A katonazenész, aki a háború áldozata lett

70 éve, 1945. március 29-én hunyt el Nagykanizsán Weckl Gellért nyugalmazott katonakarmester. Bár éppen nem mesterségét gyakorolta, mégsem ágyban, párnák között, hanem a háború áldozataként halt meg életének 60. évében, mint majd kiderül...

Hogy honnét származott, nem tudom, de valószínűleg nem volt tősgyökeres kanizsai. Csak a születési idejét sikerült kideríteni a hadisír nyilvántartóból, és ez 1885. augusztus 23. Az ő idejében Kanizsa már jó ideje katonavárosnak számított, így meglehetősen sok, az ország különböző pontjairól ide vezényelt ember otthona lett egy időre; az övé véglegesen, mert nyugalomba vonulása után is kanizsai lakos maradt. 

Weckl Gellért neve 1926-ban tűnt fel először városunkban. A honvéd laktanya katonazenekarának volt először az ezreddobosa, majd a karmestere.

Nagykanizsa, Dózsa György utca 73-75. Weckl idejében itt volt a honvédlaktanya

Idejövetele előtt nagyon jeles zenekara volt a kanizsai honvédségnek, nemcsak kifejezetten katonazenekar, hanem vonóskarral szimfonikus zenekarrá is ki tudott egészülni. Ám a világháború és Trianon utáni ínséges időkben a honvédség is spórolásra kényszerült és minden második zenekarát megszüntette, így a kanizsait is. 1926 márciusában aztán, ki tudja hogyan, mint a Zalai Közlöny írta, a honvédzenekar mégis "Phőnix-madárként feltámadt" (ekkor azért már csak kifejezetten fúvószenekarként), melynek játékát Weckl mint ezreddobos irányította. Eleinte az újság még a keresztnevét is elírta Gábornak, aztán hamarosan megtanulták. A zenekar ugyanis egyre többször nemcsak katonai eseményeken játszott, hanem megállapodást kötött a várossal: némi anyagi támogatásért cserébe vasár- és ünnepnapokon térzenét adott. Ezekre a még akkoriban kevésbé forgalmas Fő úton, a Korona előtt, a színház (a mai Medgyaszay Ház) előtti parkban, vagy a Deák téren, a Felsőtemplom előtt került sor. Mellette közreműködtek ünnepségeken, bálokon is. A zenekar a szokásos fúvós-repertoárt játszotta: indulókat, illetve korabeli népszerű zenedarabok, köztük közismert klasszikusok, operettdalok, keringők, polkák, sőt, slágerek fúvós-átiratait.

Itt van például egy jellegzetes térzenéjük műsora:

Zalai Közlöny 1927. július 31.

Weckl Gellért egyre inkább "bedolgozta" magát a fúvós zenekarok vezetésének rejtelmeibe - sőt, mint a fenti műsorban látható, kisebb darabokat maga is szerzett. Amikor mint katonazenész tiszthelyettes a 30-as évek közepe körül nyugalomba vonult, tapasztalatait a hamarosan Kiskanizsán megalakult, körülbelül 30 főből álló Sáska Leventezenekar vezetőjeként kamatoztatta. A fúvós hangszerekhez kitűnően értő Weckl rövid idő alatt megtanította  a kezdő muzsikusokat az instrumentumok megszólaltatására és használható együttest kovácsolt belőlük.

Zalai Közlöny 1939. november 25.

Jellegzetes, a honvédzenekaréhoz hasonló fúvószenekari repertoárjukkal főleg Kiskanizsán, gyakran a Polgári Olvasókör épületében (Hajgató Sándor utca 1.), ami a zenekar otthona is volt, de szabadtéri ünnepségeken, társadalmi megmozdulásokon is szórakoztatták a közönséget.

Később Weckl tanítványai közül többen katonazenekarokban folytatták pályafutásukat, néhányan az Olajbányász Fúvószenekar és a Városi Szimfonikus Zenekar muzsikusai lettek.

Weckl Gellért 1945. március 29-én, pár nappal azelőtt, hogy Nagykanizsáról elmenekültek a németek, a háborús események áldozata lett. A hivatalos anyakönyv tanúsága szerint otthonában halt meg - ez az otthon a Teleki út 24. számú lakóház volt, halálának oka pedig "bombatámadás következtébeni alszár roncsolás elvérzés" volt:

Nem tudtam pontosabban kideríteni, de valószínűleg közvetlenül a lakóházát vagy telkét érhette a bombatalálat, mert ugyanazon a napon a ház egy másik lakója, aki szintén nyugalmazott katonatiszt volt, ugyanígy, s szintén a lakásán halt meg. Akkoriban ugyanis a halálozási anyakönyvek rögzítették a halál beálltának helyét is, mégpedig úgy, hogy a rovatot üresen hagyták, ha a halál az illető lakásán következett be és odaírták, ha máshol, például kórházban vagy utcán. Ez a lakóhely pedig nincs nagyon messze a vasútvonaltól, ami a támadások egyik fő célpontja volt, elképzelhető, hogy ide is juthatott a tűzből. Bár az is lehet, hogy Weckl valahol az utcán volt éppen, és sebesülten még haza tudták szállítani.

Nagykanizsa, Teleki út 24. Itt élt és halt meg Weckl Gellért

Halálának tragikus utójátéka, hogy néhány nappal később felesége öngyilkosságot követett el...

Vecsey Ferenc meghiúsult nagykanizsai koncertje...

Kettős évfordulója is van mostanában Vecsey Ferenc hegedűművésznek: 122 éve, 1893. március 23-án született és 80 éve, 1935. április 5-én hunyt el. 

Pályájának rövid summázatát Gombos László zenetörténész megfogalmazásában idézem:

Vecsey Ferenc a 20. század elején Hubay Jenő zeneakadémiai osztályából kikerült és világszerte nagy feltűnést keltett hegedűs csodagyerekek első generációjának képviselője. Valamennyi közül a legfényesebb karriert ő futotta be, és a század első évtizedeiben a magyar előadóművészet legnépszerűbb "világmárkái" közé tartozott. Alakját már életében legendák övezték [...]

Vecsey, az egyik első igazi hegedűs világsztár egy új korszak képviselője volt az előadó-művészet történetében, amikor a koncertezésben egyre inkább az üzleti jelleg és a professzionális módon kivitelezett szenzációkeltés került előtérbe. A felülmúlhatatlan technikai tudást és mély átélést nemes eleganciával ötvöző játékával ugyanakkor a virtuózok letűnt, hősi korszakának hagyományát is továbbörökítette. Repertoárjának középpontjában a romantikus virtuóz karakterdarabok és versenyművek álltak.

A művész legproduktívabb időszakában, harmincas éveitől korai haláláig Olaszországban élt, ugyanis 1923-ban egy Giulia Baldeschi nevű olasz arisztokrata hölgyet vett feleségül. Rövid perugiai tartózkodás után 1925 körül Velencébe költöztek, otthonuk a Canale Grande egyik legszebb, 15. századi gótikus palotájában volt, a Palazzo Giustinian de Vescovi-ban (ahol egyébként mintegy háromnegyed évszázaddal korábban Wagner a Trisztán és Izoldán dolgozott és ami éppen a tőszomszédságában van a Ca' Foscarinak, amit Verdi operája kapcsán már egyszer körbejártunk...)

Ez itt Vecseyék palazzója - bár gondolom, nem az egész volt az övék, csak egy lakosztályt bérelhettek benne:

Vecsey itáliai életében is ragaszkodott magyarságához, olasz nyelvterületen például továbbra is Ferenc-ként írta keresztnevét, csak német környezetben használta a Franz-ot. 1926-ban jótékony célú koncertsorozatot adott Magyarországon és néhányszor még hazatért.

De most már ideje rátérni nagykanizsai kapcsolatára - ami sajnos csak egy meghiúsult koncertet eredményezett a város zenekedvelőinek...

Nos, Vecsey Ferencnek volt egy Sarolta nevű nővére, aki éppen ebben az időszakban, az 1920-as és 1930-as években Nagykanizsán élt férje révén, akit Kovács Sebestyén Tibornak hívtak. Amúgy a Vecsey család nemesi család volt, több előnévvel (vecsei, böröllői és izsákfai). A Kovács Sebestyén família szintén, Kovács Sebestyén Tibort földbirtokosként említi többször is a helyi sajtó, akinek birtokai Petriventén feküdtek, de úgy tűnik, Kanizsán laktak (vagy Kanizsán is). Kovács Sebestyén úr egyébként földbirtokának igazgatása mellett erőteljesen részt vett a közéletben: Ventén iskolaszéki elnök, képviselőtestületi tag, sőt megyebizottsági tag is volt. Erős kulturális kötődései is voltak: foglalkozott írással. Éppen Kanizsán jelentette meg 1939-ben Cervantes életéről írott A búsképű lovag című könyvét. Mellette a nagykanizsai zenei élet szervezésében is jeleskedett - igaz, ez már főleg világhírű sógora halála után történt. Szoros munkakapcsolatot alakított ki Vannay Jánossal, az 1926-ban alapított Városi Zeneiskola igazgatójával és létrehozták a Nagykanizsai Zenebarátok Társaságát. 1939-ben aztán a fővárosba költözött, de míg Kanizsán élt, gyermekei is a kanizsai zeneiskola növendékei voltak.

Visszatérve a Vecsey-koncert kérdésére, mint látjuk, minden lehetőség adott volt: családi kapcsolatok, hajlandóság, fogadókészség - és mégsem játszott Kanizsán Vecsey Ferenc...

Elsőnek dr. Kőnig József fogorvos, a zenei élet nagy helyi pártfogója és mecénása (aki aztán 1945-ben tragikus halált halt... majd egyszer megírom) jelentetett meg egy olvasói levelet Kanizsa akkori lapjában, a Zalai Közlönyben. Ebben kissé keserűen írja, hogy Kanizsa még a száját sem tudja kinyitni a sültgalamb előtt, hiszen nem jelentkezett, amikor Vecsey magyar városok számára jótékony célú koncertek megtartására tett ajánlatot - ez különösen bántó annak fényében, hogy a művész testvére kanizsai...

Az olvasói levélnek lett hatása, az ügyet felkarolta az egyébként civilben remekül hegedülő dr. Krátky István főjegyző, aki alig egy hét múlva Budapesten március 16-i dátummal Vecsey impresszáriójánál lekötött egy koncertet. Aztán sajnos szinte naponta jöttek a híradások, először arról, hogy pár napot késni fog a koncert, mert egyeztetni kell még más városokkal. A tervezett időpont után két nappal Vecsey hazautazott Velencébe, ekkor már látszott, hogy azon a tavaszon nem lesz semmi a koncertből. 1927 őszén aztán a művész újra Magyarországra jött, ám hangversenykörútjából ismét csak kimaradt Nagykanizsa. Ekkor az az év tavaszán felépült és megnyílt Városi Színház és Mozi (a mai Medgyaszay Ház) vezetősége kezdett mozgolódni, de hiába, valószínűleg újra későn kaptak észbe. Pedig Vecsey járt is felénk: hangversenyei után, 1927. november 18-án feleségével autón Iharosberénybe érkezett, báró Inkey József meghívására és másnapig maradt:

Zalai Közlöny

S hogy ki volt báró Inkey József? A 18. század közepe óta iharosberényi nagybirtokos pallini Inkey család leszármazottja, anyai ágon Eötvös József író, kultuszminiszter unokája. Császári és királyi kamarás, országgyűlési képviselő, a magyar főrendiház örökös tagja. Foglalkozott költészettel és zeneszerzéssel, dalait megjelentette 1924-ben a Rózsavölgyi zeneműkiadó. A társaság a báróék ma is álló iharosberényi kastélyában töltötte el a rövid hétvégét, talán muzsikáltak is...

Az iharosberényi kastély (forrás: kastely.ementor.hu)

A sikeres fiatal hegedűművész életéből ekkor már csak nem egészen egy évtized volt hátra. 1935. április 7-én a Zalai Közlöny is közölte a tragikus hírt 42 éves korában bekövetkezett hirtelen haláláról:

Itt ifjúságának és hírnevének teljében látjuk (bal szélen) feleségével és mesterével, Hubay Jenővel Budapesten, az Operaház előtt készült rövid néma filmhíradó-felvételen - sajnos, a beágyazás funkció nem hajlandó működni, így egyszerűen IDELINKELEM - a kedvcsináló képet pedig idemásolom belőle:

Forrás: filmhiradokonline.hu

Vecsey Ferenc zeneszerzéssel is foglalkozott, bár csak magának komponált előadási darabokat. Ez a dallama különösen híres lett, emlékére hallgassuk meg, közben ritka fényképeket is láthatunk:

Vecsey Ferenc pályájáról ebben a pillanatban még alig van irodalom. Ám most olvastam, hogy Rakos Miklós, aki már korábban is hiánypótló kutatásokat végzett a  magyar hegedűművészet területén, feldolgozta Vecsey velencei hagyatékát és meg fog jelenni kötetben. Remélem, hamarosan, mert nagyon kíváncsi vagyok rá!!!

Büchlerné Krausz Gizella

125 évvel ezelőtt, 1890. március 10-én született Nagykanizsán Büchler Mórné Krausz Gizella.

Ő is egy "közmunkás" volt Nagykanizsa zenei életében: nem főfoglalkozású muzsikus, de a profikhoz közeli képességekkel és képzettséggel; ahhoz a réteghez tartozott, akikről nemrég Milhofer Ödön kapcsán írtam. Ez a réteg volt alanya és legfőbb támasza a városban működő hivatásos muzsikusok és zenetanárok tevékenységének mint növendék, kórus- és/vagy zenekari tag, együttmuzsikáló társ és nem utolsó sorban stabil, érdeklődő, művelt és jó ízlésű közönség. 

Ebbe a körbe tartozó néhány kiemelkedő  kanizsairól megemlékeztem már a blogban. Ilyen volt például Blumenschein Vilmosné, Gürtler Ferenc, Blau Margit és Büchler Margit. Büchler Margit esetében nem véletlen a névazonosság, ő ugyanis mai írásom alanyának lánya volt. Így már szóltam valamennyit a Büchler-családról, de ma kezdjük a Krauszokkal.

Krausz Lipót ismert vendéglős volt Nagykanizsán, ő bérelte a Zöldfa-kertet, a Bolyai Iskola (régen Zöldfa szálló) mellett, a mai Városháza területének egy részén elhelyezkedő kedvelt vendéglátó-helyet, ahol azért egy fából készült zártabb épület is a vendégek rendelkezésére állt. Amúgy Krausz Lipót tekintélyes polgár lehetett, ugyanis városi képviselő és törvényhatósági bizottsági tag is volt.

Gyermekei voltak: Leó, Oszkár, Olga és Gizella.

Érdemes a testvéreket részletesebben is szemügyre venni, mert jellegzetes bepillantást nyerhetünk a régi Kanizsa életébe.

A két fiú a 19. század legutolsó éveiben, még apjuk életében "Kálmán"-ra magyarosította családnevét. Oszkár kalandvágyó ifjú volt, de úgy tűnik, nem hebehurgya. Az ún. Keleti Kereskedelmi Akadémiára járt (ez volt a hazai közgazdászképzés első intézménye), ahol 1898-ban tett feltűnést keltő államvizsgát. Alapos készültsége az összes tantárgyakban, de különösen a keleti nyelvekben mindenkit meglepett. Így neki ítélték oda a kormány nagy ösztöndíját, melyen mintegy egy éves tanulmányútra ment a Balkán-félszigetre és Afrikába (lásd: Zala 1898. június 23.). 1900-ban - még mindig csak 19 éves - Kijevbe küldték ki, mint ahogyan a Zalai Közlöny írta az év január 6-án: "a magyar kivitelben és a közvetlen üzleti összeköttetésekben való közreműködés céljából". 1903-ban mint a Kereskedelmi Múzeum bukaresti kirendeltségének vezetőjét találjuk. További életútja egyelőre nem ismert.

Vele ellentétben Kálmán Leó életét Nagykanizsán élte le, egy banknak volt a főkönyvelője. Az ő lánya volt az 1934-ben gyermekszülésben fiatalon elhunyt Kálmán Magda, unokája pedig Strém Kálmán hangversenyrendező és zeneszociológus.

S ha már Leó unokája kapcsán előkerült a zene: a Krausz családban mindenki tanult zenét, a kitűnő "all-round" muzsikus, Sterneck Zsigmond növendékei voltak, nevük elő-előfordul növendékhangversenyek résztvevőinek felsorolásaiban.

A két Krausz-lány húszas évei elején férjhez ment. Olga férje Domány Ármin, a kanizsai felsőkereskedelmi iskola tanára. Egyik lányuk, az 1903-ban született Domány Sári operaénekesnő lett. Az ulmi, majd a stuttgarti opera tagja volt, ám a holokauszt miatt menekülnie kellett, így Svédországban sikerült túlélnie a vészkorszakot.

Mai írásom alanya, Gizella életét kövessük kissé korábbról:

Mint írtam, Krausz Gizella Sterneck Zsigmond növendéke volt, énekelni és zongorázni tanult nála. Tíz évesen ott találjuk egy növendékhangverseny résztvevői között, amin egyébként fellépett akkor már tizenhét éves leendő férje, a szintén Sterneck-növendék Büchler Mór is...

Édesapja korán, 49 éves korában, 1903-ban elhunyt. A Zöldfa-kertet még néhány évig az özvegy működtette tovább. Közben felnőttek a gyerekek és Kálmán Leó 1912-ben felépítette ezt a nagy családi házat a Király utca 34. alatt, a mai Dél-Zala áruház tőszomszédságában:

Ez lett aztán a család "főhadiszállása". Itt élt természetesen maga Kálmán Leó a családjával és itt élt férjével Krausz Gizella is.

Büchler Mórral 1911. május 7-én házasodtak össze.

Férje maga is a kanizsai "félprofi" muzsikusok kategóriájába tartozott. Eredetileg vaskereskedő volt, üzlete is itt, a Király utca 34-ben működött. Ám nagyon sok időt töltött zenével. Sterneck Zsigmond neveltjeként úgy tűnik, jó alapozást kapott nemcsak a hangszerjátékhoz (hegedült, csellózott, nagybőgőzött, mikor mire volt szükség az akkor már időnként működő városi szimfonikus zenekarban), hanem a karvezetéshez is. Ő Kanizsa zenei életébe elsősorban mint kóruskarnagy írta be a nevét. Az 1910-es évektől majdnem két évtizeden keresztül ő vezette az Ipartestületi Dalárdát, megalapította a Postásdalárdát, majd a belőle kinőtt Kisdalárdát.

Büchler Mórnak és Krausz Gizellának két lánya született: 1913. július 7-én Edit, 1914. október 6-án pedig Margit.

És akkor Gizella zenei tevékenysége, részletesebben:

Kiváló énekhanggal rendelkezett, szoprán hangfajban, amit szintén Sterneck Zsigmond irányítása alatt művelt ki.

Ez itt egy korai sajtóvisszhang 1908-ból, tizennyolc éves korából, a Kereskedő Ifjak Önképző Egylete által rendezett műsoros estről, a Zala december 10-i számából:

Krausz Gizella kisasszony nagyon kellemes, szépen színezett hangjával és Sattler Géza behízelgő, lágy tenorjával óriási tetszéstől kísérve duettet énekeltek, melyre ráadást kellett nyújtani.

A következő sajtóvisszhang idejében már asszony és családanya, de továbbra is énekel. Abramovics Márk, a zsinagóga kántora választotta kamara-partneréül a Kaszinó egy műsoros estjén, ahol a fiatal kántor elsőként mutatkozott be világi pódiumon:

Különösen szép volt a két Mendelssohn-duett, melyet Büchler Mórnéval együtt adott elő. A fiatal asszony, ki szintén ezúttal szerepelt először világi deszkákon, tisztán csengő, kellemes hangjával és közvetlen, kedves előadásával élénk feltűnést keltett.

Ugyan az újságíró rosszul tudta, hogy Büchlerné először énekelt "világi deszkákon", de ez azért valóban nem túl gyakran fordult elő Krausz Gizella életében.  Viszont évtizedekig tagja és szólistája volt a Nagykanizsai Irodalmi és Művészeti Kör Vegyeskarának és a zsinagóga énekkarának. 1935-ben például ott van azok között, akiket oklevéllel tüntettek ki a Kör vegyeskarának legrégebbi énekeseként.

Legnívósabb szereplésére is az Irodalmi Kör Vegyeskarának tagjaként került sor.

1931-ben halálának hétszázadik évfordulója alkalmából nagy, reprezentatív Szent Erzsébet emlékünnepséget rendeztek városunkban, melynek zenei főszereplője az Irodalmi Kör Vegyeskara és Zenekara volt. Lapozzunk bele a december 1-jén megjelent Zalai Közlönybe. Ide másolom az egész bekezdést, hogy teljes képünk legyen a vállalkozás nagyságáról és benne Büchlerné Krausz Gizella teljesítményéről:

Történt mindez 1931-ben. Ebben az időben már cseperedtek lányai, akik maguk is gyakori fellépői lettek az akkori társas rendezvényeknek, mint azt Büchler Margitról szóló posztomban már megírtam. Aztán a lányok férjhez mentek és Gizella már várhatta volna az unokákat, amikor fiatalabbik lánya alig egy évi házasság után megözvegyült. A magánéleti tragédiát hamarosan történelmi tragédia követte: a háború és a holokauszt. 

Büchleréket is deportálták, s a négytagú szűk családból hármuk neve az áldozatok között szerepel. Gizella 54 éves volt, a férje 62, lányuk, Margit (Manci volt a beceneve) pedig alig 30. Egyedül Edit élte túl...

A nagykanizsai zsinagóga udvarán felállított emlékmű részlete

FRISSÍTÉS:

 

A családból korábban csak Büchler Mór arcképét ismertük. Most viszont tudok mutatni egy gyönyörűszép fotót a teljes családról, amely néhány más kép társaságában szinte kalandos úton érkezett Neringa Naujokaite Németországban élő litván képzőművésztől.

Ő holokauszt-kutatással is foglalkozik, így ismerkedett meg - gondolom, hosszú évekkel ezelőtt - a család egyedüli túlélőjével, Büchler Edittel, s személyesen tőle kapta a megmenekített családi fotókat. Neringa megtalálta ezt a posztot a világhálón, nem restellt kapcsolatba lépni velem - hozzászólását ott láthatjuk a poszt alatt - s így kaphattam meg elektronikusan a képeket, amelyek közül ezt a gyönyörű családi fotót mutatom meg. Az 1930-as évek elején készülhetett. Alig több mint egy évtized múlva a családból hárman erőszakosan tűnnek el a föld színéről... Semmilyen más emlék nem maradt róluk, hiszen még sírjuk sincsen, csak a kanizsai zsinagóga udvarán lévő emlékműre mintegy 3000 sorstársuk között felvésett nevük...

 

A család: Büchler Mórné, Edit, Margit, Büchler Mór

Kerekes Irén 2.

Közel egy hónapja írtam meg az első részt, akkor volt halálának 35. évfordulója, és csak most jutok hozzá, hogy folytassam, illetve lezárjam a témát.

Mint akkor írtam, Kerekes Irén (1897-1980) miskolci származású zongoraművész-tanár 1927 őszén lett a nagykanizsai Városi Zeneiskola zongoratanára. Egy év próbaidő után véglegesítették és egész életében a mi zeneiskolánkban tanított.

Tanári tevékenysége két nagy korszakra osztható: a kezdetektől 1945-ig tartó, Vannay János igazgató által fémjelzett korszakra, majd az 1945 utáni évekre, amelyek Ivánkovits Ferenc, majd Fentős Ferenc igazgató személyéhez kötődtek.

A Vannay-korszak nagy kérdése volt, hogy az 1926-ban létesített zeneiskola meg tud-e tapadni a város zenei életében, azaz a város képes-e eltartani. Bizony, sokszor hajszálon függött a dolog, ezért rendkívüli felelőssége volt nemcsak az igazgatónak, hanem gyakorlatilag minden egyes tanárnak is. Vannay igazgató vaskézzel vezette intézményét és rendkívül magas szakmai követelményeket támasztott. A zenetanároknak, így Kerekes Irénnek a napi óraadás mellett koncert-fellépőként is magas színvonalat kellett nyújtani az intézmény gyakori tanári hangversenyein. 

Zongoristák hárman voltak az akkori törzsgárdában: Fábiánné Pásztor Irma, Honti Ilona és Kerekes Irén. Mindhárman koncertképes zongoraművészek voltak.

Nem csak szóló darabokat játszottak, hanem sok kamarazene is hárult rájuk. Közülük Pásztor Irma inkább a hangszeres kamarazenében vett részt, Kerekes Irén specialitása pedig elsősorban az énekesek kísérete volt. De gyakran muzsikált együtt Garai Margit csellistával is. Az alábbi fényképen Witzenetz Jolán - a későbbi Ivánkovits Ferencné - énekét kíséri, valamikor a 30-as évek végén, vagy a 40-es évek elején:

Lapozzunk bele a Zalai Közlöny korabeli évfolyamaiba, hogy kicsit konkrétabb képünk legyen Kerekes Irénről.

Zongoraművészi bemutatkozása a kanizsai közönség előtt a zeneiskola 1928. január végén megrendezett tanári hangversenyén történt. Gondolom, saját választásaként Chopin és Liszt etűdöket játszott.

Könnyű keze alatt szinte felolvadnak a billentyű hangtömegei, melyek imponáló könnyedséggel, nagy dekoratív készséggel születnek teljes technikai készültségű ujjai alól.

Később aztán ő is, mint kollégái, számos, zeneiskolán kívüli koncerten is felléptek.

Itt van egy újabb sajtóvisszhang, Kerekes Irén a Szociális Misszióstársulat Prohászka-emlékünnepélyén szerepelt. Kísért és önálló blokkot is játszott. Így írt róla a Zalai Közlöny 1929. április 24-i számában:

Schumann, Liszt, Vannay darabok - mindmegannyi gyöngyszemek kerültek ezután Kerekes Irén zongoraművésznő, városi zeneiskolai tanárnő zongora-előadására. Briliáns, kristálytiszta technika, mely a legnagyobb nehézségeket leküzdi, hatalmas dinamika, mely a legerősebb effektusok elővarázslására alkalmas - jellemzik Kerekes Irén művészi zongorajátékát. Billentése bámulatos, kiegyenlített, zengő. A közönség nagy ovációval fogadta a fiatal művésznő érzelmes játékát.

Több alkalommal játszotta különböző rendezvényeken az akkoriban jónevű komponistának is számító főnöke, Vannay János zongoradarabjait. 1932. november 15-én ezt írta a Zalai Közlöny, amikor egy Borodin és egy Debussy-darab között Vannay: Az erdei manó halála című etűdjét adta elő:

Kerekes Irén alkalmanként más kortárs, vagy majdnem-kortárs műveket is játszott. Egy alkalommal például Kodály: Esik a városban című darabját, egy másik koncerten újra Debussyt és a spanyol Alfredo Casella egy darabját. Ismét a Zalai Közlönybe olvasunk bele, az 1933. május 2-i számba:

A műsort Kerekes Irén zongoraszáma zárta be, aki Debussy és Casella nagy technikai felkészültséget igénylő kompozícióiból mutatott be hármat. Játékának lenyűgöző hatása alól pillanatra sem tudott szabadulni a hálás hallgatóság, amely pattanásig feszült idegekkel figyelte a belső világán sajátos egyéniséggel átszűrt melódiákat.

Úgy találtam, zenekarral összesen egy alkalommal volt módjában játszani: 1946. február 25-én a sokadszorra újjáalakult városi szimfonikus zenekarral, Mendelssohn egyik zongoraversenyét.

S ha már eljutottunk a háború utáni időkig, azért érdemes belegondolni, hogy Kerekes Irén bizony egyedül élte át és vészelte át a nehéz időket. Mint írtam, miskolci származású volt, Kanizsán nem voltak gyökerei és nem alapított családot. Nem lehetett számára lelkileg se könnyű a háborús években, főleg az utolsó hetekben-hónapokban, sőt, még a béke első idejében sem, és azt hiszem, nemcsak lelkileg. Bár biztos állása és fizetése volt, a hagyatékában megmaradt élelmiszerjegyek azért tanúskodnak a nehézségek egy részéről, talán ezért is tartotta meg őket...

Dolgozott Ivánkovits Ferenc igazgatása alatt, és 35 szolgálati év után, 1962 nyarán ment nyugdíjba. Ám még a 70-es években is előfordult, hogy ha szükség volt rá, hónapokon át helyettesített. 

Nagy boldogság volt számára, amikor 1974-ben átvehette a Zeneakadémia Aranydiplomáját. 1976-ban ő is ott volt díszvendégként az akkor 50 éve fennálló kanizsai zeneiskola ünnepi rendezvényein. 

Növendékei közül többen követték őt tanárként a kanizsai zeneiskolában, mint például Szentendrey Zsuzsanna és Beke Izabella. Kiugróan tehetséges növendéke volt Hegyi Erzsébet zenepedagógus, alapvető zeneelméleti tankönyvek szerzője, zeneakadémiai tanár.

Kerekes Irén hosszú évtizedeken át ebben a házban élt, szinte szeretett iskolája tőszomszédságában. Itt hunyt el 83 éves korában, 1980. február 10-én.

Nagykanizsa, Sugár út 16/D

A nagykanizsai köztemetőben nyugszik, édesanyjával együtt:

XXII. parcella 1. sor 22.

Az éneklő ékszerész 2.

A februári kanizsai vonatkozású évforduló-dömpingből lassan kilábalunk, bár egy számomra nagyon kedveset kénytelen voltam kihagyni. De majd csak találok hozzá másik alkalmat. Most viszont folytassunk egy, még a hónap elején elkezdett témát, a dalszerető ékszerész történetét.

Érdemes előtte átfutni az ELSŐ RÉSZT, hogy fel tudjuk venni a fonalat.

Milhofer Ödön életének és családjának áttekintése után nézzük meg, mit is csinált ő Nagykanizsa zenei életében.

Nos, ha úgy nézzük, semmi különöset, hiszen láthattuk, hogy nem volt muzsikus. Nem volt más, csak egy szimpla kórustag a város éppen aktuális felnőtt kórusában, a basszus szólamban. Ám abban nagyon kitartó és lelkes. Úgy érzem, s ezért is foglalkozom vele kiemelten, mert ő és a hozzá hasonló amatőrök tették Kanizsát a 19. században és a 20. század első felében országszerte híres muzsikáló várossá. Nem mintha nem értékelném a városunkban sokat tevékenykedő főfoglalkozású muzsikusokat, sokukról már írtam is a blogban és további portrékat is tervezek. Ám a Milhofer Ödönhöz hasonló műkedvelők nélkül az ő kezük is nagyon meg lett volna kötve. A zeneértő és muzsikálni, énekelni tudó és szerető műkedvelők voltak ott évtizedeken keresztül a dalárdákban, nagyrészt ők alkották a szimfonikus zenekar és más együttesek, állandó vagy alkalmi különböző együttmuzsikáló társaságok tagságának nagy részét. Nem elhanyagolható, hogy a zenei rendezvények, hangversenyek közönségének is ők voltak legstabilabb tagjai. Ezért úgy érzem, ha megpróbálom feltérképezni Nagykanizsa zenei életének történetét, akkor róluk is kell szólni.

Tehát Milhofer Ödön (1845-1929) - aranyműves és ékszerész. tekintélyes és tősgyökeres nagykanizsai férfiú - alapításától kezdve ott volt Nagykanizsa első felnőtt énekkara, a Kanizsai Dalárda tagjai között. Ám nemcsak "sima" tag volt, hanem évente újra és újra bizalmat szavaztak neki a választmányi tagok sorában is, ami egyfajta önkormányzati testülete volt a kórusnak.

A Kanizsai Dalárda 1862-ben alakult, működésüket igazából 1863-tól kezdték meg - ez azt jelenti, hogy Ödön úgy 18 éves korától részt vett városának dalos életében.

Ez a dalárda férfikarként alakult, tevékenységében és műsorában a német/osztrák dalos hagyományokat és gyakorlatot vette át. Felépítésében ez azt jelentette, hogy voltak a dalárdának egyrészt a működő tagjai, a tényleges éneklők, akik közé Ödön is tartozott, és volt egy köréjük szerveződött erős pártoló tagság. Ők bizonyos tagdíjjal támogatták a kórus működését: ebből fedezték a karnagy csekélyke fizetését és vásárolták a kottákat. Cserébe ők és családtagjaik ingyen, vagy nagy kedvezménnyel látogathatták a dalárda rendezvényeit. Ezek a legtöbb esetben nem egyszerű koncertek voltak, hanem "dalestélyek", a zenei rész után vacsorával, tánccal. A Kanizsai Dalárda ilyen módon a város társas életében is fontos szerepet töltött be.

Megkereshetjük, melyikük Milhofer Ödön :)

A kórus természetesen több hullámvölgyet is megért, egyszer-kétszer szinte teljesen újjá kellett szervezni, de azért fennállt 1862 és 1880 között. Ebben a majdnem két évtizedben Milhofer Ödön végig ott volt a tagok között, pedig erre az időre esett családalapítása, három kislányának születése.

Éppen akkor, amikor családja feje felett is elkezdtek gyűlni a fellegek felesége megbetegedésével, majd halálával, a kórusélet szünetelt a városban. 1885-ben aztán megalakult az Irodalom és Művészetpártolók Egylete, melynek égisze alatt próbálkoztak énekkar és zenekar létrehozásával is. Hogy ebben Ödön kórustagként részt vett-e, bizonyítékot nem találtam rá, mert csak az egylet vezetőinek nevét emlegették az újságok, de erős a gyanúm, hogy igen. Ugyanis amikor ez az egylet a kórussal együtt hamvába halt, néhány év szünet után, 1895-ben megalakult az az egyesület, a később Zrínyi Miklósról elnevezett Nagykanizsai Irodalmi és Művészeti Kör, amely aztán egészen 1944-ig vezető szerepet játszott Nagykanizsai kulturális életében. Azon belül is elsősorban a zenei életben, mert legerősebb vonulata szinte végig a kórusélete volt. Ebben a kórusban pedig szintén az elejétől kezdve ott volt Milhofer Ödön, pedig akkor már 50 éves volt. S hogy meddig volt tagja ennek a kórusnak, arról annyit tudok mondani, hogy 1913-ig egészen biztosan. Ez az utolsó bizonyítható időpont, amikor még ott találjuk a dalárdában, 68 évesen, de ez nem jelenti azt, hogy nem járt tovább. A városból 1919 után költözött el, úgyhogy nyugodtan járhatott még pár évig, és amilyen lelkes, kitartó és megbízható ember volt, gyaníthatóan ezt így is tette.

Volt egy érdekes alkalom, amikor a dalárdában is kamatoztatni tudta ékszerész mesterségét. Történült, hogy a kórus egyik fénykorában, a már sokszor emlegetett Böhm Emil karnagysága idején, ami a 20. század legelső éveire esett, Kanizsa városa és dalárdája kapta meg a lehetőséget, hogy megszervezze a Dunántúli Dalosverseny 1906. évi fordulóját. Olvasgatva a helyi sajtót, abban az időben ez a rendezvény egészen elképesztő jelentőségű volt. Díszelnökségét elvállalta gróf Zichy Aladár, a király személye körüli miniszter. Az egyik védnök gróf Battyány Pál, Zala vármegye főispánja volt. Nemcsak a Dalárda, hanem a város vezetősége, élén Vécsey Zsigmond polgármesterrel mindent megtett, hogy a verseny két napja sikeres legyen és a Budapestről és az egész Dunántúlról ide érkező kórusok és azok kapcsolt részei aztán a város jó hírét vigyék magukkal. A Dalárda igyekezett minél több különdíjként adományozható értékes ajándékot "felhajtani", többek között kérést intéztek ez ügyben a vallás- és közoktatásügyi minisztériumhoz is. A miniszter, a nagy tekintélyű gróf Apponyi Albert éppen szabadságon volt, így csak az utolsó pillanatban érkezett meg a minisztérium utalványa 500 koronáról. Böhm Emil karnagy Dalosnaplóm című könyvéből tudhatjuk ezt a kis epizódot. Ő mesélte el, hogy Mihofer bácsi, a legrégibb kanizsai dalos (ékszerész volt), még aznap az éjjeli vonattal felutazott Pestre, s a következő vonattal már haza is jött egy általa kiválasztott remek ezüst serleggel. Ez lett a dalosverseny első díja.

Még ismerünk egy kis epizódot Milhofer bácsi dalos életéből. 1908-ban a Dunántúli Dalosversenyt Székesfehérváron tartották, ahol az első díjat, egy ezüst lírát a Kanizsai Dalárda nyerte el. Az ünnepi alkalomból, még Fehérváron díszoklevelet kapott Böhm Emil karmester mellett a dalárda hét legrégebben éneklő tagja, köztük Milhofer Ödön. A kitüntetett kórustagok közé tartozott egy bizonyos Irmler József, civilben fehérneműkereskedő, akinek az üzlete egyébként éppen szomszédos volt Milhofer Ödön ékszerboltjával. Lehet, hogy barátság is összefűzte őket, ha már több évtizeden át dalos-társak és üzlet-szomszédok voltak...

Itt jegyzem meg, hogy ifjú éveiben Milhofer Ödön még egy egyletet látogatott szorgalmasan, és ez a Kanizsai Torna Egylet volt. Ebben is általában a vezetőségi tagok között szerepel a neve - nyilván ottani részvételét is komolyan vette, s ezek szerint sportos férfiú is volt. Ezek csak apró információmorzsák, de egy kicsit azért színezik azt a halvány portrét, amit ennyi év távlatából meg lehet egyáltalán róla  rajzolni...

Jókai Mór és Liszt Ferenc

Jókai Mór és felesége, Laborfalvi Róza

A februári nagykanizsai évfordulók közepette szeretnék megemlékezni a 190 éve született Jókai Mórról. Ha a nagy mesemondó és a zene kapcsolatára gondolunk, elsősorban a Cigánybáró jut eszünkbe, ifj. Johann Strauss operettje. Ám van Jókainak olyan magyar vonatkozású zenei kapcsolódása, ami nem igazán köztudott: Liszt Ferenccel való barátsága.

Jókai és Liszt kapcsolata bizony mélypontról indult, amely Lisztnek A cigányokról és zenéjükről Magyarországon című elméleti írásával volt kapcsolatos.

A probléma nagyon széles körű, megpróbálom röviden összefoglalni, de a dolog hosszasabb kifejtést érdemelne. A lényege: addigi tapasztalatai alapján Liszt úgy látta, hogy a magyar "népdalok" igazából nem is a magyar, hanem a cigány kultúrába tartoznak, hiszen cigányzenészek játsszák és nagyrészt szerzik őket. Ezzel a nézetével természetesen nagy felhördülést okozott a hazai értelmiségiek és művészek között. Jókai is hangot adott felháborodásának és elkeseredésének egy 1859-es versében:

'E tu, mi fili Brute!' Még te is
Ellenünk fordulsz, oh nagy zenész?
Ág is húzza a szegényt, felőlünk
Nem beszél hír, külföld ránk se néz.
Csupán ősi nyelvünk lelke él még
S vérünk lángja: a magyar zene.

Azonban a dolog ennél sokrétűbb. Sem Jókai, sem mások, akik ekkor felháborodtak, nem tudhatták, és természetesen maga Liszt sem, hogy amit akkor általánosan "népdal"-on értettek, az nem is igazi népdal, hanem népies dal (bár eredeti népdalok is keveredtek közéjük). Ugyanis az igazi magyar népzene akkor még szinte rejtve élt, s csak a 20. század elejétől Bartók Béla és Kodály Zoltán, majd követőik gyűjtéseinek, közreadásainak eredményeként válhatott ismertté.

Tehát Liszt tévedett, de tudományos szempontból tévesen érveltek azok is, akik felháborodtak. Így ez a tévedés mindkét oldal részéről jóhiszemű volt, amit a felháborodók részéről az őszinte, és többnyire megszenvedett hazafiságuk is  táplált.

Amúgy Lisztnek volt ez ügyben egy korai megsejtése: 1840 körül írta, amikor, mint "világsztár" először látogatott haza, hogy kedve lenne hátizsákkal a vállán bejárni a vidéket, megismerni és összegyűjteni a nép dalait. Persze erre az ő zongoraművészi, majd zeneszerzői életformájával nem lehetett ideje, s így alakulhatott ki benne ez a téves nézet, amit aztán bőségesen ellensúlyozott élete utolsó jó másfél évtizedének magyarországi tevékenységével.

Liszt Ferenc az 1870-es évek elejétől tartózkodott sokat Magyarországon. Elsősorban az akkoriban alapított Zeneakadémia érdekében, melynek létrehozásában és vezetésében, működtetésében egészen haláláig, 1886-ig meghatározó szerepet játszott. A kulturális szezon őszi-téli hónapjait mindig Pesten töltötte, az év fennmaradó részét pedig megosztotta Weimar és Róma között.

Liszt 1871. január 7-én barátjával, a kitűnő hegedűművész - és nagy hazafi - Reményi Edével meglátogatta Jókai Mórt és a magyar irodalom, irodalmi élet állapota felől tudakozódott nála. Mint Legány Dezső írta hézagpótló Liszt Ferenc Magyarországon című munkájában, ekkoriban mélyülnek el Liszt és Jókai kapcsolatai. Úgy látszik, felül tudtak emelkedni egy évtizeddel korábbi nézetkülönbségükön, ami nagy lélekre vall mindkettőjük részéről.

1873 januárjának legelső napjaiban Liszt újra látogatást tett Jókainál. Ez a látogatása most elsősorban Jókainé Laborfalvi Rózának szólt. Azért ment el ugyanis, hogy elpróbáljanak egy melodrámát, amelyet Liszt írt Bürger: Lenore című versére, s melynek szövegét Ábrányi Kornél fordította le magyarra.

S hogy mi is az a "melodráma", ha a zenében használjuk a szót? Egy mára elfelejtett műfaj, amelyben versmondást fest alá zenei kíséret.

Akkor a Rózsavölgyi cég rendezett egy zártkörű zeneestélyt, erre próbálták el a művet.

Jókai maga így mesélte el az estét:

Liszt nem tud magyarul, Jókainé pedig nem tud a zenéhez. Hogy fogják ezek egymásnak megmagyarázni, hol álljon meg a szavaló, hol engedje a zeneművészt egyedül játszani, hol hagyja abba a zenész s engedje a szavalót beszélni? S aztán hol működjenek egyszerre, szavalva, zenélve? Hol emelje a zenekísérethez a szavaló az indulatkitörésben a hangját, hogy tompítsa a zeneművész a kísérteties elbeszélésnél a zongora húrjait? [...]
Maig se értem én, hogyan volt? de kétszer fél órai próba után, hol Liszt magyarázta Jókainénak "Most itt jön az asszonyok örömzaja! - itt a menyasszony kétségbeesik - itt dobog a halálparipa [...] majd meg Jókainé magyarázta meg Lisztnek: ez a mondás magyarul mit jelent? hogy a második próba után azt mondám nekik: "No lám, két lecke alatt Liszt megtanult magyarul s Jókainé megtanult zongorázni!" Semmi sem könnyebb ennél.

Az estélyen később Liszt szóló művet is játszott. Jókai maga ilyennek látta és hallotta:

Ahogy Liszt bánik a zongorával, azt szavakkal leírni nem lehet. Mikor ő arra a sokfogú szörnyetegre ráteszi a kezét, az megszűnik zongora lenni; valami élő csoda lesz belőle, mely haragjában fenyeget, mint az apokalipszis réme ledörög reánk; aztán meghunyászkodik a rém s elkezd beszélni lágyan a szív mély titkairól, miknek számára szó nincsen; megfogja a holdsugarakat s a csillagsugarakat, s azoknál fogva közelebb húzza hozzánk az egész mennyboltot.

A hangverseny után kedélyes társasvacsora következett az abban az időben szokásos tósztokkal. Jókai Lisztet éltette rövid beszédben, aki külföldön a világhírt, hazájában pedig mindenki szeretetét nyerte el.

Biztosan a Liszt és Jókainé közti sikeres együttműködés következménye, hogy még az év őszén Jókai allegorikus költeményt írt az ismeretlen harctéri sírjából kikelő és oda visszaszálló Petőfiről A holt költő szerelme címmel és felajánlotta Lisztnek, zenésítse meg és adják elő ezt is ketten Laborfalvi Rózával. A mű el is készült - 1874 januárjában Horpácson (ma Sopronhorpács), ahol Széchényi Imre gróf látta vendégül néhány hétre Lisztet.

Ezt a darabot is elpróbálták Jókaiéknál. Az estéről a tanú Jókay Jolán, az író unokahúga írt humoros beszámolót emlékirataiban.

Tőle tudjuk, hogy a találkozás Jókaiék Stáció utcai házában történt. A mostani VIII. kerületi Baross utca 98. szám alatti nagy bérház helyén akkoriban Jókai nagy "sárga háza" állt 14 szobával, nagy udvarral. Jókainé szenvedélyes háziasszony volt és sokféle háziállatot tartott. Jókay Jolán leírása szerint volt 3 tehén, 2 ló, 2 hízó sertés, mindenféle fajtyúkok, ludak és kacsák. Mindehhez még 5 kutya, újfundlandiak és magyar kuvaszok és 17 macska...

Jókaiék Stáció utcai háza, Vasárnapi Újság 1885. márc. 1.

Lisztet vacsorára hívták a próba alkalmából. Amikor egyszerű fekete reverendájában leszállt a kocsiról, a kapualjba petróleumlámpával kiküldött német szobalány, aki nem értette pontosan a ház asszonya utasítását, hogy "vezesse be a vendéget", szabályosan karon fogta Lisztet és "Na kummens, Pácsi!" felkiáltással (Na jöjjön, bácsi) elkezdte befelé vonszolni a macskaköveken. Útközben az egyik kuvasz akart Lisztnek nekimenni... szóval elég viharos volt az érkezése.

Átadom a szót Jókay Jolánnak azzal a megjegyzéssel, hogy Jókaiéknál persze volt zongora, bár sem Jókai, sem a felesége nem tudott rajta játszani - de akkoriban szinte minden otthon elengedhetetlen berendezési tárgya volt a hangszer.

Mikor a zongorához ül Liszt, végigszaladnak hosszú sovány ujjai a billentyűkön, belevág néhány akkordot a zongorába, azt hittük, hogy darabokra szakad a szegény hangszer. Róza néni elkezdi szavalni teljes hangjával a költeményt s szavalatát a zene kísérte. Erre a mellékszobában levő két bezárt nagy újfundlandi kutya elkezdett iszonyúan vonítani, mintha veszedelmet éreztek volna. Abba kellett hagyni a próbát és a kutyáját bátyám kiküldte az istállóba. [...]

Ismét elkezdték a próbát, de Liszt soha nem azt játszotta, ami a hangjegyen volt, folyton komponált [improvizált]. Ábrányi azt mondja néninek, hogy csak mondja a verset, majd ő a szüneteknél megfogja Liszt kezét és figyelmezteti, hogy mikor zenéljen. Úgy is volt. Liszt játszotta, ami eszébe jutott, néni pedig szavalt a maga tetszése szerint. A próba mégis nagyszerűen sikerült ily három egyén közreműködésével: Liszt, Bátyám, ki a verset írta és Róza néni, ki a lelket önté belé. Próba után volt a vacsora. Lisztnek nagyon ízlett a jó magyar konyha, de kivált a fánk.

Jókay Jolán szerint ettől kezdve Liszt többször is megfordult Jókainál, vele és feleségével is nagyon összebarátkozott és megígérte nekik, hogy megtanul magyarul. Mire Jókai ezt mondta - Jolán szerint: 

Liszt magyar beszéde majd olyan lesz, mint Ellingeré, a híres tenoristáé, kinek a Próféta operában [Meyerbeer] azt kellett volna mondani. "Oh mennyei dörgés, hozzád hangzik a földi könyörgés". És ezt így énekelte: "O menei tonkes, hozod hongzok a folti konorkes!"

A holt költő szerelme március 16-án hangzott fel a Magyar Írók és Művészek Társaságának nagy estélyén a Hungária szálló dísztermében. Mire a koncert megrendezésre került, a mű nyomtatásban is napvilágot látott.

Legány Dezső szinte láttató szavakkal írja le az estélyt és a mű hatását Liszt Ferenc Magyarországon 1874-1886 című kötetében:

... ember ember hátán a Hungária dísztermében, amikor Balázsné szép énekével az estély megkezdődik. Nyomban utána lép fel Jókainé és Liszt A holt költő szerelme melodrámával az ismeretlen harctéri sírjában nyugvó Petőfiről, elárvult családjáról, ahogy Jókai megverselte és Liszt helyenként e vers légkörét s a benne szereplőket a zene sugarával megvilágítja. Suttog a holt költő szelleme, vibrálnak a túlélők érzelmei, kissé előhullámzik a táj, megzörren a hazai rög - aki nem ide tartozik, talán nem is érzi, mi minden van ebben a tartózkodó kíséretben. Fölötte szárnyal Jókainé deklamációja, mélyről fakadón: zengő szép szava hol magára marad, hol áttűz a zene fölött.

Liszt és Jókainé újra előadták a darabot 1877. február 15-én, a Jókai 50. születésnapja tiszteletére rendezett hangversenyen. Liszt részt vett a Hungáriában a születésnapi díszebéden is :)

Később még többször összefutott a két nagyság különböző reprezentatív alkalmakkor, például amikor Munkácsy Mihályt ünnepelték itthon. De szakmai együttműködésük csúcspontja A holt költő szerelme volt, amelyet most meg is hallgathatunk (azért a vers elég igazságtalan Szendrey Júliához, de ez más kérdés...):

Felhasznált irodalom:

Legány Dezső: Liszt Ferenc Magyarországon 1869-1873. Bp. Zeneműkiadó, 1976
Legány Dezső: Liszt Ferenc Magyarországon 1874-1886. Bp. Zeneműkiadó, 1986
Sincerus: Liszt Ferenc Jókai Mór házában. "A holt költő szerelme" családi körben. = Sopronvármegye 1934. április 8.
http://mek.oszk.hu/00800/00844/html/jokai28.htm

A kanizsai műkedvelők fejedelemnője 2.

Blau Margit történetét folytatom, aki 130 éve, 1885. február 3-án született Nagykanizsán. Az első rész linkjét biztonságból megadom, hogy fel tudjuk venni a fonalat.

1906. augusztus 19/20-án Nagykanizsán nagyszabású dalos eseményt rendeztek, még szintén Böhm Emil karnagy égisze alatt, a Dunántúli Dalosversenyt. Ezen nem kellett Margitnak tündökölnie, az esemény mégis emlékezetessé vált számára. Erre az alkalomra utazott Kanizsára először csak az ő kedvéért egy fiatal kaposvári ügyvéd, dr. Waldmann Lajos, akivel e találkozás után öt nappal telefonon jegyezték el egymást. Esküvőjükre két évvel később került sor (hogy miért vártak ennyit, ki tudja...), 1908. november 8-án, természetesen Nagykanizsán:

Házasságuk bejegyzése az állami anyakönyvben

Ez a cikkecske a Zalai Közlönyben jelent meg az esküvő előtt egy nappal és mutatja Margit közkedveltségét, elismertségét:

A nagy esemény alkalmából a Blau-ház egyik cselédlánya, akit Simon Rozinak hívtak, versben kívánt sok boldogságot Margitnak. Ki tudja hogyan, de az első néhány versszak bekerült a Zalába (1908. november 10-én), onnét idézem:

Szép menyasszony, édesanyád büszkesége,
mert te voltál háza igaz ékessége,
te voltál az ő anyasága koronája,
a széltől is féltve őrzött szép leánya.

Megőrizett, mint ibolyát a zöld erdő.
Nem alkotott nálad szebbet a teremtő.
A nap is megállt csodálni, ha meglátott,
Megirigylé az arcodról lesugárzott boldogságot.

Virítottál, mint kertben a szelíd rózsa.
Énekelni tőled tanult a pacsirta.
A gerlice tőled tanult lágyan búgni,
Gyenge szíved azért tudott ellágyulni, ellágyulni.

Ez a vers is dilettáns, mint az előző részben megmutatott opus, de érződik belőle a lány őszinte csodálata és rajongása kisasszonya iránt. Margitnak is tetszhetett, mert homlokon csókolta érte Simon Rozit és koccintott is vele, egyedül a cselédségből. Anyja azonban nem örült a dolognak és jól lehordta szegény lányt. Ám a szidás újabb verset eredményezett, amit Rozi most már maga vitt el az újsághoz; az le is közölte, innét ismerjük a történetet. A második verssel amúgy már a kor fokozódó társadalmi feszültségeit is jól lehetne illusztrálni...

Házasságkötésével Margit elkerült szülővárosából és életét Kaposváron folytatta. Egy fiáról tudok, aki 1909. december 18-án született, méghozzá itt Kanizsán, a szülői házban. Talán orvos apja segítette a világra, azért jött Margit Kanizsára szülni. Hogy lettek-e még gyermekei, eddig nem akadtam nyomára.

További életéhez támpontot adhat,  hogy az emlegetett Böhm Emil 1933/34-ben anyagot gyűjtött Dalosnaplómból című kötetéhez. Levélben fordult az egykori kanizsai dalostársakhoz emlékezéseikért. Így megkereste Margitot is, aki ekkor írta meg azt az emlékét, hogyan ismerték meg a kanizsaiak a "Londonban, sej..."-t, a Bob herceg népszerű dalát. Ezt már egyszer megmutattam itt a blogban.

Ebben a levélben mesélte el eljegyzésének történetét s megjegyezte, hogy drága párjával nemrég voltak 25 éves házasok, amit otthon, csendesen ünnepeltek meg. Jó lenne belelapozni kaposvári újságokba, de azt gyanítom, és ennek a levélnek a hangja is arra utal, hogy házasságkötése után Margit teljesen visszavonult a dalos élettől és a nyilvános szereplésektől. De remélem, családi körben azért nem hagyta abba a muzsikálást...

Hogy mikor halt meg, már régóta keresgéltem, eredmény nélkül. Nemrég viszont előjött egy adat, ami szerint erős a valószínűsége, hogy ő is a holokauszt áldozata lett.

Találtam ugyanis a nemzetközi központi holokauszt adatbázisban egy adatlapot egy bizonyos, "Kaposzwár"-ról származó Waldman Margitról, aki szerintem a mi Blau Margitunk.

Gondolom, egy őt túlélő rabtársa adhatta meg az adatait, 1957-ben és nyilván nem tudta őket pontosan. Ráadásul az illető nem magyar volt: a "Kaposzwar" leírásából arra tippelek, hogy lengyel. Hogy milyen kapcsolatban volt Margittal, azt írta, "sister", azaz nővér, amit szimbolikusan érthetett, "sorstárs" értelemben. Valamennyit tévedett Margit születési évében és nem ismerte nagykanizsai származását, csak kaposvári illetőségét. De mindehhez számítsuk hozzá, hogy a Waldmann név annyira nem gyakori, hogy Kaposváron Margit keresztnévvel, Lajos nevű férjjel és nagyjából megfelelő életkorral másvalakit takarjon. Így azt hiszem, nem tévedünk sokat, ha a nagykanizsai műkedvelők egykori "fejedelemnőjét" is Auschwitz áldozataként tartjuk számon, mert az adatközlő azt nevezte meg halála helyszíneként. Akkor már majdnem 60 éves volt, elképzelhető, hogy hamar a gázkamrába került...