A Medgyaszay Ház története 4.

Az 1927-ben átadott új színházépület az év legnagyobb részében, a színházi előadások néhány hetét leszámítva mint Városi Mozi, vagy ahogy eleinte hivatalosan nevezték, Városi Mozgó működött.

Forrás: egykor.hu

Rendszertelen és különböző helyszíneken zajló filmvetítések után Kanizsán 1912-ben nyílt meg az első állandó, önálló épületben működő filmszínház Uránia néven a Rozgonyi utca 4. alatt egykor álló házban. A Városi Mozgó azonban előkelőbb volt, a közönség tehetősebb rétege ezentúl inkább oda járt. A legelső film, amelyet az új moziban láthattak, egy igazán látványos, monumentális, két részes, 1926-ban készült - még néma - történelmi kalandfilm volt:

A világháló jóvoltából mi is belenézhetünk:

A némafilmeket helyben, a moziban zenélték alá. 1928-ban Arnberger Rudolf vezetésével egy egész zenekar alakult meg erre a célra, amely az Urániában is működött. Egy reklám szerint 16 tagú együttes volt:

Zalai Közlöny 1928. október 5.

Pontosan 1927-ben, amikor a színház-mozi épületét átadták, készült el a világ legelső hangosfilmje. A kanizsaiaknak még néhány évet kellett várni, hogy ilyet láthassanak, de 1930. február 5-én, vidéki városban elsőként  a nagykanizsai színház-moziban szólalt meg először a film. És nemcsak megszólalt, hanem rögtön énekelt is:  Beniamino Gigli adott elő szcenírozva két részletet Mascagni: Parasztbecsület című operájából.

Minden bizonnyal pontosan ezt a filmjelenetet láthatták a korabeli kanizsai nézők:

 
Mint a fenti hirdetésben is olvasható, ez csak a kísérőműsor volt. Fő filmként a félig néma, utólag slágerekkel felturbózott Ein Walzertraum (Mámorkeringő) című filmet tűzték műsorra. Most ebbe is belenézhetünk!

Az első magyar film, amely már hangosnak mondható, Csak egy kislány van a világon címmel került a mozikba. Hasonló technikával készült, mint a Mámorkeringő: némafilmként forgatták és utólag hangosították ki: a fáma szerint Jávor Pál rekedt volt aznap, amikor a technikai berendezést sikerült megszerezni, így nem ő, hanem Fekete Pál énekelt. Kanizsán 1930. augusztus elején vetítették:

Zalai Közlöny 1930. augusztus 8.

Ha már így belejöttünk a mozizásba, ezt a filmet teljesen végignézhetjük:

1933. május 29-én különleges hangos rövidfilmet láthatott a moziban a sajnos csak gyér közönség. A film az akkor huszonegy éves Brunner Erzsébet festőművész, vagy ahogy akkor Kanizsán nevezték, Sass Baba rögtönzött táncát rögzítette Rabindranath Tagore zenés költeményére. A történetet ITT részletesebben megírtam.

A mozi témája kapcsán érdemes megemlékezni arról is, hogy a korabeli sajtó előzetest közölt arról, miszerint az épület 1927. március 15-i megnyitásáról filmhíradó-felvétel fog készülni:

Zalai Közlöny 1927. március 9.

Hogy ez megtörtént-e, nem tudható. A megfelelő archívumokban hozzáférhető híradófelvételek között sajnos nem találtam ilyet, pedig mekkora durranás lenne...

A mozi 1945 tavaszán, alig egy hónappal azután, hogy városunk számára véget ért a háború, újra megnyílt. Először régi nevén mint Városi Mozi, később Béke majd Apolló néven 2000-ig működött.

Folyt. köv.!

A Medgyaszay Ház története 3.

Egy kis visszatekintés: a sorozat eddig ezekkel a témákkal foglalkozott:

1. része magáról az épületről szólt, 2. része pedig felavatásának ünnepségeiről.

Ott hagytuk abba, hogy a fényes megnyitó ünnepségek után az épület színház- és mozielőadások, hangversenyek és különböző reprezentatív rendezvények otthona lett.

Ma foglalkozzunk a színházi előadásokkal:

1927. március 17-én, amikor az új épületben elindult az első színházi szezon, már kialakult és megerősödött Nagykanizsa kapcsolata a pécsi színházzal. Ebben az időben a kitűnő Fodor Oszkár volt a színház igazgatója, aki 1927-től 1938-ig vezette a társulatot. Bár a Magyar színházművészeti lexikon szerint

működése idején főleg a prózai részleget erősítette, s a kedvelt operetteket a legolcsóbb megoldásokban hozta színre, a kanizsai közönség nem ezt tapasztalta. A társulat minden év május közepén leköltözött Kanizsára, s egy hat-nyolc hétig tartó szezont tartott. Ekkor szinte naponta volt előadás, közte sok operett is, a sajtóvisszhangok szerint általában méltó külsőségekkel. Már csak azért is, mert Harczos Irén, a szubrett-primadonna ekkoriban a színigazgató barátnője volt, s 1933-ban éppen Kanizsán házasodtak össze :) A jóhangú bonviván Galetta Ferenc volt, 1931-ben pedig Viola Margit primadonna szerepkörben került a pécsi társulathoz.

Galetta Ferenc

Viola Margit

Érdemes kicsit részletesebben beleolvasni A mosoly országa egy kanizsai előadásának kritikájába (megjelent a Zalai Közlöny 1932. június 1-jei számában):

Az előadás művészi nívója már-már az operai határokat döngette, amiben egyaránt részes volt Lehár komoly muzsikája és színészeink lelkes, minden művészi kvalitást a darab szolgálatába állított játéka.

Viola Margit és Galetta Ferenc minden együttes fellépése már egymaga különleges élményt jelent a közönség számára. Ezt a művészi élvezetet a végsőkig fokozta az az előkelő környezet, amelyben A mosoly országa adott újabb alkalmat a két kiváló énekes-művész találkozására. Értékes hanganyagukkal könnyedén szárnyalták át a partitúra legmagasabb, legveszélyesebb regisztereit is. Csodálatos, súlyos, maradandó emlékű, a közönség állandó tomboló lelkesedésétől kísért játékot produkáltak.

Harczos Irén és Nagy Gábor szimpatikus, disztingvált játékkal és kellemes hanggal támasztották alá a premier-siker forró hangulatát. [...] Különös elismeréssel kell szólanunk arról a bőkezű áldozatkészségről, amellyel a Fodor-társulat káprázatos köntöst adott erre az operettre. Végül tűzzük az elismerés nagykeresztjét vitéz Jakabffy főrendező mellére, aki hadvezére, irányítója, tűzmestere, láthatatlan szálláscsinálója volt a Nagykanizsára győztesen bevonult Lehár operettnek.

1933-ban hősnő és szende szerepkörben szerződött Pécsre a pályájának elején járó Mezei Mária. ITT és ITT már megírtam Nagykanizsához és konkrétan a Sugár úti színházunkhoz fűződő kapcsolatait, bennük korabeli kritikákból, sőt az ő leveleiből is idéztem.

Király Ernő

Fodor színigazgató nemcsak anyaszínházába, hanem Kanizsára is meghívott vendégjátékra több országos hírű művészt. 1929-ben Király Ernő, az akkor már gramofonlemezeiről is ismert bonviván érkezett vendégszereplésre, 1924-ben pedig Jávor Pál lépett fel Békefi-Lajtai: Amikor a kislányból nagylány lesz című operettjében. Biztos játéka, közvetlen és bensőséggel megjátszott Kovács Györgyje, kellemes, meleg tónusú hangja mind-mind szép sikert biztosítottak számára - nyugtázta a Zalai Közlöny1934. június 4-én.

1928-ban, majd 1929-ben a pályája teljében levő Fedák Sárit csodálhatta a közönség:

Ahogy táncol, mint az ég és föld között lebegő délibáb: olyan könnyű, olyan megragadó. Hússzor több graciözitás van benne, mint negyven balerinában. [...] Ha énekel, mint: mint a magyar puszták elhaló tilinkószava. (Zalai Közlöny 1929. 06. 29.)

Ilyen költői szavakra ragadtatta magát az újságíró, amikor Fedák a Borcsa Amerikában című, mára elfeledett operett címszerepében lépett fel. 1929-es vendégjátéka a Pista néni című operettben szintén a kanizsai színházépület egyik legforróbb sikere volt:

Tomboló, vasfüggönyös, extázisos, boldog nekifeledkezéses, igazi nagy siker, aminek a közepén Zsazsa ragyogott felülmúlhatatlanul és utolérhetetlenül. (Zalai Közlöny 1929. 07. 29.)

A művésznő kanizsai vendégjátékát felhasználta egy nosztalgikus látogatásra: elment Tótszerdahelyre, ahol korábban kastélya és birtoka volt, s ahova annak idején élete és karrierje válságos pillanataiban menekült.

A pécsi színház néhány alkalommal operajátszással is próbálkozott Kanizsán. Ez a "próbálkozás" inkább a közönséget vizsgáztatta, hiszen a társulat klasszikus operett-előadásai zeneileg már szinte operai igényűek voltak, így az operákkal is jó színvonalon birkóztak meg. 1927-ben a Hoffmann meséi előadásán a városlakók jól szerepeltek, mert teljesen megtöltötték a nézőteret. Bár ebben

Domány Sári 1930

szerepe volt annak is, hogy Olympia szerepét a kanizsai származású, első zenei lépéseit szülővárosában megtévő Domány Sári énekelte, akinek szépen sikerült Baba-áriáját megismételtette a közönség. Hoffmann szerepében vendégművész, a kanizsai színpadon már jól ismert Halmos János nyújtott énekben és játékban egyaránt kitűnőt. Halmos egyébként a következő évtől az Operaház társulatában folytatta pályáját, s lett később annak örökös tagja.

1940 után a háborús évek, illetve a pécsi színház élén Fodor Oszkár igazgatása után bekövetkező sűrű vezetőcserék a színház területén is éreztették hatásukat, egy-két évre Kanizsa előadások nélkül maradt.

A pécsi színházon kívül játszott operát Kanizsán az Országos Opera Stagione. Színházunk megnyitása után nem sokkal, 1927 novemberében a Trubadurt, a Pillangókisasszonyt és a Denevért láthatta-hallhatta tőlük a közönség egy Neuwelt Klári nevezetű női karmester (!) vezényletével. 1945 után aztán a hasonló szervezésű Gördülő Opera előadásaiban gyönyörködhettek a kanizsai operakedvelők.

1945 után még egy évtizedre visszatértek a pécsi színészek. A prózai darabok mellett ekkoriban is voltak sikeres operettelőadások. Ennek a generációnak Takács Margit volt a primadonnája, s 1949-52 között Szendrő József az igazgatója.

Takács Margit (pnsz.hu)

A pécsi színházat állandó vendégként 1955-től a kaposvári követte, s ezekkel az időkkel új fejezet kezdődött Nagykanizsa színháztörténetében. A kaposváriak primadonnáját, Pálffy Alizt még e sorok írója is látta a Medgyaszay Ház színpadán az 1970-es évek közepén, például mint Kálmán Imre Cirkuszhercegnőjének főszereplőjét... 

Aztán 1976-ra felépült a Hevesi Sándor Művelődési Központ, ahol jóval komfortosabb körülmények között lehetett színházat játszani és nézni egyaránt.

Legközelebb a Medgyaszay Ház mozis múltját tekintjük át.

A Medgyaszay Ház története 2.

Nagykanizsának soha nem volt állandó színháza, de a 19. század elejétől - legalábbis az első források eddig mennek vissza - befogadott német, majd magyar nyelven játszó színtársulatokat, amelyek váltakozó színvonalon és váltakozó sikerrel játszottak. Az előadások helyszíne eleinte fogadók udvara, később a Deák téren levő ormótlan raktár, majd a lassan megnyíló színvonalasabb szállodák nagytermei voltak. Az 1840-es évektől a Zöldfa (a mai Bolyai iskola), később a Szarvas szálló, még később a Polgári Egylet (Sugár út 3.) épületében tapsolhattak a kanizsaiak színházi produkcióknak.

Színházi előadás még a Polgári Egylet nagytermében, 1924

Állandó, megfelelő színvonalú színházépület létesítse már régóta foglalkoztatta a város vezetőségét és közvéleményét. Az 1870-es években létre is hozták a Színházpártoló Egyletet, de mindig csak ideiglenes megoldásokra futotta. 1874-ben emelték az első, kifejezetten színház céljára szolgáló építményt, egy fából összerótt színkört nagyjából a mai Csengery út 22. tájékán. Hamarosan a mostani Medgyaszay Ház közelében, körülbelül a Református templom előtti területen épült fel az ún. Aréna. Ez szintén fából készült színházépület volt, így csak nyáron lehetett benne játszani. Kívülről nagy, igénytelen hodálynak látszott, ám a belseje már egészen színház-szerű volt - zenekari árokkal és páholyokkal is rendelkezett. A 20. század első két évtizedében ebben zajlottak az előadások.

Ez volt az Aréna...

Hogy 1927-re felépülhetett az állandó színház, abban nagy érdemei voltak dr. Sabján Gyula polgármesternek és dr. Krátky István főjegyzőnek. Ez az érdem annál is nagyobb, mert - bár közel sem volt ekkora beruházás - a megelőző év szeptemberében nyitotta meg kapuit a Városi Zeneiskola. Ha jól belegondolunk, nem sokkal a vesztett világháború és Trianon után vagyunk, a nagy gazdasági válság előtti utolsó pillanatban; ennek fényében kell értékelnünk, hogy eleinknek színházat is sikerült építeni. Befogadó színház lett, hiszen állandó színtársulatot Nagykanizsa már tényleg nem bírt volna el, de így is nagyon nagy dolog volt.

A színházépület felavatása 1927. március 15-én fényes külsőségekkel, többnapos ünnepségsorozat keretében zajlott.

Március 16-án - többek között - ezt írta a Zalai Közlöny:

Fényárban úszott a színház tarka épülete és a környező Rozgonyi-utcai park és emberek, fogatok, autók hömpölyögtek fel-alá az utcán. [...] A színház pazarul világított foyerjében csupa frakkos, estélyi ruhás közönség zsibongott. Hét órára pontosan az utolsó székig megteltek a széksorok. Az országos viszonylatban is eseményszámba menő kulturális vívmány első stációjára Nagykanizsára érkezett előkelőségek teljes számban jelentek meg. Ott volt a város és a környék számottevő teljes intelligenciája. Olyan fényes közönség, amilyent Nagykanizsán még nem láttunk egyszerre egy helyen összegyűlve.

Színházi Élet 1930. 10.

Megnyitó beszédet Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház Nagykanizsáról elszármazott igazgatója mondott. Bloch Ünnepi nyitánya után a Nemzeti Színház együttese Szigeti József: Rang és mód című színművét adta elő, melynek főszereplői Bartos Gyula, Fáy Szeréna, Somogyi Erzsi és Lehotay Árpád voltak.

Másnap, március 16-án Hubay Jenő hegedűművész, a Zeneakadémia nagytekintélyű rektora Kósa György zongorakíséretével adott koncertet. Róla írtam már itt a blogban: ITT egy összefoglalót személyéről és kanizsai kapcsolatairól.  Később a történteket sikerült még jobban rekonstruálni, amikor ráakadtam erre a fényképre:

Részletesen ITT írtam a képről, amely nyilvánvalóan az új színház előtt a Hubay-koncert napján készült. Akit részletesebben érdekel Hubay Jenő hangversenye, érdemes mindkét linket megnyitni! Az első alatt egy érdekes anekdota is olvasható, amely itt esett meg :)

A fényes megnyitó ünnepségek után az épület színház- és mozielőadások, hangversenyek, ünnepségek és más reprezentatív rendezvények otthona lett. A következőkben ebben a megosztásban követhetjük a Medgyaszay Ház történetét.

A Medgyaszay Ház története 1.

90 éve lesz, hogy 1927. március 15-én felavatták Nagykanizsa újonnan épült kulturális intézményét, a Városi Színház és Mozi-t, azaz a mai Medgyaszay Házat.

A veszprémi és a soproni színházépületet is megálmodó Medgyaszay István magyaros-szecessziós stílusban tervezte meg a Sugár út mentén fekvő Károlyi-kertben (az egykori Egylet-kertben) álló színházat. Az egyes épületrészek egymásra halmozódó tömegeinek összhatása falusi utcaképet idéz. Előcsarnoka felett harangláb-formát idéző kis torony található.

Főhomlokzatának az oszlopos bejárat fölötti középső részét és két oldalhomlokzatát a tető alatt stílszerű, sgrafitto technikával készült, a Bánk bán-ból, a János vitéz daljátékból és A falu rossza népszínműből vett egy-egy jelenet díszíti, amelyeket Raksányi Dezső rajzai alapján festettek meg.

Alaprajza követi a funkcióból adódó hármas - előcsarnok-nézőtér-színpad - tagolást. Sajátos szerkezeti megoldásként nézőtere alapjában véve egy padlóig lenyúló tetőszerkezet. Négyszázhatvanöt ülőhellyel, hátsó, illetve két oldalpáhollyal, ám karzatok nélkül készült, száznegyven négyzetméteres színpaddal.

Érdemes elolvasni, hogy maga a tervező építész hogyan nyilatkozott a színházról (megjelent a Színházi Élet 1930. 10. számában):

A magas művészi kultúrájú város szerény viszonyai mellett sem mondott le nívósabb színművészetről, de másfelől nem is utánozott nagyvárosi emeletes színházakat szánalmas miniatűrben, ezerszer megunt aranyozott bécsi gipszeléssel. Színházuk egy kies városi kertben, a magyar élet követelményeiből termett. Szerkezetei a magyar észjárásból adódtak. Megkíséreljük ezt az észjárást vázolni: A jó művészi színvonalon álló színtársulat legalább 500 nézőt kíván meg. Sem ebből, sem a kényelmes elhelyezésükre szolgáló nézőtér területéből nem lehet elhagyni semmit. Ezek után a nézőtér takarékos lefedése a tulajdonképpeni nyitja a takarékos építés ügyének. Az eddigi drága és nehézkes régi tetőszerkezet és az azt tartó vastag oldalfalak azonban mind elmaradhatnak ennél a nézőtérnél. Az egészet négy pár fenyőszál tartja, melyet a nézőtér bordái is jeleznek. Mellettük csak könnyű üreges fal kell a téli melegtartás miatt. A mennyezet tört síkú, ami helyes arányok mellett a legkitűnőbb akusztikát is biztosítja és magyaros, derült hangulatú faépítészetével a színjátszásnak méltó, művészies keretet nyújt.[...]

Itt Nagykanizsa művelt magyar polgársága önmagára szabott, magyar lelkéből való művet állított önmagának és példaképpen az egész országnak, melynek hálája - művészi köreink őszinte elismerése.

Nézzünk meg néhány korabeli fényképet is, mely Medgyaszay István írását illusztrálta:

Az épület a közelmúltban teljes, ún. bővítéses-felújításos rekonstrukción esett át, melynek szellemi atyja Zalaváry Lajos Kossuth- és Ybl-díjas építész volt. Az első avatás után napra pontosan 79 évvel később, 2006. március 15-én vehette újra birtokba a város közönsége az eredeti tervekhez hűen újjávarázsolt épületet, mely a tervező építőművész előtti főhajtásként a Medgyaszay Ház nevet kapta.

Zenés epizódok a kanizsai Szarvas szálló életéből 5.

Elérkeztünk végre a sorozat befejező részéhez. Először egy gyors tartalomjegyzék, aztán folytatom:

1. rész: Az épületről általában

2. rész: Cigányzenekarok a Szarvasban

3. rész: Helyi előadók és Kanizsáról elszármazottak fellépései

4. rész: Híres magyar és külföldi művészek fellépései

Az 1900-as évek elejéről származó képeslapon a még kétemeletes Szarvas

Az Arany Szarvas karzatos nagyterme 1879-től majdnem két évtizedig a kanizsai színházi élet helyszíneként is funkcionált. Az előadásokat korábban a Zöldfa (ma Bolyai Iskola) nagytermében tartották, de az egykor patinás szálloda ekkorra megszűnt, az épületet az igazságügy foglalta el... A kanizsai színházi élet ezért tevődött át egy időre a Szarvas nagytermébe.

Az első jelentős társulat, amely a Szarvasban játszott, a pécsi volt, amelyet akkor GERŐFY ANDOR igazgatott. Prózai darabok mellett sok zenés előadást tartottak: operetteket (A corneville-i harangok, Szép Galathea, Boccaccio), népszínműveket (A piros bugyelláris) is játszottak. A helyi kritika kiemelte GERŐFYNÉ ILKA asszonyt, aki a primadonna szerepét töltötte be. 1882-ben Kanizsán is megjelent együttesével Gerőfy nagy riválisa, a nem sokkal korábban saját társulatot alapított TÓTH BÉLA. Primadonnája ALSZEGHY ETEL, a korabeli cikkekben még Kohay Etel néven szerepelt. A komikus szerepkört a fiatal KÖVESSY ALBERT töltötte be, aki majd 1902-ben, mint a Kanizsán rendszeres színházi szezont tartó pécsi színtársulat igazgatója fe fogja építeni városunk nyári színházát, az Arénát. Tóth Béla társulata is hasonló összeállítású műsort játszott a Szarvasban, mint Gerőfyék: igényes prózai darabokat (például Beaumarchais: Figaro házassága), korabeli ismert népszínműveket és különösen sok francia operettet. Egy kritikába olvassunk bele, melyben Meilhac és Halévy: Kis herceg című operettjének előadását értékelte az egyik helyi hírlapíró:

Egyike a legtöbb műélvezetet nyújtó daraboknak, mely a fővárosi színpadon is nagy tetszésben részesült. Kohay Etel (Parthené, herceg) elemében volt és elragadó játékával, gyönyörű énekével folyton ismétlődő tapsvihart aratott. A legszebb részleteket meglepő könnyedséggel énekelte és a nagy technikát igénylő dallamokba átönté az érzelem melegét.

Tóth Bélának az 1882-es kanizsai szezon alatt sikerült egy igazi nagy sztárt is megnyerni vendégszereplésre HEGYI ARANKA, a Népszínház kiválósága személyében. A Blaha Lujzával azonos művészi fokon értékelt primadonna négy darabban öt előadáson lépett fel a Szarvasban, amelyen a jelentősen felemelt helyárak ellenére csak úgy tolongtak a kanizsaiak.

Hegyi Aranka

1883-ban jelent meg Kanizsán az ARADI GERŐ-féle színtársulat. A színigazgató, akinek eredeti neve Czucz Gerő volt s jelentős földbirtokkal rendelkezett, majdnem harminc évesen, új néven állt színésznek. Hat évvel később, 1864-ben már a legrangosabb vidéki társulatot igazgatta. Kanizsai előadásainak kitűnő primadonnája a direktor nevelt lánya, ARADI EMÍLIA volt. A társulat nagy értékét kiváló zenekara jelentette, ezzel ugyanis akkoriban kevés vidéki színigazgató büszkélkedhetett - korábban Kanizsán is sokszor előfordult, hogy az egyébként színvonalas operett-előadást csak egy zongorista kísérte.

1885 áprilisában az Aradi Gerő társulat előadásain lépett fel első ízben Kanizsán - négy előadásban! -  az ekkor hírneve teljében álló BLAHA LUJZA.

Blaha Lujza

Kanizsa valósággal lázban égett ezekben a napokban... A művésznő lakása is a Szarvasban volt, s amikor észrevette, hogy a fél város odagyűlt a térre, hogy láthassa, kilépett az erkélyre és köszöntötte kanizsai rajongóit.

1890-ben a Szarvas nagytermét kávéházzá alakították, így a színházi előadások, hangversenyek más helyszíneken folytatódtak: az akkoriban új Polgári Egyletben (Sugár út 3.) és a Kaszinóban. Ettől kezdve a Szarvas zenei életét az éttermében és kávéházban muzsikáló cigányzenekarok, majd jazz-szerű, könnyedebb muzsikát játszó együttesek jelentették - róluk már írtam a 2. részben.

A jeles szálloda az 1930-as évek végén szűnt meg (ekkor már jó másfél évtizede működött a Centrál), csak a Kis Szarvasnak nevezett étterem maradt meg egy ideig a szomszédban. A Szarvas eredeti épületében üzlethelyiségeket és lakásokat alakítottak ki. 1981/82-ben legfelső emeletét - Tarnóczky Attila szerint életveszély miatt - lebontották...

1992 óta helyi védelem alatt áll. Homlokzatát 2003-ban jelölték meg a várostörténeti sorozatba tartozó emléktáblával:

Végezetül két fontos link azoknak, akik többet szeretnének tudni a Szarvas, és az egész Erzsébet tér történetéről. Ezt a két alapvető forrást én is sokat használtam és használom:

Kunics Zsuzsa nagy tanulmánya a tér történetéről

és

Tarnóczky Attila: Hol - mi? Kanizsai házak és lakóik

Zenés epizódok a kanizsai Szarvas szálló életéből 4.

Lassan másfél éve lesz, hogy írtam egy sorozatot az Arany Szarvas szálló zenei életéről. Aztán  jöttek más, nem mindig kanizsai témák. Most viszont egy érdeklődés kapcsán előkerült ez a régi sorozat és döbbenten vettem észre, hogy még ígértem egy részt, amit aztán nem írtam meg. De jobb későn, mint soha :) így most pótolom. Sőt, az ígért egy helyett két részre is futja még a Szarvasban zajlott kulturális eseményekből.

Amikor még kimagaslott szomszédai közül...

Rövid összefoglalásként: az 1. rész magáról az épületről szólt. A 2. részben a Szarvas saját zenéjével, az ott játszó cigányzenészekkel foglalkoztam és szót ejtettem az első kanizsai jazz-muzsikusról is. A 3. rész a Szarvas nagytermében fellépő kanizsai, illetve városunkból elszármazott énekesekről, muzsikusokról szólt. Ennek végén ígértem, hogy legközelebb a nem-kanizsai híres művészek előadásaival folytatom a sort.

Vágjunk bele!

1881 előtt több egykori Liszt-növendék zongoraművész koncertezett a Szarvas karzatos nagytermében: VERA TIMANOVA, JOSEFY RAFAEL, valamint SOPHIE MENTER és szintén európai hírű gordonkaművész férje, POPPER DÁVID. Ezekről a koncertekről már írtam részletesen a Liszt Ferenc és Nagykanizsa című sorozatomban - a nevekre kattintva a megfelelő rész visszaolvasható.

A Szarvasban került sor városunk hangversenyéletének egyik legnevezetesebb estjére: 1877. március 1-jén PABLO DE SARASATE spanyol hegedűművész adott zongorakíséretes koncertet.

Pablo de Sarasate

Az esemény jelentősége miatt erről majd írok egy külön posztot. Most csak röviden pillantsunk bele a Zalai Közlöny néhány nappal későbbi kritikájába:

A résztvevők tömege csak úgy hullámzott a hangverseny e színterére. Büszke öntudattal észlelénk itt is, hogy városunk műértő, a valódi művészet irányában érdeklődő közönségének milyen nagy kontingensét állítja. [...] ... játéka, minden hegedű-vonása szívhez szóló, a szívet varázszsal eltöltő; az egyes hangok oly mély érzést árulnak el és egyszersmind oly tökéletességet a hegedű kezelésében egyáltalában, hogy nagyobb művészt elképzelnünk alig lehetséges.

Néhány hónappal Sarasate előtt egy nagy reményű 14 éves hegedűs, FRANZ KREZMA Anna nevű nővére zongorakíséretével adott koncertet, sajnos kevés érdeklődő előtt.

Zalai Közlöny 1877. október 8.

Az eszéki születésű csodagyerek kilenc évesen már a bécsi konzervatórium növendéke volt. Egészen fiatalon lett a berlini királyi szimfonikus zenekar koncertmestere, ám 19 éves korában tuberkulózisban elhunyt. A világ minden bizonnyal egy nagy hegedűst veszített benne.

Franz Krezma

EUGENE MAURICE DENGREMONT életútja is hasonlóan tragikusan korán, 27 évesen ért véget.

E. M. Dengrement

A francia-brazil származású hegedűművész 18 éves korában, 1885 decemberében játszott a Szarvasban - ő sem telt ház előtt. Pedig nagy élménnyel lettek szegényebbek, akik nem hallották. Így referált a Zalai Közlöny kritikusa:

Játékában kettős, hármas, sőt négyes szólamú tételeket hallottunk a legtisztább hangkezeléssel előadva. Kettős nyolcad futamok a legmagasabb hangokig, harmad, heted, kilenced, tizenketted hangközi összevonásokat a legtökéletesebb praecisitassal adja elő.

1879. márciusában koncertezett a Szarvasban Európa akkori egyik legkiválóbb kamarazenei társasága, a sajtóban Flórenci négyesként emlegetett FIRENZEI VONÓSNÉGYES (pesti koncertjükre Liszt Ferenc is elment). Kanizsán Haydn, Schubert és Beethoven műveiből játszottak.

B. J. aláírással így számolt be a koncertről a Zalai Közlöny:

Az a játszi könyűdség, mely az egyes működők játékán látható - oly kerekded s egybevágó egészet képez, iszerint az a négy művész avval a négy darab száraz fával egy test egy lélek.

A sok sikeres est mellett egy nagy botrány is fűződött a Szarvas hangversenyterméhez: CARLOTTA PATTI operaénekesnő estje. A sztorit már megírtam részletesen, ITT elolvashatja az érdeklődő hogy Kanizsán miként és miért kapott macskazenét a híres énekesnő...

A sorozat utolsó részében a Szarvas nagytermében tartott színházi előadásokról számolok be.

Ki ivott a kancsócskámból?

A közelmúltban Bécsben végre megláthattam a Nagyszentmiklósi kincset. Már májusban is szerettem volna, amikor szintén jártunk a bécsi Kunsthistorisches Museum-ban, ám akkor nem készültem előre és bizony nem találtuk meg abban a hatalmas gyűjteményben. Amikor kiderült, hogy novemberben újra megyünk, már mindent kiböngésztem előre. Nemcsak abból a szempontból, hogy pontosan melyik teremben van ez az egyedülálló kincslelet, aminek amúgy szerintem Magyarországon lenne a helye, hanem más tekintetben is. Bevallom, annak részleteibe nem mentem bele, hogy most hol is tart a kutatás, mi a legvalószínűbb elmélet a kincsek eredetét illetően - ehhez nem ismerem eléggé a magyar őstörténetet. De azért mazsolázgattam egy keveset, például INNÉT. Másrészt emlékeztem, hogy a csodás aranytárgyakhoz egy meglehetősen abszurdnak ható nagykanizsai történet is fűződik, amit még az utolsó pillanatban megkerestem és újraolvastam. Így aztán már ennek ismeretében álltam a Kunsthistorisches Museum XVII. termében a csodák tárlója előtt. A történetet röviden el is meséltem barátnőimnek, és már akkor gondoltam, hogy majd posztot írok belőle.

A sztori tényleg abszurd, különösen annak fényében, hogy a Nagyszentmiklósi kincs több szempontból is milyen hatalmas értéket képvisel: egyrészt a ma ismert 23 aranytárgy összsúlya csaknem 10 kiló; történelmi és művészeti, egyáltalán eszmei értéke pedig felbecsülhetetlen.

Forrás: khm.at

Történt viszont, hogy egy nagykanizsai érdeklődőt barátjával együtt olyan közel engedtek a kincs darabjaihoz, hogy gyakorlatilag - a múzeum szünnapján - egy teljes munkanapot egyedül tölthettek velük: nézegethették, tanulmányozhatták és rajzolhatták őket úgy, hogy nem is ügyelt közben senki rájuk. Ráadásul, amikor este elhagyták az épületet, akkor sem látta őket múzeumőr vagy más hivatalos személy. Ennek folytán egész éjjel rosszul aludtak, és reggel, amint kinyitott a múzeum, visszarohantak, hogy ugye minden rendben van, nem tűnt el semmi a tárgyak közül - mert ha aznap éjjel esetleg éppen kirabolták volna a múzeumot, ők lettek volna az első számú gyanúsítottak. De megnyugtatták őket, hogy minden rendben van, s ők valóban megkönnyebbültek.

Halis István

Ez az eset természetesen nem mostanában történt, hanem jó 100 éve, 1902 előtt nem túl sokkal. Aki elmesélte, nem más, mint Halis István, nagykanizsai árvaszéki ülnök és amatőr, majd mondhatni profivá lett helytörténész - ma a kanizsai városi könyvtár az ő nevét viseli. Akkor mesélte el, amikor barátja, akivel ezt a látogatást tette, meghalt és egy szubjektív írásban emlékezett meg róla. Ez a barát pedig a bécsi kirándulás idején még pécsi illetőségű Róth Miksa, aki később kanizsaivá vált, ő lett a nagykanizsai posta főnöke. 

Róth Miksa

Róth Miksa sírja a kanizsai köztemetőben

Amúgy csak névrokona a csodálatos iparművésznek. Ám a kanizsai Róth Miksa is kiválóan tudott rajzolni, Halis azért is vitte magával, hogy készülő őstörténeti könyve számára rajzokat készítsen a Nagyszentmiklósi kincs fontosabb darabjairól, részleteiről, különös tekintettel a rajtuk található képi ábrázolásokra és írásjelekre.

Ez itt Halis István könyvének címlapja, megjelent 1902-ben, az illusztrációk között Róth Miksa rajzaival.

Mielőtt még elmesélem látogatásuk slusszpoénját, nézzük meg, hogyan tudott rajzolni Róth Miksa:

A 2. számú kancsó Róth Miksa rajzán...

... és részlete fényképen

Most pedig átadom a szót Halis Istvánnak:

Mikor már a legvékonyabb karcolást is figyelmesen végig tanulmányoztuk az edényeken, s én az ősi betűket pontosan lemásoltam, Róth pedig az edények külső alakját lerajzolta, akkorra a tiszta arany ragyogásától salygani [sic] kezdett a szemünk. Pihenni kellett. De akkor meg a képzelődésünk működött. Szemünk elé támadt Und (End) vezér, kinek tulajdon-jegye öt darab arany edénybe van beverve, s káprázva láttuk miként iszik az arany kupából meg a korsóból. 
Hát még az aranykürt! Bizonyos, hogy azt csupán isten-tiszteletnél meg lakomázásnál (ivásra) használták, mert nem lehet rajta hangot kifújni, amennyiben csöcsben végződik a szűkebb vége. (A kürt szintén Und vezér jegyét viseli.) Szinte láttuk, amit a krónika mond: "Az aranias kürtöt Árpád megtölté a Duna vizével Scithiának módja szerint..."
Micsoda élvezet lenne ezekből a gyönyörű edényekből nekünk is inni! A magyar vezérek után! A gondolat annyira elragadó volt, hogy embert kerestünk, kivel bort hozathatunk. A bort az arany korsóba átöntvén, pogány elődeink módjára lakomázunk. 

(Halis István: Zalai krónika. Nagykanizsa, Zalai nyomda, 1915-1917.  176-177. oldal)

Erről az aranykürtről beszélt Halis

És a két jóbarát áldomást ivott a Nagyszentmiklósi kincs egy (esetleg kettő) darabjából. Nem hiszem, hogy ilyet tényleg tett volna rajtuk kívül bárki az évszázadok, sőt inkább évezred folyamán. Ma pedig nyilván olyan szinten őrzik a kincset, hogy még ötletként sem merülhet fel senkiben. De azt gondolom, hogy Halis története nem kitaláció. Volt ő olyan józan személyiség, kutatta városa történetét is, tisztában volt a történelmi források fontosságával, hogy ilyennel ne vicceljen.
1900 körül még nem lehettek olyan biztonsági intézkedések, mint manapság. Egyébként elbeszélése szerint ajánlólevelet vitt a kurátorhoz, dr. Dedekindhez, aki rendkívül előzékenyen fogadta. Ez a tény is stimmel, mert 1892 és 1911 között egy bizonyos dr. Alexander Dedekind tényleg a Kunshistorisches Museum tudományos munkatársa volt.

Olvastuk, hogy Halis feltételezése szerint a kincsek Und (vagy End) vezér tulajdonai voltak. Próbáltam kicsit utána nézegetni, volt-e valamennyi igaza ebben - de, mint írtam, nem ismerem annyira a téma irodalmát; ehhez szakértő történész kellene, hogy értékelje Halis elméletét, amelyet részletesen az őstörténeti könyvében fejtett ki. Én itt most az érdekesség és anekdota szintjén meséltem el ezt a kis történetet - és akit tudományosan érdekel, utánajárhat :)  Azt még megmutatom, Halis milyen feliratot értelmezett Und vezér jegyének: