150 éve született a Blumenschein-palota úrnője

2014. január 6., hétfő

5 megjegyzés
Nagykanizsa egyik legimpozánsabb épülete a Blumenschein-palota.

Nagykanizsa, Sugár út 12.

Ez volt az otthona a 20. század első három évtizedében Blumenschein Vilmosné Kohn Hedvignek, aki tulajdonképpen koncertképes zongoraművésze volt Nagykanizsának. A "tulajdonképpen" azt jelenti, hogy gazdag úriasszonyként műkedvelőnek számított, ám muzsikált olyan szinten, mint a hivatásos zongoristák.

Ha elmegyünk az igazán frekventált és forgalmas helyen álló palota előtt, áldozzunk egy gondolattal úrnőjének, aki 150 éve, 1864. január 7-én született Nagy-Kanizsán.

Ezt a dátumot a zalaegerszegi Megyei Levéltárban őrzött izraelita felekezeti anyakönyv őrizte meg a késői utókor számára - szerencsére. Sajnos, sok alapvető információ hiányzik személyéről, ám amit sikerült előásni, azt most megpróbálom összefoglalni, mert, mint kiderül a későbbiekben, igazán megérdemli...

Tehát 1864. január 7-én világra jött a kis Hedvig. Édesapja Kohn Henrik, az 1821 körül született, Trencsénből Kanizsára került zongoratanár, az akkori Kanizsa ismert magán-zenetanára. Édesanyja neve nagyon nehezen olvasható a hivatalos iratokban: Jausel vagy Gauschel Regina (de az is lehet, hogy a név közepén nem "u", hanem "n" van).

Nem tudjuk, hogy Hedviget csak az édesapja tanította-e zongorázni, vagy esetleg Bécsben is továbbképezte magát. Mindenesetre a végeredmény az lett, amit már írtam: Hedvig profi muzsikusként is helytállt volna. Egyébként volt egy Alfréd nevű testvére, aki Bécsben élt; ő is remekül zongorázott, amit onnét tudhatunk, hogy egy kanizsai látogatása során egy alkalommal játszott nyilvánosan és azt megírta a helyi újság. Úgyhogy a Kohn család gyermekei mindenképpen "von Haus aus" hozták a muzsikát és esetleg valahol még "ráfejeltek".

Hedvig neve 1878. szeptember 29-én, nem egészen 15 éves korában tűnt fel először Kanizsa egyik hírlapjában, a Zalai Közlönyben. A hír a Kanizsai Dalárda következő koncertjét hirdette (Kanizsa első felnőtt énekkarának akkoriban Hedvig apja volt az egyik karnagya), s ezen a koncerten a fiatal lány egy Alfredo Jaell nevű szerző akkoriban népszerű átiratát játszotta Bellini: Norma című operájából. Nagy valószínűséggel pontosan ezt:



Hedvignek kellemes hangja is lehetett és énekelni is tanulhatott, mert ekkoriban, az 1880-as évek elején többször énekelt szólókat.
Férjhezmenetele után inkább már csak zongoristaként lépett pódiumra - ebben a minőségében viszont kifejezetten gyakran és változatos alkalmakkor: egyszerű kaszinói teadélutántól komoly hangversenyig. Így nagyon sokat emlegette a helyi sajtó - ennek ellenére, érdekes módon sehol nem találtam még csak utalást sem arra, hogy kinél, hol tanult, hogy fejlődött igazi zongoraművésszé, mindig csak az éppen aktuális fellépéséről írtak a tudósítók és nem gondoltak az utókorra... Mert ha végigfutunk  ezen alkalmak listáján, az általa előadott műveken s a koncertekről szóló, többször tényleg hozzáértő által írt recenziókon, akkor valóban el kell hinnünk, hogy Hedvig igazi művésszé fejlődött. Ezt a tényt bizonyítják azok az alkalmak is, amikor Kanizsára érkezett híres hangszeres vagy énekes előadóművészeket ő kísért zongorán.

Helyhiány miatt csak egyetlen cikkből idézek. A következő mondatot a kanizsai Gürtler István írta aki maga is nagyon muzikális volt; később jeles hírlapíró lett a fővárosban, így ítéletében megbízhatunk:

Külön kell szólnunk Blumenschein Vilmosné zongorakíséretéről, melynél méltóbbat és tökéletesebbet a fiatal művész játékához nem tudunk képzelni.

[A fiatal művész az akkor 16 éves Szigeti József volt, akiről még szólok.]

Számtalan ilyen mondatot lehet találni a kanizsai sajtóban, legyen a partner zeneakadémiai tanár gordonkaművész, a berlini opera tenoristája - vagy a saját lánya. Olyan is volt, hogy vészhelyzet állt elő és hirtelen kellett beugrania, azt is remekül megcsinálta.

Hedvig egyébként huszonhárom éves korában,  1887-ben ment férjhez a zalaszentbalázsi származású Blumenschein Vilmos gazdag gabonakereskedőhöz. Két gyermekéről szólnak a források: leánya, Klára 1889 tavaszán, fia, Rezső 1892 augusztusában született. Közülük Klára volt az, aki követte édesanyját a zene szeretetében. Klára nagyjából hasonló életutat járt be, mint édesanyja: egy fővárosi ügyvédhez ment feleségül, és szintén műkedvelőként, ám még Budapesten is számon tartották, mint koncert-énekesnőt; Kanizsára is többször hazajött koncertet adni - természetesen édesanyja zongorakíséretével. Neve a helyi sajtóban mint Orováné Bodó Klára fordul elő. Érdekes módon, szülei egészen korán magyarosíttatták gyermekeik nevét, a sajátjukat viszont megtartották Blumenscheinnek. Ezért jó darabig nem is tudtam, hogy az elég sokszor olvasott Bodó Klára név az ő lányukat jelenti...

1897 körül épült fel a már megmutatott palota, amelyet egyébként a források szerint inkább Kohn-palotának kellene hívni, mert Hedvig és Emil nevű fivére építtették. Ettől kezdve élénk és színvonalas zenei élet töltötte be. A ház úrnője nemcsak különböző hangversenyeken, nyilvánosan lépett fel gyakran a kaszinóban vagy a Polgári Egyletben, hanem otthona a házimuzsikálás fontos kanizsai színhelye lett. Úgy tűnik, férje nem gátolta zenei ambícióit, sőt, nyilván támogatta, mert a házaspár sokszor látta vendégül a Kanizsára látogató muzsikusokat, velük is, vagy csak maguk között, illetve kanizsai barátaikkal zártkörű hangversenyeket, házimuzsikálásokat tartottak.

Blumi néni nyomában
Nemrég járhattam a palota falai között, különleges élmény volt... Csak azt az emeleti fertályt nem láthattam, amelyet kívülről az erkélyek díszítenek, pedig valahol ott lehetett a zeneszalon.Talán egyszer azt is megláthatom...

A Blumenschein-palota legszebb órái közé tartozhattak azok az alkalmak, amikor a ház vendége a már említett Szigeti József volt, minden idők egyik legnagyobb hegedűművésze. Szigeti többször is járt Kanizsán, az első néhány alkalommal még csodagyermek-korában, amikor édesapjával együtt itt, Blumenscheinéknél lakott és hangversenyein Hedvig kísérte zongorán. Egyik látogatása után nem sokkal Londonba ment vendégszerepelni, és erre készülve a ház úrnője néhány angol nyelvleckét adott neki, amit az ekkor nem egészen 13 éves csodagyerek kedves levélben köszönt meg az "Édes Hedvig néni"-nek...

Három évtizednyi "művészélet" után áldozott le a Blumenschein-palota zenei csillaga. 1932-ben a házaspár eladta az épületet és elköltöztek. E történet mögött egyrészt az állhatott, hogy talán egészségük (vagy valamelyikük egészsége) hanyatlott, de minden bizonnyal része volt benne annak is, hogy a vagyonuk megcsappant. Mint később a Zalai Közlöny írta, ők sosem gondoltak magukra, viszont sokat jótékonykodtak; úgy látszik, a férj sem lehetett ügyes kereskedő, vagy a világválság tett rosszat az üzletnek... Mindenesetre 1932-ben az akkor már hatvanas éveinek végén járó, s a városban kedvesen csak "Blumi néni"-nek szólított Blumenschein Vilmosné és férje összecsomagoltak és leányukhoz, Klárához költöztek Óbudára. Innét már nem sokáig váratott magára a vég. Először a férj hunyt el, alig három hónappal Nagykanizsáról való kiszakadásuk után. Hamarosan, 1933. június 4-én Blumi néni is követte. A Zalai Közlönyben a házaspárt jól ismerő Villányi Henrik írt róla nekrológot - búcsúzzunk ezzel az írással a régi Kanizsa egyik jelentős hölgyétől:

Zalai Közlöny 1933. június 8.

Az épület további története szinte a magyar történelem tükre: a békeidőkben egy orvos tulajdona volt, majd az 1950-es években az Államvédelmi Hatóság székhelyeként félelmetes hírnevet szerzett. Aztán 1956. november 1. és 4. között itt működött a nemzetőrség. Ma újra nyugalmas lakóház; méreteihez és a lehetőségekhez képest egészen jó állapotban van - sőt, kifejezetten dicséretesnek mondható, ahogyan lakói igyekeznek megóvni és karbantartani. Jó lenne, ha minél többen megismernék történetét s vele Nagykanizsa zenetörténetének egyik kis darabját is.









Szolgálati közlemény és tartalomjegyzék

2014. január 5., vasárnap

0 megjegyzés
Jelentem, januárban jóval több új poszttal fogok jelentkezni :) Egyrészt, mert, pedig már májusban elkezdtem, mégis sietnem kell A két Foscari-témával, hogy a végére érjünk, hiszen hamarosan sor kerül Bécsben a premierre! Tudom, hogy többen mennek/megyünk csak az én kis ismeretségi körömből valamelyik előadásra, így nem szeretném, ha lemaradnának az utolsó jelenetek ismertetéséről.

Amúgy a premier január 15-én lesz, az egyes előadások napjai pedig január 18., 20., 23. és 27. Vezényel James Conlon. Rendezi: Thaddeus Strassberger.

A három főszereplő:
Francesco Foscari - Plácido Domingo
Jacopo Foscari - Arturo Chacón-Cruz
Lucrezia - Davinia Rodriguez

A Theater an der Wien, amely amúgy egy rendkívül patinás színház (majd írok a történetéről), ezzel a plakáttal reklámozza az előadást:


Úgyhogy van még körülbelül két hetünk az operával való további ismerkedésre, aztán hajrá, Bécsre fel!!!

Addig is készítek ide egy tartalomjegyzéket, hogy aki egy lendülettel akarná végigpörgetni az eddig írtakat, innét gyorsabban megtehesse.





Itt pedig következik az opera ismertetése operakalauz-szerűen:





Hamarosan pedig innét folytatom a 2. felvonás 2. jelenetével.


A másik ok, amiért többször jelentkezem, és remélem, nem csak januárban, hanem a további hónapokban is, az, hogy szeretnék a blogban egy nagykanizsai tárgyú sorozatot indítani elfelejtett, vagy kevéssé ismert kanizsai muzsikusokról, illetve olyan személyekről, akiknek erősebb köze volt a zenéhez. Évfordulóikhoz kapcsolódva, hol kicsit hosszabban, hol rövidebben, de mindenképpen szeretnék megemlékezni róluk. Olyan sok embert elfelejtettek itt Kanizsán!!!

A témával persze már foglalkoztam itt a blogban, nem is keveset, de most egy kicsit koncentráltabban fogom ugyanezt tenni. Van ezzel ugyanis egy nagy tervem: szeretnék ebből valamikor egy "Nagykanizsai zenei arcképcsarnok" - szerű könyvet csinálni.

Úgyhogy dolgozom erősen :) 

Addig is EZEN A LINKEN már lehet szemezgetni a Nagykanizsával kapcsolatos korábbi posztokból.



Hallgassuk együtt A két Foscari-t! 4.

2014. január 2., csütörtök

0 megjegyzés
Igyekeznünk, helyesebben igyekeznem kell az operakalauz megírásával, alig több, mint két hetünk van a bécsi utazásig!!!

Vegyük elő ismét a már a múltkor is az operával való ismerkedésre használt előadást: 




A 2. felvonás következik. Ennek első jelenete, amelynek helyszíne az állami börtön, egy csodálatosan felépített, fokozatosan bővülő kompozíció. Áriával indul, amelyből duett, majd tercett lesz, s végül kvartetté fejlődve, mintegy kódaként az intrikus Loredano cinikus diadalénekével fog véget érni.

De kezdjük a elején.

A függöny felmenetelekor (41' 47"-nél) a fiatal Foscarit, Jacopót látjuk börtönében, amint újra az őt körülvevő örökös éjszakán morfondírozik. Kíváncsi leszek a rendezésre, mennyire lesz nyomasztó vagy kegyetlen ez a börtön - az általunk nézett a felvételen nem annyira az, de láttam olyan színpadra állítást, ahol egy felfüggesztett ketrecben tartják Jacopót - szóval sok minden belefér abba, amit a zene és a szöveg elmond. Mint a recitativo után, az ária első részének zenéjéből érzékeljük, Jacopónak valóságos lázálma van, és kifejezetten naturalista módon idézi fel rémlátomásait. Csakovics Lajos új fordításában idézem a libretto szövegét, ami akár horrorfilm-forgatókönyvnek is beillene:

(44' 48"):
Mi szörnyű látvány!
Százszámra nőnek furcsa szellemárnyak!
Megannyi csonk... nézésük éget!
Vad rémek... mind vészjóslóan állnak! 
Rám támad egyik! Ormótlan ember-forma.
Mily vérfagyasztó rémkép! 
Levágott fejét balkezében fogja...
Elémbe tartja... egészen ide nyújtva
ráalvadt vérét arcomba söpri róla!

Jacopo rájön, hogy Carmagnola, a hadvezér kísérti, akit néhány évtizeddel korábban szintén a Tizek végeztettek ki. Könyörög a  látomáshoz (46' 00"-től), hogy őrá ne haragudjon, hiszen, bár a doge fia, de maga is a Tizek áldozata, majd áriájának végén ájulásba esik.
Halljuk, hogy azért itt Jacopónak is meglehetősen nehéz énekelni-valója van...

Ekkor lép be a börtönbe felesége, a már többször is hallott izgatott zenekari témájának hangjaira (48' 02"). Először megijed, hogy meghalt a férje, de közelebb menve látja, hogy csak ájult. Nagy nehezen magához téríti, de Jacopo még mindig a lázálomban él, eltaszítja magától Lucreziát, mert Carmagnolának hiszi, s tudata csak lassan tisztul ki és ismeri meg végre feleségét.
Jacopo attól fél, hogy halálra ítélték és most ezért jöhetett csak ide a felesége - ő ugyanis még nem tudja az ítéletet, hiszen azt kihallgatása után, de a távollétében hozták. Jacopónak és Lucreziának, mint már említettem, két kisfia van és most Jacopo őket kérdezi, mellettük pedig apját, hogy ők miért nincsenek itt, hogy elbúcsúzhassanak.

Lucrezia ekkor mondja el, hogy az ítélet nem halál, hanem örökös száműzetés (51' 14"-től). Kettősükből, de egész jelenetükből is az sugárzik, amiről már írtam: Jacopo ugyan nem gyáva, de már beletörődött az "áldozat" szerepébe és onnét úgy igazán már nem is akar kitörni - kettőjük közül Lucrezia az erősebb, ő próbálja tartani a lelket férjében. Verdi ugyanakkor itt egy szomorúan gyönyörű, jellegzetesen Verdi-s dallammal festi szeretetüket és összetartozásukat (52' 20"-tól). Ennek a résznek a végén a házaspár nagyon azonos hullámhosszon van, legalább ennyi nyugodt pillanat jutott nekik.

Ekkor (54' 30") vidám énekszó szűrődik be a börtönbe, aminek majd később lesz jelentősége: gondolások énekét halljuk.  Verdi mintegy megelőlegezi annak a későbbi jelenetnek a hangulatát, egyúttal szinte figyelmeztet, hogy ne felejtsük el, Velencében vagyunk; másrészt pedig a gondolások dallama, ami Jacopo számára a szabadságot testesíti meg, drámai kontrasztot alkot a börtön elzártságával. Ugyanakkor, szerintem egy dupla-csavarral ez az énekszó mégiscsak rokonságban áll a Tizek már többször is megismert, általam umpappa-umpappának nevezett témájával... Szóval hiába egy korai Verdi-opera ez, azért vannak már benne jócskán oroszlánkörmök...

Ott a jókedv - itt a halál - mondja Jacopo (55' 16"), s kitörése után a házaspár éneke újra összefonódik Jacopo klarinétos témájának a továbbgondolásával, amit a nyitányban hallottunk először. Szövegének lényege: Ha kell, megosztom veled sorsomat. Szerelmes párom mellett nem oly kínzó a bánat: ha elveszik hazámat, a párom szíve még enyém - éneklik újra összetartozóan, 55' 50"-től. Kettősük egy lírai kódával ér véget.

Eddig volt az ária és a duett, most következik a tercett. Francesco Foscari, a doge érkezik ugyanis a börtönbe fia látására (57' 37").

Plácido Domingo a valenciai előadás börtönjelenetében

Végre a Tizek figyelő szeme nélkül, csak apaként szólhat fiához.  Jacopo megrendül, hogy az apja még mindig szereti, hiszen amióta elfogták, csak a doge zord szerepében láthatta apját, s így gyötörte a bizonytalanság, hogy talán ő is bűnösnek tartja (tudjuk, hogy némi alapja azért volt ennek a félelmének...). Miután tanúi voltunk, hogy após és meny már korábban kibékült, itt most végre megtörténhet a nagy családi egymásra találás. Lásd most atyádat bennem, ne a vádló arcú bírót - kéri fiát a doge s így folytatja: Bár tudnád, mily nagy kín volt oly zordan néznem rád! Jacopo kérdésére, hogy Nem gyűlölsz? a doge biztosítja fiát, hogy szereti (58' 13"-nál). Érdekesen szaggatott témával fordul Jacopo az apjához, szerintem még mindig bizonytalan az apai tekintéllyel szemben, s az ő szavaival indul tercettjük: Ha átölelsz, a bánat megenyhül a szívemben s könnyebb lesz a száműzetés.
A doge szavai ebben a zenei egységben: Utoljára ölelhetlek meg - de majd a mennyben egymás mellett fogunk állni.
Lucrezia pedig, mintegy ellenpontként az utolsó ítéletet idézi meg, amikor ellenségeik elnyerik büntetésüket: Ha felszakad a hét pecsét és megszólalnak a harsonák, az Úr ítélni fog.

Ez volt az utolsó pillanat, amikor ez a három ember családként együtt lehetett. Amikor a doge közli, hogy mennie kell (1 óra 13' 10") szinte sebtében búcsúzkodnak azzal, hogy ugyan egyszer még viszontláthatja egymást apa és fia, de csak mint doge és elítélt. Ekkor lép be be az intrikus Loredano, a Jacopo elleni egész koncepciós per kiagyalója és véghezvivője. Jacopóhoz fordul: az ítélet értelmében várja a bárka, mely Krétára viszi s egyúttal közli, hogy felesége és fiai nem mehetnek vele. Az áriával kezdődött jelenet így most kvartettel ér véget. Ebben a zenei egységben (1 óra 04' 48"-től):
Lucrezia és Jacopo, mintegy véd- és dacszövetségben énekli Loredanónak: Egyszer majd érted is eljön a halál, akkor majd rádtör az önvád, de hiába, mert elkárhozol gaztettedért. 
Az idős Foscari viszont ismét kénytelen doge-ként megnyilatkozni, hiszen a Tizek törvényesen hozott ítéletet, még ha nem is igazságosat: Atyád csak voltam, most a doge beszél, s az ítélet törvényes... Loredano pedig tobzódik győzelmében: Bennem a vad öröm elárad, hiszen a doge sem védhet meg, s utolsó mondata még össze is cseng a doge szavaival: A törvény sose téved, mert Isten sugallja ítéletét.

A 2. felvonás következő jelenetében aztán még magasabbra csapnak a dráma hullámai - legközelebb innét folytatjuk. És még mi minden vár ránk :)

Álompár utazik át Nagykanizsán...

2013. december 28., szombat

0 megjegyzés
Tegnap érkezett a hír, miszerint 102. évében elhunyt Eggerth Márta énekesnő, színésznő. A már csodagyermekként színpadra állt gyönyörű lány szinte mennyei koloratúrszoprán hanggal rendelkezett, remekül táncolt és alakított - minden együtt volt egy világkarrierhez, ami aztán be is következett.
Még 1929-ben ő énekelte a hazánkban elsőként - részleteiben - hangosan megszólaló filmben Jávor Pállal, hogy Csak egy kislány van a világon...
1934-ben ismerkedett meg a jóképű lengyel Jan Kiepurával, a remek és szintén világhírre szert tett tenoristával. Két év múlva összeházasodtak, s szinte az egész világon ők testesítették meg az "álompár" fogalmát. Két fiuk született. Természetesen sok produkcióban léptek fel együtt, számos közös zenés filmet készítettek.


Eggerth Márta életéről sokat lehet olvasni a neten, most csak a Wikipédián írtakat teszem ide mutatóba, amit érdemes átfutni (amúgy pedig dicséret nekik, mert már tegnap este feltették halálának adatait). Ebben olvasható, hogy hogyan és kinek a révén került sor, hogy a 90 éves művésznőről magyar portréfilm készült - és kiderül, hogy bizony rajongók is tehetnek sok értelmeset általuk tisztelt és szeretett művészekért...

A nem egészen fél órás filmet érdemes megnézni, látjuk benne a 90 éves művésznőt mesélni, számos régi filmrészlettel illusztrálva. Nemcsak rendkívüli életutat futott be, hanem rendkívüli személyiség is volt:




Amikor tegnap meghallottam halálhírét, rögtön eszembe jutott, hogy olvastam Nagykanizsa korabeli hírlapjában, és most visszakerestem, hogy 1938. június 6-án az "álompár" átutazott városunkon:


Zalai Közlöny 1938. június 8.


Akkor már világsztárok voltak és a cikk nyomán úgy érzem, hogy mégsem volt olyan szenzációhajhász jellege sem magának az eseménynek, sem a cikknek, mint mondjuk manapság lenne, ha hasonló kaliberű sztárok fordulnának meg váratlanul egy kisvárosban. Ennyit (is) változott a világ... Másrészt ők maguk is kedvesek voltak és nem zárkóztak el a rajongók elől, pedig hosszú utazás állt mögöttük, vonatukra még Triesztben szálltak fel. Kíváncsi lennék, tényleg helytálló volt-e az az infó, miszerint második osztályon utaztak. Nyilván egy szemtanú mesélhette el a szerkesztőségben a vasútállomáson történteket, kérdés, hogy nem ferdített-e rajta valamennyit...

Érdekes, hogy alig pár nappal korábban ugyanez az újság többször is hirdette Eggerth Márta egyik filmjét:

Zalai Közlöny 1938. június 1.

És akik a vasútállomáson voltak, tényleg viszontláthatták élőben is :)

Tovább böngészve az akkori Zalai Közlönyöket, feltűnt egy kis ismertető a mozi-rovatban, ebből sikerült azonosítani, hogy az 1936-ban Berlinben forgatott Das Hofkonzert (Az udvari koncert) című filmről van szó, ezt játszották akkor Nagykanizsán Húsz év után címmel:

Zalai Közlöny 1938. június 3.

Még egy olyan kis információ is kiderült, hogy a Zalai Közlöny erre a filmre sorsolt ki 2 jegyet előfizetői között (az első cím a mai Ady utcát jelenti):



Bár minket már nem tud jutalmazni a Zalai Közlöny szerkesztősége, azért megnézhetjük a filmet. Itt egy kis részletet mutatok belőle, és aztán ott, ahol ez van, megtalálható a teljes film is, német nyelven:



Bár a kanizsai átutazás csak egy icipici és lényegtelen epizódja volt Eggerth Márta hosszú és csodálatos életének, valamit mégis elmond róla. Egyúttal talán kedvet tudok ébreszteni kanizsaiak számára a régi kanizsai sajtó olvasgatásához (mert, mint már többször írtam itt a blogban is, a Zalai Közlöny Nagykanizsán szerkesztett és kiadott hírlap volt), amely most már az internet révén otthon is elérhető.

Hallgassuk együtt A két Foscari-t! 3.

2013. december 22., vasárnap

1 megjegyzés
Folytassuk az 1. felvonás 2. képével.
Módszernek továbbra is azt tudom javasolni, hogy osszuk meg a képernyőt: az egyik felén ezt a blogbejegyzést olvassuk, a másikon pedig nyissuk meg a You Tube-ról a múltkor is megmutatott előadást az operából, a címszerepben Leo Nuccival.

Legutóbb a nyitányt és az első jelenetet hallgattuk, mai részünk e videónál az elejétől számítva 16' 40"-nél kezdődik.

Izgatott zene hallatszik, amit megint jó lesz néhányszori visszacsúsztatással többször is meghallgatni: ugyanúgy, ahogyan Jacopo Foscari dallama, ez a téma is többször megjelenik, szinte mindig, amikor Lucrezia a színre lép.

Amúgy a jelenet színhelye a Foscari-palota, ahol Lucrezia izgatottan várja a híreket. Rögtön egy impozáns és több részből álló jelenetben lép színpadra. Mint a zene is mutatja, rendkívül izgatottan lép be és hangot ad annak a tervének, miszerint el fog rohanni a Doge-palotába, a Tízek elé, hogy kegyelmet kérjen férje számára, ugyanis még az is elképzelhető, hogy halálos ítéletet fognak hozni. Én magam is doge lánya vagyok, most pedig egy doge menye, meg kell, hogy hallgassanak! - énekli indulatosan. Mivel férjem ártatlan, nem kegyelmet, hanem igazságot kérek tőlük! A környezetében levő hölgyek próbálják csillapítani (17' 40-től) és lebeszélik tervéről azzal az érvvel, hogy ezzel csak rontana Jacopo helyzetén. Inkább bízzon az isteni gondviselésben. Lucrezia hallgat rájuk s imával fordul a Mindenhatóhoz. Következik áriájának lassú szakasza (18' 45"-től). Ezt a lassú részt a nyitányban megismert lassú Lucrezia-téma vezeti be, amit most is fuvolán hallunk.

Nézz le Isten, esdve kérem,
Nézz a földi szenvedésre!
Csak te vagy a szívem reménye.
Vedd le rólam a kínom, a szív bánatát,
Védd meg ártatlan vádolt férjem!

Lucrezia barátnője, Pisana lép be a hírrel, miszerint az ítélet megkíméli Jacopo életét, ám Krétára száműzik - 22' 58"-nél.

Lucrezia nem könnyebbül meg. Sőt, inkább patrícius büszkesége éled fel s az ítéletet sértésnek és a jog meggyalázásának fogja fel - amiben kétségtelenül igaza is van.
Ennek ad hangot áriájának gyors szakaszában (23' 47"-nél):

Jaj a patríciusnak, ha 
Isten mind e vad szenvedést visszaadja,
mert ha a bosszúnak eljön a napja,
veszni fognak egy szálig az ám!

Mint halljuk, Verdi rendkívüli technikai követelményeket támaszt a Lucreziát megszemélyesítő énekesnővel szemben. Megkockáztatom, hogy talán az ő szerepe a legnehezebb az operában és egyáltalán, alakja fontosabb és egyúttal karakteresebb, mint férjéé, Jacopóé. Szerintem az idős Francesco Foscari mellett Lucreziáé az igazi főszerep. Nekem az "jött le" az opera most már elég sokszori meghallgatása-megnézése után, hogy Jacopo, a fiatal Foscari egy jóindulatú és naiv ember, ám elkövetett egy hibát - nem bűnt, hanem hibát -, amihez egy szerencsétlen véletlen is hozzájárult s most ennek ürügyén, rajta keresztül voltaképpen az egész családját, különösen apját, a regnáló dogét büntetik. Jacopo ebben a szituációban mint a megtestesült "áldozat" viselkedik, míg Lucrezia az, aki elleneáll, illetve ellenállna, ha tudna. Szerintem ő az ókori, majd középkori itáliai történelemből-kultúrtörténetből jól ismert "erős nő" típusa, ám az a tragédiája, hogy cselekvésre a világon semmilyen lehetősége nincs. Ezt hamarosan tapasztalni is fogjuk.

Lassan itt az ideje, hogy megismerkedjünk a dogéval, az idős Francesco Foscarival. Ám előtte Verdi kiváló dramaturgiai ösztönnel újra megmutatja a fenyegető Tízek Tanácsát a múltkor megismert "umpappa-umpappa" dallamukkal, hogy a néző ismét érzékelje a velencei valódi politikai légkört.
Újra a Doge-palotában vagyunk. Azt érdekes módon nem látjuk, amikor apja jelenlétében kimondták Jacopo Foscari örökös száműzetését, csak annak vagyunk tanúi, amikor a Tizek és a Junta tagjai kitódulnak a tanácsteremből és kommentálják az eseményeket. A részlet 25' 08"-nél kezdődik. A néző innét tudja meg, hogy a száműzetés tényét még azzal is megkeserítik, hogy felesége és két kisfia nem követhetik Jacopót. Így - bár életben hagyják, amivel tetszelegnek is, hogy ők milyen humánusak - talán nagyobb kegyetlenséget követnek el azzal, hogy örökre szétszakítják a családot. Kórusukban mindemellett még azzal is kérkednek, hogy lám, ők milyen igazságosak, hiszen nem számít, hogy nagynevű család sarja, sőt, a doge tulajdon fia a vádlott, ő sem kaphat tőlük kivételezett ítéletet, előttük minden plebejus és patrícius egyenlő. Közben pedig jól tudjuk, hogy koncepciós perrel állunk szemben...

E jelenet után végre meglátjuk a dogét, azaz Francesco Foscarit - őt fogja Plácido Domingo alakítani. Emlékeztetek arra, hogy a doge ekkor már egy idős, nyolcvan év feletti ember, aki jónéhány évtizede viseli méltóságát s korábban már három fiát elvesztette Velence háborúiban; most pedig az utolsó megmaradt gyermekét ítélték örökös száműzetésre, amihez neki magának is asszisztálnia kellett.

27' 06": A doge magánlakosztályában vagyunk. Fia elítélése után a doge a székébe roskad, végre egyedül maradt! Ám rögtön utána keserűen kijavítja önmagát: soha nem lehet egyedül, a Tizek állandóan figyelik, minden mozdulatát, minden rezdülését lesik, s levonja a következtetést: egy megkoronázott rabszolga vagyok...
E recitativo után monológja ária-részében (29' 03"-tól) azon tépelődik, miért is ver még a szíve, ha gyermeke balsorsát kell látnia, akin nem segíthet. Két szemem már nem talál könnyet, könnyezz helyettük, te vén szív - zárul áriája.

Megismertük hát a dogét s itt vagyunk hatalmas dilemmája közepében: mint államférfinak be kell tartania városa törvényeit. Tudja jól, hogy e törvények letéteményese, a Tizek Tanácsa most nem az igazság útján jár, sőt, éppen az ő és családja tönkretétele a céljuk - de mint doge akkor sem teheti meg, hogy nem respektálja döntéseiket. Ráadásul, szerintem egy kis kétely is van benne fia ártatlanságát illetően (hogy mit követett el tulajdonképpen a fiatal Foscari, itt megírtam, érdemes visszalapozni egy kicsit, ha valaki már nem emlékszik). Másik oldalról pedig ő, a doge apa is, ráadásul három fia már amúgy is hazájának áldozta életét.

Ez a belső konfliktus hamarosan részleteiben is kibomlik. Áriája után ugyanis egy inas jelenti, hogy menye, Lucrezia kér hozzá bebocsátást (31' 58"). Ó, a másik boldogtalan - sóhajt fel a doge és míg Lucrezia beér a lakosztályába, még figyelmezteti magát: ne felejtsd el, hogy itt te a doge vagy, nem a családapa...

Lucrezia a már megismert izgatott zenekari témája kíséretében lép be apósához. A doge kérdésére, hogy Sírtál? Lucrezia kitör:
Ugyan, mit vártál? Nekem nincs fegyverem, hogy megállítsam ezt a tigrishordát, amit Tízek Tanácsának hívnak... A doge szigorúan rászól: Gondold meg, hol vagy és kivel beszélsz, s tiszteld a törvényt!
Lucrezia szembesíti a tényekkel (33' 30"-nél): tétlenül nézed, ahogy tönkreteszik fiadat. A doge megindító dallamban válaszol (34' 43"-tól): Átkozol engem, holott szánnod kellene sorsomat, hiszen jobb volna meghalnom. Odaadnám hátralevő életemet, ha újra ártatlannak és szabadnak láthatnám a fiamat.
Lucrezia itt maga is elismeri, hogy a férje hibázott, de csak a családja érdekében, majd tovább ostromolja apósát, hogy mint doge, védje meg a fiát, neki pedig adja vissza a férjét. A hosszú kettős végére annyiban közelednek álláspontjaik, hogy Lucrezia belátja a doge tehetetlenségét az ügyben és a saját szenvedésén túl képes észrevenni, hogy apósa, akit a jelenet elején még "barbaro genitore"-nak, azaz kegyetlen szülőnek nevezett, maga is mennyire szenved, szinte kettétörik. Ezzel az egyetértéssel ér véget a nagyjelenet - és egyúttal az első felvonás a háromból.

Végül egy kis előleg, hogy Plácido Domingo milyen Francesco Foscari - itt látható egy elég hosszú részlet a Lucreziával énekelt, előbb elmesélt nagy kettősből, a valenciai előadásból:

Farkas Ferenc és Nagykanizsa

2013. december 15., vasárnap

2 megjegyzés
Farkas Ferenc kétszeres Kossuth-díjas és Herder-díjas zeneszerző Nagykanizsán született 1905. december 15-én a Vörösmarty utca 36. számú, ma is álló házban.



Ő maga későbbi visszaemlékezéseiben ezeket mondta gyökereiről, szülővárosáról:

Nagykanizsán születtem, de mivel öt éves koromban elköltöztünk innen, csak halvány emlékeim vannak a városról, azok is inkább az egykori fényképek nyomán. [...] Tulajdonképpen a véletlennek köszönhető, hogy életem ebben a városban kezdődött: édesapám katonatiszt volt, akit akkor éppen oda helyeztek. Később azonban megtudtam, hogy a család valóban Zala megyéből származik, de onnan Nyitra megyébe költöztek, és édesapám Balassagyarmaton keresztül tért vissza Nagykanizsára.

Sikerült feltalálni születésének hivatalos bejegyzését:



Innét tudhatjuk, hogy apja neve Farkas Aladár, Balassagyarmaton született, 31 éves honvéd főhadnagy. Anyja a 19 éves, zombori születésű Saly Blanka. Vajon a szülők hol találkoztak???
Apjáról még érdemes annyit rögzítenünk, hogy kiváló céllövő volt, és ebben a minőségében részt vett az 1912-es stockholmi olimpián. Amúgy meglehetősen katonás módon nevelte a kisfiút, amit szerencsésen ellensúlyozott anyai nagybátyja, aki a fővárosban egy ideig velük élt.

Gyerekkoromból arra emlékszem, - mondta magnóra a hetven éves Farkas Ferenc - hogy édesanyám zongorázott, édesapám pedig ebéd után cimbalmozott: rágyújtott egy szivarra és magyar nótákat játszott.

Szóban még annyit hozzátett, amit egy alkalommal itt Nagykanizsán hallottam tőle, hogy édesanyja sokszor nem kottából játszott, hanem rögtönzött, s bár gyerek volt, de úgy emlékszik vissza, hogy egészen ügyes harmonizálásokkal.

(Farkas Ferenc visszaemlékezésének forrása a Vallomások a zenéről - Farkas Ferenc válogatott írásai című posztumusz kötet, Püski Kiadó, 2004)

A kisfiú öt éves volt, amikor apját Budapestre helyezték. Legközelebb csak 1965-ben, híres zeneszerzőként látta viszont szülővárosát. A nagykanizsai zeneiskola akkori igazgatója, a kiváló hegedűművész-tanár Ivánkovits Ferenc vette fel vele a kapcsolatot, amit ő örömmel fogadott. Így került sor arra, hogy éppen 60. születésnapján fűzte újra szorossá kapcsolatait szülővárosával.

Farkas Ferenc (középen) szülőháza előtt, 1965


Ez alkalomból munkásságáról kiállítás nyílt a művelődési házban, a város díszpolgári címmel tüntette ki, születésnapjának előestéjén pedig díszhangversennyel köszöntötte. Igaz, neki magának "dolgoznia" is kellett a koncerten, ugyanis a műsor egy részét ő vezényelte és mint zongorista is színpadra lépett. Megtette, hogy két kanizsai diáklány énekét kísérte. Az egyik lányt, aki Gyümölcskosár című dalciklusából énekelt részleteket, Horváth Máriának hívták, s akit aztán mára mint Zádori Máriát ismer a zenekedvelő világ... Farkas Ferenc számára azért is emlékezetes volt a koncert, mert egyik darabját karmesternövendék fia, Farkas András dirigálta, aki életében először ekkor vezényelt nyilvánosan.

Ez a látogatás ismét közel hozta Farkas Ferencet Nagykanizsához, mert attól kezdve rendszeres kapcsolatban maradt a várossal.

Legközelebb 1976 márciusában járt szülővárosában két jeles évforduló kapcsán. Egyrészt maga a zeneszerző pár hónappal azelőtt töltötte be hetvenedik életévét, másrészt pedig a kanizsai Zeneiskola emlékezett meg fennállásának ötvenedik évfordulójáról. Mindezek tiszteletére a város jelentős zenei eseménysorozatot szervezett. Az ünnepi hangverseny műsorán a Bűvös szekrény - nyitány, Szerelmek madarai - dalciklus Szőkefalvi-Nagy Katalin előadásában, Magyar barokk táncok, Piccola musica di concerto, Bábtáncoltató-szvit és Két magyar tánc szerepelt. Közreműködött a Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar Dárdai Árpád vezényletével. A dalciklust és a hangversenyt záró Két magyar táncot a zeneszerző vezényelte.

Szerelmek madarai

Másnap, március 28-án a jubiláló Zeneiskolában került sor a dél-dunántúli zeneiskolák ifjúsági kamarazene fesztiváljára, amelyen Farkas Ferenc zsűrielnökként vett részt.

1979 márciusában a Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar ünnepelte fennállásának ötvenedik évfordulóját. Ez alkalomból volt az ősbemutatója a szerző jelenlétében Farkas Ferenc Nagykanizsa város számára írt művének, az Ének vitéz Thúry Györgyről című kantátának. A vegyeskarra, zenekarra és narrátorszövegre készült darab Kanizsa történelméből merítette témáját: Thúry György várkapitány halálát elevenítette meg archaizáló stílusban, ugyanakkor mégis hamisítatlanul XX. századi hangon. A mű szövegét a zeneszerző állította össze korabeli forrásokból: históriás énekekből és Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzának soraiból. A kantátát a Debreceni Kodály Kórus, Rajhona Ádám színművész és a Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar adta elő Dárdai Árpád a vezényletével.

Farkas Ferenc 1985-ben töltötte be nyolcvanadik életévét. Születésnapját követően pár nappal ismét Nagykanizsa vendége volt. A Zeneiskola növendékei és tanárai által adott ünnepi hangversenyt december 18-án tartották a Hevesi Sándor Művelődési Központ kamaratermében.

Koncert utáni beszélgetés


1990-ben, nyolcvanötödik születésnapja alkalmából is ünnepi hangversennyel várta a város a még jó erőben levő Mestert. Farkas Ferenc jelenlétét azonban az akkoriban zajló taxis blokád megakadályozta. Így nélküle került sor Nagykanizsa számára írott második művének, egy vegyeskarnak az ősbemutatójára. A Cantio militaris szintén történelmi ihletettségű darab, amelyet a Nagykanizsai Városi Vegyeskar szólaltatott meg.

Utoljára 1995-ben, kilencvenedik születésnapja alkalmából találkozhattak a zeneszerető kanizsaiak személyesen Farkas Ferenccel. Nagykanizsa Megyei Jogú Város abban az évben ünnepelte első írásos említésének 750. évfordulóját, s ez az évfordulós egybeesés kettős fénnyel ragyogta be a Hevesi Sándor Művelődési Központban a Zeneiskola által megrendezett ünnepi hangversenyt. Az idős Mester már két bottal ment fel a színpadra, de teljes szellemi frissességgel köszönte meg a zeneiskolai tanárok, növendékek által nyújtott nagyszerű zenei teljesítményeket és fogadta a város vezetőinek köszöntését, a közönség ünneplését.

Nagykanizsa kilencvenötödik születésnapjára is hazavárta Farkas Ferencet. Még 2000. őszén is a személyes találkozás reményében folytak az előkészületek a decemberi látogatásra és hangversenyre, amikor október 11-én a zeneszerző halálhíre érkezett.

A 2000. december 15-én, születésének 95. évfordulóján tartott megemlékezéseken fia, Farkas András Svájcban élő karmester jött el édesapja szülővárosába és vett részt a rendezvényeken, a délutáni - videofelvételekkel illusztrált - előadáson Farkas Ferenc életművéről, amelyet Farkas András személyes emlékekkel egészített ki. Majd a Jézus Szíve-templomban gyászmise és emlékhangverseny következett.

Neves szülöttének halála után Nagykanizsa azzal is szeretné emlékét őrizni, hogy zeneiskolája a 2001/02. tanév nyitásakor felvette Farkas Ferenc nevét. 2001. december 15-én szülőházát emléktáblával jelölték meg:



A zeneiskola énekegyüttese is felvette nevét. A Baráth Yvette által vezetett formációt még hallhatta a zeneszerző és rendkívüli elismeréssel nyilatkozott róluk. Azóta az énekegyüttes minden évben emlékhangversenyt tart névadója tiszteletére. A sok közül az egyik legemlékezetesebb a 2010 őszén megrendezett koncert volt, amelynek bevezetőjét Petrovics Emil tartotta egykori mestere, majd kollégája és barátja emlékezetére:



Most, amikor ezeket a sorokat írom, hamarosan elkezdek készülődni az idei emlékhangversenyre, amelyet a Farkas Ferenc Énekegyüttes ma este fél 7-kor tart a kiskanizsai templomban. Remélem, sokan leszünk - mint mindig, ha ők énekelnek :)

Hallgassuk együtt A két Foscari-t! 2.

2013. december 7., szombat

0 megjegyzés
Végre eljutottunk odáig, hogy elkezdhessük hallgatni az operát, hiszen már túlestünk mindenféle előtanulmányokon :)

Verdi rövid, alig két perces nyitányt írt műve elé, ám ez nagyon markáns zene és rögtön bevezet bennünket az izgatott légkörbe:




A zord és izgatott alaphangból két lírai dallam emelkedik ki. Az első 0' 26"-nál kezdődik klarinéton - ez nem más, mint a fiatal Foscari kiszolgáltatott témája: a dallam kétszer is nekirugaszkodik, mire elhatározza magát, hogy merrefelé lép...

Rögtön utána feleségének, Lucreziának szintén lírai témája következik fuvolán, 0' 54"-től: egy felfelé törő, igazi Verdi-dallam, mely a kétségbeesett feleség fohászkodásának témája.

Érdemes többször is meghallgatni és megjegyezni őket, hogy később, az opera szövetében rájuk ismerhessünk. Majd, ha odáig jutunk a hallgatásban, ezeket jelezni fogom.

A tartalomismertetéshez a továbbiakban a nápolyi Teatro San Carlo produkcióját fogom használni és mindig odaírom, hogy a szóban forgó részlet hány percnél található. Ide is felmásolom, de szerintem legcélszerűbben egy külön oldalon kellene megnyitni és akkor egyszerűbb lenne a zene követése és a váltás a blog szövege és a video között.

 

Amúgy az előadást Nello Santi vezényelte. A három főszereplő: Leo Nucci (Francesco Foscari), Vincenzo La Scola (Jacopo Foscari) és Alexandrina Pendatchanska (Lucrezia) voltak.
Szép, mértéktartó a rendezés, kifejezetten alkalmas a művel való első ismerkedésre. Majd később, azoknál a részleteknél, amelyekből van Domingóval felvétel, azokat is ide fogom linkelni :) Addig is legalább egy képet előlegezzünk magunknak Domingóval a madridi előadás 2. felvonásának börtönjelenetéből:

Forrás: www.abc.es

Amikor a rövid nyitány lecsengése után szétnyílik a függöny (5' 47"), a Doge palotában vagyunk. A színen a rettegett Tizek Tanácsa és -  rendezéstől függően - további hivatalos emberek láthatók. Némi komor bevezető után ők maguk is komoran és titokzatosan kezdik kórusukat (6' 40"):
"A mély csend és a rejtély uralkodnak körben", majd a szöveg magáról Velencéről szól, amely egykor a tengerből emelkedett ki s fejlődött - hasonlatuk szerint - virágzó fiatal lánnyá akit egykor a tenger ringatott. Erre a szövegrészre szólal meg először (7" 40") egy érdekes táncos téma, amely az opera folyamán mindannyiszor megjelenik, amikor a hivatalos Velence e képviselői színre lépnek. Namost, ez rendkívül érdekes, hogy Verdi egy kifejezetten táncos, 3/4-es ütemű témával a kérlelhetetlenséget és a kegyetlenséget jelképezi, pedig a keringő-ritmus általában másról szokott szólni...  Ebben nyilván szerepe van annak, hogy a szöveg a tengeren ringatózó városról szól, és itt a ringatózáson van a hangsúly, a Velencére zeneileg mindig is jellemző barcarola-ritmusról.
Itt, első megjelenésekor a téma még annyira nem markáns, de később, ahogy halad előre a történet és egyre jobban kibontakozik a Tízek igazi arca, egyre jellegzetesebbé válik ez a torz "umpappa-umpappa". Szerintem egészen rendkívüli, ahogyan Verdi képes volt arra, hogy a táncos ritmussal egyrészt magára a konkrét városra, Velencére utaljon, másrészt megfesse a Tizek torz és gonosz engesztelhetetlenségét, egyúttal hatalomvágyát és álszentségét is: egyfolytában a város érdekéről papolnak, azzal kérkednek, hogy lám, náluk nem számít a születés, az igazság érdekében még egy Foscarit is elítélnek - és közben mi nézők nagyon jól tudjuk, hogy koncepciós perről van szó a saját hatalmuk érdekében...

Egyébként, hogy visszatérjünk a történethez, a hivatalos emberek abból a célból gyülekeznek, hogy újra kihallgassák az ifjú Foscarit.

A Tizek bevonulnak a tárgyalóterembe, s helyükbe megérkezik a börtönből felvezetett Jacopo Foscari (tenor). Rögtön halljuk újra főtémáját, a nyitányban már megismert klarinétos dallamot (9' 28"). Nagy áriájának recitativójában pillanatnyi megkönnyebbülésének ad hangot, hogy föld alatti börtöne után legalább könnyű szellőt érezhet az arcán és újra láthatja városát, Velencét. Engem ez a részlet rendkívül emlékeztet Verdi jóval későbbi operájának, a Simon Boccanegrának egy jelenetére. Mint a Boccanegrában, A két Foscariban is ott van a tenger felől érkező friss fuvallat zenekari megjelenítése (10' 49-től).
Az ária első, lassú részében (12' 12-től) Jacopo szinte himnuszt énekel szeretett városához, hogy bár ármánnyal száműzték innét, de csak az éltette akkoriban, hogy újra viszontláthatja. Közben visszajön a törvényszolga (14' 43") és a tárgyalóterembe szólítja, de azért még van ideje az ária gyors szakaszára (15' 15"-től): felébred benne családja büszkesége: Egy Foscari mégse félhet, benne meg nem tört a lélek! Büszke daccal elébük áll, s ehhez ártatlan lelke ad erőt. Azt gondolom, hogy ez a rész már Manrico Strettáját vetíti előre a Trubadúrból.

Legközelebb az 1. felvonás 2. képétől folytatjuk, időben pontosan a 17. perctől.