Weöres Sándor és a zene 1.

Verdi és Wagner mellett Weöres Sándor emlékévet is ünnepelünk, hiszen az egyik legnépszerűbb magyar költő száz éve, 1913. június 22-én született. Azt gondoltam, róla megemlékezni nagyon is a helyén van egy zenével foglalkozó blogban, és ezt talán indokolnom sem kell. Anélkül, hogy az ember statisztikai gyűjtőmunkát végezne, azt hiszem, nyugodtan megkockáztathatjuk a kijelentést, hogy ő a magyar irodalom leggyakrabban megzenésített költője.

Nyilván nem véletlenül, hiszen verseinek - és nem csak gyermekverseinek! - legfontosabb jellemzői közé tartozik a ritmus és a zeneiség. Erről a témáról már sok tanulmány, publikáció, előadás, sőt, doktori értekezés is született. Én nem szeretnék ezekkel versengeni - nem is tudnék - inkább érdekességeket próbálok megmutatni ebből a hatalmas témából.

Mielőtt belekezdünk, azért ajánlok néhány komoly tanulmányt e tárgykörben, olyan irodalmakat, amelyek interneten is hozzáférhetők.

Először is itt van Pethő Ildikó doktori disszertációja (Zenei elv, zenei műfajok és kompozíciós technikák Weöres Sándor költészetében), amely még nem a megzenésítésekről szól, hanem Weöres költészetének zenei aspektusait elemzi. Végső konklúziója az, hogy Weöres Sándor verseiben a zeneiség nemcsak a mindenki által érzékelhető népdalszerű ritmusokból és a csengő-bongó rímekből adódik, hanem sokkal mélyebbről ered. Mint írja, és mintegy 140 oldalon át számtalan példával mélyrehatóan bizonyítja, Weöres a nyelv alkotóelemeiből, a szavakból a zenei kompozíciós törvényeket alkalmazva teremtett költészetet.

Ennek illusztrálására elsőként magától a költőtől hallgassuk meg Bolero című versét. Ez arra is jó példa, hogy Weöres életművében kifejezetten sok olyan vers található, amely már címében is zenei műfajokat, formákat idéz:

Ittzés Mihály egy rövidebb előadásában csoportosította a Weöres-megzenésítéseket, amelyek rendkívül széles skálájúak: kiterjednek a klasszikus zenére, a "sláger" zenére, a világzene számtalan irányzatára és sok olyan produktumra is, amelyek ezek határterületein leledzenek, esetleg nem is lehet őket műfajilag beskatulyázni. Közöttük külön nagy fejezetet alkotnak a gyerekeket megcélozva komponált, előadott dalok. Persze, ezek nemcsak műfajilag, hanem művészi értéküket tekintve is meglehetősen szóródnak, hiszen Weöres ritmusai zeneileg képzetlenebb előadókat, formációkat is csábítanak a megzenésítésre. A nem-klasszikus megzenésítések közül, mint ezek "krém"-jét Ittzés kiemelte Sebő Ferenc és muzsikustársainak a táncházi muzsika által megtermékenyített dalait, illetve a Kaláka együttes hangulatos, játékos megzenésítéseit. Ezek ugyan szerinte nem érik el az eredeti versek színvonalát, ám, mintegy "hordozórakétaként" szolgálatot tesznek a költészet népszerűsítésében és az ízlés fejlesztésében. Ő nem említette, de én ide sorolom a Halász Judit és Koncz Zsuzsa által énekelt, nagyrészt Bródy János nevéhez fűződő, a slágerzenéhez közelebb álló Weöres-dalokat is.

Legközelebb klasszikus zenébe álmodott verseket mutatok és elmesélem a hozzájuk fűződő történeteket.

Marton Éva 70

Forrás: martoneva.hu

Vasárnap (június 16-án) este három hazai közszolgálati csatorna is közvetítette a Marton Éva operaénekesnő 70. születésnapját ünneplő gála-hangversenyt a Magyar Állami Operaházból.

Marton Éváról már írtam itt a blogban egy nem túl régi televíziós nyilatkozata kapcsán (ha valakinek van most kedve újraolvasni, fussa át a megjegyzéseket is!). Mint akkor ecseteltem, én őt mindig hatalmas művésznek tartottam. Ám abban a beszélgetésben, és egy ahhoz közeli időpontban elhangzott másikban meglehetősen barátságtalan arcát mutatta, s akkortól kezdve kissé "hangfogóval" figyeltem. Ám egy, a napokban, éppen az ünnepi eseményre készülve közreadott riport visszabillentette bennem a mérleget. Ebben ugyanis többek között elmondta, hogy gyakorlatilag minden szerepet elénekelt, amit elénekelhetett, de például Verdi Lady Macbethjét nem. Ezt tudatosan utasította vissza, mert egyszerűen nem bírt azonosulni a Lady gonoszságával. Mondott még más, megszívlelendő és átgondolandó dolgokat is, amelyek rávilágítottak egyéniségére és a művészetről vallott felfogására, ezek is segítettek nekem a korábbi rossz emlék elfelejtésében. Érdemes utólag is elolvasni!

Így, mintegy megenyhülve kezdtem nézni a televízióban a gálát, amit azért is nagyon vártam, mert nagy szenzáció volt, amikor kiderült, hogy Marton Éva kedvéért életében először Magyarországra jön Jonas Kaufmann, napjaink egyik legkeresettebb és legnépszerűbb operaénekese. Rajta kívül még egy legenda látogatott el - ő hosszú évtizedek után újra - Budapestre: a ma már 76 esztendős Grace Bumbry, minden idők egyik legnagyobb mezzoszopránja. Azt is lehetett előre tudni, hogy a többi közreműködő még a pályakezdés időszakát élő énekes, akik a ma a Zeneakadémia ének-tanszakát vezető Marton Éva növendékei voltak.

Túl hosszúra nyúlna a poszt, ha mindenkiről részletesen írnék.

Grace Bumbry, a bottal járó egykori táncoslábú Carmen már nem vállalkozott operaáriára. A My way című világslágert és Rodrigo Aranjuezi concertójának híres dallamát énekelte - ezt nyilván mint egykori Eboli hercegnő választotta magának... Azt hiszem, igazi élményt azok számára jelentett előadása, akik jól ismerik fénykorának hang- és videofelvételeit. Én elérzékenyülve néztem és hallgattam Marton Éva iránti barátságának, szeretetének bizonyítékát; hiszen, bármilyen csodálatos is volt egykor, az ő hangja sem bírt ellenállni a természet vastörvényeinek; ám előadásában ott volt ragyogó egyénisége és pályájának minden tapasztalata.

Szinte szóról szóra ugyanezt lehetne elmondani Marton Éváról. Ő még vállalkozott Tosca imájára,  hiszen jó fél évtizednyi "előnyben" van Bumbryvel szemben. Nyilván valamennyire máshogy szólt ez az ária mondjuk húsz éve, de nála is ott van aranyfedezetként ugyanaz, mint művésztársánál.

A fiatalok közül Rácz Rita és Vörös Szilvia emelkedett ki, de a többiek is felkészülten, kulturáltan énekeltek.

Nagyon szép műsorszerkesztői lelemény volt az Izolda szerelmi halálára készült koreográfia, amelyhez az alap Marton Éva egy korábbi rádiófelvétele. Ezt hallgatva még a tévén keresztül is szinte elöntötte az embert Marton Éva valóban "mennyei hang"-ja...

És Jonas Kaufmann! Hatalmas tapsvihar köszöntötte a megjelenésében is daliás hőstenort. Első, egészen elképesztően lenyűgözően előadott áriája után az egyik műsorvezető, Batta András, a Zeneakadémia rektora úgy jött ki a színpadra, hogy nem tudta, de gondolom, nem is akarta elfojtani csodálatát és elismerését, pedig ő azért nyilván hallott már életében ezt-azt...

Majd meghallgathattuk Kaufmanntól a Grál elbeszélést is Wagner Lohengrinjéből, hasonlóan szuggesztív előadásban:

A műsor végén pedig - gáláns gesztusként - a színpadon megjelenő ünnepeltnek énekelte el egy szál rózsával a "Dein ist mein ganzes Herz"-t, azaz a Vágyom egy nő után című Lehár- hát, mondhatjuk nyugodtan, áriát. Aztán sorra bejöttek a szereplők, közreműködők, szintén egy-egy szál sárga rózsával. Pezsgős koccintással, amelyet a derekasan bravózó és vastapsoló közönség festett alá, ért véget a szép este:

DE!

Muszáj kitérnem egy dologra, a körítésre. Az ünnepi hangverseny úgymond moderátoraiként Ókovács Szilveszter operaigazgató és a már említett Batta András zeneakadémiai rektor működtek annak a két intézménynek  megtestesítőiként, amelyek főszerepet játszottak és játszanak Marton Éva életében. Amiket Batta mondott, azok a dolgok, információk nagyjából a helyükön voltak, bár csak nagyjából, és túl sok volt bennük az esetlegesség. Ókovács viszont egészen egyszerűen kritikán aluli volt; elsőre azt akartam írni, hogy gyalázatos. Erőltetett jópofaságait maximum egy nyári grillpartin lett volna szabad elsütni, nem egy, a XX. század egyik legnagyobb énekesnőjét ünneplő koncerten (a My way - My férj "poén" szabályosan fájt...). Ám nagyon derekas csúsztatásokat is elkövetett, s ebbe emlékeim szerint egy kissé Batta is beszállt. Elhangzott például, hogy a rendszerváltás előtt a Magyar Állami Operaház gyakorlatilag hűbéri rendszerként működött, illetve az is, hogy Richard Strauss művei abban az időben szinte tiltott dolgoknak számítottak. Nem néztem át az Operaház és az Erkel Színház akkori évadjait, csak olvasmány-emlékeimre hagyatkozom: ezen állítással ellentétben a Rózsalovag Ochs bárója Székely Mihály egyik legnagyobb szerepe volt, vagy például Házy Erzsébet az Ariadnéban a Komponistát énekelte, s ugynebben az előadásban Ágay Karola a világ egyik legjobb Zerbinettáját. De volt repertoáron az Elekra, sőt, talán annál még korábban a Salome is az 50-es és 80-as évek között.

Az egész hangverseny folyamán többször is elhangzott, ráadásul a legnagyobb tömjénezéssel a magát a gálakoncertet színpadra állító Káel Csaba neve, aki pedig kisinasa sem lehetne a "hűbéri rendszerben" ott dolgozó nagy rendezőknek, mint ahogy Ókovács sem a kor olyan nagy operaigazgatóinak, mint Tóth Aladár, Lukács Miklós vagy Petrovics Emil. Ráadásul Káel, mint rendező egy egészen elképesztő elemi hibát is elkövetett: a pezsgős finálét úgy állította be, hogy nem vette figyelembe a nehezen, bottal járó Grace Bumbry állapotát, aki nem tudott felmenni a lépcsőkön és így csak lentről tudta köszönteni Marton Évát, s ebből adódóan ő maga sem állhatott ünnepeltként a színpadon, együtt a többiekkel. Rendkívül faragatlan dolog volt...

De, hogy egy szép teljesítménnyel fejezzem be tudósításomat: maximális elismerés illeti a hangverseny televíziós közvetítését rendező Petrovics Esztert. A dolog természetéből adódóan nyilván nem volt sok ideje a felkészülésre, ám anyagismerete, ízlése és gyakorlata mind-mind hozzájárultak, hogy tökéletesen vezesse csapatát, így ezen a téren a tévénézőknek szép és harmonikus élményben volt része.

Árnyéktánc

Hetek óta a magyar Attraction együttes nevével van tele a világsajtó, miután a mértékadó brit tehetségkutató verseny egyes fordulóiban elbűvöltek közönséget, zsűritagot egyaránt, betetőzésként pedig meg is nyerték a 2007 óta létező és évente megrendezett verseny idei sorozatát.

A magyar sajtóból is tudhatunk sok mindent a fiatal társulatról, sikertelen hazai előéletükről egy hasonló célzatú (de csak célzatú...) műsorban, úgyhogy erről nem is szaporítom a szót. Nézzük meg inkább együtt magát a műfajt, amit művelnek, mert nem találkoztam azzal, hogy erről a témáról máshol írtak volna velük kapcsolatban, viszont szerintem nagyon érdekes. Talán értőbb szemmel nézzük őket is, ha kicsit megismerkedünk az árnyékszínházak történetével.

A fény-árnyék hatások kihasználása valószínűleg egyidős az emberiséggel. Természetesen lehet ezt sokféle szinten, módon és indíttatásból tenni. Az én édesapám például kicsi gyerekkoromban a két kezéből, ujjai különböző módon történő összekulcsolásával állatfigurák árnyékát varázsolta nekem a falra, s ezek még mozogni is tudtak :) Nem tudom, voltak-e olvasóim közül másoknak ilyen élményei, de ha előveszik Grätzer József: Sicc című könyvét, vagy a Tandem kiadó Kéz-árnyképek című kis kötetét, abból meg lehet ezt tanulni. Szerintem ebben a virtuális dolgokkal átszőtt mai világban is vevők lennének rá a gyerekek...

Goethe portréja

A biedermeier kor idején jöttek divatba az árnyképek. Portrékat is készítettek így, profilból, vagy dekoratív képeket szobák, helyiségek díszítésére, papírból kivágva vagy kihímezve és különböző más, találékony módokon. Kimutatták, hogy ez a divat török közvetítéssel jutott el hozzánk, mint európai uralmuk egyik hozadéka. Náluk volt szokás ugyanis az árnyszínház, s annak egy-egy megmerevített pillanatából lettek eredetileg az ilyen dekorációk:

Az árnyszínház tehát keletről származik. Az első források a kínai-mongol civilizációra utalnak. Eredetileg egyházi szertartások része volt, ám ezek misztikumából hamar kikerült az utcára, mint népszórakoztató látványosság. Különböző, már történeteket eljátszó formáiról talált legkorábbi forrásai a X. századból származnak. Az árnyékszínház természetesen másfelé is elterjedt, a kutatók különösen jellegzetesnek és értékesnek tartják Jáva-szigeti megjelenéseit. Erről a témáról kitűnő könyvet írt a magyar Tari Eszter, érdemes kézbe venni!

Az árnyjáték "feltalálását" egy arab monda így mesélte el:

Egy zsarnok szultán kivégeztette két udvari bolondját, ám másnapra megbánta a dolgot. Parancsot adott, hogy támasszák fel őket. Egy dervis kifogott két nagy halat, a bőrüket lenyúzta és ember formájúra alakította, majd egy vászonfüggöny mögött ezekkel árnyképként jelenítette meg szegény áldozatokat... 

Az árnyszínház keleti formáit nem élő emberekkel, hanem mint bábjátékot művelték. Egy keretre vásznat feszítettek ki, amelyet megvilágítottak, s mögötte egysíkú, éles kontúrokkal kivágott figurákat mozgattak egész kevés kelléket használva. A vászon előtt zenészek ültek, akik a szituációknak megfelelően festették alá az előadást. Volt egy narrátor, aki szóban is mesélte a történetet.

A következő videorészletben belenézhetünk egy rekonstruált előadásba:

Ennek a formának volt egy olyan fejlődési útja, amely ugyan nem a mi témánkhoz vezet, mégis nagyon érdekes, ezért úgy gondoltam, elmesélem.

A már említett Jáva-szigeteken dívó árnyszínházban eredetileg bivalybőrből készült, egyszerű fekete kivágott képecskéket használtak, mint bábokat. Ezek idővel gyönyörű színesekké és igazi, mai értelemben vett bábokká váltak, elszakadva ezzel az árnyszínház eredeti jellegétől. Ez a fejlődés, bizony, a nőknek köszönhető. Ugyanis a régi keleti világban a nők, társadalmi helyzetüknek megfelelően nem vehettek részt nyilvános árnyjátékokon (sem), ám ezt nem voltak hajlandóak tudomásul venni és bizony besettenkedtek. De nem a rendes nézőtérre ültek, a férfiak közé, hanem a paraván ellenkező oldalára, s onnét, mintegy a színfalak mögül nézték a játékot. A színház működtetői az ő kedvükért kezdték el kiszínezni a fekete bábukat. Később aztán már nemcsak színezték őket, hanem síkszerű formáikat kezdték kigömbölyíteni, térbelivé tenni - így született meg a bábjáték.

De térjünk vissza az árnyjátékhoz, amely az évszázadok alatt sokfelé elterjedt, például a mórok révén az Ibériai-félszigetre, majd a törökök által megszállt európai területekre, így hozzánk is. Európában azonban nem talált igazán otthonra, hatása az "érdekesség" skatulyára korlátozódott és nagyrészt kimerült a dekorációs célokra használt árnyképek divatjában. 

Ám hosszú távon volt mégis egy rendkívüli hatása: az árnyjáték nevezhető voltaképpen a mozi ősének. Állóképek gyors mozgatásával jöttek rá arra a jelenségre, hogy az ember, szeme ideghártyájának tökéletlensége következtében ezeket egységes folyamatnak, azaz mozgóképnek látja. Ennek rajzolt formája az ún. laterna magica, de maga a később feltalált mozgófilm is ugyanezen elv alapján működik.

Mindezzel még mindig az élettelen alapú árnyékszínháznál tartunk. A 19. század második felében Párizsban, amely város mindig rendkívül nyitottan fogadta be az idegen hatásokat, abban az időszakban a távolkeletről érkezőket különösen, a Chat Noir kabaréban próbálkoztak először élő emberek testéből építkező árnyjáték-jelenettel, erről sikerült találnom egy korabeli illusztrációt:

Forrás: http://www.hotelroyalfromentin.com

Nyilván innét is sokféle út vezetett, de végeredményben megérkeztünk kiindulópontunkhoz, az Attraction együtteshez, amely az árnyékszínházat a tánccal kombinálja.

Remélem, hogy a fiatal együttes nem lesz a show-üzlet vámszedőinek martaléka, s azt is, hogy ők maguk emberileg is meg tudják élni ezt a nagy sikert. Kívánom nekik, hogy továbbra is inspiráló művészi és baráti légkörben, kreatívan tudjanak majd együtt dolgozni, akárhova is vesse őket a sors s öregbítsék a magyarok hírét-nevét. Maradjanak ilyenek, mint ebben a riportban, amely a világversenynek még nagyon az elején készült:

 

Felhasznált irodalom:

Bálint Lajos:Vastaps. Bp. Szépirodalmi Kiadó, 1969
Székely György: Bábuk, árnyak. NPI, 1972
Tari Eszter: Jávai árnyak. Pécs, 2009
wikipedia.org/wiki/Britain%27s_Got_Talent

A két Foscari - az irodalomban

Ismerkedjünk tovább a Velence középkori történelme által inspirált Verdi operával. A két Foscari sorsa a történtek után hosszú évszázadokkal rendkívüli népszerűségre tett szert. Mint a későbbi kutatások kiderítették, némi romantikus mázt is kapott. Ez a népszerűség a nagy angol költőnek, Byronnak köszönhető.

Richard Westall: Byron

Byron, azaz George Gordon Noel Byron, Lord of Newstead (1788-1824) az európai irodalom-, kultúr- és eszmetörténet egyik rendkívüli alakja, maga volt a megtestesült romantika. Szerb Antal úgy jellemezte őt, hogy mint író nem futotta ki teljes formáját, inkább csak trónörökös volt, akiből nem lett király. Alakja mégis messze kimagaslik az irodalom kereteiből és mint byroni jelenség él és hat tovább az emberiség belső történelmében. Byron olyan életet élt, ecsetelte Szerb Antal, hogy mellette korának írói csak sápadt szobaemberek. Az élet ormain járt: előkelő, gazdag, szép és csodálatosan okos volt, minden lépését országos felháborodás és világraszóló mániákus rajongás kísérte, hölgyek elájultak, amikor belépett egy terembe, maga a pápa foglalkozott szerelmi bonyodalmaival, palotát tartott, hadjáratot vezetett, és amikor meghalt, Goethe a Faustban gyászénekkel siratta el. Nagy pozőr volt, ugyanakkor őszintén és becsületesen fájt a szíve a szenvedőkért és elnyomottakért; a szabadság-eszme nem üres irodalmi téma volt számára, hanem egész lényét átható valóság, amiért meg is tudott halni...

Nos, Byron az 1810-es évek közepétől idejét Itália különböző városaiban töltötte. Abban az Itáliában, amely mindig különös erővel vonzotta a ködös Anglia művészetének nagyjait (is). 1816 novemberében, több közjáték után érkezett meg Velencébe. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az egyik ilyen közjáték, még útban Itália felé az a híres időszak volt, amikor az év nyarán a nagy költőtárssal, Shelley-vel találkozott a Genfi-tó partján. A ma is létező Villa Diodatiban ők ketten és Shelley szerelme, későbbi felesége szórakozásból kezdtek rémtörténeteket írni. Ekkor született meg Mary tollából az azóta kultikussá vált  Frankenstein-regény...

De kövessük Byront Velencébe. Élete itt is, közben-közben más városokkal kombinálva, elképesztő iramban zajlott, különösen a hölgyek terén - ám maradt ideje és energiája Velence "velenceségére", sőt, az itáliai szabadságmozgalmakra is. Később a Childe Harold-ban így rögzítette a várossal való találkozását:

Sóhajok Hídján, Velence! megálltam,

palota s börtön jobb s balkéz fele;

házaid habból emelkedni láttam,

mintha egy bűvös pálca intene:

ezer év felhős szárnya leng vele

s haldokló Dicsőség mosolyg reám:

a márvány szárnyas Oroszlán fele

hány hódolt ország nézett hajdanán,

míg trónt ültél dicsőn száz szigeted hadán!

Több szállás után a Canale Grande egyik nagy palotájában állapodott meg, a Palazzo Mocenigóban:

Forrás: lordbyronpalace-venice.webs.com

Ezt csak azért említem, mert ez a szintén grandiózus és szintén Velence középkori dogéihoz fűződő palota majdnem szemben van a Foscari-palotával, ahol a múltkor kalandoztunk virtuálisan. Valószínű, hogy abban Byron a valóságban is járt, és persze járt a Doge-palotában; megismerte a két Foscari történetét az egyetlen kivégzett doge, Marino Faliero történetével együtt. Az irodalomtörténet említ egy Sismondi nevű történészt is, aki foglalkozott a témával és akivel Byron Itáliában személyesen is találkozott, bizonyosan neki is szerepe van abban, hogy költőnk mindkét velencei témából tragédiát írt. Ugyanebben az időszakban született egy harmadik drámája, a Sardanapalus, melyben ugyan korábbi kedves keleti témáihoz tért vissza, ám e három műve mégis valamiféle triógiát alkot. Mindegyikben hajlott korú uralkodó vergődik a körülmények és a kisszerű környezet csapdájában, akiknek más lehetőségük nem marad, mint egy utolsó kétségbeesett erőfeszítés, majd ennek kudarca után a méltósággal vállalt halál.

Érdekes, hogy Byronnal körülbelül egyszerre egy angol írónő is foglalkozott a két Foscari témájával. Mary Mitfordnak hívták és egyszerűen csak "Foscari" címet viselő színművét nagy sikerrel mutatták be 1826-ban a londoni Covent Garden színházban a kor nagy színészével, Charles Kembe-lel a címszerepben.

Azért most már lassan tényleg eljutunk Verdihez, de szerintem nagyon érdekesek ezek a gyökerek, érdemes felkutatni őket :)

A mai poszt végén csak egy kicsit hallgassunk bele az operába. Az idősebb Foscari, itt a csodálatos Renato Bruson és menye nagy kettősének részlete bevezet minket az opera hangulatába és dallamvilágába:

Réti József emlékezete Csurgón

A csodálatos hangú tenorista, Réti József (1925-1973) nevét Csurgón utcanév, intézmény és emléktábla őrzi, de nem igazán köztudott, mi is fűzte őt a nagy kulturális múlttal rendelkező kisvároshoz.

Nos, amikor még Redl Józsefnek hívták, ide járt gimnáziumba - a híres református gimnáziumba - az 1930-as évek végétől mintegy öt évig.

Édesapja olajmérnök volt a MAORT-nál (Magyar-Amerikai Olajipari Részvénytársaság), akit a romániai Ploiestibe vezényeltek. Ott született meg mindhárom gyermeke: legidősebbként, 1925-ben a leendő operaénekes. Lánya visszaemlékezése szerint a család 1939-ben került haza Magyarországra, éppen Nagykanizsára, majd Bázakerettyére. Nem teljesen világos, hogy Réti József miért nem a kanizsai, szintén igencsak jó hírű gimnáziumba járt. Az ok lehetett vallási, hiszen a kanizsai középiskolát a piarista rend tartotta fent, míg a csurgói a reformátusoké volt. De lehet, hogy valami más okból preferálta a család a messzebb lévő gimnáziumot. Hamarosan pedig amúgy is Bázakerettyére került a család.

Így az akkoriban tízes éveinek közepén járó fiú kollégista lett és az úgynevezett "kisinternátus" épületében lakott. Ez Csurgó egyik legrégebbi háza:

Az énekművész egykori osztálytársai jelölték meg emléktáblával 1995-ben:

A kisinternátus egyébként éppen tőszomszédja az 1797-ben alapított gimnázium legelső épületének, amelyben ma a múzeum működik, és amely arról is nevezetes, hogy tanított és lakott benne Csokonai Vitéz Mihály:

Amikor Réti József gimnazista lett, már nem ide jártak a diákok. Egy évszázad alatt az iskola kinőtte első otthonát és egy hatalmas park város felőli oldalán, közel az előbb említett helyekhez, elkészült a mai monumentális iskolaépület:

Érdekes módon Réti Józsefet egy matematika-szakos tanár, Cser Andor kezdte bevezetni a zene birodalmába, de járt Rácz Dezső iskolai énekkarába és tanult zongorázni Rácz Dezsőnétől.

Nem egészen öt évi itteni tanulás után az édesapát Budapestre helyezték, így Réti ott fejezte be gimnáziumi tanulmányait. Ám csurgói osztálya rendkívül összetartó volt, így őt aztán a későbbiekben is úgy kezelték, mintha velük érettségizett volna. Ragaszkodásukat mutatja az internátusi emléktábla. De már korábban is számon tartották őt, még a rendszerváltás előtt Csurgó kertvárosában utcát neveztek el róla, s ebben is "benne volt a kezük". Mostanra az ő nevét viseli a zeneiskola is, amelyben már nemcsak zenét oktatnak, hanem egyesített művészi iskolaként társművészeteket is.

Az apropó, ami miatt most erről a témáról írok, az, hogy ma délután egy bensőséges megemlékezésen vehettem részt Csurgón. A rendezvényt dr. Vértes László főorvos, zeneterapeuta koordinálta és osztott meg a közönséggel sok érdekességet Réti József életrajzából. Köszöntőt mondott Csurgó polgármestere. Sajnos, éppen annak az úrnak a nevét és titulusát nem tudom, aki a téma leglényegesebb információiról számolt be. Mellette meghallgathattuk a Réti József nevét viselő művészeti iskola igazgatójának gondolatait. Élő zene is volt, tanár és növendék szép fuvola-duója és egy ígéretes klarinétos növendék. A rendezvény több pontján természetesen Réti József csodálatos fényű hangja is felcsendült. Elhangzott egy diáklány előadásában Rónay György verse, a Gyászének Réti József halálára. Hát, nem tudom... Minden nagyrabecsülésem a költőé és irodalmáré, és ugyan ez a vers Réti József hirtelen és korai halálának jegyében, mondhatni sokkja alatt íródott, szerintem az énekes utókorát illetően nincs igaza: pár emberöltő múltával Réti József nem csak lexikonadat lesz semmitmondó jelzőkkel és még ha azóta nem is vált volna általánossá a digitális hangtechnika, amellyel megóvhatók a bakelitlemezek a teljes elzörejesedéstől, hangjának varázsa még azokon át is hatna. Amit a vers az életéről és pályájáról ír, az viszont teljesen "ül", hiszen például Réti József nevét háromszor húzta ki a hatalom a Kossuth-díjra jelöltek névsorából:

Én is, aki láttam e pálya diadalmas fölszárnyalását,
s láttam annyi cselszövény, rosszindulat, gúny, alattomos
gáncsvetés közt ívelni, mind fénylőbben fölfelé (mert nem
a sikernek élt, hanem a múló pillanat varázsában az
állandónak, ami lévén igazság, megmarad) [...]

A szép megemlékezésből néhány dolgot azért hiányoltam. Először is, nem mutatták be név szerint a megszólalókat, vagy legalább is nem mindegyiket. De leginkább azt, hogy a rendezvényen részt vett Réti Ágnest, Réti József lányát nem kérték fel, hogy ő is szóljon édesapjáról. Ismerve például EZT az újságcikket, biztosan tudott volna érdekes dolgokat mesélni - esetleg válaszolhatott is volna a közönség vagy a közreműködők által feltett kérdésekre.

Megjegyzem még, hogy Csurgó és Réti József kapcsolatából tényanyag viszonylag kevés hangzott el; szerintem lenne még kutatnivaló ezen a téren: biztosan megvannak a korabeli iskolai anyakönyvek, tényszerűen például nem is tudtuk meg, hogy Réti József pontosan mikortól meddig volt csurgói diák; utána lehetne nézni a helyi sajtóban, említik-e a nevét például iskolai ünnepségek közreműködői között - jó lenne, ha ezeket a dolgokat a Csurgó helytörténetével foglalkozók megkeresgélnék, sokkal pontosabb lenne a kép.

Lánya és unokája az emléktáblánál, 2013. 05. 25.

Végezetül pedig hatalmas köszönetem Cherubinnak, azaz Juditnak és Nórának. Juditnak egy vidéki nagyváros remek kórusa tagjaként sokszor volt alkalma Réti Józseffel egy színpadon lenni nagy oratorikus művek előadásakor - s ő annyira megszerette az énekest, hogy annyi év után és elég messziről is eljött erre az alkalomra, közös barátnőnket, Nórát is magával hozva, s értem beugorva Kanizsára - és visszafelé ugyanígy, engem házhoz szállítva :)

Most pedig szóljon az a hasonlíthatatlan énekhang, amely még jóval halála után is, amikor régi bakelit hanglemez-felvételei CD-formátumban először kikerültek a nagyvilágba, számtalan csodálót szerzett neki.

Mielőtt elkezdjük hallgatni, ide másolok két hozzászólást kedvenc videomegosztó portálunkról, amelyek szerintem remekül kifejezik Réti József művészetének természetét és rangját:

Szinte minden jelentős tenort ismerek. De ez a hang annyira gyönyörű, éneklése annyira fenségesen nyugodt, tiszta, hogy még hasonlítani se tudom senkihez. Atléta- és gladiátor-énekesek, megannyi virtuóz de . . .mind közül EZ a gyönyörű, emberi hangú tenorhang áll hozzám a legeslegközelebb! Bárcsak minél többen ismernék egyedülálló művészetét a világon!

És:

Ahogy először meghallottam a hangját, nálam azóta az első tenornak számít. Rendkívüli stílusérzék, muzikalitás, bámulatos önkontroll, finom ízlés, visszafogott, mégis érzelemgazdag előadás teszi őt utánozhatatlanná. A hangja pedig egyenesen gyönyörű ! 

Hollósy Kornélia Nagykanizsán

Mielőtt tovább ismerkednénk a "két Foscari"-témával, szeretnék megemlékezni egy – illetve igazából kettő – százötven évvel ezelőtti

nagykanizsai koncertről. Már nagyon vártam, hogy ezt a posztot megírhassam, mert számomra különösen rokonszenves az a hajdani operaénekesnő, akiről szól.

Mint a címből is látszik, ő Hollósy Kornélia. Nem tudom, ma mennyire hangzik ismerősen a neve, vagy hogy egyáltalán ismerősen hangzik-e. Nos, ő volt az, akit először illettek "a magyar csalogány", illetve "a nemzet csalogánya" névvel, ezt Blaha Lujza később tőle örökölte meg.

Képzeljük el, hogy harmincadik születésnapjára a magyar irodalom és kulturális közélet színe-java, összesen 51 fő! összeállt és megajándékozták egy albummal, amelybe saját kezűleg jegyezték be a hozzá szóló, többnyire erre az alkalomra, frissen írt verseiket, gondolataikat. Hollósy Kornéliának már ilyen fiatalon ekkora nimbusza volt. Impozáns a névsor: Arany János, Egressy Gábor, Eötvös József, Gyulai Pál, Jókai Mór, Jósika Miklós, Szigligeti Ede, Tompa Mihály, Vajda János – hogy csak a legnagyobbakat említsem.

Arany János verse különösen sokat mond, de ehhez ide kell írnom a dátumot: 1857, még jócskán a szabadságharc utáni elnyomás időszaka. A vers annyira gyönyörű, hogy muszáj ide másolnom – Arany maga is teljes jogu költeményének tekintette, nem alkalmi soroknak:

Egy nép lakik, túl tengeren,

Hol délre lejt az Alpok alja,

Hol füszeres völgy, rónaság

az erdős Appenint uralja;

Hajdan dicső nemzet, ma rab,

S hogy lánca csörgésit ne hallja

Énekkel űzi bús neszét

S az ércigát enyhiti dalja.

Oh! hát dalolj nekünk.....

Minderről azért is szóltam, hogy lássuk Hollósy Kornélia "nagyságrendjét" a magyar kultúrtörténetben. Ez a csodálatos énekesnő és csodálatos ember jutott el Nagykanizsára 150 éve, 1863-ban. Május 16-án és 17-én két hangversenyt adott a Zöldfa szálló nagytermében – a mai Bolyai Iskola épületében. Nagy valószínűséggel szállása is ugyanitt volt.

Hosszú, mintegy két évig elhúzódó hangversenykörútja során jutott el a mi kis városunkba. Így, az országot szinte teljesen bejárva búcsúzott el ugyanis az énekesi pályától s vonult vissza a magánéletbe.

Előtte ő a Nemzeti Színházban fontos főszerepeket énekelt lírai szopránként az olasz és francia romantikus opera-repertoárból, nagyrészt Erkel Ferenc vezényletével. Mellette rendkívül fontos szerepet töltött be mint a kor új magyar operáinak női főszereplője. Köztük volt nemzeti operánk, a Bánk bán is, amelynek ősbemutatóján, 1861-ben ő énekelte Melindát. Maga Erkel mondta róla, hogy aki nem hatódik meg előadásában az "Ölj meg engem, Bánk" áriánál, annak nincs is szíve...

Most Csavlek Etelka énekli az áriát, szerintem méltón Hollósy Kornéliához:

Nos, Hollósy Kornélia még 1852-ben férjhez ment. Igaz szerelmen alapuló házasságot kötött gróf Lonovics Józseffel, a jogot végzett fiatal földbirtokossal. Két fiuk született, akik közül az egyik kicsi korában meghalt.

Érdekes, hogy nemcsak abban az időben, hanem még jócskán a XX. században is, ha egy énekesnő házasságot kötött, legalábbis ilyen társadalmi környezetben, szinte azonnal visszavonult a nyilvános szerepléstől. Lonovics felvilágosult gondolkodását mutatja, hogy ő ezt nem kívánta meg feleségétől, aki még tizenkét évig folytatta a pályát. A család – praktikusan –  az akkori Nemzeti Színházzal szemben, az Astoria szálló helyén állt ún. Zrínyi-házban élt. Egy későbbi híres orvos, Bókay Árpád meséli el emlékirataiban, hogy gyerekkorában ő is ott lakott és mint Kornélia néni kisfiának barátja sok lekváros kenyeret kapott tőle és sok skálázását hallotta... Hollósy Kornélia híres szalont tartott fenn, erről is rengeteget lehetne mesélni.

De most térjünk rá végre a nagykanizsai koncertekre.

Szerencsére abban az időben már volt Kanizsának hírlapja, azaz akkor még Kanizsának és Kaposvárnak közösen, az 1862-ben megindult Zala-Somogyi Közlöny, így néhány konkrétumot megismerhetünk, ha kiböngésszük a korabeli számokat. A hangversenyek pontos műsorát sajnos nem írta meg az újság, de: néhány nappal a kanizsai előtt Kaposváron is énekelt Hollósy Kornélia; azt a műsort ismerjük, és erősen gyanítható, hogy  Kanizsán is ugyanazok a darabok hangzottak el. Így például Linda kavatinája Donizetti: Linda di Chamounix című operájából és Rosina kavatinája A sevillai borbélyból. Az izzó hazaszeretetéről is ismert művésznő repertoárján mindig tartott magyar dalokat, bizonyára Kanizsán sem hagyta ki ezeket.

Akkori szokás szerint az első koncerten helybeli közreműködő is fellépett, aki a keszthelyi kötődésű Svastics János volt, az akkor már azért jócskán utókorát élő verbunkos stílus ismert szerzője és hegedűse. Hangverseny után a művésznőt a lelkes közönség fáklyás zenével tisztelte meg, gyaníthatóan az ismert kanizsai Grünbaum-féle zenekar játszott. A második koncert jövedelmének egy részét és a koncert után tartott táncvigalom bevételét Hollósy Kornélia a kanizsai piarista gimnázium javára ajánlotta fel, amely intézményre akkor tényleg nagyon ráfért, annyira mostohák voltak körülményei, de kapott belőle a keszthelyi Georgikon is (gondolom, ez magyarázza Svastics meghívását – vagy fordítva).

Olvassunk bele a Zala-Somogyi Közlöny 1863. május 20-i számába. A következő sorokat maga a főszerkesztő, Roboz István írta. Egyúttal kissé beleélhetjük magunkat az akkori stílusba. Az idézett részlet azt a hódolatot is igazolja, amit az egész nemzet ténylegesen érzett az énekesnő irányában:

Midőn megemlékezünk az ünnepelt művésznőről, nem akarunk egyebet, mint az elismerés és tisztelet zöld leveleit azon koszorúkhoz fűzni, melyek érdemeiért lábaihoz hulltak.

Ha valaki, úgy a nemzet csalogánya érdemli meg a koszorúkat, ki saját nyelvén a hazai dalművészetnek szárnyakat adott a nagy világba, s nemzetének hírnevéhez sugarakat, hogy messze ragyogjon az bércen, tengereken át.

Százezrekre megy a nemzet napszámosainak száma, kik dolgoznak, fáradnak, izzadnak, virrasztanak a közjólét, boldogság, nemzeti nagyság megalapításán; hangyák, hangyaszorgalommal; kis csillagok, melyeknek fénye már félúton elvesz; míg a lángelmék, nagy tehetségek – a föld ez üstökösei – befutják a nagy világot, hagyván maguk után óriás fényét a hír-, dicsőség- s nagyságnak, melyekben maga a nemzet ragyog!...

Nagyok a te érdemeid hírhedt művésznő! Istentől vagy küldve, hogy dalaiddal vigasztald nemzetedet. [...]

Hordozzon vezércsillagod ép oly nagy honleány, mint művésznő, babérkoszorús utadon! Dalolj nemzetednek még sokáig, s mint egyik szónokod mondá: „hozd meg rá mielébb a hőn várt, ohajtott tavaszt!”

A kanizsai első koncertről pedig ugyanebből a lapszámból néhány mondat:

Tapsvihar s koszorúkkal lőn üdvözölve a lángoló honszerelmű hölgy, ki megvetve a külföld kinálkozó dicsfényét, nem követé a hulló meteorként csak néha néha nagy zajjal hazatekintő magyar eredetű művészek példáját, hanem megmaradva nemzete szerény körében; bájos hangja kedves nyelvünkön zengedezé örömünket, búnkat.

Szerintem Kanizsán a Zala-Somogyi Közlöny legkorábbi időszakában még nem volt olyan újságíró vagy tudósító, aki a zene terén otthonosan mozgott volna, ezért Hollósy Kornélia két koncertjéről nem jelentek meg valamennyire is szakszerű mondatok – csak annyi, amely arra utalt, hogy az olasz áriákat magyarul énekelte. A kaposvári koncert tudósítója viszont leírta azt a meglátását, miszerint

kétszeres örömmel tapasztaltuk, hogy a pesti színháztóli távozása óta hangja nem hogy gyengült volna, hanem erősbödött, a régi románc báj- és kellemeket megtartva.

Egy korábbi cikkből kiderül, hogy Kaposvárról milyen útvonalon és milyen közjátékok után érkezett meg az énekesnő Kanizsára: a kaposvári két koncert után, május 11-én reggel 7 órakor (korán kelt...) négyesfogaton indult Nagybajomba. Onnét Somssich Lőrinc kísérte Inkére majd ebéddel Iharosberényben gróf Inkey József várta. (Létezik, hogy ilyen közlekedési eszközzel ennyi idő alatt meg lehet tenni a Kaposvár – Iharosberény távolságot?)

Estére pedig meg is érkezett Kanizsára. Ha a tudósító nem keverte össze a dátumokat, akkor Hollósy Kornélia a fennmaradó napokat is városunkban kellett, hogy töltse. Az akkor még csak 10 naponta megjelenő Zala-Somogyi Közlöny nem írta meg, de szerintem, mint mindenhol e körútja során,  Kanizsán is üdvözölték hivatalosan és ennyi idő alatt biztosan tett látogatásokat a helyi társadalom egy-két prominens személyéhez, családjához. És itt nem állom meg, hogy ne másoljak ide még egy korabeli újság-idézetet kaposvári ünneplése kapcsán:

[...] megjelent a nagy nevű művésznő [a] főispán úrnál is egy estélyen, melyre hivatalos volt. Minden pártszínezet nélkül kész szívvel, nemes hevüléssel lett megtéve, mi csak óráit élvezetessé teheté; hiszen a művészet terén nincsen helye a politikai elkülönzöttségnek; itt a közszeretet gyújtsa meg tömjénét, s tegye le mindenki egyformán áldozatát azon oltárra, melyet az istenek kijeleltek; karolja fel egész szellemével, jó akaratával azt, ki hivatva, megáldva van pályáján ragyogni, lelkesítni, s népének választottja lenni. 

Kanizsai látogatása és jótékonysága emlékét amennyire tudom, egyetlen dolog őrzi: a Batthyány gimnáziumban láttam egy iskolatörténeti falat, amolyan állandó kiállítást, ahol az ő képe is látható rövid megokolással együtt. Nem tudom, a mai gimnazisták megnézik-e néha, de most, a 150. évforduló kapcsán jó lenne, ha megismernék a történetet és egyúttal Hollósy Kornélia személyét is.

További életét és utókorát majd egyszer megírom itt, mert a témához jó néhány évvel ezelőtt különösen közel kerültem...

A két Foscari - a történelemben

Megtettük az első lépést, megrendeltük az operajegyet, hogy 2014 januárjában ott ülhessünk a Theater an der Wien nézőterén, Verdi: A két Foscari című operájának előadásán, amelyben az idősebb Foscarit Plácido Domingo fogja énekelni.

Amíg arra várunk, hogy kiderüljön, tényleg sikerül-e jegyhez jutni (ugye sikerül?), folytassuk tovább az ismerkedést a rendkívül sokfelé vezető és szerintem nagyon érdekes témával.

Még mielőtt megtudtam volna, hogy Verdinek létezik ilyen című operája, a Foscari nevet már hallottam. 1976-ban történt, hogy életemben először Olaszországba mehettem egy társasútra, amelynek első állomása Velence volt. Az ottani látnivalókra készülgetve találtam meg "a két Foscari" igaz történetét.

Francesco Foscari, akit Domingo alakítani fog, Velence dogéja volt. 1423 és 1457 között, tehát rendkívül hosszú ideig ült a Doge-palota tanácstermében, mint "egyenlők között az első". Ez azt jelentette, hogy volt ugyan hatalma a dogénak, de nem teljhatalom. Ha Velencében járva bemegyünk a Doge-palotába, több tanácsteremben, így például a Szenátus termében a bútorzat kialakítása is jelzi ezt: doge helye nem különálló trónszék, csak középponti helye és magasabb támlája különbözteti meg a többiek ülőhelyétől. Cserébe fejedelemként ábrázolták festményeken, fejedelemként fogadta más államok küldöttségeit, reprezentált városi ünnepségeken. Mindez csak körülbelül a XV. századtól volt így. De Velence köztársaság volt és érezték a veszélyét annak, hogy valamelyik doge esetleg monarchiát akar saját személyére alapozni. Körülbelül 100 évvel Foscari előtt Marino Falieri valóban összeesküvést szőtt e célból, ám leleplezték és kivégezték s a későbbiekben igyekeztek minél kevesebb mozgásteret biztosítani a dogéknak.

A Velencei Köztársaság igazi vezető ereje az úgynevezett Aranykönyvbe bevezetett nemesi családok tagjaiból álló Nagytanács (Consigliore Maggiore) volt, amelyből évente választották meg, kik foglaljanak helyet a Tizek Tanácsában (Consiglio dei Dieci). A Tizek-é volt a tényleges végrehajtói a hatalom – de nem mint személyeké, ezért választották őket évente, hanem mint testületé. A Tizek idővel meglehetősen félelmetes hírűekké váltak. Velence ugyanis, mint tengeri, katonai és kereskedelmi nagyhatalom polgárainak meglehetősen jó életszínvonalat és védelmet nyújtott, ám vaskézzel követelt maximális lojalitást. Nemcsak állam- és hadititkaikat őrizték, hanem találmányaikat, specialitásaikat is, például az üvegfúvás technikáját. Emiatt a velenceieknek meglehetősen kockázatos volt

Ide lehetett bedobni a feljelentéseket...

idegen származásúakkal komolyabban barátkozni, tőlük ajándékot elfogadni, mert ez már magával hozta annak gyanúját, hogy az illető összeesküvést sző városa ellen. Mindehhez létezett a "Bocca del Leone", a névtelen feljelentések lehetősége, ami módot adhatott rá, hogy valaki ilyesmivel megrágalmazza haragosát, miközben neki nem esik baja a hamis vád miatt. Ez okozza majd a két Foscari tragédiáját is.

Tehát, 1423-ban Francesco Foscarit választották dogévá. Már korábban két irányzat alakult ki Velence kormányzásának stratégiáját illetően. A városállam addig elsősorban a tenger felé tekintett ki és hozott létre gyarmatbirodalmat, de közben olyan változások történtek, hogy felmerült a szárazföld felőli hátország megerősítésének szükségessége is. Ez utóbbi irányzatnak, az Itália felé való terjeszkedésnek volt vezéregyénisége Francesco Foscari. Hivatali idejének nagy részét háborúskodás töltötte ki, amelynek eredményeképpen nagy szárazföldi területek jutottak Velence birtokába. Ám a városnak mindez sokba került: sok pénzbe és nagy veszteségekbe. Magának a dogénak is három fia vesztette életét a csatatereken. Végre egy Velecének előnyös békeszerződéssel sikerült lezárni ezt a korszakot, amikor a tenger felől is vészhelyzet alakult ki a törökök terjeszkedése miatt. Foscari, megvédendő tengeri területeiket, a török ellen kezdeményezett háborút, ám a velenceieknek már elegük volt a hadakozásból. Ezért 1457-ben a Tizek Tanácsa elmozdította tisztségéből a dogét, aki lemondatása után néhány nappal meghalt, a török szultánnal pedig kereskedelmi szerződést kötött a vérontás elkerülésére. Ám azt csak elodázni sikerült, mert alig pár év múlva megindult Velence első nagy háborúja a törökkel. Zárójel: itt persze az opera-rajongónak egyből eszébe jut Otello...

Francesco Hayez romantikus festménye: A két Foscari (1842)

De térjünk vissza eredeti témánkhoz.

Francesco Foscarit tehát politikája miatt fosztották meg doge-i címétől, holott hadjáratai következtében a szárazföldön is Velence lett a vezető erő Itália területén. Mindehhez magánéleti tragédia is társult. Egyetlen életben maradt fiát, Jacopót, akinek néhány évvel korábbi esküvőjén még nagyszabású lovagi játékokat tartottak a Szent Márk téren, a Tizek Tanácsa letartóztatta és száműzetésre ítélte, mert ajándékot fogadott el a milánói hercegtől. Röviddel ezután meggyilkolva találták a Tizek soros elnökét és mindenki arra gondolt, hogy Jacopo Foscari a gyilkos. Visszahívták a száműzetésből és még kínpadra is vonták a fiatalembert, aki, hogy bizonyítsa ártatlanságát, a milánói herceghez fordult igazolás céljából. Ám elfogták levelét, amit bűnjelként értékeltek, mert a Tizek szemében éppen azt bizonyította (vagy csak akarták, hogy bizonyítsa), miszerint a fiatal Foscari ténylegesen kapcsolatban áll egy idegen herceggel. A 84 éves dogénak a szokások szerint térden állva nyújtották át a fia örökös száműzetését elrendelő ítéletet, aki, mint városának elkötelezett államférfi reszkető kézzel írta alá. Mire a száműzött hajója Krétába ért, kiderült az igazi gyilkos személye, ám Jacopo még utazás közben belehalt a kínvallatások alatt szerzett sérüléseibe. Az utolsó gyermekét is elvesztett agg dogét a Tizek ekkor mondatták le, uralkodásra alkalmatlannak ítélték.

A Ca' Foscari, azaz Foscari-palota

A Canale Grande mentén az egyik legmonumentálisabb épület a Foscari család palotája. A megtört öregember annyi sorscsapás után ide vonult vissza és ennek az épületnek az erkélyén állt (vajon melyiken? az első emeletin-e, vagy a Doge-palota mintája nyomán készült második emeletin?), amikor lemondatása után néhány nappal, 1457. október 30-án a Campanile harangjai hírül adták, hogy megválasztották utódát s holtan esett össze. Fajth Tibor velencei útikönyve szerint a palota sarkán kiugró nagy kovácsoltvas lámpát (jobboldalt látszik) még ő helyeztette el a fia emlékére. Sajnos, ennek megerősítését eddig nem találtam meg a neten, pedig elég szép irodalom van fent erről a palotáról.

Az épületben egyébként a XIX. század második fele óta egyetem működik, udvara és belső terei múzeumként megtekinthetők. Ha még járok Velencében, biztosan elmegyek megnézni! Addig is ebben a blogban egészen remek képeket találhatunk róla.

Velence hamarosan nagy elégtételt adott Foscarinak. A Frari templomban helyezték örök nyugalomra. Monumentális síremlékét már a halála utáni évben elkészítette Antonio és Paolo Bregno. Egy jellemzés szerint benne a gótika és a korai reneszánsz elemei elragadó harmóniában egyesülnek. Felirata: Polgártársak, csodáljátok dogétokat.