Új blogom lesz!

Illetve nemcsak lesz, hanem részben már van is, bár eddig csak egy "under work"-típusú bejegyzést tartalmaz. Még több mindent át szeretnék gondolni vele kapcsolatban: próbálkozom, kísérletezem kinézetével, felépítésével, tartalmával, tárgyszavazásával és még több mindennel.

Címe egyelőre: Kataliszt bakancslistája.

Tudom, hogy általánosabb értelemben a "bakancslista" azokat a dolgokat jelenti, amiket az ember meg akar tenni, mielőtt még feldobná a bakancsot... Ebben a blogban én egy kissé konkrétabban használom a fogalmat: utazásokat, úticélokat értek alatta, amelyekhez szintén nem árt egy jó túracipő - méghozzá olyan helyeket szeretnék ebben a bakancsban megjárni, amelyeknek zenei vonatkozásuk van.

A blog fog olyan helyeket tartalmazni, amelyeket én magam már kipipáltam, azaz meglátogattam - és lesznek olyanok is, ahova még csak vágyódom. A meglátogatott helyek esetében a különböző forrásokból összekotorgatott információkat össze tudom vetni személyes élményeimmel, tapasztalataimmal és saját fényképeket is mutathatok róluk. A bakancslista szó szerinti értelmében vett, általam még nem látott helyszíneket pedig olvasmányaim alapján igyekszem bemutatni.

Két hely a sokból, ahol már jártam:

Bartók Béla egykori lakhelyén: Budapest, XVII. Hunyadi utca 50.

Schubert sírjánál: Bécs, Zentralfriedhof

És itt egy hely a rengetegből, ahol még nem voltam, de úgy tűnik, nyáron megláthatom:

 

Verdi szülőháza a Le Roncole nevű kis faluban (forrás: wiki)

Reményeim szerint a blog posztjai egy idő után rendszerré állnak össze és egy állandóan bővülő zenei útikönyvet alkotnak. Úgy tervezem, hogy egy poszt egy konkrét helyet, házat, épületet, vagy éppen egy temetőt fog tartalmazni. Ha sikerül jó tárgyszórendszert kialakítani, akkor kereséskor egymás mellé kerülnek az egyes írások földrajzi helyek, zenészek és más személyek nevei, illetve az emlékhely típusai szerint. Tehát elő lehet keresni egy település összes emlékhelyét, vagy mondjuk az összes olyan helyet, amely Liszt Ferenccel kapcsolatos, vagy valamennyi szülőházat, muzsikus emlékszobát, templomot, színházat, kávéházat és így tovább.

Még visszatérek a címre: a blog tartalmát, lényegét legjobban ez a meghatározás fedi le: "Zenei emlékhelyek Magyarországon és a világban". De ez címként több szempontból sem megfelelő és hosszas fejtörés után jutott eszembe a "Kataliszt bakancslistája". Egyrészt úgy gondoltam, a kataliszt-blog már valamennyire bevezetett és a név használatával is szerettem volna az új blogot ehhez a már jó öt éves blogomhoz társítani, hiszen nagyon szoros lesz köztük a tartalmi kapcsolat (egyébként már az első blogban is többször foglalkoztam zenei emlékhelyekkel). A "bakancslista" értelmezéséről pedig már írtam. De ha valakinek jobb, ütősebb cím jut eszébe, ne habozzon megosztani velem :)

Sokat szórakoztam képek keresésével is, amelyek a főcímnél és/vagy a jobb oldali oszlop tetején valamennyire kifejezik az egész blog lényegét. De ez nem is olyan könnyű dolog! Hacsak valami nagy találatra nem akadok, lehet, hogy a főcímnél nem is lesz kép - oda egyébként is csak sötét hátterű a jó, mert ha a blogger sablonjainál maradok, ott bármelyiket választom, fehér betűs a főcím... A jobb oldalra viszont ilyen megkötés nélkül lehet képet választani. Egyelőre kedvenc táskám fényképénél maradtam, ami a zenéhez és az utazáshoz egyaránt kapcsolódik. Ráadásul Eszter unokahúgomtól kaptam, aki a "kataliszt" nicknevet egyszer régen kitalálta számomra.

Itt a kép:

Persze a képet bármikor meg lehet változtatni, de én úgy gondolom, nem árt meg egy blognak, ha az általános külalakja állandó. Változatosságot majd az egyes posztok adnak neki.  

Hát, egyelőre itt tartok a kísérletezésben...

Egy igazi úr és művész Nagykanizsán: Klatt Aurél

1947 szeptemberében új zongoratanár került a nagykanizsai zeneiskolába: Klatt Aurél. Nem voltak kanizsai gyökerei. Messziről, szinte egy másik világból érkezett...

1913. április 2-án Pozsonyban született. Apja neve Klatt Kornél, anyja Kosinszky Gizella. Külön kutatást érdemelne, hogy van-e köze Klatt Virgil (1850-1935) neves pozsonyi fizikushoz és tanárhoz. Erősen gyanítom, hogy igen, az unokája lehet. Klatt Virgil egyik fiát ugyanis Kornélnak hívták. A kevés forrásból, ami a világhálón rendelkezésre áll, kiderült, hogy erős zenei hajlam vonul végig Virgil családján. Mellette a vezetéknév egyedisége is alap a feltevésre: a fizikus családját eredetileg Klattenbergernek hívták és a dédapja viselte először lerövidített formájában. Egyezik a Kornél keresztnév is.

Hiteles emlékezések vagy levéltári források hiányában azonban mindez egyelőre csak feltételezés... Nagy kár, hogy amikor másfél évtizeddel ezelőtt Klatt Aurél özvegyével hosszabb interjú készült, erre nem tért ki a beszélgetés. Lehet, hogy most már senki nem tudja igazolni vagy cáfolni kis hipotézisemet.

Így folytassuk azzal, ami egészen biztosan tudható Klatt Aurélról.

Tehát 1913-ban Pozsonyban született. Prágában végezte a zeneakadémiát. Felesége, aki neves pozsonyi jogász-famíliából származott, így mesélt megismerkedésükről és ottani életükről az említett interjúban:

Vendégségek, bálok, korzózások töltötték ki nagylányságomat. A harmincas évek Pozsonya kulturált város volt, befogadta a szellemi gazdagságot, de az értő mesterembereket is. Jártunk a Toldi-körbe, játszottunk színdarabokat. Későbbi férjemmel, Klatt Aurél zenetanárral is egy ilyen alkalommal ismerkedtem meg. Aurél akkor már komoly fiatalember volt - lévén nyolc évvel idősebb, mint én - , s mint a prágai zeneakadémián végzett zongoristának, gyorsan lett neve. Igen magas - 196 centiméteres - alakja hamar ismertté vált Pozsonyban. Szüleim nem ellenezték a kapcsolatunkat, csak egy kikötésük volt: 20 éves koromnál előbb nem köthetik be a fejemet. Így is történt.

Folytassuk tovább is a feleség szavaival, ő tudja a leghitelesebben elmesélni, hogyan és milyen vargabetűk után kerültek Nagykanizsára:

... ránk zúdult a háború, s a soknemzetiségű Pozsony sem maradt meg az álmok városának. Elkezdték a magyarok kiebrudalását. Mi nem vártuk meg a kitelepítést - meg a férjem közéleti tevékenysége miatti esetleges retorziókat -, hanem egy este hátizsákba raktuk a legszükségesebbeket és Rajkánál átcsempésztek bennünket. Először Budapestre mentünk - mivel rokonaink éltek ott -, s próbáltunk Magyarországon magyarnak lenni. Aurél éjjeli portás lett, én pedig a Kossuth-híd építésénél adminisztrátor. Mindkettőnknek ez egy teljesen más környezet, más világ volt, mint amihez hozzászoktunk.

Egy évet mezőgazdasági munkával Agárd mellett töltöttek (munka közben Aurél Mozartot és Beethovent fütyült... mesélte Erzsike), közben folyamatosan keresték a lehetőséget, hogy Klatt Aurél újra zenei pályán dolgozhasson.

1947-ben a házaspár megtudta, hogy zongoratanárt keresnek a nagykanizsai zeneiskolába. A nehéz idők után szeptembertől Klatt Aurél végre újra zenével kereshette a kenyerét.

A kanizsai zeneiskola is nehéz időszakot élt át: legjobb zongoratanára Auschwitzban pusztult el, majd 1945 tavaszán az igazoló bizottság lemondatta posztjáról Vannay János alapító igazgatót. Az intézmény vezetését a korábbi helyettes, Ivánkovits Ferenc hegedűművész vette át (aki nem sokkal korábban megjárta a frontot, meg is sebesült). Ám nagy lelkesedéssel megindult az oktatómunka s a tanári kar hamarosan újabb kitűnőséggel gyarapodott Klatt Aurél személyében.

A zeneiskola tanárai 1954-ben. Balra Klatt Aurél, jobbra Ivánkovits Ferenc

Jellegzetes, magas alakja Kanizsán is hamar népszerűvé vált.  Tehetségének, képzettségének és emberi tulajdonságainak köszönhetően a háború előtti rendkívül magas színvonalú kanizsai zongora-iskola méltó folytatója és kiteljesítője vált belőle. Kiváló szervezőnek is bizonyult: felismerve a városban és a környékbeli községekben egyaránt megnyilvánuló nagy hangszertanulási igényt, létrehozta és csaknem haláláig vezette a zeneoktatói munkaközösséget, melynek keretében akkoriban több, mint tíz helyszínen folyt a tanítás - jelentősen megnövelve az anyaintézmény kapacitását.

Zalai Hírlap 1963. május 22.

(Zárójelben a képhez: szerintem ez a Beethoven-portré ma is látható a zeneiskola nagytermében...)
 
Klatt Aurél mint zongoraművész különösen sok fellépést vállalt az 1950-es években. Nemcsak közreműködött a zeneiskola szokásos tanári koncertjein - ahol egyébként gyakran műsorvezetői feladatokat is ellátott -, hanem önálló esteket, vagy egy-egy kollégájával - Ivánkovits Ferenccel, a Tardos-házaspárral és Baján Györgyné Honti Ilonával - kamarakoncerteket is adott. Több ízben muzsikált együtt országos, nemzetközi hírű magyar muzsikusokkal, köztük Banda Ede gordonkaművésszel. Egyik szólóestje után így írt a Zala (1948. febr. 18.): Beethoven Appassionata-szonátáját remek technikával, nagy felkészültséggel és csodálatos árnyalati bravúrral játszotta.

Működési idejében a bérletes hangversenyeket Kanizsán akkoriban sokáig a zeneiskola, és személy szerint ő szervezte, ezen a téren is nagyon sokat dolgozott. Biztosan voltak régről is kapcsolatai és újakat is kialakított, mert egészen kitűnő neveket szerzett meg Nagykanizsának. Feleségével gyakran látta vendégül lakásán a városba látogató híres muzsikusokat.

Tagja volt a TIT-nek (Tudományos Ismeretterjesztő Társulat), ebben a minőségében zenetörténeti előadásokat tartott különböző helyszíneken. Zenebarátok Klubját is szervezett. Rendszeresen írt a megyei lapba nagy zeneszerzőkről évfordulós megemlékezést, összefoglalót. De írt helyi rendezvényekről zenekritikákat is. Tagja volt a megyei népművelési tanácsadó zenei szakbizottságának.

Ebből a kis összefoglalóból is érzékelhető, hogy igazán sokoldalú egyéniség és jelentős muzsikus volt. Súlyos betegség után 58 éves korában, pályája teljében bekövetkezett halála nagy vesztesége volt Nagykanizsa zenei életének. Sírját meglátogathatjuk a kanizsai temetőben.

III. parcella 8. sor 14.

Volt növendékei közül rá is biztosan sokan emlékeznek - mint ahogyan ezt Rácz Alajos kapcsán is tapasztalhattam. Ha bárki tudna róla, egyéniségéről mesélni, nagyon örülnék, ha itt vagy a blog facebook-oldalán megosztaná emlékeit.

Felhasznált irodalom:

Büki Erzsébet: A túlélő. = Kanizsa Dél-Zalai Hetilap 2001. július 12. Az írás megjelent A XX. század tanúi Nagykanizsán (Czupi Kiadó, 2007) című kötetben is, Klatt Aurélné fényképe onnét származik
Sebesta, Juraj: Klatt Virgil, Lenard Fülöp tanára. = Fizikai Szemle 1997. április (fizikaiszemle.hu)

A műsorlapokat és a régi fényképeket köszönöm a zeneiskolának!

Utazgassunk Liszt Ferenccel 5.

Már régen utazgattunk Liszt Ferenccel. Talán folytassuk, mert még van bőven úticél!

Mielőtt Genfbe mennénk, gyorsan itt vannak korábbi kirándulásaink, ha valaki szeretné emlékeztetőül átfutni őket:



1. Bevezetés

2. Tell Vilmos kápolnájánál

3. Alpesi vizek partján

4. Marie naplóját olvasgatva

Ma Genfbe követjük Lisztet és szerelmét, a gyermeket váró Marie-t. Már svájci nagy utazgatásaik előtt eldöntötték, hogy Genfben fognak letelepedni. Mint Alan Walker írja nagy Liszt-monográfiájában:

Ez a francia nyelvű város nyugalmas öbölnek tűnt, épp elég távol Párizstól, hogy a pár viszonylag elszigetelve tudhassa magát a szökésük nyomán kirobbanó botránytól. Ráadásul Lisztnek itt hasznavehető kapcsolatai voltak; a korábbi években már legalább kétszer megfordult itt. Tanítványa, Pierre-Etienne Wolf szüleinek jóvoltából lakást bérelhetett a rue Tabazan 1-ben.

A szerelmesek búvóhelyét, a ma is álló házat és környezetét egészen fantasztikusan bemutatta már egy blog, így könnyű dolgom van, csak ide kell linkelnem. Egy fényképet azért kölcsön veszek belőle, reklámként is, és hogy nálam is közvetlenül lehessen látni. De a link alatt még sok-sok kép látható, és egészen szenzációsan érdekes kultúrtörténeti ismeretek - például, hogy kiről is nevezték el a rue Tabazant...

Itt van tehát a kép a házról, ahol Liszt és Marie éltek; azóta emléktábla is van rajta - sőt, a terecskét, amire a rue Tabazan kifut, ma már Liszt térnek hívják:

Innét nyithatjuk meg a "Fölöttem a felhő" című blog leírását Liszt házáról és a környékről:

Genf - ahogy Liszt láthatta

Liszt ebből a házból járt az akkoriban megnyílt genfi zeneakadémiára, ahol természetesen zongorát tanított - Marie pedig 1835. december 18-án itt hozta világra első gyermeküket, a szép nevű Blandine-t.

(Csak zárójelben: Blandine nemcsak szép nevű, hanem szép lelkű fiatal nő lett, nagyon ragaszkodott apjához. Rövid ideig boldog házasságban élt, mígnem első gyermekének szülése után tejlázban elhunyt... Ha ő életben marad, Lisztnek biztosan derűsebb öregkora lett volna...) 

Mai zenénkben, a Genfi harangok című zongoradarabban Liszt Blandine születésének állított emléket. Első változatában - más darabokkal együtt - éppen ebben a rue Tabazan-beli házban komponálta, aztán egy jó évtized múlva ezt a zenéjét is átdolgozta s átdolgozott formában került be a Zarándokévek ciklusba, ezzel zárta az első kötetet, mely a svájci kötődésű zenéket tartalmazza. Vele egyúttal az egész kötetet egy harangos keretbe foglalta, hiszen a ciklus nyitódarabja, a Tell Vilmos kápolnája, amit már hallgattunk itt, szintén harangos ihletésű zene. 

Különösen érdekes, ha meghallgatjuk a Genfi harangok mindkét változatát. Főtémája, a svájci völgyeken végigkonduló távoli harangszó a későbbi, érettebb változatban is megmaradt, de a kidolgozás már sokat változott. Lehet, hogy azért szeretem jobban a második változatot, mert azt ismertem meg először és azért az egy érettebb, koncentráltabb zene. Gyengéden indul, ám középrészére szenvedélyes, igazi "nagyromantikus" lesz. Az első változatban is megvan ez a hangulati felépítés, de az egész kicsit bőbeszédűbb.

Hát tessék, lehet választani, vagy inkább mindkettőben felfedezni a szépet :)

Ez itt az első, a Rue Tabazan 1-ben komponált darab:

És itt a második, a későbbi weimari átdolgozás, ami nem is annyira átdolgozás, inkább teljes újra-komponálás eredménye. 2' 02"-nél indul egy csodálatos dallam (majd 3' 48"-nál kiteljesedik), azt külön nagyon szeretem, és aztán ötvöződik a harangok témájával. Tiszta impresszionizmus, ugye?

Ajándék Új-Zélandról

Ajándékot kaptam mint "kataliszt" Új-Zélandról. Aláírója Kata, aki azon a távoli szigeten él és onnét olvasgatja a blogomat és igazi, kézzelfogható ajándékal lepett meg. Szép levele mellé DVD-lemezt tett, rajta egy csodás természetfilm Új-Zélandról. Kaptam CD-t is, ottani énekesek felvételeivel.

Kata a levelében is szólt az ottani operaénekesekről, akik közül én eddig csak Kiri Te Kanawát ismertem. Elmesélte, hogy még itthon, Budapesten a hatvanas évek elején hallotta/látta élőben az egészen fiatal és még ismeretlen Pavarottit - megpróbáltam utánakeresni, mit is láthatott vele Kata - hát a Rigolettót! Nem csoda, hogy végleg beleszeretett az opera műfajába és Pavarotti hangjába is. Így aztán új hazájában is figyelemmel kíséri az ottani zenei életet is, és egyszercsak úgy érezte, mintha újra a fiatal Pavarottit hallaná:  2012-ben egy tv-híradóban üötötte meg fülét a szép tenorhang. Tulajdonosa egy fiatal új-zélandi tenorista, DARREN PENE PATI volt, akinek aztán el is ment első koncertjére.

Hallgassuk meg mi is egyik felvételét, Nemorino románcát a Szerelmi bájitalból, ami minden lírai tenorok próbaköve:

Hát igen, ugye nem csak alkatra emlékeztet Pavarottira?

1987-ben született, tehát még nincs 30 éves, de máris több nemzetközi versenyen bizonyította tehetségét. 2012-ben megnyerte a Joan Sutherland - Richard Bonynge énekversenyt (Kata valószínűleg ekkor hallhatta a híradóban), majd 2014-ben a Montserrat Caballé nevével fémjelzett nemzetközi versenyt, 2015-ben pedig második díjat nyert az Operalián, Plácido Domingo versenyén.

Fivére, Amitai Pati is énekes, sőt mi több, szintén tenorista. Ők ketten, társulva Moses Mackay nevű unokatestvérükkel (aki bariton), megalapították a Sol3 Mio formációt. Operát, slágereket, sok fülbemászó zenét énekelnek együtt, rendkívül népszerűek hazájukban. Pene Pati számára, gondolom, azért az operaszínpad a legfontosabb - mostanában San Franciscóban énekel. A Sol3 Mio-val viszont - új híveket is tud szerezni az opera műfaja számára.

Hogy hazájában milyen népszerű, itt van egy kis videó, hogyan kérte meg szerelme kezét :) 

Felesége is szakmabeli: Amina Edris, egyiptomi származású operaénekesnő (szoprán).

Akit érdekel, egy szép kisfilmet is megnézhet esküvőjükről:

Kedves Kata!

Köszönöm szépen az ajándékot, nagyon meghatottál vele és nagyon örülök, hogy kis bepillantást nyerhettem Új-Zéland zenei életébe. Igyekszem figyelemmel kísérni legalább ennek a fiatalembernek a pályáját, mert megérdemli!

Neked pedig kívánok minden jót, sok szép zenei élménnyel együtt és sok szeretettel küldöm üdvözletemet:

Kati - azaz "Kataliszt"

Primadonna mint blogger 2.

Erdősy Eugénia 1880-ban

Folytassuk a csemegézést Erdősy Eugénia, a Nagykanizsáról Berlinbe származott operettprimadonna hazaküldött írásaiban.

A második csevegésben, melyet 1882. március 26-i dátummal küldött el a Harmonia szerkesztőségének, sokat beszél Lola Beth, a fiatal lengyel-zsidó származású énekesnő vendégszerepléséről, aki a berlini udvari opera színpadán Elzát énekelte a Lohengrinben.

Lola Beth is Marchesi asszony mesteriskolájában tanult, mint Eugénia, később aztán egészen a Metropolitan operáig jutott. Eugénia nehezményezte, hogy Lola berlini fellépéseit túlságosan nagy sajtókampány előzte meg. Kicsit hosszasabban idézem a mondatait, hogy ismerkedjünk hősnőnk stílusával, szakmai véleményével és finom humorával:

A porosz fővárosnak nagy eseménye volt tegnapelőtt este. Nem Bismarck herceg mondott le ötvenkettedikszer, ennél is nagyobb: Lola Beth kisasszony lépett fel először, mint "Elza". Rég tapasztalt dolog, hogy a teljesen ismeretlen nagyságoknak mindig árt az, ha előre rengeteg hírét trombitálják s az igazgatók és ezzel foglalkozó egyéb urak mégis folyvást teszik ezt, legtöbb esetben az illető művész vagy művésznő tudta nélkül.

Aki tudja azt, hogy Lola Beth csak tizenkilenc éves, bizonyára nem fogja azt várni tőle, hogy Pattit, Luccát vagy Wiltnét lefőzze, pedig a hirdetett milliónyi bámulatos tulajdonságok után mindenki azt várta tőle. A lapok egyébbel sem voltak tele napok óta, mint Lola Beth hangjával, szépségével, sokan aztán már előre azon szándékkal mentek oda, hogy lehetőleg csalódjanak s elmondhassák, hogy "na, hát ez az a híres Lola Beth?"

Pedig ez annyit emlegetett fiatal művésznő nemcsak kitűnő, de mondhatni tüneményszerű énekesnő. Ha előre nem tesznek neki ily képzelhetlenül rossz szolgálatot a várakozás égbe csigázásával, bizonyára egész Berlin el lett volna ragadtatva Lola Beth által. Akkor őt magát is gyönyörűnek találták volna, míg így arcvonásait egyenként kritizálva kijelentették, hogy ragyogó szép szemeit leszámítva szabálytalan arc és csak csinos. Oh, azok a goromba kritikusok!

Lola Beth az én kedves kis lengyel kollegám, szintén Marchesi-tanítvány. Hangja szép, zengő, behízelgő lágyságú, bámulatosan tiszta. Énekiskolája természetesen kitűnő. Ő maga óhajtaná a drámai énekszakot betölteni, hangja azonban inkább utalja őt a líraira, ha ugyan nem fejlődik még s nem tömörödik meg később. Szép magas alak telt idomokkal, kifejező szép arccal, melynek ragyogó ékszerét a fennebb érintett sugárzó szempár képezi. Eltagadhatatlanul igen tetszett de még jobban tetszik, ha a várakozást nem csigázzák úgy föl a kezdő énekesnő iránt.

Lola Beth egy 1898-as újság címlapján

Lola Beth egyébként 1899-ben Nagykanizsán is járt és áriaestet adott a Kaszinóban. Ekkor Eugénia már a kanizsai temetőben nyugodott.

Eugénia írásainak az aktuális eseményeken túl másik fő témája a Berlinben működő vagy vendégszereplő magyar színészek, énekesek, muzsikusok. Emleget két operaénekest, akik éppen Boieldieu: Párizsi János című operájában lépnek fel. A címszereplő egy bizonyos Ernst: keresztnevét nem mondja, csak annyit, hogy korábban a budapesti Nemzeti Színháznak volt széphangú tenoristája és szintén keresztnév nélkül Pollak kisasszonyt, "a kis magyarnő"-t (die kleine Magyarin), aki ugyanebben az operában az apródot énekelte. Őt ezekkel a szavakkal dicsérte:

A kedves művésznő megigézi a berlinieket, kezdenek érte bolondulni. Előadását oly hév, oly bensőség jellemzi, hangja oly kedves csengő, egész egyénisége oly szerény, hogy a berlinieknek csakhamar kedvence lőn.

A hölgy valószínűleg Therese Pollack (1854-1937) szoprán énekesnő volt, aki, miután Siegmund Weltlinger hőstenorral kötött házasságából gyermeke született, visszavonult a színpadtól. Hogy ő mitől volt magyar, nem tudom, esetleg működhetett korábban Magyarországon valamelyik németül játszó társulatban. Az Ernst nevű tenoristának nem akadtam nyomára.

Elmeséli Eugénia, hogy saját színházában, a Frigyes-Vilmos-ban sem ő az egyetlen magyar:

Különben, mellesleg mondva, vagyunk itt magyarok szép számmal. A különböző színházaknál annyi jó magyar van, hogy kitelnék belőlünk egy ici-pici magyar légió. Íme a "Furcsa háború" első előadásán, melyet a szerző Strauss maga igazgatott, hárman énekeltünk magyarok. Szika, a Frigyes Vilmos színház primo uomoja, a Budapesten is ösmert tenorista: Wellhof, kiben német neve után senkise gondolna magyart s végül, majd elfelejtem, csekélységem, ki Strauss személyes kívánságára énekeltem Elza szerepét (de nem "Lohengrin-ből). Még a díszletfestőnk, Kilányi is magyar.

Azt hiszem, némi jegyzetet kell fűznöm ehhez a bekezdéshez is. A furcsa háború (Der lustige Krieg - szó szerint Vidám háború-nak is szokták fordítani), a Keringőkirály, ifj. Johann Strauss friss operettje volt; Bécs után ez a berlini előadása volt az első külföldi bemutatója. Premierjét maga a szerző vezényelte és valóban az ő személyes kívánságára kapta benne Elza, a hollandi menyecske szerepét Erdősy Eugénia. Itt hősnőnk megenged magának egy kis iróniát, miszerint nem a Lohengrin Elzájáról van szó. Ha már akkor létezett volna, ide biztos kitett volna egy szmájlit :)

És a két úr, akiket említ:

Reinhold Wellhof (1850 Kronstadt - 1909 Berlin) német színész és énekes. Nyilván nem volt magyar, ám volt köze Magyarországhoz, s ez Eugéniának már elég volt, hogy honfitársnak minősítse. Pályáját Temesváron kezdte, később egy vándorszínész társulattal Délmagyarországon is játszott. 1877/78-ban színész és rendező Sopronban, onnét került Berlinbe. Szerepköre táncoskomikus volt.

A másik említett kollégának már a neve is magyar: Szika János (1844 Pest -1916 Bécs). Szika Jani néven is közismert volt. Orvosnak készült, de pályát módosított, először a pesti német színházban játszott, majd Bécsbe került. Ő volt az első Eizenstein Johann Strauss Denevérjének Theater an der Wien-beli ősbemutatóján, s ahogy egy régi lexikon írja, ezzel egy csapásra Bécs kedvence lett. 1880-ban Berlinbe szerződött, Eugénia színházához, így számos előadásban partnerek lettek. Róla több joggal el lehetett mondani, hogy magyar, mint Herr Wellhofról: Jani Bécsben például több magyar, illetve magyar vonatkozású szerepet is játszott. Berlinben is népszerű volt, mint színháza első tenoristája, "primo uomo"-ja.

Szika Janit második csevegésében is megemlíti Eugénia, s így jellemzi:

Itt van például Szika, e pompás hangú, szép színpadi alakkal és temperamentummal bíró tenorista...

Szerencsére találtam róla is egy fényképet, így megszemlélhetjük szép színpadi alakját (Johann Strauss: Egy éj Velencében című operettjében, partnere Marie Geistinger):

Forrás: M. Prawy: Johann Strauss. Bp., Atheneum 2000

Két csevegésében Eugénia magáról is ejtett el infókat. Megerősítette pl. azt az eddigi ismeretünket, hogy Mathilde Marchesi volt a tanára; azt is, hogy maga Johann Strauss ragaszkodott személyéhez a Lustige Krieg berlini bemutatóján. Egy hasonlatából azt a teljesen magánjellegű apróságot is megtudhatjuk, hogy úszni tanult. Tréfásan idézi fel az emléket:

... mi is ússzunk az árral, "ájnc", "cváj", "ki a fő a vízbúl, etyenesd!" - mint egykor úszómesterem mondotta.

Amennyire tudom, ez a "mester" nem túl jó módszerrel oktatott, mert úszáskor éppen nem kiemelni kell a fejet a vízből, de ez más kérdés... Hogy Eugénia hol tanulhatott úszni? Tudjuk, hogy volt egy nyaralója Balatonberényben, ahol sok időt eltöltött a színházak nyári szüneteiben, de Berény akkoriban még nagyon csendes hely volt, nem valószínű, hogy lett volna ott úszómester. Viszont 1878 nyarán nővérével, Kornéliával Balatonfüreden nyaralt, ahova 1880 nyarán vendégfellépésekre is visszatért - talán ott lehetett alkalma úszóleckéket venni. Csevegéseiben ugyan nem említi, de ha már sportról esik szó, térjünk ki rá, hogy nagy szenvedélye a lovaglás volt. Hírneve és pompás gázsija ellenére szerényen élt Berlinben; a mindennapi kilovaglás volt egyetlen költséges hobbija, ami jót tett tüdejének és általános kondíciójának is. S ez bizony nagyon ráfért, hiszen, mint mondtam, szezonban előfordult, hogy hónapokon keresztül minden este játszania kellett.

E két írásából megismerhettük Eugénia bájos stílusát és kedves, soha nem bántó, magát sem kímélő, csipkelődő humorérzékét. Kár, hogy kis sorozata abbamaradt. De azt gondolom, hogy ebből a két "csevegés"-ből is, hozzávéve a kanizsai sajtóban megjelent cikkeket, visszaemlékezéseket, túl énekesi-színészi tehetségén, egy rendkívül rokonszenves és értékes emberi egyéniség bontakozik ki.

Ez érződik abból a bekezdésből is, amellyel ő az első csevegését zárta, én pedig ezt a másodikat - azzal a kiegészítéssel, hogy amennyire tudom, színháza mégsem ment el olyan messzire vendégszerepelni, így nem kellett fáznia:

De képzelje és szörnyülködjék el: a "Frigyes Vilmos színház" igazgatója szerződést kötött, hogy egész társulatával Szent Pétervárra megy vendégszerepelni. Ha mind igaz, amit a lapok írnak azokról a nihilistákról és dynamit bombákról, akkor ugyan minket ott furcsa vendégszeretettel fognak várni. És aztán, ha rólam megtudják, hogy magyar nő vagyok, egyenesen Szibériába küldenek. Mit tanácsol tehát ön, elmenjek-e a társulattal Oroszországba (a lelkem is fázik, ha arra a hidegre gondolok) vagy pedig megmaradjak itt? 

Primadonna mint blogger 1.

Hónapok óta ismét elmélyülten foglalkozom a tragikus sorsú, 1886-ban fiatalon elhunyt Erdősy Eugénia életével, pályájával. A sok új dokumentum között, amelyeket sikerült előkotorni, találtam magának Eugéniának két írását. Mintha csak egy akkori blog számára készítette volna őket!

Eugénia 1880-ban

1882-ben Budapesten Harmónia címmel megindult egy zenei hetilap. Alcíme szerint Zenészeti Közlöny. Magyarország és a külföld művészetének hetiszemléje.  A címlapon feltüntetett három szerkesztő közül Eugénia valamelyik úrral személyes ismeretségben állt, aki megkérte, avagy inkább felkérte, hogy a lap számára küldjön Berlinből személyes tudósításokat, "csevegéseket".

Eugénia, akit én primadonnának neveztem, szerepköre szerint igazából szubrett volt; ekkoriban kezdett nevet szerezni Berlin színházi életében mint a Friedrich-Wilhelmstadtisches Theater művésze és alig néhány év leforgása alatt olyan híres lett, olyan nagy kedvence a berlini publikumnak (kicsit később már a Walhalla színház tagjaként), hogy nyugodtan címezhetjük általánosabb értelemben primadonnának.

Ez volt a berlini Frigyes-Vilmos színház, ma Deutscher Bühne

Két írása jelent meg a Harmonia 1882. évfolyamában: a 2. és a 11. számban. Nem sokkal később a lap szerkesztősége megváltozott, némi profilváltozás is történt, lehet, hogy sorozata ezért nem folytatódott. Kár...

Eugénia színháza stagione-rendszerben működött, ami azt jelentette, hogy egyetlenegy előadást játszottak hónapokon át minden egyes este, s ahogy az akkori berlini sajtóból kiderült, általában egy szereposztásban. Szünete csak akkor volt, amikor már nagyon kimerült: olyankor hozattak egy vendégművészt, aki addig játszotta a szerepet, amíg Eugénia ki nem pihente magát. Egyébként ő maga is az akkori nagy sztár helyettesítése okán került a Frigyes-Vilmos színházba, aztán felnőtt melléje és hamarosan már az ő helyettesítésére hoztak jó képességű, de kevésbé ismert színésznőt... A rengeteg fellépés mellett annyi energiája azért maradt, hogy figyelemmel kísérje a berlini zenei és színházi élet legnagyobb szenzációit; ezekről is csevegett és közben saját magáról is ejtett el megjegyzéseket. Stílusa remek, egészen könnyed, mintha tényleg blogot írna, ugyanakkor érződik belőle műveltsége. Jó humorérzéke volt és az önirónia sem állt távol tőle, ez is kibővítheti emberi portréját.

Az első "Csevegés" tehát a Harmonia 1882. évi (I. évfolyam) 2., január 29-én napvilágot látott számának 23-15. oldalain volt olvasható a következő szerkesztőségi lábjegyzettel:

Erdősy Eugenia kisasszony, a bájos ifjú művésznő, kit Budapest közönsége is annyira kedvelt, lapunkba gyakrabban fog írni ily kedves csevegéseket. E kis levél lapunk rovatszerkesztőjéhez van intézve, a t. olvasó azonban bizonyára osztozni fog véleményünkben, hogy e szellemes csevegéstől nem lett volna szabad megfosztanunk olvasóinkat. Szerk.

Eugénia legelső hírlapírói próbálkozásának elejét eredetiben mutatom meg. Már itt ízelítőt kapunk bájos humorából:

Berlin zenei életének akkori nagy eseményei közül elsőként Hans von Bülow szerepléseit említi s személyével kapcsolatban azt emeli ki, hogy Bülow nagy Brahms-terjesztő, ő pedig azért szereti Brahmsot, mert a magyar zenét megismerteti Németország sörkedvelő közönségével:

Ha tehát Bülow úr Brahmsot terjeszti, mint itt is, e hó közepén adott Brahms-hangversenyével, azzal még a magyar zene ügyének is használ. Mondhatom, hogy az opus 21, változatok egy magyar thema felett, osztatlan tetszésben részesült, különösen Bülow mesteri előadásában.

Kicsit utánakotorgattam a berlini újságokban és kiderült, Eugénia lehet, hogy személyesen is ott volt a koncerten, amit matinéként déli 12 órai kezdettel tartottak január 8-án a zeneakadémián. Így ha este játszott is, délben elmehetett :)

A koncert harmadik számaként hangzott fel a két részből álló Opus 21. második darabja, a Variációk egy magyar dalra. Igaz, ez nehezebb, komolyabb darab, mint a közismert magyar táncok sorozata. Mi is meghallgathatjuk:

Legközelebb innét folytatjuk a csemegézést Eugénia írásaiban!

Zene és gasztronómia: Rossini

Ha ezt a két szót, hogy "zene" és "gasztronómia" egymás mellé írja az ember, akkor az első, aki az eszébe jut, az Gioacchino Rossini. A bel canto operák mestere ugyanis nagy életművész és nagy ételművész is volt.

Forrás: amazon.com

Hihetetlen életének elmeséléséhez több tucat blogbejegyzésre lenne szükség. Már a világra is különleges időpontban érkezett: 1792. február 29-én született! Kiváló monográfusa, Francis Toye így írt erről:

Mi adhatott volna ennél jellemzőbb hátteret egy olyan ember születéséhez, aki minden más muzsikusnál több kitalált anekdota tárgya lett, számos tréfa valódi vagy vélt atyja; akinek tevékeny pályafutása lényegében véve egy kérdőjellel fejeződött be, mielőtt még elérte volna 38. évét, életútjának felét; akinek igazi dicsősége és sikere a legnagyobb kiábrándultsághoz vezetett, akinek ragyogó szellemessége csak a mély kétségbeesés álarca volt, akinél a látszat teljes és tökéletes ellentéte a valóságnak; s mindez úgy összebonyolódva, hogy a mai napig sem tudja senki biztosan megmondani, hol végződik az egyik, hol kezdődik a másik? Isten kétségkívül kezdettől fogva kedvét leli a tragikomédiában; ezért elhatározta hogy lejátszatja Gioacchino Rossini életét.

Keresztnevét pedig állítólag úgy kapta, hogy Anna Rossini vajúdása alatt férje izgatottan járkált fel és alá pesarói lakásuk szomszédos szobájában. Felesége minden egyes kiáltásánál megfordult és átkokat szórt a szentek szobraira, amiket azért sorakoztattak fel, hogy áldásos hatásukkal megkönnyítsék a szülést. A kiáltások egyre keservesebbek lettek, mire az izgatott apajelölt botot ragadott s elkezdte szétzúzni a hálátlan szobrokat. Kisfia akkor sírt fel, amikor éppen Szent Jakab (Gioacchino) szobra következett volna...

Bolondos és rendszertelen neveltetése ellenére Rossini már egészen ifjan operaszerző lett, első operájának bemutatásakor tizennyolc éves volt. Mesterműve, A sevillai borbély valóságos vígoperába illő premierje idején huszonhat esztendős. Fordulatokban gazdag élete elsősorban Bolognához kötődött, de élt Párizsban és Bécsben is, s felsorolhatatlan, hány helyen töltött még rövidebb-hosszabb időt Nápolytól Londonig. Fantasztikus sikerekben bővelkedő pályafutás után harmincnyolc évesen felhagyott a zeneszerzéssel és életének még hátralevő majdnem négy évtizedében a jó és kellemes életnek, benne a szakácsművészetnek szentelte magát. Sajnos ezt a kényelmes életet aztán hosszú betegségek és idegrendszeri zavarok árnyékolták be. Kisebb darabokat még írt, főleg híres szombat esti összejöveteleire. Műhelyét ezen évtizedek alatt egyetlen nagyszabású alkotás hagyta el, a Petite Messe Solennelle (Kis ünnepi mise).

Elhallgatásának okát számos zenetörténész igyekezett megfejteni. Szerintem a titokhoz legközelebb Pernye András jutott A bel canto tündöklése és bukása című tanulmányában (megjelent a Hét tanulmány a zenéről című kötetében).

Rossini ételek iránti előszeretete még egészen ifjú korában jó ösztönzést kapott, amikor megismerkedett Domenico Barbaja impresszárióval, aki jó szemmel látta meg a tehetségeket és szerződtette az ifjú Rossinit két nápolyi operaháza, a San Carlo és a Teatro del Fondo zenei vezetésére és évi két új opera írására. Házát és konyháját is megnyitotta a fiatal szerző előtt, aki ott vált igazán ínyenccé. Rossini cserében elszerette és feleségül vette Barbaja primadonna-kedvesét, a kor egyik legnagyobb énekesnőjét, Isabella Colbrant...

Szerzőnk 1813-ban (huszonegy évesen!) komponálta Tancredi című operáját a világ elsőként megnyílt nyilvános operaháza, a velencei Teatro La Fenice számára. A bemutató előtti este a híres alténekesnő, Adelaide Malanotte, a címszerep alakítója (akkoriban gyakran énekeltek nők férfi szerepet) hatásosabb belépőt követelt magának, mondván, hogy az eredeti áriát nem hajlandó elénekelni. Az ifjú szerző, miként Stendhal meséli, kétségbeesve tért haza szerény fogadójába. Itáliában akkoriban minden estebéd, a legelőkelőbb főúré éppúgy, mint a kezdő zeneszerzőé egy tál rizzsel kezdődött. S mert a rizst csak nagyon kevéssé főzötten, "al dente" szerették, minden házban minden szakács a tervezett tálalás előtt négy perccel feltette a kérdést: Bisogna mettere i rizi? (feltehetjük a rizst?) Amikor Rossini hazaért, a fogadóbeli pincér tőle is ezt kérdezte. Mire négy perc múlva a rizs feltálalásra került, készen is volt az új ária, amit ezért "rizs-áriának" neveztek. Ez a híres "Di tanti palpiti" (Mennyi szívdobbanás), ami aztán akkora siker lett, hogy hamarosan egész Velence ezt énekelte. Még bírósági tárgyalásokon is csendre kellett inteni a dallamot dúdolgató közönséget.

De boldog idő lehetett, amikor még az ilyen zenékből lett sláger...

Forrás: claudiosanchioni.altervista.org

Amikor Rossini már a zeneszerzéstől visszavonulva Bolognában, majd Párizsban élt, nagy házat vitt. Ő maga is szívesen főzött, különösen makarónit. Mindenek felett szerette a csirkepástétomot, a libamájat és a szarvasgombát. Hát nem volt kicsinyes...

Gyakran forgatta a nagy Brillat-Savarin híres könyvét, Az ízlelés fiziológiáját, de a bolognai konyhához sem lett hűtlen: külföldi időszakaiban nagy örömet szereztek neki barátai sonka, sajt és felvágott küldeményei. Egyszer azt írta, hogy ezeket többre becsüli, mint az összes kitüntetését.

A borokhoz is kiválóan értett. Még aktív idejében komponálás közben általában egy üveg tokajit tartott a keze ügyében. Ha valamelyik operájának nem volt sikere, mert azért legifjabb éveiben ilyen is előfordult, ezt édesanyjának szóló levelének margóján egy borospalack rajzával jelezte: a fiasco ugyanis borosüveget és kudarcot egyaránt jelent, s a rajz mérete tükrözte a sikertelenség mértékét.

Amikor már megtehette, kiváló borospincét állított össze. A világ minden tájáról gyűjtött borokat, még Peruból származó nedűje is volt, s ezekkel szívesen büszkélkedett vendégeinek. Egy alkalommal Rotschild báró gyönyörű üvegházi szőlőt küldött neki, mire Rossini így reagált: Akármilyen felséges is a szőlője, a boromat nem szívesen veszem be pirulákban. Mire a báró legközelebb néhány palack híres Chateau-Lafitte borral ajándékozta meg.

A magyar származású Auer Lipót hegedűművész elmondásában, Norman Lebrecht neves zenei író A komolyzene anekdotakincse című könyvében idézi Rossini filozófiáját a gasztronómia és a zene - valamint a szerelem kölcsönhatásáról:

Az étvágy ugyanaz a gyomornak, mint a szerelem a szívnek. A gyomor a karmester, aki a szenvedélyek nagyzenekarát vezényli és működésbe hozza. A fagott és a pikoló, ahogy elégedetlenül kotyog vagy vágyakozóan csipog, az üres gyomrot személyesíti meg számomra. Másfelől, a tele bendő az öröm trianguluma, az élvezet üstdobja. Ami a szerelmet illeti, az par excellence prima donna, istennő, aki kavatinákat dalol az agynak, megrészegíti a fület és elbűvöli a szívet. Az evés, a szerelem, az ének és az emésztés az életként ismert vígopera négy felvonása és úgy követik egymást, mint a pezsgő buborékjai. És bolond, aki ahelyett, hogy kiélvezné hagyja elszállni őket.

Mindezek mellett Rossini mindig mértéket tartott, a minőséget a mennyiség elé helyezte. A sors fintora, hogy idős korára különböző betegségeinek szövődményeként elvesztette az ízlelés képességét. 

S aki szökőévben február 29-én született, 13-án, pénteken hunyt el 1868 novemberében.

Gasztronómia iránti szenvedélyét máig "a la Rossini" receptek őrzik bélszínből, szarvasgombából, libamájból, tojásból. Sőt, pezsgőkoktél is viseli a nevét.

Coctail Rossini

Íme egy saját receptje, amelyet levélben osztott meg egy bizonyos Angelinával:

Ám a zenénél, kedves Angelina, most jobban érdekel egy újfajta saláta felfedezése, melynek receptjét elküldöm önnek. Végy provanszáli olajat, angol mustárt, francia ecetet, kevés citromot, feketeborsot és sót, ezt jól keverd össze, és adj hozzá finoman szeletelt szarvasgombát. A szarvasgomba olyan ízt ad a salátának, amely a végtelenségig meghosszabbítja az ínyenc extázisát.

Tessék, kedves olvasók, neki lehet állni :)

Végül egy utólagos kiegészítés a poszthoz:
Szeretném ajánlani unoka-sógornőm gasztroblogjának egy írását, amit éppen az én posztom inspirált. Több érdekes új infó és egy igazán ínycsiklandozó fénykép is található benne, utóbbi a Rossini-módra készült bélszínről :)

Felhasznált irodalom:

Fajth Tibor: Gioacchino Rossini. Bp. Gondolat, 1972
Stendhal: Rossini élete és kora. Bp. Bibliotheca, 1958
Toye, Francis: Rossini. Bp. Zeneműkiadó, 1981
Lebrecht, Norman: A komolyzene anekdotakincse. Bp. Európa, 2002