyen: egy rövid, csak rájuk jellemző énekelt szignál, egy zenés névjegy, ami mintegy programszerűen jellemezte az illető kórust. Minden fellépést ezzel szoktak kezdeni; vendégszereplések, kórustalálkozók esetén különös jelentősége volt, amikor a résztvevő kórusok mindegyike
– bemutatkozásként és üdvözlésként – szokta elénekelni.
A Kanizsai Dalárda jeligéjének ez volt a szövege: "Szabad dal és vidor szív, / dalnok ehhez maradj hív". Hogy dallamát Pyllemann írta, azt mutatja, hogy 1866 novemberében már egy ideje komolyabb kapcsolatban kellett hogy legyen a kórussal.

A következő hónapokat nem biztos, hogy végig Kanizsán töltötte, de a kapcsolat megmaradt: 1867. január 6-án a Zöldfában megtartott hangversenyen ismét találkozhatott vele a kanizsai közönség. Egy Bécsben énekesnőnek tanuló kanizsai lány, Németh Berta köszönte meg koncerttel a helybeli előkelő családoknak a tanulmányaihoz nyújtott anyagi támogatást; ezen működött közre Pyllemann egy virtuóz Liszt-darabbal, a Verdi-opera dallamaira írt Rigoletto-parafrázissal. Ebben a műben valóban teljes zongoraművészi fegyverzetben állhatott ki a közönség elé. A helyi sajtóban január 10-én megjelent tudósítás sajnos róla nem ejtett szót, csak a főszereplő kisasszonyról, illetve a partnereként szólót éneklő Kartschmaroff Leóról, a zsinagóga akkor még ifjú kántoráról.

Viszont ekkor már ki volt tűzve Pyllemann saját zongoraestje, amelyre alig pár nap múlva, január 15-én a Kaszinó akkori helyiségében  (a Vasemberházban) került sor. Sajnos, a Zala-Somogyi Közlöny tudósítója ez alkalommal sem állt hivatása magaslatán: semmi konkrétumot nem írt az estről, annak műsoráról, csak általános dicséretet. Azért feltétlenül érdemes belelapoznunk a január 20-i számba::

F. hó 15-én tartá Pyllemann Ferenc a nagy kaszinóban számos közönség jelenlétében hangversenyét. Rég nem volt alkalmunk oly művészi s minden tekintetben kielégítő előadást hallanunk. Pyllemann Ferenc, kiről már a múlt alkalommal elismeréssel szólottunk, teljes fényében ragyogtatá az estve művészetét, melyben az előadás szépsége az erőteljes technikai képzettséggel oly gyönyörűen egyesült.

Alig pár hónappal később Pyllemann kapcsolata a Kanizsai Dalárdával még szorosabbá vált. A kórus 1867. május 5-én megtartott éves közgyűlésén történt, hogy első karmesterré választották. Hogy ezt a minimum egy évre szóló, rendszeres - heti - jelenlétet követelő posztot elvállalta, azt jelenti, hogy ekkor már tartós és komoly tervei vannak Nagykanizsán. A zongoraleckék közben nagy szerelem bontakozhatott ki közte és a tizenhét éves Práger Eugénia között, s a német protestáns zongoraművész elhatározta, hogy nőül veszi a magyar vidéki kisvárosban élő, tehetősnek sem mondható zsidó boltos lányát. Hát igen, a zene valóban nagy kerítő :)

Az esküvő előtt alig néhány nappal, 1867. október 16-án az ifjú vőlegény még adott gyorsan egy hangversenyt Kanizsán. Az estről a zenéhez nem túlságosan értő Bátorfi Lajos írt beszámolót a Zala-Somogyi Közlönybe (érdekes, hogy jó tíz év múlva az ő lánya is zongoraművésznek készül...). Bátorfi tudott a napokon belül esedékes nagy családi eseményről, ezért beszámolóját így kezdte (benne Pyllemannt "hangversenyző", illetve "előadó" megnevezéssel illette):

Rubinstein Ábrándját a magyar népdalok felett hangversenyző egy kissé félénken kezdette, nem csoda, az életre beható esemény előestéjén van, s így az ítészeti hidegvérűséget félre kell tennünk. Rubinstein e kedves művénél a változatosság fokoztatásával előadó is élénkebb érzetet kölcsönzött játékának, s a plastioniság ködként enyészett el. 

A koncerten közreműködött egy muzsikus testvérpár, F. és C. Henne: egyikük hegedűs, másikuk fuvolista; ennél több sajnos nem derült ki róluk. A hegedűs fivérrel Pyllemann Beethoven Tavaszi szonátáját játszotta. A koncert záró száma Carl Maria von Weber f-moll hangversenydarabja (Op. 79) zongorára és zenekarra. Közreműködött az akkori híres kanizsai Grünbaum-zenekar. A kanizsai "zenekritikus" ennyit bírt leírni értékelésként:

E hosszas tanulmányt igénylő jeles darab sikerülten adatott elő. A nagybőgős ügyesen kezeli a brummogó madámot. A többire sincs panasz.

A koncert után
– a szokásoknak megfelelően – az est táncmulatsággal folytatódott. Eközben Pyllemann és menyasszonya bőröndjei (vagy utazóládák voltak?) már bizonyosan becsomagolva várakoztak, hiszen két nap alatt Eisenachba kellett érniük: ott tartották ugyanis esküvőjüket, október 19-én. Egyelőre nem tudható, hogy vajon Eugénia teljes családja – szülei és négy testvére – valamennyien kiutaztak-e és az sem, hogy miért nem a menyasszony lakóhelyén házasodtak össze, ahogyan az általánosan szokás volt. 

Erre a kérdésre talán az lehet a válasz, hogy Eisenachban tudtak úgy összeházasodni, hogy nem volt probléma eltérő felekezeti hovatartozásuk. Talán ott volt már ekkor polgári anyakönyvezés? Sajnos, a bejegyzésre vagy más igazolásra nem sikerült ráakadni. E házasságkötés egyetlen hivatalos nyoma a nagykanizsai izraelita anyakönyvben olvasható, első gyermekük, Agnes születésekor, őt ugyanis oda jegyezték be. Az adatok mellé hosszas, ám sajnos szinte teljesen olvashatatlan megjegyzés került gyermekük törvényes születéséről, szülei házasságkötéséről, csak a dátum (1867 október 19.), az Eisenach név és a Polizei szó vehető ki belőle: valószínűleg ottani rendőrségi irattal bizonyították a szülők házasságuk megkötését. Az is érdekes, hogy ha már német földön házasodtak, akkor vajon miért nem Berlinben, ahol Pyllemann családja élt? Talán mert a protestáns lelkész apa erősen ellenezte fia kapcsolatát? Prágerék, a későbbi események tükrében nyilvánvalóan befogadták Pyllemannt a családba.

A homályos pontok ellenére annyi bizonyos, hogy Pyllemann részéről nagyon nagy volt a szerelem: még azt is elfogadta, hogy újdonsült felesége nem bírt megválni szüleitől és testvéreitől. Így az ifjú pár közös életét Kanizsán kezdte meg, holott a 24 éves férjnek éppen csak elindult karrierje szempontjából bizony Bécsben kellett volna élnie.

 

Pyllemann és menyasszonya, Práger Eugénia
 

Így viszont Nagykanizsa zenei élete mindenképpen nyert az ő kanizsai néhány évével, hiszen Pyllemann továbbra is részt vett a város zenei életében: első karmestere a Kanizsai Dalárdának, koncerteket szervez, zongoraórákat ad és zeneszerzéssel is foglalkozik.

Nézzük ezeket a területeket egyenként:

Mint a Kanizsai Dalárda első karmestere különös hangsúlyt helyez arra, hogy magyar művek is legyenek a kórus repertoárján. Értő zenei vezetése a kórus színvonalát is emeli. Szilveszter este a Dalárda, a szokások szerint táncestéllyel folytatódó hangversenyt adott pártoló tagjainak, amelyről a következőket jegyezte fel 1868. január 4-i számában a Zala-Somogyi Közlöny:

Sylvester estéjét kedélyesen töltöttük el. Ez este a nagykanizsai „Dalárda” pártoló tagjai részére szinte előadást tartott. A működők szorgalmas igyekezete meglátszott a műdarabok szabatos előadásán. Főleg kitűnt Fleischmann Károly jól iskolázott első tenor hangja. Dacára annak, hogy a zöldfai nagy teremnek rosz acusticája van, mégis kellemes benyomást tettek az előadott művek szabályossága, mely legnagyobbrészt a tevékeny egyleti karmester Pyllemann úr érdeme, ki beismeri azt, hogy Magyarországban van Nagykanizsa és így a magyar dallamok begyakorlását is egyik buzgó feladatául tűzte ki, noha küzdéssel jár, mert a működők közt alig van négy egyén, ki a magyar nyelvet bírná. 

1868 tavaszán és kora-nyarán három jelentős hangverseny is zajlott Kanizsán, amelyeken közreműködik. Közülük legalább egyet nyilvánvalóan ő szervezett, de könnyen elképzelhető, hogy a másik két alkalommal is ő hozta kapcsolatai révén Kanizsára az előadókat. 1868. február 11-én a D'Ettore operaénekes házaspár koncertjén működött közre, nem lehet pontosan tudni, milyen minőségben. Lehetett zongorakísérő és/vagy játszhatott szólistaként, sajnos, a Zala-Somogyi Közlöny tudósítója ezt homályban hagyta.
Egy hónap múlva, március 21-én Rudolph Willmers, európai hírű német zongoraművész adott szólóestet Kanizsán. Körülbelül két év múlva kollégák lettek Bécsben, mint a Horak-zeneiskola professzorai, ismerhették egymást már korábban is, így könnyen lehet, hogy őt is Pyllemann hozta Kanizsára..
Viszont szinte teljes bizonyossággal lehet mondani, hogy Henrik Röver bécsi csellista június 13-i koncertje hősünknek köszönhető. Emlékezzünk, két évvel azelőtt vele és a kanizsai Láng Fülöppel járt először Kanizsán. Az 1868-as koncerten egy Schlesinger nevű, valószínűleg szintén bécsi hegedűs mellett fellépett egy másik ismerősünk, a Bécsben énekesnőnek tanuló Németh Berta kisasszony. Ennél sokkal többet sajnos erről a koncertről sem tudunk meg a Zala-Somogyi Közlöny hasábjairól csak azt, hogy Pyllemann is fellépett, de nem tudható, mit játszott.

Pyllemann Kanizsához kötődő további tevékenysége a zongora- és énektanítás. Erről is csak nagyon mostohán értesít a Zala-Somogyi Közlöny. De 1869. május 23-i számában beszámol röviden növendékeinek egy koncertjéről, melyet a zenei élet egyik mecénása, a gelsei Gutmann család palotájában rendeztek meg (ma Erzsébet tér 11.). Olvassuk együtt:

Zene és ének próba. Múlt vasárnap május hó 23-án, délelőtti órákban tartá Pyllemann úr jeles zongora- és ének-tanárunk ez évi nyilvános próbatételét Guttmann H. S. úr fényes laktermeiben; a tanítványok előhaladása minden tekintetben kielégítő volt, az énekben Dietrichstein k. a., a zongorában pedig Rosenstock k. a . különösen kitűntek, jól esett látnunk hogy csalta ki a növendékek ügyessége jelenvolt szülők szemeiből az örömkönyeket; jelenvoltak mintegy 80-an, kik Guttmann család által szívélyesen fogadtattak.

Lábjegyzet: Kanizsa legtekintélyesebb családjával a dinasztiaalapító Gutmann S. Henrik egyik lánya, Ida rendkívüli élettörténete kapcsán már foglalkoztam a blogban, háttérként érdemes elolvasni A gyűrűk úrnője című írást.

Franz Pyllemann zeneszerzéssel is foglalkozott. Abban az időben, míg Kanizsán élt, néhány kisebb zeneműve megjelent nyomtatásban, magyar zeneműkiadóknál: Táborszkynál és Rózsavölgyinél. A három zongoraműről a Lipcsében megjelenő Buchhändler-Correspondenz 1869-ben megjelent számaiból értesülhetünk.

Nocturne, Op. 7. Pest, Rózsavölgyi és Társa

3 Melod. Instruct. Tonstücke, Op. 9.  Nr.1. Lebenslust Nr. 2. Abendempfindung Nr. 3. Albumblatt. Pest, Rózsavölgyi és Társa [Ezt a kis ciklust valószínűleg pedagógiai céllal komponálta. A kis darabok magyar címe: Életöröm, Alkonyat, Albumlap.]

Caprice-Mazurka Op. 11. Pest, Táborszky

Mindezen munkálkodások közben Pyllemann családjában örvendetes esemény zajlik le: 1868. augusztus 11-én
– Nagykanizsán – megszületik első gyermekük, Ágnes. 

Íme, születésének már említett bejegyzése a nagyrészt olvashatatlan megjegyzésekkel:




Ágnes kiváló zenei tehetséggel született, muzsikus lett: énekesnő és zongoraművész, elsősorban hangverseny-énekesnőként működött Bécsben, férjhezmenetele után Agnes Bricht Pyllemann néven. Pályája egy későbbi poszt tárgya lehet, de annyit feltétlenül érdemes megjegyeznünk, hogy egyszer, 1903-ban, 35 évesen, Nagykanizsán is adott koncertet. Későbbi kanizsai kapcsolat, hogy az 1930-as évek elején Elisabeth Forini, a városunkból elszármazott Fischer Böske az ő énekes-növendéke volt Bécsben.

Itt van Ágnes:

 

De térjünk vissza időrendünkhöz. Láttuk, hogy Pyllemann igazán igyekezett hasznossá tenni magát Kanizsán mint muzsikus, ám ő nagyobb kaliberű művész volt annál, hogy ezzel megelégedjen. Így 1869 második felében – vagy 1870 elején – végre sikerült rávennie feleségét, hogy költözzenek Bécsbe. Ennek az volt az ára, hogy magával kellett vinnie a teljes Práger-családot: apósát, anyósát és azok további négy gyermekét (három lányt és egy fiút), köztük az akkor tizenhárom éves Herminát, a leendő operaénekesnőt.

Bécsben kezdetben a teljes nagycsalád együtt lakott. A fiatal házaspárnak még egy gyermeke született, aki édesapja után a Franz keresztnevet kapta.

Pyllemann nagyon hamar megtalálta helyét az európai zene fővárosának tekinthető Bécs zenei életében: Johann Peter Gotthard, azaz valódi nevén Bohumil Pazdirek bécsi zeneműkiadó révén bekerült az akkor harmincas éveinek második felében járó Brahms baráti körébe. A zene mellett összefűzhette Brahms-szal az is, hogy mindketten német származású protestánsként éltek a kifejezetten katolikus Bécsben.


Hogy Brahms kapcsán kicsit előbbre is tekintsünk: a nagy zeneszerző idős koráig igazolhatóan kapcsolatban állt Pyllemann özvegyével, lányával, Ágnessel és a sógornővel, Hermine Braga (Práger Hermina) operaénekesnővel: mindhármuk neve szerepel Brahms Adress-Buch-jában, amelybe saját kezűleg jegyezte fel ismerősei nevét és címét. A bekeretezett részben Agnes neve látszik, alatta a "Breisach Pyllemann" Práger Eugéniát takarja, aki férje halála után újra férjhez ment, mint majd látni fogjuk.



 

Vegyük fel újra történetünk fonalát:

Pyllemann 1870-ben a jónevű, később konzervatóriummá alakított Horak-magánzeneiskola tanára lett.
Elsősorban elméleti tárgyakat tanított: összhangzattant, hangszerelést, zeneelméletet, esztétikát. Mellette állandó zenekritikusa lett a Wiener Salonblatt nevű kulturális-társasági hetilapnak. Rendszeresen tudósította a tekintélyes lipcsei Allgemeine Musikalische Zeitungot Bécs zenei életéről. Brahmsról is írt, akkori új szerzeményeiről; cikkei közül többet máig idéz a Brahms-szakirodalom,

Otthon kislányát, Ágnest a lehető legkorábban elkezdte zongorára tanítani. Ismeretes egy kedves anekdota, miszerint Brahms egyszer felugrott hozzájuk és a négy éves Ágnest egyedül találta a zongoránál. Mellé telepedett és csatlakozott hozzá a zongorázásban. De úgy tűnik, ő kicsit merészebb harmóniákat használt, mint amit a kislány az apjától megszokott, mert Ágnes ránézett Brahmsra és közölte: Bácsi, te hamisan játszol 😀

Minden szépen és jól alakult tehát a házaspár életében, amikor bekövetkezett a tragédia: 1873. március 7-én Franz Pyllemann harmincegy évesen meghalt, súlyos betegségben, életmentőnek szánt operáció után. Porig sújtott felesége magára maradt két kicsi
– egy öt éves és egy nyolc hónapos – gyermekével, ugyanakkor a Práger család is komoly támaszát veszítette el.

Íme halálának – sajnos szinte olvashatatlan – bejegyzése a Bécs belvárosi evangélikus gyülekezet anyakönyvében:

 




 

Nevét Püllmann-nak írták, berlini születése olvasható, lakcíme alig; talán Wieden városrész, de az utcanevet nem tudom azonosítani. Egyelőre a legutolsó rovatot, a temető nevét sem tudom megfejteni, ahol örök nyugalomra helyezték.

 

Halálhíre lehet, hogy Kanizsára nem jutott el időben, ugyanis senki nem képviseltette magát március 9-i temetésén, még egy gyásztávirat sem érkezett a Dalárdától az özvegyhez.
A Zala-Somogyi Közlöny március 20-án közölte az alábbiakat:

Pyllemann Ferenc meghalt. E gyászhírről Welisch Gusztáv úr értesített bennünket Bécsből, a többi közt így ír: Folyó hó 9-én kísértetett az örök nyugalom helyére, Nagy-Kanizsán jól ismert s mindenki által becsült Pyllemann Ferenc zenetanár, feltűnő volt a lehangoltság, hogy a „Kanizsai Dalárda”, melynek a boldogult tevékeny karnagya volt, temetésén sem küldöttségileg nem vett részt, de sőt vigasztalhatatlan özvegyéhez még részvéttáviratot sem intézett, e figyelmetlenséget enyhíté a bécsi zenetekintélyek részvéte, személyes jelenlétök a végtisztesség tételnél s bánatos özvegyéhez intézett sokoldalróli fájdalmat enyhítő részvétiratok. Az elköltözött kitűnő jó barát, jeles zenetehetség és munkás családapa volt. Béke hamvaira!

Bécsi lapja, a Wiener Salonblatt 1873. március 16-i számában, a lipcsei Allgemeine musikalische Zeitung pedig április 9-i számában közölt róla nekrológot. Közülük információkban leginkább gazdag a lipcsei újság volt, amely a kései kutató nagy szerencséjére olyan magánéleti információkat is tartalmazott, amelyek alátámasztották, sőt, jelentősen ki is egészítették a kanizsai újsághíreket.

S hogyan folytatódott tovább a család élete? A fiatal özvegynek hamarosan meg kellett birkóznia kisebbik gyermeke, Franz elvesztésével, aki 1877 februárjában, négy és fél évesen halt meg.
1880-ban újra férjhez ment (férje neve Moritz Breisach). Második házasságából három gyermeke született. 1907. július 8-án, 59 éves korában hunyt el.

Lánya, Ágnes, mint írtam, kiváló muzsikus: koncert-énekesnő és zongoraművész lett. Férjhez ment Balduin Bricht neves bécsi zenekritikushoz. Két gyermekük született: 1894-ben Franziska és 1904-ben Walter.

Itt van fényképen a teljes család, 1906 körül (forrás: Wikipedia, Walter Bricht szócikk):


 

Walter Bricht folytatta a muzsikus-tradíciót, és már fiatalon nevet szerzett magának Bécsben mint zongoraművész és karmester. Ő is tanított a Horak-zeneiskolában, mint nagyapja. Amikor eljöttek a nehéz idők, mivel kiderült, hogy anyai nagymamája, a kanizsai Eugénia származása nem tetszik a rendszernek, üldözötté vált, s 1938-ban feleségével az Egyesült Államokba emigrált. Charlestonban, majd New Yorkban működött, 1963-ban az Indiana University School of Music professzora lett. 65 éves korában, 1970-ben hunyt el. Második feleségétől két lánya született. Egyikük fuvolaművész Tulsa városában, és ápolja apja és családja, így Franz Pyllemann emlékét is.

Sikerült kapcsolatba kerülnöm vele és kaptam tőle egy rendkívül fontos fényképet, amely Franz Pyllemannt, feleségét, Práger Eugéniát és Eugénia egyik húgát, Emíliát ábrázolja. Ez az egyetlen fénykép, amely Pyllemannról fennmaradt! Ennek részleteit, Pyllemann portréját, illetve kettejüket feleségével már mutattam, most nézzük a teljes képet. 

Pdf formátumban kaptam meg, az eredeti szkenneléskor egy pici sáv lemaradt a felső széléről, de azt lehet valószínűsíteni, hogy valamikor az 1867-es évszámot írták rá. Van egy harmadik személy is a képen, Eugénia húga, Emília. A kép Lingg Gyula kanizsai fényképész felvétele, készítésekor Franz és Eugénia jegyesek lehettek.

 


 
Terveim szerint ez a poszt kiindulópontja lehet egy újabb könyvnek. Időközben kiderült ugyanis, hogy Franz Pyllemann hagyatéka néhány későbbi dokumentummal együtt - Agnes lánya, Franziska jóvoltából - megtalálható az osztrák nemzeti könyvtár zenei gyűjteményében. A következő nyáron el is utaztam Bécsbe, két teljes napot ültem a Herrengasséban található zenei könyvtári olvasóteremben és nagy izgalommal böngésztem át a dokumentumokat. De nemcsak átböngésztem, hanem a fontos iratokat sikerült is lefényképezni. Emellett az sem volt semmilyen élmény, hogy Pyllemann sajátkezűleg írt leveleit, zenei feljegyzéseit, koncertekről írt beszámolóit eredetiben tarthattam a kezemben! Erről már írtam a blogban, ITT olvasható.

Egyet itt a poszt végén meg is mutatok, egy naplószerű feljegyzését egy kanizsai koncertről, 1867-ből:

 

 
Idehaza elkezdtem a kiböngészésüket, lefordításukat, de mint látható, nem egyszerű a feladat. Körülbelül már képben vagyok, hogy a gyűjtemény miket tartalmaz, mely leveleket kell majd pontosan lefordítani. Úgyhogy ezt a mostani posztot mint első életrajzi kísérletet majd az ezekből a dokumentumokból származó információkkal, idézetekkel kibővítve és átdolgozva remélem, hogy Hermina után rokonszenves, tragikus sorsú sógora életéről is lesz majd egy könyvem; vagy ha nem is külön könyv, de fontos fejezetként ő is része lesz egy kanizsai muzsikusokról szóló, arcképcsarnok-szerű könyvnek, amit szintén régóta tervezek.