A két Foscari a képzőművészetben

Már egy ideje tudjuk, hogy megvan a jegyünk Plácido Domingo egy újabb előadására, Verdi: A két Foscari című operájára Bécsbe, január 20-ra. Tavasszal, amikor még csak szépreményű jegyigénylő voltam/voltunk, elkezdtem egy kis sorozatot az operáról, hogy jól felkészüljünk az előadásra.

Ha valaki szeretne velem tartani az opera felfedezésében, érdemes újra átfutni ezeket a régebbi posztokat, innét könnyen meg lehet tenni:

1. rész: Bevezető egy ismeretlen Verdi-operához

2. rész: A két Foscari a történelemben

3. rész: A két Foscari az irodalomban

A történelem és az irodalom után nézzük meg azt a témát is, hogy "A két Foscari a képzőművészetben", bár az eddigi posztoknak itt-ott már voltak ilyen vonatkozásai.

Időben az első alkotások, amelyekre ráakadtam, kortárs - mármint Foscari-kortárs - kódex-illusztrációk. Íme egy iniciálé Francesco Foscari doge profiljával. A festő neve is ismert, Leonardo Bellininek hívták. A 15. századi kódex a velencei Biblioteca Nazionale Marziana tulajdona:

Szobrászati alkotások következnek, a velencei Bartolomeo Bon művei. Úgy tűnik, ő volt a Foscari-palota építésze is (az épületet A két Foscari a történelemben című posztban mutattam meg). Így személyesen ismerhette Francesco Foscarit és nagyon érdekes, hogy két egészen különböző felfogásban örökítette meg. Az egyik egy fejszobor, olyan szinten realista, hogy szinte karkiatúrának is mondható (készült 1438-42 között):

A másik pedig egy hivatalos portré, méghozzá egy egész jelenet. A Velencében sétálgatók gyakran láthatják: ahol a Doge-palota mintegy összeér a Szent Márk- székesegyházzal, egy csodás késő gótikus kapuzat áll, a Porta della Carta. Ennek domborművén térdel a doge a szárnyas oroszlán, Velence védőszentjének allegóriája előtt:

Az első szoborról is azt írja a szakirodalom, hogy a Porta della Carta számára készült, talán előtanulmánynak - hát, el tudom képzelni, hogy a megrendelők úgy látták, nem sugározza azt a méltóságot, ami egy dogétól elvárható lenne, és akkor a szobrász, némileg megalkudva, elkészítette a "hivatalos" ábrázolást. Jó lenne tudni, hogy tényleg így volt-e...

Még a kortárs időkben maradva, a nagy Donatello is készített egy bronz domborművet Francesco Foscari profiljával. Ennek képére nem akadtam rá, viszont ez a relief szolgált Lazzaro Bastiani (1429-1512) festményének alapjául. Az évszámok alapján Bastiani éppen ismerhette volna az 1457-ben elhunyt dogét, de a Padovában született művész a források szerint csak néhány évvel Foscari halála után, 1460 körül költözött Velencébe.

A téma további ábrázolásai már évszázadokkal későbbiek és a romantika korába vezetnek el bennünket. 

A két Foscari a történelemben című posztban már megmutattam Francesco Hayez 1842-ben készült festményét, amint a Doge-palotában fia, Jacopo térdenállva bizonygatja ártatlanságát agg apja - és egyben uralkodója - előtt, akinek másik oldalán felesége, Lucrezia áll két kisgyermekükkel.

Hayez, spanyolos neve ellenére olasz festő volt. 1791-ben Velencében született. Ott is tanult, majd kis kitérővel egész hosszú életén át Milánóban működött. Sokoldalú művész volt, művelte a portréfestést, kitűnt az irodalmi szereplők, történelmi, bibliai és mitológiai alakok és jelenetek megjelenítésében. Nem volt egy újító, forradalmi egyéniség, de nagy mesterségbeli tudással rendelkezett. A két Foscari tragikus történetét több képen is megörökítette, sőt, ugyanazt a jelenetet is többször megfestette.

Itt a múltkor megmutatott képnek egy másik változata:

ezen talán hangsúlyosabb a térdelő fiú mögött vörös köpenyben álló Loredano jellemzése, aki Byron darabjában és ennek nyomán Verdi operájában is a Foscarik kérlelhetetlen ellensége. A kortárs kritika különösen kiemelte az agg doge megjelenítését, akit tragikus csapdába zárt az állama iránti felelősségérzet és a fia iránti szeretet. Külön érdemes megnézegetni a Doge-palotából feltáruló kilátást, amit egy született velencei természetesen a legteljesebb hűséggel ábrázolt.

Hayez megfestette a doge lemondatásának jelenetét is, íme:

Végül egy francia romantikus festmény. Eugène Delacroix 1855-ben fejezte be 93x132 cm-es olajképét, mely szintén A két Foscari címet viseli (Les deux Foscari). Ha jól megnézzük a képet, kevéssé autentikus a környezet, viszont a kompozíció és a festésmód sokkal drámaibb:

Ennyi képzőművészeti ábrázolásra bukkantam a téma kapcsán. Végül nézzünk meg egy egészen röpke összefoglalót a Verdi-opera Los Angeles-i előadásából. Francesco Foscari - Plácido Domingo:

VERDI 200

Éppen ma kétszáz éve született Verdi. Nagyon szeretnék egyszer eljutni szülőfalujába, Le Roncoléba, amely ma már büszkén viseli nevében nagy fia vezetéknevét, hiszen hivatalos neve: Roncole Verdi. A kis település Emilia Romagna tartományban található. A csodálatos és változatos szépségű Itáliának ez éppen egy kifejezetten jellegtelen, unalmas része. Verdi később megismerhette Milánót, Velencét, Genovát, Rómát, Nápolyt, aztán Párizst, Szentpétervárt, látott sok gyönyörű helyet és élt rövidebb-hosszabb ideig építészeti szépségekben és történelmi hagyományokban gazdag városokban - ám, amikor megtehette, hogy birtokot vásárolt magának, ugyanarra a környékre húzta vissza a szíve...

Áll még a ház, a falusi kocsmával egy fedél alatt álló otthon, annak a vidéknek jellegzetes paraszti épülete, ahol a kocsmáros házaspár késői gyermekeként világra jött - egészen pontosan 1813. október 10-én este nyolc órakor, szülei szobájában. Ha van zeneszerző, aki valóban messziről és mélyről  indult, az éppen ő...

Az épületet még Verdi életében, 1872-ben emléktáblával jelölték meg. Egy másik tábla Verdi halála után, 1901-ben került rá, majd 1913-ban, születésének századik évfordulóján állították fel a szülőház előtt a zeneszerző bronz mellszobrát.

Egyszer nagyon szeretnék sétálgatni itt, kint is és bent a házban is... És elmennék a templomba, ahol a kisfiú először hallott orgonát, amelynek a szava úgy megbabonázta, hogy a szó szoros értelmében a földbe gyökerezett a lába és elfelejtette, hogy folytatnia kellene a ministrálást...

Akkor már elmennék a szomszéd kisvárosba, Bussetóba, ahol aztán az első komolyabb zeneleckéket kapta, ahol gimnáziumba járt, ahol a tehetős zenekedvelő kereskedő, Antonio Barezzi, a kisváros szimfonikus zenekarának lelkes fuvolistája nemcsak befogadta házába, hanem anyagilag jócskán hozzájárult a taníttatásához - ekkor még az volt szülei vágyai netovábbja, hogy Verdiből esetleg még kántor is lehet Bussetóban... Abban a kisvárosban is sok emlékhelye van, sőt, ott alakították ki hivatalos múzeumát.

Aztán elmennék a birtokára, Sant'Agatára, ami, mint említettem, szintén a közelben van. Persze nem hagynám ki Milánót, a Scalát, első sikerei - és első bukása színhelyét, a szállodát, ahol meghalt és sírját, amely szintén Milánóban van, az általa idős muzsikusoknak építtetett otthonban, a Casa di Riposo-ban, azaz a Pihenőházban.

Ha az ember egy ilyen zarándoklatra nehezen mehet is el, ma már az internet révén csodás virtuális látogatásokat tehetünk ezeken a helyeken, mint az alábbi kisfilm segítségével Verdi szülőházában:

A kisfilm második részében még Sant'Agatára is bekukkanthatunk.

 

És ami a lényeg, Verdi zenéje, hallgassuk minél többet!!!

Most éppen a Luisa Miller című, Schiller: Ármány és szerelem című drámájából írt operájában a halálosan megbántott Ferdinánd áriáját Plácido Domingo előadásában (London, Covent Garden, 1979):

Egy kanizsai csodagyermek elfelejtett centenáriuma

Az 1920-as évek legelején, mintegy három évig a kanizsai sajtó egy pici lány nevétől volt hangos. Dános Lilinek hívták, a hét-nyolc-kilencedik évét "taposta", de apró termete miatt még ennél is fiatalabbnak tűnt. Ám már nyolc éves korában, nem egészen fél év komolyabb zongoratanulás után ezt írta róla az egyik Kanizsai hírlap, a Zala - 1920. december 19-én: 

A kis művészgyerek játéka őszinte bámulatot keltett. Korát erősen túlszárnyaló intelligenciával, fölényes technikával, minden tekintetben zsenialitásra valló tudással kezeli a zongorát. Igen nagy sikere volt.

Alig másfél év múlva a másik helyi újságban, a Zalai Közlönyben ezt olvashatták az akkori kanizsaiak - 1922. március 7-én: 

A kis Dános Lilikéről nehéz kritikát írni, mint ahogy nehéz a zene mivoltáról fogalmakat adni: ez a gyerek maga az eleven zene. 

Nos, "az eleven zene" valóban zongoraművész lett. Már Budapesten barátkozott össze két hasonlóan csodagyermek kislánnyal, Fischer Annie-val és Rév Líviával. Hármuk közül nekünk itthon Fischer Annie neve a legismertebb. Rév Líviát, aki aktív pályafutása legnagyobb részét francia földön töltötte, a magyar zenekedvelő közönség csak a rendszerváltás óta ismerhette meg úgy igazán, de neve, különösen Chopin-játékosként már nagyon régóta a világ élvonalában szerepelt.

És Dános Lili? Sokak szerint volt ő is olyan zongorista, mint barátnői. Sőt, azt is mondják, hogy technikai készsége Fischer Annie-énál is perfektebb volt. Ám az ő élete úgy alakult, hogy nem ért rá csak a zenére és a karrierjére koncentrálni, ugyanis férjhez ment és három gyermeke született. Megkezdte ugyan a szokásos szólista-karriert, részt vett nagyszabású zenei versenyen, de aztán később mégis olyan állásokat vállalt, amelyek mellett anyaként is helyt tudott állni. Így tanított egy fővárosi zeneiskolában majd a nevezetes békéstarhosi Kodály és Gulyás György nevével fémjelzett korszakos jelentőségű zeneoktatási intézményben. Később negyedszázadon át az Operaház korrepetitora volt és zeneakadémiai tanárként is működött. Egyszóval, még ha neve nem is olyan közismert, mint Fischer Annie-é, mégsem az történt vele, mint bizony sok csodagyermekkel, hogy később nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Ő beváltotta: nem olyan látványosan, mint egy koncertező zongoraművész, de legalább olyan hasznosan.

2008/09-ben tűnt fel nekem a neve, amikor anyagot gyűjtöttem készülő, Nagykanizsa 100 zenei emlékhelye című könyvemhez. Akkor a régi újságokat böngészve sokat olvastam róla, főleg hangverseny-beszámolókban. Ám meg sem fordult a fejemben, hogy aki 1920-ban csodagyermekként már koncerteken zongorázott, majdnem kilencven év múlva még életben van! Így szabályosan kis híján leestem a székről, amikor ez kiderült, sőt az is, hogy a kilencvenhét évéhez képest remek testi és szellemi kondícióban, ráadásul elmehetek hozzá meglátogatni és beszélgetni vele!! Ez a látogatás 2009 szeptemberében meg is történt: sok információval is gyarapodtam, és hát az élmény sem volt mellékes: úgy éreztem, mintha Nagykanizsa zenei múltjának egy darabja hirtelen megelevenedett volna...

Akkor - a könyvbe kerülő mondatok mellett - írtam Lili néniről egy cikket a Fidelióba. ITT A LINKJE.

Ha már ezt megmutattam, akkor aki esetleg jobban szeretne belemélyedni, ITT VAN ugyanennek a cikknek az eredeti változata, amelyet a Parlando zenepedagógiai folyóirat online kiadása jelentetett meg - már mint nekrológot, mert Lili néni találkozásunk után körülbelül egy évvel, alig egy hónappal kilencvennyolcadik születésnapja előtt, meghalt.

S miért a címben az "elfelejtett" centenárium? Még a Muzsika című zenei szaklap is AZT ÍRTA, hogy Dános Lili 1913. október 8-án született. Ám, amikor találkozásunkkor előjött a születésnap kérdése, megtudhattam Lili nénitől, hogy bizony ez elírás, ő ugyanis 1912-ben született ezen a napon. Még a személyi igazolványát is megmutatta... Csak közben, bevallom, erről a momentumról megfeledkeztem és én is az idén akartam itt a blogban és egy külön, a Kanizsai antológia számára készített nagyobb tanulmányban megemlékezni Dános Lili születésének századik évfordulójáról. Ám amikor néhány hete elkezdtem újra összefésülni az adatokat és felfrissíteni az emlékeimet, rá kellett döbbennem, hogy egy évvel lekéstem a valódi évfordulót...

Annyira sajnálom... Azért megpróbálom jóvátenni azzal, hogy ezen a kis blogbejegyzésen kívül az antológiába valóban megírtam a Lili néni családjáról és kanizsai csodagyermek-koráról szóló összefoglalásomat. Sőt, a Kanizsa TV K'ARC című műsorában is mesélni fogok Dános Liliről.

Búcsúzóul két fénykép:

15 évesen

Ebben a házban volt Dános Lili "csodagyerek": Nagykanizsa, Király utca 21.

Latabár-esküvő Nagykanizsán 3.

Ígérem, ma befejezem a témát; azért foglalkozom még egyszer vele, mert nem mondtam el a Kanizsán 1902. szeptember 8-án megtartott esküvő folytatását, a kanizsai jegyespár életének, sorsának további alakulását.

Mint tudjuk, a már akkor is színész-dinasztiaként számon tartott Latabár-család egyik ifjú tagja, a táncos-komikusi pályája kezdetén járó Latabár Árpád Kanizsán házasodott össze a már gyermekét váró Déri Ilona (eredeti nevén Deutsch Honor) színésznővel. Körülbelül két és fél hónap múlva, 1902. november 24-én Kecskeméten született meg első fiuk: Latabár Kálmán, aki aztán a dinasztia legnagyobbjává vált. Ő azért Kecskeméten látta meg a napvilágot, mert a Kövesi-féle színtársulat eredetileg Kecskeméten rezideált, onnét kerültek a Dunántúlra és úgy látszik, a kecskeméti Latabár-háztartást még nem számolták fel teljesen. Majdnem pontosan egy évre rá, 1903. november 22-én pedig megszületett ifjabb Latabár Árpád. Ő Sátoraljaújhelyen jött a világra, ami azt mutatja, hogy a Kanizsán alig két éve megkötött házasság már nagyon düledezett: Sátoraljaújhely ugyanis a feleség szülővárosa volt, akinek még élt kocsmáros édesapja és inkább hazament régi otthonába szülni... És valóban, amint Molnár Gál Péternek A Latabárok című könyvéből is tudható, ifjabb Árpád megszületése után egy évvel a bohémtermészetű táncoskomikus végleg elhagyta családját. Pesten nagyon jónevű színész lett. Fiaival azért törődött, nem annyira rendszeresen, inkább rapszodikusan, de a maga módján szerette őket - és bizony reklám-megfontolásokból is -  sokat emlegette őket különböző riportokban és mutogatta magát velük fényképeken. De ha az időközben felnőtt fiúk ebben partnerei voltak, azért nem lehetett annyira rossz köztük a viszony. Sőt, 1933-tól ők hárman többször is együtt léptek fel, az alábbi kép is akkoriban készülhetett:

Szegény Deutsch Honor pedig, aki egy ideig az Operaház kórusának tagjaként kereste saját magának és fiainak a kenyeret, harmincöt éves korában súlyos agyvérzést kapott. Utána még négy évtizedet (!) élt fiai oltalmában és soha nem szűnt meg szeretni daliás férjét. Mivel nem volt hajlandó elválni, férje nem nősült meg többet (lehet, hogy egyébként sem tette volna), de hosszú és sikeres fővárosi pályája során bizony sok hölgy, köztük színésznő fejét is elcsavarta... 

Említett könyvében Molnár Gál Péter leír egy történetet az egykori "kanizsai ifjú párról" 1938-ból, idősebbik fiuk megházasodása kapcsán.

Latabár Kálmán akkor már híres színész volt, így esküvője nagy társasági eseménynek számított, apja viszont már kiöregedett a szakmából. Kálmán megüzente az apjának, hogy gondoskodik róla hátralevő életében anyagilag, ha megteszi azt, hogy esküvőjén karonfogva jelenik meg beteg, de még mindig hites feleségével.

Így történt azután, hogy idősebb Latabár Árpád betoppant egykori, rég nem látott feleségéhez a Népszínház utcába, kezet csókolt, karját nyújtotta és gyengéd udvariassággal viselkedett vele a szertartás alatt. A Bristol-beli ebéden a tósztok végén az öreg Latabár fölkelt pohárköszöntőt mondani. Megindítóan szép szavakkal szólította fel a jelenlevőket, hogy ürítsék poharukat annak az asszonynak az egészségére, aki a fiatal férjnek életet adott, áldozatkészen dolgozott érte és nagyszerű nevelésben részesítette. Könnyekig hatott meg mindenkit a vén lump érzelmes megtérése. Miközben könnyeiket törölgették, Latabár oldalt fordult, s mint színész a nagyjelenete után, úgy kérdezte: "Milyen voltam?"

A kanizsai jegyespár mindkét tagja viszonylag hosszú életet élt. Idősebb Árpád  1951-ben hunyt el, 73 éves korában. Deutsch Honor pedig, mint már írtam, a harmincas évei közepén kapott agyvérzés után több mint negyven évvel, 77 éves korában, 1957-ben hunyt el...

Történetünk helyi utójátéka, hogy a "nagy" Latabár Kálmán lánya, Latabár Katalin, a Magyar Állami Népi Együttes kitűnő szólótáncosa, és különösen az ő férje, a szintén táncos Tarczy Zoltán sokat jártak az 1960-as, 1970-es években Nagykanizsára, ahol az akkor a Sugár út 3. alatt levő művelődési házban tánctanfolyamokat tartottak. Én még ifjú könyvtárosként emlékszem Tarczyra, bizony, nem hozott vissza minden könyvet...

A kanizsai esküvő a helyi folklórba is bekerült. 1948. február 18-án írta a Zala - Latabár Kálmán aznapi kanizsai vendégszereplése kapcsán -, hogy az idősebbek biztosan emlékeznek még édesapjára, a langaléta táncoskomikus Latabár Árpádra. Hogy mekkora szenzációja volt a városnak az ő esküvője: hosszú, felvirágozott kocsisor (még nem autók!) volt a nászmenet, egész Kanizsa kint állt az utcákon, majd bezsúfolódott az ódon ferences templomba, ahol a színész kimondta a holtomiglan-t. Nos, ebből egyetlen dolog egész biztosan nem igaz: az, hogy az alsótemplomban lett volna az esküvő. Láttuk a hivatalos iratokat: a vőlegény evangélikus, a menyasszony izraelita vallású volt és megegyeztek, hogy gyermekeik az apjuk vallását követik. Az akkori újságok egyébként is csak polgári esküvőről írtak, de ha mégis lett volna egyházi is, azt biztosan nem katolikus templomban tartják. Lehet, hogy csak a helyszínre emlékezett pontatlanul annyi év távlatából az újságíró, de ha tényleg ekkora városi szenzáció lett volna, megírták volna a korabeli újságok, amiből annak idején kettő is volt Kanizsán. Az egyik, a Zala adott hírt az esküvőről, de ilyen külsőségeket nem említett, a másik, a Zalai Közlöny pedig egyáltalán nem írt róla. Másrészt szerintem, mivel a menyasszony előrehaladott terhes volt, szerintem azért is a mi kis városunkban házasodtak össze és nem Pécsen, a színtársulat állandó székhelyén, mert ezt éppen feltűnés nélkül igyekeztek megtenni. Ez utóbbi véleményemről nincs forrásom, amivel alá tudnám támasztani, csak gyanítom a dolgot. De erősen az az érzésem, hogy ez az emlékezés a legenda kategóriájába tartozik...

A történetet a Kanizsa TV K'ARC című kulturális műsorában is elmeséltem:

Latabár-esküvő Nagykanizsán 2.

Még van mesélni valóm Latabár Árpád nagykanizsai esküvője kapcsán.

Nem beszéltem például arról, hogy a vőlegény egy színészdinasztiába született bele, ami aztán éppen az ő fiai révén teljesedett ki.

Az első Latabár, a dinasztia megalapítója Latabár Endre (1811-1873) volt:

Varga Éva szobra Miskolcon, a színház udvarán

Húsz évesen, debreceni joghallgató korában állt vándorszínésznek. Ő elsősorban mint színigazgató írta be nevét a magyar színháztörténetbe, s ebben a minőségében rendkívül fontos szerepet játszott a magyar operajátszás fejlődésében. Miskolchoz kötődött leginkább, sírja is ott van az Avasi temetőben.

A kanizsai vőlegény tehát Latabár Endre unokája volt, az ő legfiatalabb, Kálmán (1855-1924) nevű fia révén. Ez a mára elfeledett Latabár Kálmán nem kiemelkedő, de megbecsült tagja volt a színésztársadalomnak és idős korában a Várszínház gondnokaként működött.

Múltkor említettem, hogy "a kanizsai vőlegény" - azért nevezem így Latabár Árpádot, hogy egyértelműen tudjuk, kiről van szó, hiszen a dinasztiában az Árpád keresztnév (a Kálmán-nal együtt) minden nemzedékben felbukkan; szóval a kanizsai vőlegény városunk közönségének nagy kedvence volt 1902 és 1906 között. Rendkívüli humorérzékkel rendelkezett, jól táncolt, jól énekelt és sokat rögtönzött is a színpadon.

Olvassunk bele a korabeli kanizsai sajtóba:

A postásfiú és húga című operett előadásáról írta a Zala 1904. június 26-án:

Latabár (a postásfiú), kinek hosszú testére szinte szabva van e darab, elemében volt péntek este. A gyomorrontásig sokat rögtönzött és olyan őrült vicceket csinált, hogy a közönség könnyezett a kacagástól.

A Felhő Klári című operettben (Zala 1905. július 15.):

Latabár mellett valósággal tüntetett a közönség, mely nem tudott betelni szellemes rögtönzéseivel.

A Gyerekasszony című darabban (Zala 1905. szeptember 7.):

Latabár elsőrendű erő. Egy végtelenül ötletes ember, telve fiatalos hévvel és elevenséggel. Láttuk őt már komolynak is és megelégedéssel látjuk, hogy foglalkozásának könnyed, felszínesnek látszó felfogása mögött sok komoly tartalom rejlik. Tegnap pompás volt. A közönség ünnepelte kedvencét.

Azért néha előfordult olyan vélemény is, miszerint időnként túljátssza szerepét. A Katalin című operett előadásáról ezt írta a Zala 1905. augusztus 31-i számában:

Latabár sokszor illetéktelenül kibicelt bele a legkomolyabb jelenetekbe, de nem vették tőle rossz néven.

Az egyik legszemléletesebb jellemzés akkor jelent meg róla a kanizsai sajtóban, amikor elszerződött a fővárosba, de mint vendégszereplő visszatért régi társulatához.

Ismét A postásfiú és húga című darabban lépett fel Kanizsán, ennek kapcsán írta róla az éles szemű kritikus (Zala 1908. július 8.):

Amint játszani kezdett, amint az első rögtönzés elhangzott [...] ajkáról, minden kéz a mi régi, javíthatatlan Latabárunknak tapsolt, s minden torok az ő kacagásában vált rekedtté, annak a Latabárnak a kacagásán, aki [...] mindig két színdarabot játszott egyszerre: egyet, amit a színlap mutatott és egyet, melyet ott, a játék hevében önmaga alkotott magának, s aki egyedül képes volt egy színházat megtölteni publikummal.

Magánéletének alakulását, Nagykanizsán megkötött házasságának a sorsát legközelebb mesélem el.

Latabár-esküvő Nagykanizsán 1.

A múltkor feladott rejtvényre a címben már félig meg is válaszoltam, ugyanis 111 évvel ezelőtt a Latabár-dinasztia egy ifjú tagja járult az anyakönyvvezető, azaz itt Kanizsán az anyakönyvvezető-helyettes, Ihászi Horváth István elé, hogy megházasodjon. A későbbiek ismeretében van egy olyan érzésem, hogy a vőlegény nem annyira "járult", hanem inkább "vonszolták"...

Deutsch Honor és Latabár Árpád

A fenti kép forrása: Molnár Gál Péter: A Latabárok című kötete (Bp. NPI, 1983). A szerző szerint a kép 1907-ben Pécsett készült, szerintem előbb - de azt majd a következő részben mondom el, hogy miért.

A frigyből született híres(ebbik) fiúra majd legközelebb térek rá.

Nézzük először a tényeket. Mint a házassági anyakönyvből kiolvashatjuk,  1902. szeptember 8-án megjelent (a régi kanizsai városházán levő) anyakönyvi hivatalban Latabár Árpád 24 éves színész, evangélikus vallású - mint vőlegény és Deutsch Honor, művésznevén Déri Ilona, 22 éves színésznő, izraelita vallású - mint menyasszony. Mielőtt hivatalosan házastársakká váltak volna, Lengyel Lajos kanizsai alpolgármester előtt szerződést kötöttek, miszerint a házasságból származó gyermekek apjuk vallását fogják követni.

Esküvői tanúik Kövessy Albert 42 éves színigazgató és Károlyi Lajos 53 éves színész.

Íme az anyakönyvi bejegyzés mindkét oldala, ami egyértelműen bizonyítja, hogy a pár Nagykanizsán házasodott össze 1902. szeptember 8-án:

Megjegyzés: ez az eredeti bejegyzés másolata, amit néhány héttel később, szeptember 23-án hitelesített az anyakönyvvezető-helyettes, így az aláírások nem az esküvő szereplőitől származnak. A levéltárak általában nem az első példányt, hanem valamelyik hitelesített másolatot, és/vagy annak mikrofilm-változatát őrzik az egyes anyakönyvekből.

Vajon miért Nagykanizsán került sor az esküvőre?

Latabár Árpádot - kisebb társulatoknál egészen ifjan eltöltött nehéz évek után - Kövessy Albert színigazgató szerződtette, aki az 1900-as évek legelejétől Pécsett működött és az egyik legjobb vidéki színtársulattá tette együttesét. Akkoriban úgy alakult a színházi rendszer, hogy a pécsi színház városunkban is tartott szezont, általában nyáron, egy jó hónapig. Azokban a hetekben gyakorlatilag naponta volt előadás. A színházkedvelő kanizsaiak valósággal tobzódhattak, ám utána egy évi böjt következett...

Latabár Árpád, a daliás termetű táncoskomikus 1902 és 1906 között minden nyári szezonban Kanizsán játszott és a közönség igazi, nagyon szeretett kedvence lett. Sok kritika fennmaradt játékáról városunk akkori sajtójában, legközelebb idézek belőlük. Déri Ilona fellépéseinek csak ritkán találtam nyomát, ő nem tartozott a kiemelkedő, főszerepeket kapó tagok közé. Egy alkalommal például mint "három részeg asszony" egyike szerepelt a színlapon... Persze nyilván terhességei miatt sem játszott már akkoriban. Mint írtam, első fiuk az esküvő idején már jócskán útban volt.

Érdekes, hogy magára az esküvőre az 1902. évi kanizsai színi szezon legvégén került sor. Azt gondolom, azért Kanizsán, és nem Pécsen házasodtak össze, mert kerülni akarták a feltűnést, szerették volna minél diszkrétebben elintézni a dolgot. Ám teljes csendben Kanizsán sem ment a dolog, mert a két kanizsai hírlap közül az egyik megtudta és le is közölte a hírt:

Zala, 1902. szeptember 11.

Ennyi információ után már könnyen ki lehet találni, hogy ki az ő híres fiuk, a magyar színjátszás nagy büszkesége, aki két és fél hónappal később Kecskeméten született meg.

Legközelebb még folytatom a történetet!

Esküvői rejtvény

1902. szeptember 8-án, azaz 111 éve érdekes esküvőre került sor Nagykanizsán. Bár a frigyből született mindkét fiú híres ember lett, különösen az idősebbik és a maga korában az apa is népszerű ember volt, sőt, ismert családból származott, mégsem vált köztudottá még a mi kis városunkban sem, hogy ez a fontos családi esemény itt zajlott le.

Hát akkor elevenítsük fel :)

Egyelőre csak a menyasszonyt mutatom meg:

Szerintem elég ránézni a hölgy arcára, hogy meglássuk benne híresebb fiának arcvonásait, aki egyébként szülei esküvőjekor már rendesen úton volt, hiszen jó két és fél hónap múlva meg is született...

A hasonlóság miatt egyelőre nem is írom tovább a történetet, hanem feladom találós kérdésnek, hogy ki is lehet ez a híres idősebbik fiú. Igaz, nyereményt nem tudok felajánlani, de anélkül is lehet játszani, találgatni, gondolkodni :)

Legközelebb elmesélek mindent, amit erről az esküvőről ki tudtam deríteni. Sőt, a Kanizsa TV K'ARC című műsorában is fel fogom eleveníteni a történetet. Itt a blogban pedig várom a találgatások eredményeit, lehet kommentelni!!! A megfejtéssel és a teljes történettel vasárnap, az évforduló pontos napján fogok jelentkezni.