Itt billentették tunikán Mozartot...

2012. november 28., szerda

2 megjegyzés
Attól tartok, sokszor fogok még mesélni a november 14-i operaelőadás kapcsán a rövid, ám rendkívül emlékezetes bécsi kirándulásról :) Az utazás oka és főszereplője Plácido Domingo volt, de nem csak róla lesz szó, hanem ma éppen Mozartról.

Egy kedves Domingo-rajongó ismerőstől kaptuk a tippet, hogy Bécsben hol aludjunk, mert ő már kipróbálta a helyet: a belváros legközepében van, kényelmes, kellemes, és mégis megfizethető. Tanácsát megfogadtuk, mi is oda szálltunk és csak megerősíteni tudom Nóra jó véleményét a helyről.

Ez a szálloda a Deutschordenshaus-ban, azaz a Német Lovagrend hatalmas székházában található, egy percnyire a Stephansdom-tól, a Singerstrasse 7. szám alatt. Az utazás előtt alig néhány nappal jutott eszembe, hogy kicsit részletesebben utánanézzek az épületnek. És mit találtam? Mozart életének egy - hát, nem is tudom, hogyan minősítsem - mindenesetre érdekes epizódja zajlott le éppen itt: a legendás fenéken rúgás...



De kezdjük a kályhától:

Mint a fenti képen is látható, a Német Lovagrend székháza hatalmas komplexum: két lakószárny fogja közre a mi Szent Erzsébetünk tiszteletére szentelt templomot (a templom a két emeletet átfogó gótikus ablakok mögött van). A rend a XII-XIII. század fordulóján telepedett meg Bécsben, rendháza kezdettől ezen a helyen állt. A mai épületegyüttes évszázadok során alakult ki: a templom a XIV. század közepén épült gótikus stílusban, a két oldalszárny pedig a XVII-XVIII. századból származik.

Mozart apja, Leopold a salzburgi hercegérsek udvari muzsikusa volt és az lett Wolfgang Amadeus is. Ám egyre terhesebbé vált számára a szolgálat, különösen az után, hogy az érseki székbe Hyeronimus Colloredo került. Amikor az érseket hivatali ügyei hosszabb-rövidebb időre Bécsbe szólították, a Deutschordenshausban rendezte be udvartartását. Hogy ne unatkozzon és tudjon reprezentálni, vitte magával muzsikusait is, így a 25 éves Mozart ebben az épületben lakott 1781. március 16. és május 2. között. Ablakai állítólag a Stephansdom felé néztek.

Errefelé lehetett Mozart szobája, amerre a mienk :)

Az épületről készítettem egy fényképalbumot a facebookra. Érdemes a poszt olvasása közben/után megszemlélni, mert ide nem akartam olyan nagyon sok képet feltenni. Benne látható Mozart emléktáblája és az épület sok belső és külső részlete. Az album ITT MEGTALÁLHATÓ

Nos, az érsek a muzsikusokat a lakájokkal tekintette egyenrangúnak. Mozartnak, akit csodagyerek-kora óta egész Európában hírességnek tartottak, közöttük kellett elfogyasztania ebédjét-vacsoráját... Mozart ezekben a hetekben sok felkérést kapott külső hangversenyekre, ám az érsek nem engedte el: csak az ő szolgálatában léphetett fel, hogy egész Bécs az érsek-rendezte koncertekre tóduljon.
Ezekre a hangversenyekre többször a rendház földszintjén, a Sala Terrenában került sor. Ez egy XVIII. századi mitológiai témájú falfestményekkel szó szerint telepingált, elég kicsi terem, amit ma Bécs egyik legrégebbi hangversenytermeként tartanak számon. Mozart szeretett itt muzsikálni, mert remek az akusztikája.
A Sala Terrena ma is eredeti formájában látható, s természetesen rendszeres hangversenyek színhelye. Szerencsém volt, mert reggel, sétára indulva megláttam, hogy nyitva van az ajtaja. Egy takarítónő szorgoskodott bent, aki kedvesen beengedett és nem szólt a fényképezésért sem :)


 
Mozart tehát egyre nehezebben tűrte a helyzetet. Szeretett volna nemcsak az érsektől, hanem most már apja gyakran terhessé vált gyámkodásától, sőt, szülővárosától, a félreeső Salzburgtól is megszabadulni, hogy a császári székváros zenei paradicsomában önállóan élhessen és dolgozhasson; s hogy végre igazán felnőtté válhasson, ne apja döntsön minden ügyében. Életrajzírói azt is feltételezik, hogy leendő felesége, Konstanze Weber miatt is Bécsben akart maradni, csak ezt az okot apjának végképp nem merte elmondani (utóbb kiderült, hogy jó volt ez ügyben a megérzése). Megírta az érseknek a felmondását, amit azonban egy bizonyos Arco gróf, aki Colloredo szolgálatában állt, s aki egyúttal még korábbról jó viszonyt ápolt Mozart apjával, nem volt hajlandó továbbítani. Úgy gondolta, a fiatal muzsikus érdekében cselekszik és Leopold Mozart intenciói szerint jár el, ha megakadályozza ezt a "forrófejűséget". Közben a hercegérsek visszatért Bécsbe, s Mozart személyesen akarta átadni a több hete várakozó kérvényt. Ám, amikor jelentkezett az érsek előszobájában, ismét Arco grófba botlott. Az ekkor történteket maga Mozart írta meg levélben apjának, melyben a grófot maró gúnnyal egy, a felsőbbségnek pitiző emberfajta tagjának festette:

Ezt nagyon jól megcsinálta Arco gróf úr! Ez tehát a mód, ahogy embereket rábeszélnek, magukhoz édesgetnek. Velük született butaságuknál fogva nem veszik át a kérvényeket, gyávaságból és farkcsóváláshoz való ragaszkodásból nem szólnak egy szót sem uruknak, négy hétig húzzák-halasztják a dolgot, és végül is, amikor az illető kénytelen a kérvényt személyesen átadni, ahelyett hogy legalább személyesen beengednék az embert, kidobják az ajtón és belerúgnak a fenekébe! ... Így történt az érsek előszobájában, ahol nem állt más mód rendelkezésemre, mint hogy egy szót se szóljak, és elrohanjak...

A levél későbbi soraiból az is kiderül, hogy a gróf neveletlen fráternek és más hasonlónak nevezte Mozartot, aki azt gyanította, hogy a farbarúgás nem Arco magánakciója volt, hanem maga az érsek parancsolta. Ebben valószínűleg nem volt igaza, de a megaláztatás enélkül is nagy volt. Arco gróf így olyasmi szerepet töltött be Mozart életében, mint József Attiláéban Horger Antal...

Íme, a legendás lépcső... Éppen erre kellett menni a szobánkhoz...

Ezzel a drasztikus jelenettel vált meg Mozart a még jórészt feudális normák szerint működő salzburgi hercegérseki hivataltól s lett szabad ember és művész a zene akkori európai fővárosában. Mindössze egy évtized adatott neki...

Ezt a zenét Bécsben ezen a tavaszon/koranyáron komponálta:

3 perc a Simon Boccanegrából

2012. november 24., szombat

6 megjegyzés
Már több, mint egy hete hazaértünk Bécsből, ahol láthattuk Plácido Domingót Verdi: Simon Boccanegra című operájának címszerepében, és még egy árva blogbejegyzést sem tettem közzé a rendkívüli élményről...
Mentségemre szolgáljon, hogy jóformán még ki sem csomagoltam, amikor rögtön Zalaegerszegre mentem, Gábor Miklós estre. Aki tudja, hogy a másik blogom e csodálatos színművész emlékét őrzi, tudja azt is, hogy számomra az az ügy is milyen fontos.
Aztán pedig rájöttem, ha úgy igazán meg akarnám írni azt az (utazással együtt) három bécsi napot, szakdolgozatnyi mennyiségű lenne az eredmény. Így azt gondoltam, hogy inkább többször írok, mindig más momentumot ragadva ki az élményekből, aztán majd csak összeáll a kép.

Először a műről magáról.

A Simon Boccanegra nem tartozik Verdi igazán népszerű operái közé, szerintem egészen méltatlanul. Hatalmas és gyönyőrű alkotás, s benne, ahogy Verdinél az ember általában megszokta, az emberi érzelmek és a politika, a hazaszeretet és a szabadság nagy kérdései feszülnek egymásnak. Maga a történet meglehetősen szerteágazó. A címszereplő grandiózus figura: az első jelenetben még bátor hajóskapitány, akit élete legsúlyosabb órájában, amikor megtudja, hogy titkos szerelme, a várost addig vezető patríciusok fejének, Fiesco-nak a lánya meghalt, a hatalmat azon az éjszakán átvevő plebejusok Genova dogéjává választanak. Az opera további része jó húsz év múlva játszódik. Simon felnőtt az államférfiúi szerephez, bölcsen és eréllyel kormányozza városát, ám az azóta illegalitásban élő patríciusok szövetkeznek ellene. Boccanegra rátalál kicsi korában elrabolt leányára, akinek szerelme, a patrícius Gabriele is az összeesküvők közé tartozik. Magát az összeesküvést az álnéven visszatért Fiesco vezeti. Sok bonyodalom után a patríciusok államcsínye nem sikerült, a dogét azonban korábbi híve, akitől megtagadta frissen meglelt leánya kezét, s aki ezért átállt az összeesküvőkhöz, megmérgezi. Halála előtt Boccanegra még el tudja mondani Fiescónak, hogy Amelia az ő unokája, s az utolsó pillanatban összebékül az őt egy életen át gyűlölő kvázi-apósával, a doge-i hatalmat pedig Gabrielére ruházza.

Simon Boccanegra bariton szerep, Domingo ezzel a figurával tért át annyi tenorhős után a bariton szerepkörre. Éppen három éve több rendezésben is énekelte és énekli Boccanegrát szerte a világon: Berlinben, New York-ban, Milánóban, Madridban, Zürichben, Londonban és Bécsben. Szerintem a figura rendkívüli módon illik személyiségéhez. Illúziót kelt az első jelenet hajóskapitányaként, majd az idősödő doge szerepében tökéletesen hordozza a tekintélyt, hatalmat, államférfiúi bölcsességet, ugyanakkor csodálatosan tudja megmutatni mindezek mögött  a figura emberi sebezhetőségét s egyúttal nagyságát abban is, ahogyan Boccanegra városa érdekében képes ezeken felülemelkedni.

A londoni előadásból nézzünk meg együtt egy részletet, amit én talán a legjobban szeretek az operában. Ez az utolsó jelenet eleje, aminek az első 3 percét szeretném részletesebben megmutatni:





Boccanegrában már erősen dolgozik a méreg, amikor kivonszolja magát a szabadba. Érdemes figyelni a zenekart külön, ahogyan Verdi ezt a "vonszolódást" festi (0 perc 30 másodpercnél). "Fáj a fejem, sötét tüzet érzek kígyózni az ereimben" - énekli a doge. Ekkor - hatalmas pillanat - megérzi a tenger illatát: azét a közegét, ami ifjú korában szinte az otthona volt, s pár pillanatra felüdül tőle. Figyeljük meg a zenekarban ennek ábrázolását, a szinte már impresszionista színeket (1 perc 46 körül kezdődik). A zenekar által festett tengeri "zsongás" a doge szavaival folytatódik: "Ó, felfrissülök, hadd szívjam be a tenger és a szabad ég édes levegőjét!" Ekkor (2 perc 15-nél) Verdi átvezet bennünket egy széles ívelésű, hullámként ringó dallamba: "Il mar, il mar!" "A tenger, a tenger!" Boccanegra szinte himnuszt énekel a tengerhez. Ennek dallama még inkább kitárul, ahogy a dogéban egy pillanatra feltámad ifjúkori énje: "Ha a tengerre tekintek, a dicsőség és elragadtatás emlékei néznek velem szembe". Ám rögtön visszatér a valóságba, amikor azt mondja (2 perc 49-nél): "Miért is nem a tenger mélyén leltem meg síromat", s ekkor már újra ott vagyunk a jelenben. Ebben a pillanatban érkezik Fiesco a végső leszámolásra.
 
De mi most ne menjünk tovább, térjünk vissza a részlet elejére, és csak ezt az első 3 percet nézzük meg néhányszor. Úgy érzem, így bepillanthatunk egy kicsit Verdi alkotói műhelyébe, és ha jól megismerjük a nagy operának ezt a kicsike részletét, akkor még jobban tudjuk Domingo énekét és szerepformálását, átélését értékelni.

Hát, mára ennyit :) Persze fogok mesélni gyakorlatiasabb dolgokat is az utazásról. De ezt az operát annyira szeretem, hogy elsőnek ezt szerettem volna megmutatni egy kis részlet segítségével, amelyben, mint egy tükörcserépben, megmutatkozik a teljesség.


Domingót látni színpadon...

2012. november 8., csütörtök

3 megjegyzés
Domingo a Simon Boccanegra címszerepében
Úgy tűnik, egyre nagyobb a valószínűsége, hogy most már nem jön közbe semmi és jövő héten, szerdán este a bécsi Staatsoper földszinti 15. sorából látni és hallani fogom Plácido Domingót!



Nagyon régóta szeretem. Még a pillanatra is emlékszem, amikor visszavonhatatlanul "beleszerettem": a magyar televízió valamikor a 80-as évek elején közvetítette a Metropolitan operából Puccini: Manon Lescaut című operáját, amiben Renata Scotto Manonja mellett ő volt a szerelmes Des Grieux lovag. Persze már előtte is hallottam róla, mint ahogy nagy pályatársairól, Pavarottiról és Carrerasról is, de addig mindhárman körülbelül hasonló helyet foglaltak el bennem. Ám akkor az opera eljutott a harmadik felvonásig, amelyben Des Grieux szenvedélyes áriában kérleli a hajóskapitányt, hadd kísérje el szerelmét a száműzetésbe. Na, itt szerettem bele :)

 

Sokáig úgy tűnt, reményem sincsen, hogy Domingót élőben lássam-halljam. Adott ugyan Pesten néhány koncertet, de akkor úgy voltam azzal, hogy én nem hatalmas sportcsarnokban akarom messziről picike alakként látni és nem a hangszórók által közvetített hangját szeretném hallani, így nem mentem el egyikre sem. Azóta persze megbántam, mert azért mégiscsak ő volt ott azokon a koncerteken is... Aztán jött 2008, amikor augusztusra meghirdették első pécsi hangversenyét. Akkor már nem érdekelt, hogy ez is egy nagy szabadtéri stadionszerűségben lesz, hónapokkal korábban megvettem a jegyet. Ekkor Domingo olyannyira megszerette Pécset, hogy nyilvánosságra is hozta, fiatal operaénekesek számára rendezett szokásos versenyét, az Operalia-t a következő évben Pécsen és Budapesten rendezi meg. Pécsen az elődöntőket tartották, ami legalább egy hétig eltartott – és én nem tudtam elmenni... Akkor még aktív könyvtáros voltam nem túl sok szabadsággal és éppen úgy jött ki a lépés, hogy már régóta tervezett első könyvem jó részét a nyomdai határidő miatt akkor kellett formába öntenem. Emlékszem, iszonyú kánikula volt és én két hétig reggeltől estig a gép mellett ültem és csak írtam, írtam... Viszont a nagy munkának azért lett jutalma: az énekverseny végén Domingo nagy, ingyenes gálakoncertet rendezett Pécsen a Dóm előtt, éppen, mire nagyjából befejeztem a könyvírást. Így természetesen odautaztam. Később megtaláltam magamat egy fényképen a pecskep.hu oldalán. Ide másolom, mert remekül mutatja az élmény erejét :)
 

2011-ben aztán újra jött egy koncert-lehetőség, ezúttal Zágrábban. Oda már az újonnan megismert rajongó-társakkal mentünk. Hát, akkora sportcsarnokot még sosem láttam, ott voltunk a legtávolabb a színpadtól; nekem nem is volt akkora élmény, mint a két pécsi alkalom. Viszont Zágrábban történt, hogy végre hallhattam Domingótól Verdit is, mert azt Pécsen sajnos nem énekelt, és tudvalevőleg a spanyol zene mellett az az ő legigazibb világa. Ott elénekelte egy Operalia-ban felfedezett fiatal énekesnővel a nagy szerelmi kettőst az Otellóból :)
Tehát alig néhány év leforgása alatt háromszor is hallottam élőben Domingót. Azonban az, hogy egy igazi operaházban, igazi szerepben lássam-halljam, még mindig elég reménytelennek tűnt, mert New York-ba vagy Tokióba elég nehéz lenne utána menni :) És jött 2012, kiderült, hogy novemberben Bécsben énekel három előadást Verdi: Simon Boccanegra című operájából, aztán még hármat a következő februárban. Nekem amúgy is nagyon régóta kedvencem ez a nagyközönség által kevéssé ismert mű, melynek címszerepe hatalmas lehetőség alakítójának hangban és színészi játékban is. De azt hiszem, bármilyen más operát is hirdettek volna meg, akkor is mennénk! Így akcióba léptünk: még áprilisban megrendeltük a jegyet. Bevallom, én nem hittem volna, hogy sikerül egy, az egész világon ennyire frekventált előadásra bejutni, de kishitű voltam, szerencsére! Így kedden utazunk!!!
Tegnap Bécsben lezajlott a három előadás közül az első.
A gyors sajtóvisszhangok arról számolnak be, hogy Domingo fizikailag és hangilag is remek formában van, alakításával szabályosan elektrizálta a közönséget és a partnereit is. Ugye, most már nem jön semmi közbe???

Muzsikus sírok a kanizsai temetőben

2012. november 1., csütörtök

2 megjegyzés
Ma tegyünk egy virtuális sétát a nagykanizsai köztemető muzsikus sírjai között – a teljesség igénye nélkül. Jövőre folytatjuk!

Groszmann Ignác (C tömb 1. parcella 1. sor 1/B sír)

Groszmann Ignác (1845 körül – 1882) a piarista gimnázium afféle "mindenes" tanára volt, elsősorban mennyiségtant, latint és németet oktatott. Mellette kiváló muzsikus is lehetett, mert – ahogyan a korabeli sajtó fogalmazott – sokat buzgólkodott a gimnázium ének- és zenekara körül. Azt is megtudhatjuk a régi újságokból, hogy kellemes bariton hangján szólót énekelt az alsótemplom zenés miséjén. Ő is bekapcsolódott 1881-ben a Rosenberg Ádám által felvetett eszmébe, hogy legyen Nagykanizsának ének- és zenekara. 37 éves korában, 1882 szilveszter napján hunyt el pár napos súlyos betegség után, szerintem valószínűleg vakbélgyulladásban.


Gürtler Ferenc (IV. parcella 21. sor 8-9. sír)

Gürtler Ferenc (1874–1924) sem főfoglalkozású muzsikus volt, de kitűnő csellistaként ismerték a városban. A Nagykanizsai Takarékpénztár Igazgatója, az Irodalmi és Művészeti Kör titkára, majd tiszteletbeli főtitkára. Néhány évig a Kör dalárdájának karnagyaként is működött. 50 éves korában balatonmáriai nyaralójában hunyt el szívbetegségben. Két év múlva idős édesapja itt, fia sírjánál lett öngyilkos...


Lemberkovicsné Weber Margit (XVI. parcella 3. sor 1. sír)

Lemberkovits Alajosné Weber Margit (1898–1934) az 1926-ban megnyílt kanizsai zeneiskola legelső, nagy tanár-nemzedékének tagja, az intézmény első hegedűtanára volt. Alig hét évi működés után betegedett meg rákban és 35 évesen hunyt el. Férje és iker kisfiai gyászolták. Halála az egész városban óriási részvétet váltott ki, temetésén több ezer ember jelent meg. 1944-ig halála évfordulóján, február 16-án minden évben hangversenyt rendeztek emlékezetére. Mára viszont még a nevét is elfelejtették...


Kerekes Irén (XXII. parcella 1. sor 22. sír)
Kerekes Irén (1897–1980) zongoraművész-tanár is részese és tanúja volt a zeneiskola hőskorának. Neki szerencsére hosszabb élet adatott, így nyugalomba vonulása után alkalmanként még az 1970-es években is tanított. Ott lehetett iskolája megalapításának félévszázados évfordulóján. 1950-ben elhunyt édesanyjával nyugszik az ódon sírkő alatt.

Mai zenénk hangulatában is illik a naphoz, és ugyanezt a darabot játszotta Lemberkovicsné Weber Margit utolsó nyilvános fellépésén, a zeneiskola 1933. október 7-én megrendezett tanári koncertjén. Hallgassuk meg César Franck A-dúr szonátájának első tételét:



130 éve született Kálmán Imre

2012. október 24., szerda

0 megjegyzés

A 130 éve, 1882 októberében született Kálmán Imréről siófoki szülőháza bemutatásával szeretnék megemlékezni. Kétszer jártam ott, valóságos időutazás egy ilyen emlékmúzeumban, eredeti relikviák között sétálgatni... A fényképeket is én készítettem, kivéve a legutolsót, a vasútállomás előtti szobrot, amiről én amatőrként képtelen voltam egy viszonylag normális képet csinálni :)

Menjünk akkor virtuális látogatóba Kálmán Imréhez:

Az egykori Vasúti korzón áll az az emeletes ház, amelyben született és gyerekeskedett:

A szülőház. Ma Kálmán Imre sétány 5.

A család eredeti neve Koppstein volt. Az apa, Koppstein Károly gabonakeresekedő és vállalkozó; az édesanya, aki még megérte fia világhírét, Singer Paula. Hat gyermeket neveltek, Imre volt sorrendben a harmadik, aki vezetéknevét a gimnáziumi évek alatt változtatta Kálmánra.
Az 1882. október 24-én, vagy 25-én — a család is vitatkozott, hogy éjfél előtt, vagy után jött világra a kisfiú — született  kis Imre korán tanújelét adta zenei érdeklődésének, tehetségének, amit a családból hozott magával: felmenői között anyai ágon muzsikusok, apai ágon kiváló rabbik, tanítók voltak. Édesanyja és Vilma nővére zongorajátéka volt első zenei élménye. Még nem volt hat éves, amikor egy nyáron náluk vett ki szobát Liedl Ferenc hegedűművész, tőle kapott először a kisfiú zenei leckéket. Gyermekként járt először színházban is, a házuk közvetlen szomszédságában egykor állott Nyári Színkörben; ott sündörgött minden próbán, már akkor lenyűgözte a színház világa.
Elemi iskolai tanulmányait az egytanerős  izraelita népiskolában végezte, ahol a faluszerte elismert kiváló pedagógus, Rónai Adolf okatta. Első hivatásos zenetanára még elemista korában a helybeli Remcsák Antal volt.
Elemi iskoláinak befejeztével Budapesten tanult tovább a Deák téri Evangélikus Főgimnáziumban. Közben édesapja üzleti vállalkozásai teljesen tönkrementek, mindenüket elárverezték, s a család elhagyta Siófokot.
Kálmán Imre a budapesti Zeneakadémián végzett tanulmányai mellett családi követelésre jogot is hallgatott (nyolc szemesztert végzett el, utolsó szigorlatát azonban nem tette le). S bár a Zeneakadémián — ahol évfolyamtársa volt például Bartók Béla — még szimfóniákról álmodott, operettszerzőként lett világhírű.
Matyikó Sebestyén József, a Kálmán Imre Múzeum korábbi igazgatója, aki nagyon sokat tett az intézményért, így foglalta össze hazájához és szülőföldjéhez való kötődését:

Kálmán Imre — bár élete nagy részét külföldön töltötte — egész életében magyar maradt, magyarnak vallotta magát, barátaival magyarul levelezett, és a külföldet járt magyarok mindig otthont találtak vendégszerető házában. Pályája csúcsán, híres zeneszerzőként is hazalátogatott Siófokra. Szívesen időzött egykori osztálytársai, a falusi „pógárgyerekek” körében. Az akkor már neves komponista szerényen, pajtásként viselkedett, el-eljárt még pinceszerekre is, nem egyszer megosztotta gyermekkori barátaival örömét egy-egy pesti bemutatójának sikere fölött.

Kálmán Imre szülőházában — amelyet először 1955-ben jelöltek meg emléktáblával — 1970-ben özvegye, Kálmán Vera jelenlétében emlékszobát avattak. A mostani, gazdagabb anyagú emlékmúzeumot a zeneszerző születésének 105. évfordulója alkalmából, 1987. október 22-én nyitották meg. A gyűjtemény — Kálmán Vera és gyermekei közbenjárására — 1991-ben jelentősen gyarapodott a bécsi Hofburg és az osztrák színháztörténeti múzeum anyagából történt adományozás révén. Kálmán Vera, aki 1999-ben, 85 éves korában hunyt el, utoljára 1997 májusában járt férje szülőházában.
Jelenleg az emlékmúzeum a szülőház földszinti termeiben található, az emeleten időszaki képzőművészeti kiállításokat szoktak rendezni.

A belső folyosón a korabeli Siófok elevenedik meg. Az első szoba hűen tükrözi azt a kort, amelyben az operett leendő kiválósága gyermekként, ifjúként élt. Itt látható az a Csupor gyártmányú zongora, amelyet tizenhat éves korában használtan vett összekuporgatott pénzéből (eredetileg zongoraművész szeretett volna lenni, de krónikus ínhüvellygyulladása miatt erről le kellett mondania), s annyira a szívéhez nőtt, hogy sohasem adta el. Ebben a teremben áll a zeneszerző 1953-ban, E. D. Minazzoli által carrarai márványból készített mellszobra.
 

A második terem látványossága legnagyobb sikerének, Csárdáskirálynő című operettjének bárjelenete:


Enteriőrben látható Kálmán Imre kedves karosszéke, íróasztala és bordó háziköntöse:


A vitrinekben eredeti fotókat és Kálmán Imre személyes tárgyait tekintheti meg a látogató: többek között hamutartóját, pénztárcáját, tolltartóját, s látható kezének eredeti gipszmásolata:



Egy másik tárló a halálával kapcsolatos dokumentumokat mutatja be: egészségügyi–halálozási jegyzőkönyvét és a bécsi Zentralfriedhofban (Központi temetőben) a búcsúztatáson készült fotókat. A harmadik tárlóban kották láthatók, köztük első operettje, a Tatárjárás librettója. Kuriózum a zeneszerző eredeti kézírása, visszaemlékezése Bartók Bélára. A hátsó termek falain archív családi fotókat helyeztek el, melyeknek többségén feleségével, Verával és gyermekeivel látható. További két tárló operettjeinek utóéletét mutatja be.
Siófokon 1955-ben nevezték el róla szülőháza utcáját. 1961-ben avatták fel Meszes Tóth Gyula által készített fehér mészkő mellszobrát a Jókai parkban, amelyet 1997-ben a Fő térre helyeztek át. Halála 40. évfordulóján, 1993. október 30-án Siófok városa első posztumusz díszpolgárává választotta. A vasútállomás előtt 1997-ben állították fel Varga Imre látványos Kálmán Imre szobrát:

Forrás: Wikipedia.hu

1998-ban Siófok városa Kálmán Imre emlékplakettet alapított, amelyet évente a pünkösdi szezonnyitón adományoznak a Kálmán Imre hagyományok ápolásáért.

Zenei illusztrációnk nem is lehet más, mint a legismertebb részlet a Csárdáskirálynő klasszikussá vált Szinetár Miklós-féle rendezéséből:




Felhasznált irodalom:
Kálmán Imre Múzeum Siófok [ismertető]. Siófok, 2000
Kálmán Vera: Emlékszel még… Kálmán Imre élete. Bp. 1985
www.siofok.hu
 

A Rosenberg-sorozat tartalomjegyzéke

2012. október 17., szerda

0 megjegyzés
A mai alkalommal újdonsággal nem szolgálok, viszont megcsináltam a Sigmund Romberg születésének 125. évfordulója alkalmából családjával, azon belül pedig kiemelten édesapjával, Rosenberg Ádámmal foglalkozó sorozat összefoglaló tartalomjegyzékét. Április 19-én tettem fel a blogba az első részt, a legutolsót pedig alig egy hete, október 11-én. Csaknem fél évig kitartott a téma :) Éppen e hosszú idő miatt láttam szükségét a tartalomjegyzéknek. Bár itt a blogban eleve van lehetőség címkék, azaz tárgyszavak alapján keresgélni – a jobb oldalon található hosszú névsorból az R betűsök közül kiválasztani a Romberg/Rosenberg család tagjait, a tartalomjegyzékkel mégis egyszerűbb lesz, ha valaki a megfelelő sorrendben kívánja áttekinteni az egész sorozatot. Sőt, így a fejezetcímekhez rövid tartalmi leírásokat is tudok mellékelni, ami szintén praktikus lehet.

S hogy Sigmund Romberg születési évfordulója kapcsán miért az édesapjáról írtam? Egyrészt azért, mert a kezdetektől, amikor az első újságcikkeket megtaláltam róla, rendkívül szimpatikus volt nekem. Másodszor pedig azért, mert Rosenberg Ádám egy jó évtizeden keresztül többféle minőségben is aktív résztvevője volt Nagykanizsa zenei életének. Nemcsak a kenyerét kereste a zenével, hanem minden módon igyekezett előmozdítani szülővárosa zenei, és egyáltalán, kulturális életének fejlődését, s ezt már önzetlenül tette. A korabeli híradásokból kirajzolódik, hogy nagy vágya volt egy profi szintű városi ének- és zenekar létrehozása. Ez az 1880-as években nem sikerült, pedig sokat tett érte. Valószínűleg, bármennyire is "muzsikáló város" volt Kanizsa, ehhez a nagyszabású tervhez akkor még nem volt meg minden feltétel, illetve maga Ádám is egy évtized után végleg elhagyta szülővárosát. Nemcsak világhírű fia, de az ő neve is feledésbe merült, mint oly sokaké, akik a maguk idejében ismert és népszerű emberek voltak Kanizsán. Ezért is írtam róla ezt a sorozatot, ami, ha menet közben nem is olvasták olyan rengetegen, azért a virtuális térben fennmarad az utókornak – legalábbis nagyon remélem...

Íme a tartalomjegyzék:

A musical egyik atyjaként ismert Sigmund Romberg Nagykanizsán született 1887-ben, eredeti neve Rosenberg Zsigmond.

Jeles kanizsai orvos volt (1813 körül-1866). Kanizsai tevékenysége a kevés fellelhető forrás alapján.

Rosenberg Ádám születése (1843), családja, ifjúkora.

Külföldi zenei működés után Glasgow-ból tér haza szülővárosába 1881 körül.

Kanizsai működésének kezdetei. Hol lakhatott? Hangszerkereskedése.

1881 őszén elindítja zeneiskoláját Nagykanizsán.
Rosenberg Ádám zeneszerzői tevékenysége.

Kísérlete egy kanizsai zenetársaság (énekkar és zenekar) létrehozására.

Rosenberg Ádám, a zongorista és hangversenyrendező.

Wilt Mária világhírű énekesnő Nagykanizsán, koncertjét Rosenberg Ádám szervezte és ő kísérte zongorán 

Ádám, Sigmund Romberg édesapja 9.
Részvétele Nagykanizsa társaséletében. Humora. 

Ádám, Sigmund Romberg édesapja 10.
Házassága, elköltözése Nagykanizsáról Beliscsére, ottani élete. Elhunyt 1925-ben.

Végül Sigmund Romberg egy örökzöld dallama, amit apja, Ádám még ismerhetett:

Ádám, Sigmund Romberg édesapja 10.

2012. október 11., csütörtök

0 megjegyzés
Elérkeztem Rosenberg Ádám történetének utolsó részéhez. Itt az alkalom, hogy a korábbi részinformációk után elmeséljem, hogyan került el a Rosenberg család Kanizsáról Beliscsére és miért éppen oda.

Miután Rosenberg Ádám megnősült és 1887 nyarán megszületett első kisfia, a későbbi Sigmund Romberg, növekvő családja ellátására nem volt elegendő a zeneiskolájából és hangszerkereskedéséből származó bevétel. Gelsei Gutmann Vilmos, Kanizsa legbefolyásosabb családjának feje, akihez rokoni kapcsolat is fűzte, ekkor ajánlott fel számára állást beliscsei hatalmas faüzemében, ahol az akkoriban egyre jobban kiépülő vasútvonalakhoz a talpfákat gyártották. Kihasználva Ádám nagyszerű nyelvtudását, aki nemcsak a Monarchiában használatos nyelveket beszélte, hanem az angolt, franciát és olaszt is, kereskedelmi igazgatóként szerződtette üzemébe. Ezért költözött el a család Nagykanizsáról. Ádám főfoglalkozásként felhagyott ugyan a zenével, de írónő feleségével beliscsei otthonukban művészeti szalont tartott fenn, gyakori házimuzsikálással.

A család elköltözéséről így adott hírt a Zalai Közlöny 1891. április 11-i számában:

Rosenberg Ádám zeneszerző, s társadalmunk érdemes, tevékeny tagja, legkivált művészi előadások fáradhatatlan rendezője, Belistyére távozott körünkből, hol mint a Guttmannház alkalmazottja nyert működési tért.

Később még néhányszor felbukkant a neve Kanizsa sajtójában. Az egyik újság 1897 februárjában például tudósított egy ottani zártkörű estélyről, amelyet a gelsei Guttman cég rendezett abból az alkalomból, egy munkatársa felépült hosszú betegségéből. Ennek keretében a zenei műsorban – másokkal együtt – fellépett Rosenberg Ádám. Wagner: Rienzi című operájának nyitányát játszotta zongorán. Felesége pedig színdarabot írt és tanított be helybeli gyerekek részvételével; elképzelhető, hogy saját fiai is részt vettek benne:
Előadásra került egy Rosenberg Ádámné által ez alkalomra írt kétfelvonásos életkép, amelyben a beliscei apróságok elragadóan feleltek meg feladatuknak – referált a Zala 1897. február 11-i számában.

Ilyesmi alkalmak biztos, hogy máskor is voltak, ezért is idéztem fel ezt az egyébként nem nagy horderejű rendezvényt, de általa kicsit bepillanthatunk, hogyan is élt a Rosenberg házaspár Beliscsén. Bár Ádám életpályát váltott, szalonjukban rendszeresen összegyűlt baráti köre és házimuzsikálással, irodalommal mulatták az időt, s ebben felesége is tevékenyen részt vett. Idősebbik fiát Ádám tanította is zenére (lehet, hogy a fiatalabbikat is, de annak nem találtam nyomát), ám azt ellenezte, hogy Zsigmond profi muzsikus legyen. Nyilván abból a meggondolásból, hogy ő maga is sokáig zenével kereste a kenyerét, de amikor családfenntartó lett, rákényszerült a változtatásra. Ezért fiát mérnöknek taníttatta. A fiatalember azonban Bécsben még inkább a muzsika bűvkörébe került s végül az Egyesült Államokban futott be a korban elképesztően nagy karriert. Szülei, akik életük végéig Beliscsén laktak, még megérték fiuk első nagy sikereit. De megérték azt is, hogy Trianon után hivatalosan már nem Magyarországhoz tartoztak. Ádám 1925-ben Beliscsén hunyt el, 81 éves volt. Fia a temetésre nem tudott hazamenni, éppen a történelmi események miatt, csak később sikerült hazalátogatnia. A Rombergről szóló regényes életrajz szerint amikor Sigmund belépett régi otthonába, apja elárvult zongoráján az ő Diák-herceg (The Student Prince) című operettjének kottáját találta. Hogy ez tényleg így volt-e, vagy csak a regényíró fantáziája működött, nem tudom. De éppen igaz is lehetett, hiszen a négyfelvonásos operettet 1924 december elején mutatta be a Broadway egyik színháza, kottája eljuthatott még Rosenberg Ádámhoz, fia biztosan elküldte haza. Romberg akkori találkozásukkor hívta édesanyját, menjen vele Amerikába. Klára asszony azonban úgy érezte, férje sírja közelében a helye... Csak rövid idővel élte túl szeretett élete párját. Ma közös sírban nyugszanak a beliscsei temetőben:

Halász Gyula felvétele, 2012