Ditta hagyatéka

Egy ideje ritkábban írok ide, a legelső kataliszt-blogba. De van mentségem: egy éve új blogot indítottam, a Kataliszt bakancslistája címűt. Abban már most mintegy 120 poszt található, tehát átlagban oda havonta tízszer írtam :) és amúgy is, szinte, vagy nem is szinte, a "bakancslista" a testvére ennek a legelső kataliszt-blognak, így egybe lehet őket számolni.

Sőt, elárulom, hogy dolgozom egy új blogon is, amiben külföldi zenei emlékhelyeket szeretnék bemutatni. ZENEVÁNDOR lesz a címe, hamarosan azt is elkezdem nyilvánosságra hozni. Szóval nem lazsálok, sőt!!!

Ditta fiatalon  (playliszt.reblog.hu)

De maradjunk a Kataliszt bakancslistájánál, amely magyar zenei emlékhelyekről szól. Nemrégen mutattam meg benne, hogy hol lakott az Egyesült Államokból özvegyen hazatért Bartókné Pásztory Ditta.

Ditta idősen: Reismann Marian felvétele (fotomuzeum.hu)

Ezt egészítem most ki. A közelmúltban ugyanis a Zenetudományi Intézetben jártam, ahol remek kiállítást néztem végig Bartók feleségéről. Szerintem nemcsak kifejezetten zenekedvelőknek, bárkinek érdekes lehet, hiszen egy női sorsot mutat be relikviákon keresztül. Ezek között rengeteg divatcikk, ruha, kiegészítő  is van, amelyekkel egy jó félszázadot magába foglaló, igazán látványos időutazást tehetünk. Szerencsére lehetett fényképezni (igaz, a világítás miatt nem a legjobbak lettek a képek, de azért nézhetők), így most ennek a kiállításnak a képeit ebben az első blogomban mutatom meg.

Pásztory Ditta (1903–1982) végrendeletében hagyatékának egy részét Voit Krisztinára (1940–2010), Bartók Béla húgának unokájára hagyta, aki – Bartók Dittának írt levelei kivételével – ezt a hagyatékot tartós letétként átadta a Zenetudományi Intézetnek.

A kiállítás a rendkívül gazdag tárgyi gyűjteményt mutatja be. 

Mint a katalógus írja, különös értéket képviselnek Bartók személyes tárgyai és az egykori lakásaikat díszítő, népi hímzéssel készült textíliák és art deco iparművészeti tárgyak.

Bartók tárgyai

Sokác szoknyából készült falvédő

Kalotaszegi kötényből készült párnahuzat

Kézi hímzésű falikép

Zsolnayjuk is volt:

A hagyaték legnagyobb részét Pásztory Ditta ruhatára teszi ki, amely az 1920 körüli évektől az 1982-ig terjedő időszakot öleli fel (Bartók és Ditta 1923-ban házasodtak össze).

Előtte kukkantsuk meg a kislány és a fiatal lány Pásztory Dittát:

Fehérhímzéses csodák a fiatal Ditta ruhatárából:

Pamutvászon strandpizsama–együttes, 1940 körül:

Nagy számban láthatók a kiállításon az 1960-as és 1970-es évekből származó ruhadarabok ...

 

... valamint kalapok, cipők, kabátok, sálak, kendők, szemüvegek és kozmetikumok.

Ditta kendőiből, sáljaiból alakították ki ezt a faliképet

Kiemelkedő fontosságúak a művészi pályát kísérő elegáns fellépőruhák, cipők és különféle kiegészítők:

Bartók maga nem sokat adott a divatra. A minőséghez ragaszkodott, de egy-egy öltönyét évtizedekig is hordta (igaz, azokat lehetett is...). Agatha Fasset, Bartókék amerikai éveinek fontos tanúja írta le, hogy egyszer Dittával, ahogy ma mondanánk, "csajos" vásárlást terveztek, Ditta cipőt szeretett volna venni; mire Bartók megkérdezte, hogy minek, hiszen feleségének van cipője... Azért a hagyatékból ítélve, házasságuk alatt Ditta divat–ügyben a sarkára állhatott és úgy tűnik, Bartók is megértette, hogy egy nőnek szüksége van arra, hogy több cipője legyen, mint egy :)

A kanizsai cigányprímás esete Halis Istvánnal

Horváth Laci (1858-1917) a Millennium korának kiváló nagykanizsai cigányprímása volt. Blogomban az ő eseménydús életéből szemezgetek érdekes történeteket.

Eddig elmeséltem, hogyan találkozott Kossuth Lajossal, később a török szultánnal és hogyan járt túl a kanizsai finánc eszén.

Mai sztorim illusztrálja, hogy 1896-ban Lacit és zenekarát országosan is a legjobbak között tartották számon. Markó Miklós budapesti hírlapíró, a közismert Vasárnapi Újság munkatársa őket is beleszerkesztette millenniumi kiadványába, melynek címe: Czigányzenészek albuma. Benne, alcímének tanúsága szerint 80 elhalt és 320 fővárosi, vidéki és külföldi prímás és jelesebb zenekari tagok arcképével, s ezt már én teszem hozzá, az arcképeken kívül szerencsére életrajzokkal. A kortárs prímások terén ezeket az életrajzokat nem maga a jeles hírlapíró vetette papírra, hanem kiosztotta a feladatot az illető muzsikusoknak, ő pedig beküldött anyagaikból szerkesztette össze a könyvet.

Laci először is fényképeket csináltatott magáról és a zenekarról az akkori legjobb kanizsai fényképésszel, Mathea Károllyal.

Ezeket már megmutattam a korábbi részekben, de most újra ide másolom őket: 

A fényképezés után lépett a történetbe Halis István, akit Laci arra kért fel, hogy írja meg életrajzát és a zenekar történetét a könyv számára. 

Halis István

1896 tavaszán Halis városi tisztviselő, árvaszéki ülnök volt Kanizsán, mellette közismerten írástudó, a város történetével foglalkozó ember.

A Zalai Közlöny 1896. április 18-án megjelent számában rögzítette, hogyan is született meg az életrajzi cikk. Megírása sürgős volt, viszont Halisnak aznap jelen kellett lennie a városi közgyűlésen. Így beültette Lacit akkori szép városházánk nagytermének karzatára azzal, hogy ha vége lesz az ülésnek, menjen le hozzá az irodájába, hogy megbeszéljék a dolgot. Az ülés véget ért, Halis várja, várja Lacit, aki csak nem jelentkezik. Felballag újra a nagyteremhez, a karzati bejáróhoz. Léptei zajára odabentről nagy dörömbölés és káromkodás hallatszik. Hát, kiderült, hogy Laci elaludt az unalmas ülésen, ráadásul nem egyedül, hanem többedmagával; a városháza derék házmestere pedig, nem nézve körül, ülés végén mindannyiukat bezárta...

De hepiend lett, a tanácsos úr kiszabadította  a bezártakat, s a Laci információi alapján megszületett cikk időben oda is ért a pesti szerkesztőhöz. Laci pedig egy igazi kubai szivarral honorálta Halis fáradozását, amit Velencében Don Carlos spanyol trónkötetelőtől kapott...

A teljes cikket el is olvashatjuk: 

 

 A Czigányzenészek albuma, amely nélkül ma nem ismerhetnénk fényképet Horváth Laciról és zenekaráról, szerencsére 2006-ban reprint formában megjelent.

Amúgy pedig könyvéből Markó Miklós Erzsébet királynénak is küldött példányt, aki azt elfogadta könyvtára részére és a szerzőt kezdőbetűivel ellátott gyémántos melltűvel ajándékozta meg. Sissi talán megnézte a könyvben a mi Lacinkról szóló részt is... 

Végezetül pedig itt van a könyvből a teljes két oldal, amelyből a másodikon már a következő szócikk is elkezdődik:

Azt hiszem, most egyelőre elbúcsúzunk Horváth Lacitól. Ide a blogba csak sztorikat válogattam róla, de életét és pályáját megírtam egybefüggően is; azzal szeretnék majd pályázni a karácsony körül megjelenő Kanizsai antológiában való megjelenésre.

A kanizsai cigányprímás esete a finánccal

A 100 éve elhunyt Horváth Laci cigánypírmás életének epizódjaiból válogatok.

Fénykorában a zenekar nyilván nagyon jól keresett, különösen külföldi szereplésein, bár a gázsit úgy nagyjából 14 részre kellett felosztani és költségeik is adódtak. A török szultán nagyvonalú pénzajándéka egyszeri alkalom lehetett a zenekar életében... Amikor Kanizsán játszottak, sokat és sokfelé, sok különböző alkalomhoz muzsikáltak: kávéházakban, éttermekben, bálokon, városi ünnepségeken, magánosok meghívására. Itt már biztosan rapszodikus volt, hogy mennyi gázsihoz jutottak. Bár ők az 1870-es évek végétől az 1900-as évek első évtizedéig országos viszonylatban is közismertnek számítottak, biztosan voltak időszakaik, amikor nehezebben éltek.  Kiöregedve pedig őket is elérte az öreg cigányok nótában is megénekelt szomorú sorsa...

Horváth Laci és zenekarának egy része, a fénykorban (1896)

Akkoriban persze még nem volt adóbevallás... De egyszer, még a zenekar legjobb éveiben Oszeszly Antal finánc elhatározta, hogy meg fogja adóztatni a Kanizsán működő cigánybandákat, jövedelmüknek megfelelően. Magához hívatta hát először Horváth Lacit. Laci ünneplőbe öltözve jelent meg a jeles úr előtt, mert azt hitte, muzsikálásra akarja felkérni őket. Néhány mondat udvarias társalgás után a finánc a tárgyra tért. Innét a Zala tárcaíróját, Kanitz Ferencet idézem, aki Oszeszly halála kapcsán emlékezett vissza a történetre. A tárca a Zala 1891. október 11-i számában jelent meg azzal, hogy maga az eset körülbelül három évvel korábban történt. Azon a nyáron Laci Budapesten az Opera kávéházban muzsikált zenekarával. 

Az egykori Opera kávéház, az Operaház mellett

– Mennyit kerestek ti egy évben, te Laci?

Laci azonnal megérezte, hogy itt biz a kárukra törnek, s egyet simítva az ő olajbarnás flegmatikus arcán jámboran felelte:

– Egyedül magam, tekintetes úr, csak húszezer forintot – de azt hiszem, hogy köztünk mindegyik "keres" ennyit. Különben az attól függ nálunk, kinek mennyi az "évi szükséglete".

Oszeszly nagyot nézett e beszéd hallatára, finánc tehetségének hízelgett a mondott nagy numerus, – de hogy a mondottakat jól megértse, újból kezdte:

– De te Laci, jól megérts, azt kérdezem, hogy mennyit "keresnek" egy évben a zenekar tagjai, kinek te vagy az első prímásuk.

– Értem, tekintetes úr! Hát mondom, hogy átlag egy-egy fejre lehet húszezer forintot számítani.

– No Laci, hát én nem akarok rossz emberetek lenni, azért nem is veszem fel az adótokat a saját vallomásod szerint húszezer forint kereset után, hanem csak 5000 forint után egyenként. Azt hiszem, meg lesztek velem elégedve.

– Ami azt illeti, tekintetes úr, inkább tessék az után felvenni, amit "keresünk" – mert az igaz, hogy mindegyik közülünk már valami tíz év óta "keres" húszezer forintot - de az is igaz, hogy közülünk eddig még egy sem "talált" tán húszt krajcárt sem. Nagy a mi szerencsétlenségünk, tekintetes úr! Amit meg úgy muzsikálás közben összetányérozunk, az alig elég kenyérre, nem kerül abból adóra egyetlen fillér sem. 

Nagyot nézett a mondottakra Oszeszly Antal – de belátta, hogy most az egyszer a Horváth Laci lefőzte a finánc tudományát.

Nem is bolygatta többször ezt a dolgot, de Lacinak keményen meghagyta, hogy erről az esetről senkinek egy szót szólni ne merjen. Én mégis megtudtam – igaz, nem a Lacitól, mástól. 

Most legutóbb is, hogy bajának orvoslása végett [Oszeszly] Budapesten járt, megkereste az Operakávéházban Horváth Lacit, s az egész bandát jól megtraktálta sörrel. S mikor már Laci minden kedvenc nótáját eljátszotta – mintha érezte volna, hogy most hallgatta Horváth Laci játékát utoljára – tőle igen érzékenyen elbúcsúzott. 

Az Operaház mögött, a fehér napellenzők alatt az Opera Kávéház

A kanizsai cigányprímás esete a török szultánnal

Legutóbb azt meséltem el a 100 éve elhunyt kitűnő kanizsai prímásról, Horváth Laciról, hogy zenészeivel együtt hogyan találkozott Kossuth Lajossal. Mai sztorimban egy nagy hatalmú és egzotikusan is izgalmas uralkodó színe elé kerülhettek a kanizsai zenészek.

A kor, a 19. század utolsó harmada a cigányzenekarok aranykora: nyugatra és keletre is vezettek utazásaik, vendégszerepléseik. Érdemes e tekintetben fellapozni Sárosi Bálint: A cigányzenekar múltja az egykori sajtó tükrében című kétkötetes munkáját; az előzmények, e vendégszereplések megindulása és 1867-ig tartó krónikája tekintetében pedig Szíjjártó Csaba: A cigány útra ment című könyvét.

A kanizsai kötődésű cigányzenészek közül már a Lacit megelőző prímás, Kovács Gábor is járt külföldön, és fog majd menni zenekarával hamarosan Darázs Miska és Zsolnay Vilmos is.

Laci 1880/81-ben Brüsszelben, Milánóban, Párizsban és a francia Riviérán muzsikált. Második igazán fontos útja 1890-ben következett be, a konstantinápolyi meghívással. A helyi sajtó kisebb-nagyobb híradásaiból rajzolódik ki előttünk a történet, melyet megerősített a Budapesti Hírlap, és egy most előkerült érdekes forrás. 

A Zalai Közlöny 1890. május 10-i számából megtudjuk, hogy búcsúhangversenye után a zenekar vonatra, valószínűleg a híres Orient-expresszre szállt Konstantinápoly, azaz a mai Isztambul felé:

By WLDiffusion - Own work, CC BY-SA

Hogy milyen volt a "teljes uniformis", a következő hosszabb cikkben elolvashatjuk, megjelent a Zalai Közlöny 1890. június 14-i számában:

Ebben a cikkben igazán sok az információ – feltételezem, hogy maga Laci írta meg levélben a Zalai Közlöny szerkesztőségének a történteket, mint ahogyan egy évtizede is beszámolt találkozójukról Kossuth Lajossal. Csak most nem saját fogalmazásában olvashatjuk, hanem az újságíró átírásában.

De nézzük a cikk fontosabb elemeit kicsit részletesebben:

A Jardin des Petit-Champs a mai Beyoglu (egykori Pera) városrészben volt található, azon belül is a Tepebasi-nak nevezett negyedben. Ez a terület volt Isztambul európai negyede, akkoriban a politikai és üzleti élet központja. Valahol itt, a parkban muzsikálhattak Laciék. Az 1900 körül készült képeslapon az avenue des Petit-Champs látható, melyet fényűző paloták öveznek.

Heinrich von Calice, aki fogadta a zenekart és Büyükderében vendégül látta őket, akkoriban valóban a Monarchia törökországi követe volt, Büyükdere városrész Isztambul európai oldalán, az öbölnek azon a részén fekszik, ahol a Boszporusz kiszélesedve szinte már tengerre emlékeztet. Itt lehetett a követség.

Egy kép a környékről, 1895-ből:

És akkor végre térjünk rá a nagyágyúra, a szultánra:

Ő  II. Abdul Hamid, aki 1876 és 1909 között  uralkodott. Székhelye a nem sokkal korábban épült Yildiz-palota.  Ez igazából egy dombon álló komplexum, különálló épületekkel, kioszkokkal, ahonnét szép a rálátás az Aranyszarv-öbölre.Ezen a képen csak kis része látszik:

By User:Darwinek (wiki)

Ide hívta meg (vagy rendelte be?) a magyar zenekart a szultán június 6-án. És hogy Őfelsége tényleg meg volt elégedve a játékukkal, igazolja, hogy még egyszer, augusztus 8-án is meghívta őket. Ez alkalommal Lacit szép summa pénzzel jutalmazta és személyre szóló ezüst érdeméremmel tüntette ki, melyre, rá volt vésve Laci neve és a dátum. Ezt az érmet hazatérése után a prímás megmutatta a Zalai Közlöny szerkesztőségében is. Valószínűleg ez látszik gomblyukában az 1896 tavaszán készült fényképén is:

Itt van még egy kis hír a szultán második meghívásáról a Budapesti Hírlap 1890. augusztus 12-i  számából:

Egy teljesen kívülálló forrás is megerősíti a zenekar kétszeri játékát a szultán előtt és Laci megajándékozását. Rosenspitz Sándor világutazó, aki egy alkalommal maga is hallgatta a kanizsai zenekart a konstantinápolyi parkban, írta Rómától Jeruzsálemig című élménybeszámolójában:

Wood pasa megjegyzi, mily nagyon megkedvelte a császár, Abdul Hamid szultán ő felsége ezt a cigányzenét és az egész bandát, melynek kétszeri játékáért nemcsak százhetven arany fontot fizettetett, de a prímásnak saját nevére ezüst érdemjelet is adományozott. (Magyar Zsidó Szemle 1890. 10. szám.)

Mint hazatérte után Laci elmesélte, muzsikáltak a háremben is. S hogy milyen volt ott a légkör, mit tapasztalt, elolvashatjuk a Zalai Közlöny 1890. szeptember 6-i számában:

A konstantinápolyi vendégszereplés további nagy tekintélyt kölcsönzött a már előtte országszerte közismert kanizsai zenekarnak. Még egy jó évtizedig tart majd a fénykoruk, bár valószínűleg ez volt legérdekesebb vendégszereplésük.

Lesz még sztorim Horváth Laciról!

A kanizsai cigányprímás esete Kossuth Lajossal

1917. április 22-én, azaz éppen 100 éve hunyt el Kanizsa egyik legjobb cigányprímása, Horváth Laci. Az évforduló kapcsán mostanában az ő életével foglalkozom, már nagyrészt készen van egy hosszabb anyagom róla. Azt máshova szánom, de itt a blogban is szeretnék megemlékezni róla néhány érdekes történettel. Ezek egyúttal róla és a korról is sok mindent elmondanak...

Horváth Laci 1896-ban

Hogy időben jobban behatároljuk: Horváth Laci 1858-ban született Berzencén. Első komoly zenekarát 1877 körül, nem egészen húsz éves korában alapította Kanizsán.

1880-ra már olyan jól játszhattak, hogy meghívást kaptak a brüsszeli világkiállításra, ottani szereplésük pedig további lehetőségeket hozott magával. 1881 január elejére szerződést kaptak Milánóba, onnét pedig egyenesen a francia Riviérára utaztak. Ezen utazás közben történt, hogy – amint azt előre eltervezték – kihasználták az alkalmat és látogatást tettek az emigrációban élő Kossuth Lajosnál.

A lassan nyolcvanadik éve felé közeledő Kossuth ekkoriban Torino mellett egy Collegno al Baraccone nevű kis faluban élt, ahol szép saját háza volt:

Néhány év múlva házát eladta és beköltözött Torino városába. Erről ITT és ITT részletesen olvashat az érdeklődő.
Az épület ma már nincs meg, a környéket is beépítették, de az utca ma Kossuth nevét viseli.

Komoly szervező munkára volt szükség, hogy a lelkes muzsikusok egyáltalán odataláljanak Collegnóba és hogy Kossuth fogadja őket. Szerencsére kapcsolatot találtak egy Mennyey Ferenc nevű úrhoz, aki a torinói vasúttársaságnál dolgozott. A zenekar utolsó milánói koncertje után, 1881. január 7-én Torinóba utazott, onnét Mennyey úr szintén vonattal, személyesen kísérte őket a faluba. Ott már várta őket Ihász ezredes és Gunst Adalbert. Ihász ezredes nem lehetett más, mint Ihász Dániel, akit Kossuth Mikes Kelemen-jének neveznek (s aki három hónap múlva el fog halálozni...), az Adalbert névvel említett úr pedig nyilvánvalóan Gunst Bertalan, akkoriban Kossuth titkára. 

Ilyennek láthatták Kossuthot a kanizsai utazók; a kép nagyjából akkoriban készült, és ugyanabban a dolgozószobában, ahol Laciék jártak:

Itt pedig külön a dolgozószoba egy másik részét láthatjuk – mindhárom muzeális kép forrása a keptar.oszk.hu:

Este hat óra volt, amikor Laciék beléphettek Kossuth házába, aki emeleti dolgozószobájában fogadta a muzsikusokat. Érdeklődött, hogy hány tagú a zenekar. Többen is mondták, hogy "tizennégy", ám egy hang tizenhármat mondott, amit meghallva, Kossuth elkomorodott, hogy az szerencsétlen szám... A többiek gyorsan megerősítették, hogy igazából tizennégyen vannak. Kossuth megköszönte a látogatók jóindulatát, akik nyilván felajánlották, hogy muzsikálnak neki. Ám azt mondta: bocsássanak meg, hogy zenélésüket meg nem hallgathatom, mivel hogy a zenehallás oly sebet tépne fel keblembe, melynek kellemetlen utóhatása lenne egészségi állapotomat illetőleg, már fiam zongorázását sem hallgatom néhány év óta.

Hát igen: Kossuth hetvennyolc éves volt, s bár Laciék örömmel konstatálták, hogy jól néz ki, nyilván vigyáznia kellett magára, a szívére, a vérnyomására. És ha még a klasszikus zongoradarabok is erős érzelmi hatással voltak rá, hogyne félt volna e tekintetben az igazi magyar cigányzenétől...  Persze szebb lett volna a történet, ha Laciék muzsikálhattak volna Magyarország Mózesének. De így is nagy dolog volt, hogy találkozhattak vele személyesen. Szívélyes fogadtatásban volt részük, Kossuth hellyel kínálta őket, búcsúzáskor pedig mindenkivel kezet fogott és arra is volt gondja, hogy rábízza őket hazafelé is Mennyey úrra. 

Ez a látogatás története. S hogy honnét tudható mindez? Maga Horváth Laci prímás írta meg haza, a Zalai Közlöny szerkesztőségének már Nizzából; ugyanis Mennyey úr segítségével, aki feltette őket a megfelelő vonatra, egyenesen oda utaztak tovább. Igaz, Laci a levél elején eltévesztette az évszámot, még nem szokhatta meg az újévet, és az újság sem javította ki... Érdemes viszont megjegyezni, hogy levelének minden olyan információja, ami más forrásból utólag ellenőrizhető, tökéletesen helytálló; így szerintem egészen biztos, hogy tényleg úgy zajlott le a látogatás, ahogyan Laci papírra vetette.

A levél 1881. január 20-án meg is jelent a Zalai Közlönyben. Aki kiböngészi, a végéről azt is megtudhatja, hogy milyen volt az időjárás Nizzában és a muzsikusok mivel töltötték ott a szabad idejüket :)

Sajnos, több ilyen személyes tudósítást nem találtam Lacitól a kanizsai sajtóban. De azért a közeljövőben mesélek még néhány történetet róla és zenekaráról!