Színház a láthatatlan folyónál

2014. január 14., kedd

4 megjegyzés
Mielőtt elutazunk Bécsbe, hogy megnézzük Verdi: A két Foscari című operáját, az idősebb Foscari szerepében Plácido Domingóval, a mű megismerése mellett érdemes még egy témát körbejárnunk. Ez pedig az előadás helyszíne, a Theater an der Wien, ami már maga is egy nagy darab zenetörténet.

"Színház a Wien folyónál" - mondja az épület neve, amely Bécs VI. kerületében található. Pontos címe: Linke Wienzeile 6. [azaz a Wien folyó bal partja, mert vele párhuzamosan van Rechte Wienzeile nevű utca is]. A legközelebbi nevezetesség a Karlsplatzon levő monumentális Karlskirche, csak hogy el tudjuk helyezni magunkban, illetve szemben egy másfajta, ám sűrűn látogatott hely: a Naschmarkt, a piac.

A közelben nem látunk folyót, de ha a térképet nézzük, tényleg ott van, csak éppen föld alatti alagútban.

A színház Franz Jäger tervei szerint 1800/01-ben, méreteihez képest elképesztően rövid idő, 12 hónap alatt készült el empire stílusban.

1801
Építtetője nem volt más, mint Emanuel Schikaneder, az all-round színházi ember: színháztulajdonos menedzser, író, rendező, színész és operaénekes. Ő írta a Varázsfuvola librettóját és ő rendelte meg Mozartnál a megzenésítést, az ősbemutatón pedig ő énekelte Papagenót. Erre a nagy eseményre még Schikaneder előző színházában, a ma már nem létező Freihaus-Theaterben került sor 1791-ben. Tudjuk, hogy Mozart ezután hamarosan meghalt, Schikaneder pedig elég jól keresett éppen a Varázsfuvolával, hogy bele merjen vágni régi álmába, egy saját színház felépítésébe. Ehhez azért még megnyert egy gazdag üzletember befektetőt is, így épült fel a Theater an der Wien.
Ebben a színházban is műsorra került a Varázsfuvola, de aztán Schikaneder mégis anyagi válságba került. Színházát először bérbe adta különböző igazgatóknak, majd 1806-ban végleg le kellett húznia a redőnyt és ténylegesen el is adta az épületet - ő maga pedig 1812-ben elszegényedve halt meg...

A színházépület életében viszont csillagos órák következtek. Az egyik első színigazgató Joseph von Sonnleithner volt. Az ő neve sűrűn előfordul Beethoven életrajzában, ugyanis ekkoriban, az 1800-as évek legelején mint a Zenebarátok Társaságának (Gesellschaft der Musikfreunde) alapító tagja sokat tett Beethoven műveinek bemutatásáért, sőt, megrendelői szerepet is játszott: ő szerződtette Beethovent, hogy operát írjon a színház számára, illetve alkalmazta mint színházi karmestert. A Sonnleitner által megrendelt mű lett a Fidelio, Beethoven egyetlen operája. Első formájában még Leonora volt a címe és 1805. november 20-án, egy héttel a napóleoni csapatok bécsi bevonulása után rendezték az ősbemutatót. Színre került még a következő két napon is, ám olyan lanyha volt az érdeklődés és szerény a bevétel, hogy a harmadik előadás után levették a műsorról. Ekkor Beethoven tovább dolgozott a művön és pár hónap múlva, 1806. március 29-én Fidelio címmel itt mutatták be újra. A zeneszerző honoráriumának egy részét természetben kapta: két éven át használt egy kis szobát a színház épületében - állítólag aludni nem nagyon szokott itt, de dolgozni és látogatókat fogadni viszont igen. Ez a helyiség a második emeleten volt, ablakai az udvarra néztek. Így Beethoven tényleg szoros kapcsolatban állt az épülettel úgy 1802 -s 1805 között. Több más művét is játszották itt a szerző részvételével, többnek az ősbemutatója, illetve az első nyilvános bemutatója is itt volt (ez a különbség azt jelenti, hogy jónéhány művét először főúri magánpaloták zenetermeiben adták elő). Ebben a színházban hallhatta először a közönség a 2., a 3., az 5. és a 6. szimfóniát, így üljünk be a nézőtérre... Maga Beethoven játszotta itt 3. zongoraversenyét. Akkoriban a színház prózai daraboknak is helyet adott: Goethe Egmont című drámájának első bécsi előadásán hangzott fel először Beethoven erre az alkalomra írt kísérőzenéje, így a csodálatos és megrendítő Egmont nyitány is.
Prózai darabokról szólva érdemes megemlíteni, hogy e színház számára írta Heinrich von Kleist Heilbronni Katica című darabját, amely a német nyelvű dráma egyik nagy klasszikusává vált.

Más jellegű események is zajlottak itt: 1820. augusztusában itt volt Bécsben az első lottó-húzás :)

A későbbi évtizedekben a Theater an der Wien már operetteket játszott. A műfaj számára Offenbach művei nyerték meg a bécsi közönséget, majd jött a bécsi operett aranykora, benne mindenek felett ifj. Johann Strauss műveivel. 1874. április 5-én itt volt Johann Strauss: Denevér-jének ősbemutatója. A remekmű az első 15 évben 450 előadást ért meg ugyanitt. Itt játszották a világon először a Cigánybárót és még több más Strauss-operettet is.
Nekem azért is érdekes lesz bemenni a színházterembe, mert 1880. október 1-jén itt volt A királynő csipkekendője című operettjének ősbemutatója is, a karmesteri pultnál a már akkoriban Keringőkirálynak nevezett szerzővel, s az egyik főszerepet a Nagykanizsáról elszármazott Erdősy Eugénia alakította, akiről ebben a blogban hosszú életrajzi sorozatot írtam.
Több Suppé- és Millöcker-operett is itt került színre először. Innét indult diadalútjára Zeller operettje, a Madarász.
1900-ban kapta ezt a főhomlokzatot


Aztán folytassuk tovább a magyar vonatkozásokat: 
1901 és 1908 között a magyar Karczag Vilmos volt a színház igazgatója. Az ő korszakában több magyar operettet is színre hoztak ősbemutatóként, mint például 1905. december 28-án Lehár Ferenc Víg özvegyét, a szerző vezényletével.
Később is sok magyar remekmű szerepelt a repertoárban. Kálmán Imre operettjei közül ugyancsak a Theater an der Wienben került legelőször színre például a Marica grófnő (1924), a Cirkuszhercegnő (1926) és az Ördöglovas (1934), hogy csak a legismertebb darabjait említsük.

1945-ben, amikor a háborúban erősen megsérült Staatsoperben jó darabig nem lehetett előadásokat tartani, a Theater an der Wien vette át a szerepét, amelynek épülete csak kevés renoválásra szorult. 1945. október 6-án, a béke első előadásaként itt hangzott fel a Fidelio, 140 évvel az ősbemutató után. Kényszerűségből körülbelül egy évtizedig tartott ez a "Staatsoper im Theater an der Wien" - korszak. Mivel ez a színház kisebb, mint a Staatsoper, a műsorban szerencsésen alkalmazkodtak ehhez sőt, az ínséges időszakot művészileg előnyükre fordították elsősorban Mozart-operák és más, kisebb színpadot igénylő remekművek remek előadásával. Ekkoriban és itt alakult ki az egész világnak mintát adó bécsi Mozart-stílus.
Miután 1955 őszén a Staatsoper visszafoglalhatta helyreállított épületét, egészen elképesztő tervek röppentek fel, hogy mi legyen a Theater an der Wien sorsa. Köztük még az is, hogy alakítsák bevásárlóközponttá... Ez szerencsésen nem következett be, és a színház az 1960-as években térhódításba kezdett musical műfaj otthona lett. E korszakának elején az épületet - sokadszor - felújították, modernizálták. 1962-ben elsőként a Varázsfuvola csendült fel benne (Karajan vezényletével), gondolom, egyrészt Schikanederre való emlékezésként, másrészt pedig, ha jobban megnézzük, a Varázsfuvola tulajdonképpen egy szabályos korabeli "musical" volt :)
Ezután viszont színre került itt az összes nagy musical, illetve rockopera a Broadway-ről, amelyhez aztán csatlakoztak a világsikerű Lloyd Webber-darabok (a Macskák és társai) . Később olyan saját produkciók következtek - köztük ismét magyar vonatkozásokkal -, mint Lévay Szilveszter Erzsébet királynéról írt darabja és a Mozart!, amelyek duplán is otthon érezhették magukat ezen a színpadon.

Kevés szó esik viszont arról, hogy ugyanebben az időben érdekes operaelőadások is voltak itt. Elsősorban alaprepertoáron kívüli műveket mutattak be: többnyire barokk operákat, illetve kortárs műveket, majdhogynem kísérleti jelleggel. 1962-ben például Alban Berg Lulu című operája került itt színre Otto Schenk rendezésében, címszerepben a nagyszerű Evelyn Lear-rel. Vezényelt itt Monteverdi-operát Harnoncourt, énekelt egy ritkán előadott Haydn-operában Joan Sutherland, és még lehetne sorolni. De az is érdekes lehetett, amikor Giuseppe Di Stefano játszotta és énekelte A mosoly országa Szu-Csongját... 1996 és 2002 között Muti vezényelte Mozart három Da Ponte-operáját Giorgio Strehler eredeti rendezésében.
A közelmúltban ismét "fazonigazításon" esett át a Theater an der
Wien. 2006-ban, Mozart születésének 250. évfordulójára újra teljes mértékben az opera műfaja vette birtokba :) Ekkor is zajlott átalakítás,
A Varázsfuvola-függöny
modernizálás. Ám a színházterem azért mondhatni, hogy nagyjából az eredeti, csak a negyedik emeleti karzatot bontották le még a 19. század közepén, és hát nyilvánvalóan korszerűsítették a színpadtechnikát, ésatöbbi. Azt olvastam, hogy a függöny is eredeti, szerencsésen sikerült restaurálni, amelyre ismeretlen művész még 1801 táján festette rá a Varázsfuvola egyik jelenetét... Remélem, mi is látni fogjuk :)

Érdemes kívülről is jó alaposan körbejárni az épületet. A Millöckergasse felőli oldalon nézzük meg az
A Papageno-kapu (v.ö. az 1. képpel)
épület külsejének viszonylag épségben meghagyott elemét, a klasszicista kapuzatot, melyet Papageno-kapunak hívnak (Papagenotor), s melyen a szoborcsoport  Schikaneder mestert ábrázolja a madárember jelmezében, három saját gyermeke társaságában, akik a Varázsfuvolában a három fiút énekelték, felette pedig emléktáblája olvasható. Sétáljunk el a Lehárgasse felőli oldalra is, még az a homlokzat is valamennyire eredeti.



Egyetlen dolgot képtelen vagyok kideríteni az internetről. 2006 előtt létezett a színház épületében egy Beethoven-emlékszoba, benne többek között azzal a zongorával, amelyiken Beethoven az itteni színpadon játszott. Ám, hogy ez a kis múzeum ma is megvan-e, nem tudom. A színház hivatalos honlapján nyoma sincs és máshol sem találok róla említést... Úgyhogy ez nyilván csak a helyszínen fog kiderülni. Azért nagyon nem lenne szép a színháztól, ha a modernizálással együtt megszüntették volna...

Legközelebb - még mindig az utazás előtt! - áttekinthetjük együtt Plácido Domingo korábbi megjelenéseit a Theater an der Wien-ben.

Végül Schikaneder emlékére nézzük meg Papageno bemutatkozó áriáját a remek Hermann Prey előadásában:

 


Felhasznált irodalom:

Nelson, David L.: Wien für den Musik-Liebhaber. Wien, Musikverlag Doblinger, C. Brandstatter Verlag
Kretschmer, Helmut: Wiener Musikergedenkstätter. Wien, 1992, Wien-Dachs Verlag
http://www.theater-wien.at/index.php/de/geschichte
http://de.wikipedia.org/wiki/Theater_an_der_Wien

Hallgassuk együtt A két Foscari-t! 7.

2014. január 11., szombat

0 megjegyzés
Kissé erőltetett menetben, de eljutottunk az opera zárójelenetéhez. Görgessünk előre megszokott videofelvételünkön 1 óra 29' 22"-ig.




Legutóbb ott hagytuk abba, hogy a kikötőben tanúi voltunk Jacopo és felesége búcsújának, s aztán az ifjabb Foscarit felkísérték a hajóra, hogy örökös száműzetésének színhelyére, Kréta szigetére szállítsák.

Az utolsó képben ismét a Foscari-palotában vagyunk, a doge lakosztályában. A jelenet bevezető zenéje ugyanaz, mint amit az idősebbik Foscari legelső megjelenésekor is hallottunk. Ez a jelenet is hasonlóképpen kezdődik: a doge most is egyedül van és egy áriában ad hangot a fia kitoloncolása felett érzett fájdalmának. Furdalja a lelkiismeret, hogy meg sem próbált segíteni - bár persze tisztában van azzal, hogy akkor is ugyanez lett volna a végeredmény.

Áriájának recitativo részét így kezdi: elment a fiam és ártatlanul ment el, majd  felidézi három fiának elvesztését, akik ifjan haltak el s most, megöregedve végig kellett néznie utolsó fiának elűzését is. A nemes dallamvonalú, komor ária (1 óra 30' 02") arról szól, hogy bár meghaltam volna e csapás előtt, hiszen egyetlen fiam sem lehet mellettem, egyedül kell meghalnom. 
Barbarigo érkezik, az a tanácsos, aki az utóbbi időben egyedül mutatott némi együttérzést a Foscari család irányába. Egy levelet mutat a dogénak, melyben az áll, hogy egy bizonyos Erizzo nevű velencei meghalt és haldokolva bevallotta, hogy ő ölte meg Donatót, amivel a fiatal Foscarit vádolták. A doge éppen csak annyit tud kimondani, hogy irgalmas ég, mégiscsak visszakaphatom a fiamat! amikor Lucrezia ront be, szinte magán kívül: Nincs már fiad! Amint elindult vele a hajó, meghalt.

Na most, itt álljunk meg egy pillanatra. A libretto nem tartalmazza, hogy miben halt meg a fiatal Foscari. Verdi több operájában is van olyan halál, aminek az oka homályban marad, ilyen például a Simon Boccanegrában a főhős szerelmének, Mariának a halála. A Foscarik eredeti története szerint Jacopót velencei börtönében megkínozták és később ebbe halt bele. Verdi, illetve Francesco Maria Piave, a libretto írója ezt a magyarázatot dramaturgiai okokból nem választhatta, hiszen egy súlyosan sebesült főhős nem csinálhatna végig olyan jeleneteket, mint amilyenekben Jacopo részt vesz a mű során, így marad ez a dramaturgiailag homályos halál, ami voltaképpen azt sugallja, amit Jacopo is mondogatott többször, hogy ő belehal, ha el kell hagynia hazáját és családját. De ebben a jelenetben amúgy is olyan gyorsan következik a halálhír az ártatlanságát igazoló levélre és olyan nagy mind a feleség, mind az apa fájdalma, hogy a nézőt/hallgatót magával ragadja a drámai sodrás és különösebben nem is morfondírozik rajta, hogy akkor mibe is halt bele Jacopo... És tényleg nem is fontosak a részletek, csak a tény, hogy meghalt.

A Lucrezia által közölt szörnyű hírre a doge így reagál (1 óra 33' 02"): És az ég hagyta, hogy ezt is megérjem! Én boldogtalan, nincs már több gyermekem.

Lucrezia fájdalmában ott van újra a bosszú gondolata is, s ezt a kettős érzést  ismét egy rendkívüli technikai követelményeket támasztó áriában festi Verdi (1 óra 33' 35"): Nem él már... a mennyben már nem bántja senki. Ám egy Foscari, ha így hal meg, bosszulatlan nem nyugodhat, s annyi vér fog érte hullni, mint amennyi könnye folyt!

A néző azt gondolná, ennél nagyobb csapás már nem érheti a családot, illetve az idős Foscarit, ám az inas a Tizek érkezését jelenti. Foscari sejti, hogy ez nem jelenthet jót. Loredanóval az élen vonulnak be a tanácsosok, természetesen zenei névjegyük, az "umpappa-umpappa" dallam kíséretében, amely most lassabban és komorabban szól, mint korábban. A doge, fejére helyezvén a méltóságát jelképező föveget, a lehető legnagyobb méltósággal fordul feléjük - igyekszik a szituációt a saját irányítása alá vonni (persze ez most sem sikerülhet neki egy ilyen gátlástalan figurával szemben, mint Loredano, aki markában tartja a teljes testületet): Ismertesse célját a nemes és bölcs Tanács! A doge hallgatja önöket.

Loredano rögtön átveszi a szót és a doge megdöbbenve hallgatja álszent mondatait, amellyel őt végleg tönkreteszi: Mivel a doge már idős és súlyos családi gyász érte, bizonyos, hogy pihenésre szorul. A Tizek és a Nagytanács úgy döntött, felmenti őt méltóságából. Felszólítja Foscarit, hogy adja át a tanácsnak a doge gyűrűjét (a velencei rituálé szerint a régi doge gyűrűjét mindig összetörik annak jelképeként, hogy megszűnt a regnálása).

Foscari indulatosan emelkedik fel (1 óra 36' 57"): Ezt nem tehetik velem! Több, mint harminc éve vagyok doge, korábban már kétszer le kívántam mondani, de nem hagytak elmenni. Akkor megesküdtem, hogy halálomig posztomon maradok, s mert jó Foscari vagyok, állom eskümet!

Domingo a valenciai előadás utolsó jelenetében

A tanácsosok kórusa is fenyegető hangon szól: Mondj le önként, mert ha nem, akkor kényszerítünk.
Ekkor indul ennek a több részből álló, nagyon összetett jelenetnek az első együttese a doge szavaival. És itt mondom, hogy ez az egész hatalmas zárókép mintegy jutalomjátéka a Francesco Foscarit megszemélyesítő énekesnek. Rajta kívül fontos szerep jut benne Lucreziának is a már hallott nehéz szólójával és később az együttesben való szólamvezető szerepével, de a domináló személyiség kétségtelenül a doge. Az ő korábbi jelenetei is rendkívüli jelenlétet igényeltek tőle, gondoljunk nagy összecsapására Lucreziával majd a börtön-, rögtön utána pedig a tanácstermi jelenetre, de az utolsó kép még ezeken is túltesz. Benne hatalmas játéklehetőséget kap, s énekben is embert próbáló a feladata, mert markáns szólórészein kívül az együttesekben gyakorlatilag át kell énekelnie az összes közreműködőt. És akkor még nem beszéltünk a színészi jelenlétről, amelyben benne kell, hogy legyen emberi és államférfiúi nagysága, apai fájdalma, felháborodása, hogy elárulta az egész tanács - és egyáltalán, teljes erkölcsi felsőbbrendűsége Loredanóval és a tanácsosokkal szemben. Mindennek megjelenítéséhez nemcsak nagy énekes, de nagy színész és nagy egyéniség kell, hogy legyen Francesco Foscari alakítója.

1 óra 38' 11"-nél a doge tehát ezekkel a szavakkal nyitja a nagy együttest, válaszul a lemondását követelőknek: Ez hát a hála azért, amit annyi időn át Velence javára tettem... Drága fiamat, aki senkinek sem vétett, durva kézzel ragadtátok el; most pedig készen álltok, hogy mindazt elvegyétek tőlem, amit eddig alkottam...

Az első zenei csúcspont után kissé lecsendesülve s látszólag együtt érezve az agg államférfival az őt megpuccsoló tanácsosok azt javasolják neki, hogy a történtek után sokkal inkább békére lelhet otthon, családja körében.
A családom körében? (Fra i miei cari?) - kérdez vissza a doge, szinte el sem akarja hinni, hogy a történtek után ilyet mernek mondani neki. Ahhoz előbb adjátok vissza a fiamat! (1 óra 39' 47'-nél először)
Ez az "adjátok vissza a fiamat", olaszul rendetemi il figlio lesz az újra kibontakozó együttes kulcsmondata, a doge egyre ezt ismétli, míg a tanácstagok egyfolytában lemondásra szólítják.
Ennek a zenei egységnek a végén nyilvánvalóan ki fog törni a taps!!! - bár ez azért némileg megakasztja a drámai folyamatot... Arra viszont jó, hogy Foscari alakítója szusszanjon egyet, amire szerintem még egy Domingónak is szüksége lehet, hiszen ő sem gép; a közönségnek pedig időt ad a szituáció jobb átélésére, meg amúgy is imád kedvencének tapsolni :)

A doge természetesen belátja, nem olyanok az erőviszonyok, hogy ellent tudna állni és beleegyezik a lemondásba. Annyit kér, hogy a menyét hívják be hozzá, hogy legyen, aki támogatja, majd lehúzza gyűrűjét e szavak kíséretében: Foscari többé már nem doge.  Loredano a fövegét is el akarja venni, ám Foscari nem engedi meg, hogy egy ilyen méltatlan ember megérintse: Nem érhetsz hozzám, nyomorult, a te kezed tisztátalan!  (1 óra 42' 24"). Ez ismét egy nagy színészi pillanata a doge megszemélyesítőjének. Ekkor újra - és utoljára - halljuk Lucrezia izgatott témáját, aki apósához siet. Apjaként és uralkodójaként szólítja meg, ám Foscari keserűen mondja: Doge már csak voltam, az rabolta el trónom, aki fiamat megölte - menjünk innét!
Ebben a pillanatban megszólal egy súlyos bronzharang (1 óra 43' 26"), aminek a hangja aztán átszövi az egész finálét. A harangszóhoz kell egy kis magyarázó jegyzetet írni. A régi Velencében az embereket a harangok szava igazította el, hogy éppen mi történik a városban. Minden fontos dolognak, eseménynek megvolt a maga jelzése: máshogyan szólt, ha például idegen hajó érkezett a kikötőbe, ha tűz ütött ki, ha meghalt valaki és még lehetne tovább sorolni. Annak is megvolt a maga harangszava, amikor beiktatják az új dogét, és most ez a harangszó csendül fel. Foscari meglepődik: Mily hang ez? Utódomat köszöntik, bár még élek! Loredano a szokott kárörvedő arcával világosítja fel tönkretett ellenségét: Foscarit Malipiero követi a trónon. Tehát már azelőtt meghozták a döntést és megtették az előkészületeket, mielőtt Foscarit egyáltalán felszólították volna a lemondásra... Barbarigo és a többi jelenlevő tanácsos úgy tűnik, érez valamiféle szégyent a történtek miatt, mert azt mondják az intrikusnak: Most már hallgass, tiszteld a fájdalmát, miközben Lucrezia is keserűen állapítja meg, hogy apósa még szinte el sem hagyta trónját, s máris van, aki a helyére lép.

Ekkor, 1 óra 44' 08"-nál kezdődik az utolsó zenei egység, a fiatal Verdi meglepően érett és rendkívüli hatású zenéje (persze az egész jelenet az), amelyet a zenekar mellett a harang kongása is végig aláfest. Zenetörténészek azt mondják, hogy ez a részlet is ihlette Muszorgszkijt, amikor jóval később Borisz Godunov halálát komponálta, nála is fontos szerephez jutottak a harangok. 
Ezt az egységet is Foscari indítja: A templom harangja halálhírem kongja, melytől már nem menekülhetek. 

A szokott módon tekintsük át ennek a zenei együttesnek a fő mondatait, amelyek aztán többször ismétlődnek.

Foscari: Pokoli gyűlölet áldozata vagyok - nincs fiam, nincs trónom, nincs életem.

Lucrezia: A harang ma bosszút kiált, legyek erősebb, mint maga a végzet, mely téged gyaláz.

Loredano: E gyászteli óra nekem vidám napot szerzett, a szívem már régóta várta.

Barbarigo és a tanácsosok: A végzet harangja kitárja a sírt, mily gyászos óra, lesújtja a halál.

S az utolsó pillanatok (1 óra 47' 36"): A halálom ez a hang - mondja Foscari a harangokra. Lucrezia megrendülten suttogja neki, hogy legyen erős, ám a doge ennyi csapás után tényleg nem bírja tovább, s Én jó fiam! kiáltással (Mio figlio!) holtan esik össze.
Loredano - a libretto szerint - egy füzetbe jegyzi be s ki is mondja: Fizetve a számla! (azaz bosszút állt apjáért és testvéréért), míg a többi jelenlevő a Megölte a bú mondattal zárja az operát.

Hát, csak a végére értünk :)

A közelmúltban készült Domingóról egy spanyol portréfilm, amelyben több apró részlet is látható az opera valenciai előadásából és különböző érintettek beszélnek is róla. Egészen fiatal tenorista énekelte a fiát, aki teljesen belelkesedve mesélte, hogy mekkora öröm volt Domingóval dolgozni, akinek elképesztő, hogy mennyi energiája van és még ők, fiatalok is tőle töltődtek fel... És beszélt Domingo saját fia, ifjabb Plácido, aki azt mondta, hogy Francesco Foscari nem egyszerűen az apja egyik szerepe, hanem egy olyan figura, aki egy az egyben az apja; úgy fogalmazott, hogy ő maga Francesco Foscari :)

Hallgassuk együtt A két Foscari-t! 6.

2014. január 9., csütörtök

0 megjegyzés
A nagy drámai felvonásvég után egy kicsit "lazább" hangulatban kezdődik a 3. felvonás. Folytassuk az operával való ismerkedést azzal a felvétellel, amit eddig is használtunk. A mai részhez 1 óra 17' 50"-hez szánkázzunk előre:




A mű általános alaphangját azért megadja először a három komor akkord, de rögtön utána pezsgő ünnepi hangulatba csöppenünk a velencei Szent Márk téren, közel a Canale Grandéhoz. Gondolaversenyre gyülekezik a nép. A nyitókórus, majd a gondoladal zenéje szerintem ugyanarról a tőről fakad, mint majd később a Rigoletto vagy a Traviata báli zenéi. A szöveg is a sok vidám maskarást idézi, akik közt nincs bánatos egy sem, és süssön a nap vagy a hold a vízre, ma a tánc hajnalig meg nem áll. 

A tömegben Loredano és Barbarigo tűnnek fel. Barbarigo úgy látszik, az ítélethirdetésen csak pillanatnyilag gyengült el, most újra ott van az intrikus Loredano mellett. Megjegyzésére, miszerint milyen vidámak a velenceiek, Loredano azt veti oda, hogy hiszen nekik olyan mindegy, hogy melyik arisztokrata családból származik a doge. Felszólítja a népet (1 óra 19' 06"-nél) hogy mivel a gondolák készen állnak, induljon is el a verseny.

Ekkor csendül fel a gondola-kórus, aminek részleteit már egyszer hallottuk Jacopo börtönébe beszűrődve. Olasz földön önállóan is népszerű a dallam, amatőr kórusok is gyakran műsorra tűzik zongorakísérettel. Szövege egyszerű: a versenyre készülő gondolásokat buzdítja, s a rájuk a parton váró szép lányokkal és az elnyerhető díjakkal kecsegteti őket :)

A jelenet színhelye, a Piazza San Marco a valóságban
A vidám hangulat megfagy, amint a téren összegyűlt emberek meghallják a Doge-palota harsonásait (1 óra 21' 35"-kor) és meglátják a porkolábokat, akik Jacopo Foscarit kísérik a partra. A libretto instrukciója szerint nemcsak a nép párolog el a térről gyorsan, hanem még a gondolák is eltűnnek a csatorna vizéről s helyettük megjelenik egy, az állami zászlóval, Szent Márk oroszlánjával díszített hajó, mely Jacopót fogja száműzetésének helyére vinni. Loredano bosszúsan állapítja meg, hogy gyáva rongy a híres nép, akik viszont azt éneklik, hogy bajt jeleznek a hangok, jobb elkerülni a vészt.

Remélem, most már mindenki megismeri Jacopo klarinétos dallamát (1 óra 21' 57"-nél, ezt már ide sem kellene írnom), amivel együtt az őrökkel körülvett ifjú Foscari is megjelenik a színen, akit felesége követ. Ez a téma most is a klarinéton és talán a legteljesebben kidolgozva szólal meg.
Jacopo, hogy úgy mondjam, tartja formáját és így fordul feleségéhez:
Szerencsétlen asszony, én tettelek boldogtalanná. Özvegy vagy, pedig a férjed él még... Hát, szerintem nem kellene még tovább búsítania a feleségét, inkább egy kis erőt kellene mutatnia, nem? Lucrezia erre nem is felelhet mást, csak azt, hogy Taci, crudele! azaz Hallgass, kegyetlen! Ám Jacopo tovább folytatja: Ha a tengerfenéken pihennék, az mindenkinek jobb lenne... Jó, persze, nyilván nagyon kétségbe van esve, amit a zene is pontosan tükröz, de ennyire nem kellene elhagynia magát... Azért Lucrezia szavaira, hogy apádra és miránk már nem is gondolsz? egy kicsit összeszedi magát. 1 óra 24' 58"-nál egy szép dallam indításával felesége gondjaira bízza idős apját és két gyermeküket azzal, hogy ha a fiúk nagyobbak lesznek és róla kérdeznek, mondd meg nekik, hogy nem voltam vétkes. Ezek a szavak annyira elbúsították Lucreziát, hogy most ő sóhajt fel: engedj meghalni, Istenem! Válaszként Jacopónak végre felébred valamennyire a büszkesége és felesége lelkére köti: Légy a Contarinik és a Foscarik méltó utóda és párja, ne lásson téged később senki könnyezni, hogy soha ne érhessen gúny.
Mondjuk, kissé vulgárisan fogalmazva, szerintem itt "bagoly mondja verébnek", mert eddig éppen Jacopo volt az, aki teljesen elhagyta magát és felesége az ő hatására gyengült el.... Jó, persze, legyünk tárgyilagosak: tényleg nagyon nagy tragédia a család szétszakítása és szülőföldjének, hazájának elhagyása, indokolt Jacopo fájdalma; de én most is úgy érzem, hogy kettejük közül felesége az igazi nagy lélek... Pedig Jacopo már annyira nem fiatal, hogy némi tűrőképességre és életismeretre ne tett volna szert, hiszen kétgyermekes családapa. Az első felvonásban, legelső áriájában szerintem több erőt mutatott...

Loredano a gályaparancsnokhoz fordul (1 óra 26' 57"-kor), hogy induljanak már végre. A házaspár ekkor ismeri fel őt, aki személyesen idejött a kikötőbe kiélvezni bosszúját. Közben a tér újra megtelik kíváncsi emberekkel.
A jelenet záró zenei egységét Jacopo indítja (1 óra 27' 21"): Én jó családom, végleg el kell válnunk, csak az égben találunk majd vigasztalást.
Lucrezia: Gondolj arra, hogy itthon várnak téged, s tovább kell élned, hogy minket újra megláss.
A jelenlevő embereket megtestesítő kórus, akikhez már megint csatlakozik Barbarigo (!), ezt énekli: Elönt a részvét, emberi szívnek túl sok ennyi bánat.
S mindehhez csatlakozik a kárörvendő, bosszúját élvező Loredano: Itt van végre bosszúm édes napja, amit annyi éve vártam, ó, ti szerencsétlenek, fájdalmatok nekem örömet ad.

A libretto utasítása szerint Jacopo és Lucrezia utolsó addio-ja után a gályaparancsnok és a porkolábok felkísérik az ifjú Foscarit a gályára. Lucrezia barátnője, Pisana karjaiba borul. A tömeg feloszlik.

Már csak a zárókép van hátra, ami egy hosszú, több részből álló hatalmas jelenet, középpontjában Francesco Foscarival. Szerencsére a doge alakítója tud egy kicsit pihenni a börtön-, majd a tanácstermi jelenetek után, hiszen ebben a kikötői képben nincs jelen, mert a 3. felvonás maradék részében aztán fantasztikus erőre és energiára lesz szüksége! Erről majd legközelebb, de ígérem, nagyon hamarosan :)




Hallgassuk együtt A két Foscari-t! 5.

2014. január 8., szerda

0 megjegyzés
A múltkor elmesélt börtönjelenettel már nagyon benne vagyunk az opera sűrűjében. Közvetlenül utána, a 2. felvonás 2. képe szintén rendkívül fontos egysége az operának, drámaiságában talán csak a fináléhoz mérhető. Most történik ugyanis először, hogy a külön-külön megismert "szekértáborok" közvetlenül szembesüljenek egymással. Ezt a hangulatot már előkészítette az a jelenet, amikor Loredano megjelent a börtönben, de most a tanácsurak is jelen vannak, s az alkalom hivatalos: a Doge-palotában közlik a fiatal Foscarival az ítéletet, hogy rögtön utána a kikötőbe kísérjék.

A már megismert videofelvételt nézzük újra:




Jelenetünk 1 óra 6 perc és 29 másodpercnél kezdődik.

Elsőként a Tízek Tanácsa és más hivatalos emberek érkeznek, a már jól ismert "umpappa-umpappa" témával, amely aztán egy egész kórussá terebélyesedik. Szövege bosszúszomjas: Vesszen a gyilkos Foscari, aki Donatót a halálba küldte (itt megjegyzem, hogy az egyik vádpont az volt Jacopo ellen, hogy megölte ezt a Donato nevű tagját a Tízeknek, aki az ő első száműzetési ítéletében fontos szerepet játszott) és leszögezik: A törvény szava szent és lesújtja azt, aki vétkezett.

1 óra 18' 49"-nél vonul be a terembe a doge. Mint az állam nagytanácsa hívattatok engem - kezdi. Még nem tudom, milyen céllal gyűltetek össze, hogy fiamat vagy engem tesztek tönkre, ám itt vagyok, mert a tanács szava törvény. Külsőmben a doge vagyok, ám szívemben apa.

Ebben a pillanatban (1 óra 10' 33"-kor) halljuk meg Jacopo klarinétos főtémáját, amit a nyitányban ismertünk meg s azóta Verdi mindig ezzel a dallammal jelezte, ha a fiatal Foscari megjelent a színen. Amint belép a terembe, Loredano máris tudomására hozza a tanács ítéletét, az örökös száműzetést.

Azt kell, hogy mondjam, Jacopo ebben a jelenetben viselkedik talán a legférfiatlanabbul, pedig tulajdonképpen nem érte meglepetés, hiszen az ítéletről már a börtönben tudomást szerzett. A száműzetésbe bele fogok pusztulni - mondja, majd, szinte mint egy kisfiú, apjához fut, hogy védje meg: Nem szólsz egy szót sem a fiad érdekében? Kegyelmezz! Ha te kéred, nincs, ki megtagadja tőled.
Mire apja - teljes dogei ornátusban, amelyben nem is tehet mást - vérző szívvel, de így szól: A tanács határozott, így fiam, távozz békével. Jacopo kérdésére, hogy látjuk-e még egymást, a válasza: már csak a mennyben.
Loredano dühösen szólítja a porkolábokat, ne húzzák az időt, kísérjék Jacopót a kikötőbe, ahol már ott a hajó, mely Krétára viszi.

Ám ebben a pillanatban (1 óra 12' 14"-kor)  Lucrezia lép be hölgyeivel s vezeti két kisfiát, akikkel együtt apósa és a tanácsurak elé veti magát. Most teszi meg azt, amit már a tárgyaláskor akart, de akkor a hölgyei lebeszélték, hogy csak ártana férjének. De mivel megvan már az ítélet, nincs vesztenivalója, hogy most megpróbálja.

Ebben a szituációban egy igazi drámai, nagy együttes következik a színen lévő valamennyi szereplő, illetve a tanácsosok férfi s az udvarhölgyek női karával. Szerintem ez a jelenet Verdi érettebb operája, a Simon Boccanegra nagy tanácstermi jelenetének előképe: bármennyire is más a két szituáció, azért vannak hasonlóságok. Például abban, hogy mindkettőben a női főszereplő, itt Lucrezia, a Boccanegrában pedig Amelia szólama válik vezető szólammá. Hatásfokban és drámaiságban is hasonlít a két jelenet. Bár A két Foscari szerzője még fiatal, de különösen az operának ez a része - és majd a drámai zárójelenet - stílusában már az érett Verdit mutatja.

A szövegrészek, amelyekből A két Foscariban a nagy együttes összeáll:

Jacopo: Miután meglátja gyerekeit, s Ó fiaim, fiaim felkiáltásban tör ki, ő indítja ezt a zenei egységet, amely a televíziós felvételen 1 óra 12' 47"-nél kezdődik. Apjához fordul a már ismert áldozati attitűdjével: Nézd a gyermekek könnyeit, te nagy úr vagy, segíts rajtunk.

Lucrezia: szerintem sokkal ésszerűbben érvel és ő nem apósához, hanem a tanácsurakhoz szól: Ha szívetek kőből lenne, akkor is meglágyulhatna a gyermekek láttára, hiszen köztetek is vannak férjek és apák.

A Doge: Le kell győznöm könnyeimet, ne lássa senki bánatom, mert csak gúny tárgya lennék.

Barbarigót, az intrikus Loredano szenátor-társát, aki eddig vele tartott, tényleg meghatják Lucrezia szavai s Loredanóhoz fordul (1 óra 14'-nél), csak szavait kissé elnyomja Lucrezia könyörgése, mert hát nem ez a cselekmény fő vonulata, de azért mi vegyük észre: Nincs szíved, Loredano, látva a gyermeki könnyeket?

Válaszul Loredano szinte dialalittasan veti oda: Te nem tudod, milyen régóta kívántam ezeket a könnyeket látni, amelyekkel végre betelik bosszúm!

A női kórus természetesen Lucrezia és férje pártján áll és a szenátorokhoz szól: Nézzétek a könnyeket, szánjátok őket és bocsássatok meg!

A tanácsosok   kórusa pedig, mint a mű folyamán végig, álszentül nyilatkoztatja ki: Igazságos a büntetés, hiszen bűnös az elítélt, s a tanács nem adhat rossz példát egy bűnös elengedésével. 

Mi nézők pedig választhatunk, hogy vajon a tanácsosok tényleg hisznek-e Jacopo bűnösségében, vagy tudják, hogy ártatlan, csak megvette őket Loredano. Egyszóval, tiszta politika... 

Tehát ezek a szólamok és ezek a mondanivalók fonódnak össze ebben a nagy együttesben. Ez gyakorlatilag ugyanaz a jelenet, mint ami Francesco Hayez romantikus festményén látható, megmutatom újra (csak a képen a környező emberekből van kevesebb, mint Verdi színpadán, de hát ott a hatáshoz kórusra is szükség van):





Mielőtt az őrség a kikötőbe hurcolná, Jacopo apjára és feleségére bízza fiait (1 óra 15' 54"-nél), majd újra elég férfiatlanul közli, hogy ő a száműzetésbe belehal... Szerintem, ha Lucrezia lenne a helyében, valamit biztos kitalálna - vagy legalább abban bízna, hogy még fordulhat a velencei hatalmi széljárás és akkor újra egyesülhetne a családjuk, hiszen nem a vérpadra kell menni, de nem süppedne bele ennyire az önsajnálatba.

Az udvarhölgyek kórusa pedig, akikhez érdekes módon most már Barbarigo szenátor is csatlakozott (úgy látszik, tényleg meghatotta őt a család szétszakításának fájdalma; szerintem ha ez a valóságban történne, ő lenne a Tízek következő koncepciós perének a vádlottja...) így kommentál: Nincs nagyobb kín a földön, mint amit nekik kell elviselniük - s ezzel ér véget a 2. felvonás.







150 éve született a Blumenschein-palota úrnője

2014. január 6., hétfő

5 megjegyzés
Nagykanizsa egyik legimpozánsabb épülete a Blumenschein-palota.

Nagykanizsa, Sugár út 12.

Ez volt az otthona a 20. század első három évtizedében Blumenschein Vilmosné Kohn Hedvignek, aki tulajdonképpen koncertképes zongoraművésze volt Nagykanizsának. A "tulajdonképpen" azt jelenti, hogy gazdag úriasszonyként műkedvelőnek számított, ám muzsikált olyan szinten, mint a hivatásos zongoristák.

Ha elmegyünk az igazán frekventált és forgalmas helyen álló palota előtt, áldozzunk egy gondolattal úrnőjének, aki 150 éve, 1864. január 7-én született Nagy-Kanizsán.

Ezt a dátumot a zalaegerszegi Megyei Levéltárban őrzött izraelita felekezeti anyakönyv őrizte meg a késői utókor számára - szerencsére. Sajnos, sok alapvető információ hiányzik személyéről, ám amit sikerült előásni, azt most megpróbálom összefoglalni, mert, mint kiderül a későbbiekben, igazán megérdemli...

Tehát 1864. január 7-én világra jött a kis Hedvig. Édesapja Kohn Henrik, az 1821 körül született, Trencsénből Kanizsára került zongoratanár, az akkori Kanizsa ismert magán-zenetanára. Édesanyja neve nagyon nehezen olvasható a hivatalos iratokban: Jausel vagy Gauschel Regina (de az is lehet, hogy a név közepén nem "u", hanem "n" van).

Nem tudjuk, hogy Hedviget csak az édesapja tanította-e zongorázni, vagy esetleg Bécsben is továbbképezte magát. Mindenesetre a végeredmény az lett, amit már írtam: Hedvig profi muzsikusként is helytállt volna. Egyébként volt egy Alfréd nevű testvére, aki Bécsben élt; ő is remekül zongorázott, amit onnét tudhatunk, hogy egy kanizsai látogatása során egy alkalommal játszott nyilvánosan és azt megírta a helyi újság. Úgyhogy a Kohn család gyermekei mindenképpen "von Haus aus" hozták a muzsikát és esetleg valahol még "ráfejeltek".

Hedvig neve 1878. szeptember 29-én, nem egészen 15 éves korában tűnt fel először Kanizsa egyik hírlapjában, a Zalai Közlönyben. A hír a Kanizsai Dalárda következő koncertjét hirdette (Kanizsa első felnőtt énekkarának akkoriban Hedvig apja volt az egyik karnagya), s ezen a koncerten a fiatal lány egy Alfredo Jaell nevű szerző akkoriban népszerű átiratát játszotta Bellini: Norma című operájából. Nagy valószínűséggel pontosan ezt:



Hedvignek kellemes hangja is lehetett és énekelni is tanulhatott, mert ekkoriban, az 1880-as évek elején többször énekelt szólókat.
Férjhezmenetele után inkább már csak zongoristaként lépett pódiumra - ebben a minőségében viszont kifejezetten gyakran és változatos alkalmakkor: egyszerű kaszinói teadélutántól komoly hangversenyig. Így nagyon sokat emlegette a helyi sajtó - ennek ellenére, érdekes módon sehol nem találtam még csak utalást sem arra, hogy kinél, hol tanult, hogy fejlődött igazi zongoraművésszé, mindig csak az éppen aktuális fellépéséről írtak a tudósítók és nem gondoltak az utókorra... Mert ha végigfutunk  ezen alkalmak listáján, az általa előadott műveken s a koncertekről szóló, többször tényleg hozzáértő által írt recenziókon, akkor valóban el kell hinnünk, hogy Hedvig igazi művésszé fejlődött. Ezt a tényt bizonyítják azok az alkalmak is, amikor Kanizsára érkezett híres hangszeres vagy énekes előadóművészeket ő kísért zongorán.

Helyhiány miatt csak egyetlen cikkből idézek. A következő mondatot a kanizsai Gürtler István írta aki maga is nagyon muzikális volt; később jeles hírlapíró lett a fővárosban, így ítéletében megbízhatunk:

Külön kell szólnunk Blumenschein Vilmosné zongorakíséretéről, melynél méltóbbat és tökéletesebbet a fiatal művész játékához nem tudunk képzelni.

[A fiatal művész az akkor 16 éves Szigeti József volt, akiről még szólok.]

Számtalan ilyen mondatot lehet találni a kanizsai sajtóban, legyen a partner zeneakadémiai tanár gordonkaművész, a berlini opera tenoristája - vagy a saját lánya. Olyan is volt, hogy vészhelyzet állt elő és hirtelen kellett beugrania, azt is remekül megcsinálta.

Hedvig egyébként huszonhárom éves korában,  1887-ben ment férjhez a zalaszentbalázsi származású Blumenschein Vilmos gazdag gabonakereskedőhöz. Két gyermekéről szólnak a források: leánya, Klára 1889 tavaszán, fia, Rezső 1892 augusztusában született. Közülük Klára volt az, aki követte édesanyját a zene szeretetében. Klára nagyjából hasonló életutat járt be, mint édesanyja: egy fővárosi ügyvédhez ment feleségül, és szintén műkedvelőként, ám még Budapesten is számon tartották, mint koncert-énekesnőt; Kanizsára is többször hazajött koncertet adni - természetesen édesanyja zongorakíséretével. Neve a helyi sajtóban mint Orováné Bodó Klára fordul elő. Érdekes módon, szülei egészen korán magyarosíttatták gyermekeik nevét, a sajátjukat viszont megtartották Blumenscheinnek. Ezért jó darabig nem is tudtam, hogy az elég sokszor olvasott Bodó Klára név az ő lányukat jelenti...

1897 körül épült fel a már megmutatott palota, amelyet egyébként a források szerint inkább Kohn-palotának kellene hívni, mert Hedvig és Emil nevű fivére építtették. Ettől kezdve élénk és színvonalas zenei élet töltötte be. A ház úrnője nemcsak különböző hangversenyeken, nyilvánosan lépett fel gyakran a kaszinóban vagy a Polgári Egyletben, hanem otthona a házimuzsikálás fontos kanizsai színhelye lett. Úgy tűnik, férje nem gátolta zenei ambícióit, sőt, nyilván támogatta, mert a házaspár sokszor látta vendégül a Kanizsára látogató muzsikusokat, velük is, vagy csak maguk között, illetve kanizsai barátaikkal zártkörű hangversenyeket, házimuzsikálásokat tartottak.

Blumi néni nyomában
Nemrég járhattam a palota falai között, különleges élmény volt... Csak azt az emeleti fertályt nem láthattam, amelyet kívülről az erkélyek díszítenek, pedig valahol ott lehetett a zeneszalon.Talán egyszer azt is megláthatom...

A Blumenschein-palota legszebb órái közé tartozhattak azok az alkalmak, amikor a ház vendége a már említett Szigeti József volt, minden idők egyik legnagyobb hegedűművésze. Szigeti többször is járt Kanizsán, az első néhány alkalommal még csodagyermek-korában, amikor édesapjával együtt itt, Blumenscheinéknél lakott és hangversenyein Hedvig kísérte zongorán. Egyik látogatása után nem sokkal Londonba ment vendégszerepelni, és erre készülve a ház úrnője néhány angol nyelvleckét adott neki, amit az ekkor nem egészen 13 éves csodagyerek kedves levélben köszönt meg az "Édes Hedvig néni"-nek...

Három évtizednyi "művészélet" után áldozott le a Blumenschein-palota zenei csillaga. 1932-ben a házaspár eladta az épületet és elköltöztek. E történet mögött egyrészt az állhatott, hogy talán egészségük (vagy valamelyikük egészsége) hanyatlott, de minden bizonnyal része volt benne annak is, hogy a vagyonuk megcsappant. Mint később a Zalai Közlöny írta, ők sosem gondoltak magukra, viszont sokat jótékonykodtak; úgy látszik, a férj sem lehetett ügyes kereskedő, vagy a világválság tett rosszat az üzletnek... Mindenesetre 1932-ben az akkor már hatvanas éveinek végén járó, s a városban kedvesen csak "Blumi néni"-nek szólított Blumenschein Vilmosné és férje összecsomagoltak és leányukhoz, Klárához költöztek Óbudára. Innét már nem sokáig váratott magára a vég. Először a férj hunyt el, alig három hónappal Nagykanizsáról való kiszakadásuk után. Hamarosan, 1933. június 4-én Blumi néni is követte. A Zalai Közlönyben a házaspárt jól ismerő Villányi Henrik írt róla nekrológot - búcsúzzunk ezzel az írással a régi Kanizsa egyik jelentős hölgyétől:

Zalai Közlöny 1933. június 8.

Az épület további története szinte a magyar történelem tükre: a békeidőkben egy orvos tulajdona volt, majd az 1950-es években az Államvédelmi Hatóság székhelyeként félelmetes hírnevet szerzett. Aztán 1956. november 1. és 4. között itt működött a nemzetőrség. Ma újra nyugalmas lakóház; méreteihez és a lehetőségekhez képest egészen jó állapotban van - sőt, kifejezetten dicséretesnek mondható, ahogyan lakói igyekeznek megóvni és karbantartani. Jó lenne, ha minél többen megismernék történetét s vele Nagykanizsa zenetörténetének egyik kis darabját is.









Szolgálati közlemény és tartalomjegyzék

2014. január 5., vasárnap

0 megjegyzés
Jelentem, januárban jóval több új poszttal fogok jelentkezni :) Egyrészt, mert, pedig már májusban elkezdtem, mégis sietnem kell A két Foscari-témával, hogy a végére érjünk, hiszen hamarosan sor kerül Bécsben a premierre! Tudom, hogy többen mennek/megyünk csak az én kis ismeretségi körömből valamelyik előadásra, így nem szeretném, ha lemaradnának az utolsó jelenetek ismertetéséről.

Amúgy a premier január 15-én lesz, az egyes előadások napjai pedig január 18., 20., 23. és 27. Vezényel James Conlon. Rendezi: Thaddeus Strassberger.

A három főszereplő:
Francesco Foscari - Plácido Domingo
Jacopo Foscari - Arturo Chacón-Cruz
Lucrezia - Davinia Rodriguez

A Theater an der Wien, amely amúgy egy rendkívül patinás színház (majd írok a történetéről), ezzel a plakáttal reklámozza az előadást:


Úgyhogy van még körülbelül két hetünk az operával való további ismerkedésre, aztán hajrá, Bécsre fel!!!

Addig is készítek ide egy tartalomjegyzéket, hogy aki egy lendülettel akarná végigpörgetni az eddig írtakat, innét gyorsabban megtehesse.





Itt pedig következik az opera ismertetése operakalauz-szerűen:





Hamarosan pedig innét folytatom a 2. felvonás 2. jelenetével.


A másik ok, amiért többször jelentkezem, és remélem, nem csak januárban, hanem a további hónapokban is, az, hogy szeretnék a blogban egy nagykanizsai tárgyú sorozatot indítani elfelejtett, vagy kevéssé ismert kanizsai muzsikusokról, illetve olyan személyekről, akiknek erősebb köze volt a zenéhez. Évfordulóikhoz kapcsolódva, hol kicsit hosszabban, hol rövidebben, de mindenképpen szeretnék megemlékezni róluk. Olyan sok embert elfelejtettek itt Kanizsán!!!

A témával persze már foglalkoztam itt a blogban, nem is keveset, de most egy kicsit koncentráltabban fogom ugyanezt tenni. Van ezzel ugyanis egy nagy tervem: szeretnék ebből valamikor egy "Nagykanizsai zenei arcképcsarnok" - szerű könyvet csinálni.

Úgyhogy dolgozom erősen :) 

Addig is EZEN A LINKEN már lehet szemezgetni a Nagykanizsával kapcsolatos korábbi posztokból.



Hallgassuk együtt A két Foscari-t! 4.

2014. január 2., csütörtök

0 megjegyzés
Igyekeznünk, helyesebben igyekeznem kell az operakalauz megírásával, alig több, mint két hetünk van a bécsi utazásig!!!

Vegyük elő ismét a már a múltkor is az operával való ismerkedésre használt előadást: 




A 2. felvonás következik. Ennek első jelenete, amelynek helyszíne az állami börtön, egy csodálatosan felépített, fokozatosan bővülő kompozíció. Áriával indul, amelyből duett, majd tercett lesz, s végül kvartetté fejlődve, mintegy kódaként az intrikus Loredano cinikus diadalénekével fog véget érni.

De kezdjük a elején.

A függöny felmenetelekor (41' 47"-nél) a fiatal Foscarit, Jacopót látjuk börtönében, amint újra az őt körülvevő örökös éjszakán morfondírozik. Kíváncsi leszek a rendezésre, mennyire lesz nyomasztó vagy kegyetlen ez a börtön - az általunk nézett a felvételen nem annyira az, de láttam olyan színpadra állítást, ahol egy felfüggesztett ketrecben tartják Jacopót - szóval sok minden belefér abba, amit a zene és a szöveg elmond. Mint a recitativo után, az ária első részének zenéjéből érzékeljük, Jacopónak valóságos lázálma van, és kifejezetten naturalista módon idézi fel rémlátomásait. Csakovics Lajos új fordításában idézem a libretto szövegét, ami akár horrorfilm-forgatókönyvnek is beillene:

(44' 48"):
Mi szörnyű látvány!
Százszámra nőnek furcsa szellemárnyak!
Megannyi csonk... nézésük éget!
Vad rémek... mind vészjóslóan állnak! 
Rám támad egyik! Ormótlan ember-forma.
Mily vérfagyasztó rémkép! 
Levágott fejét balkezében fogja...
Elémbe tartja... egészen ide nyújtva
ráalvadt vérét arcomba söpri róla!

Jacopo rájön, hogy Carmagnola, a hadvezér kísérti, akit néhány évtizeddel korábban szintén a Tizek végeztettek ki. Könyörög a  látomáshoz (46' 00"-től), hogy őrá ne haragudjon, hiszen, bár a doge fia, de maga is a Tizek áldozata, majd áriájának végén ájulásba esik.
Halljuk, hogy azért itt Jacopónak is meglehetősen nehéz énekelni-valója van...

Ekkor lép be a börtönbe felesége, a már többször is hallott izgatott zenekari témájának hangjaira (48' 02"). Először megijed, hogy meghalt a férje, de közelebb menve látja, hogy csak ájult. Nagy nehezen magához téríti, de Jacopo még mindig a lázálomban él, eltaszítja magától Lucreziát, mert Carmagnolának hiszi, s tudata csak lassan tisztul ki és ismeri meg végre feleségét.
Jacopo attól fél, hogy halálra ítélték és most ezért jöhetett csak ide a felesége - ő ugyanis még nem tudja az ítéletet, hiszen azt kihallgatása után, de a távollétében hozták. Jacopónak és Lucreziának, mint már említettem, két kisfia van és most Jacopo őket kérdezi, mellettük pedig apját, hogy ők miért nincsenek itt, hogy elbúcsúzhassanak.

Lucrezia ekkor mondja el, hogy az ítélet nem halál, hanem örökös száműzetés (51' 14"-től). Kettősükből, de egész jelenetükből is az sugárzik, amiről már írtam: Jacopo ugyan nem gyáva, de már beletörődött az "áldozat" szerepébe és onnét úgy igazán már nem is akar kitörni - kettőjük közül Lucrezia az erősebb, ő próbálja tartani a lelket férjében. Verdi ugyanakkor itt egy szomorúan gyönyörű, jellegzetesen Verdi-s dallammal festi szeretetüket és összetartozásukat (52' 20"-tól). Ennek a résznek a végén a házaspár nagyon azonos hullámhosszon van, legalább ennyi nyugodt pillanat jutott nekik.

Ekkor (54' 30") vidám énekszó szűrődik be a börtönbe, aminek majd később lesz jelentősége: gondolások énekét halljuk.  Verdi mintegy megelőlegezi annak a későbbi jelenetnek a hangulatát, egyúttal szinte figyelmeztet, hogy ne felejtsük el, Velencében vagyunk; másrészt pedig a gondolások dallama, ami Jacopo számára a szabadságot testesíti meg, drámai kontrasztot alkot a börtön elzártságával. Ugyanakkor, szerintem egy dupla-csavarral ez az énekszó mégiscsak rokonságban áll a Tizek már többször is megismert, általam umpappa-umpappának nevezett témájával... Szóval hiába egy korai Verdi-opera ez, azért vannak már benne jócskán oroszlánkörmök...

Ott a jókedv - itt a halál - mondja Jacopo (55' 16"), s kitörése után a házaspár éneke újra összefonódik Jacopo klarinétos témájának a továbbgondolásával, amit a nyitányban hallottunk először. Szövegének lényege: Ha kell, megosztom veled sorsomat. Szerelmes párom mellett nem oly kínzó a bánat: ha elveszik hazámat, a párom szíve még enyém - éneklik újra összetartozóan, 55' 50"-től. Kettősük egy lírai kódával ér véget.

Eddig volt az ária és a duett, most következik a tercett. Francesco Foscari, a doge érkezik ugyanis a börtönbe fia látására (57' 37").

Plácido Domingo a valenciai előadás börtönjelenetében

Végre a Tizek figyelő szeme nélkül, csak apaként szólhat fiához.  Jacopo megrendül, hogy az apja még mindig szereti, hiszen amióta elfogták, csak a doge zord szerepében láthatta apját, s így gyötörte a bizonytalanság, hogy talán ő is bűnösnek tartja (tudjuk, hogy némi alapja azért volt ennek a félelmének...). Miután tanúi voltunk, hogy após és meny már korábban kibékült, itt most végre megtörténhet a nagy családi egymásra találás. Lásd most atyádat bennem, ne a vádló arcú bírót - kéri fiát a doge s így folytatja: Bár tudnád, mily nagy kín volt oly zordan néznem rád! Jacopo kérdésére, hogy Nem gyűlölsz? a doge biztosítja fiát, hogy szereti (58' 13"-nál). Érdekesen szaggatott témával fordul Jacopo az apjához, szerintem még mindig bizonytalan az apai tekintéllyel szemben, s az ő szavaival indul tercettjük: Ha átölelsz, a bánat megenyhül a szívemben s könnyebb lesz a száműzetés.
A doge szavai ebben a zenei egységben: Utoljára ölelhetlek meg - de majd a mennyben egymás mellett fogunk állni.
Lucrezia pedig, mintegy ellenpontként az utolsó ítéletet idézi meg, amikor ellenségeik elnyerik büntetésüket: Ha felszakad a hét pecsét és megszólalnak a harsonák, az Úr ítélni fog.

Ez volt az utolsó pillanat, amikor ez a három ember családként együtt lehetett. Amikor a doge közli, hogy mennie kell (1 óra 13' 10") szinte sebtében búcsúzkodnak azzal, hogy ugyan egyszer még viszontláthatja egymást apa és fia, de csak mint doge és elítélt. Ekkor lép be be az intrikus Loredano, a Jacopo elleni egész koncepciós per kiagyalója és véghezvivője. Jacopóhoz fordul: az ítélet értelmében várja a bárka, mely Krétára viszi s egyúttal közli, hogy felesége és fiai nem mehetnek vele. Az áriával kezdődött jelenet így most kvartettel ér véget. Ebben a zenei egységben (1 óra 04' 48"-től):
Lucrezia és Jacopo, mintegy véd- és dacszövetségben énekli Loredanónak: Egyszer majd érted is eljön a halál, akkor majd rádtör az önvád, de hiába, mert elkárhozol gaztettedért. 
Az idős Foscari viszont ismét kénytelen doge-ként megnyilatkozni, hiszen a Tizek törvényesen hozott ítéletet, még ha nem is igazságosat: Atyád csak voltam, most a doge beszél, s az ítélet törvényes... Loredano pedig tobzódik győzelmében: Bennem a vad öröm elárad, hiszen a doge sem védhet meg, s utolsó mondata még össze is cseng a doge szavaival: A törvény sose téved, mert Isten sugallja ítéletét.

A 2. felvonás következő jelenetében aztán még magasabbra csapnak a dráma hullámai - legközelebb innét folytatjuk. És még mi minden vár ránk :)