Kataliszt, a zenevándor

Három hónapos lett legújabb blogom, a ZENEVÁNDOR. Testvérblogja a bakancslistás blognak, csak míg abban magyar, a Zenevándor-ban külföldi zenei emlékhelyek után eredtem. Most már érdemes itt is megmutatnom a tartalomjegyzékét, hiszen a három hónap alatt egy híján harminc posztot sikerült megírnom és feltennem.  Ráadásul ez talán menti valamennyire, hogy ezt a legelső, mondhatni "ős" kataliszt-blogot emiatt – plusz a bakancslistás blog miatt is – kénytelen voltam kissé elhanyagolni...

Itt van tehát az eddigi posztok tartalomjegyzéke: országok szerinti, azon belül pedig települések szerinti csoportosításban.

Csak rá kell kattintani a település + utcanévre, az illető poszt külön ablakban fog megnyílni. Így ez a tartalomjegyzék nagyon egyszerű és közvetlen böngészést tesz lehetővé. Részletesebb keresgélésre pedig ennél a blognál is ott vannak jobb oldalon a címkék.

Az egyes leírásokban igyekszem sok fényképet mutatni. Ahol én magam is jártam, saját készítésűeket; a többi kép esetében természetesen feltüntetem a forrást.

Bussetóban, Verdivel :)

Induljunk!        


                                                    ANGLIA


London, Montague square 34. John Lennon lakása, 1968

Stoke d'Abernon, Cobham road: Yehudi Menuhin iskolája és sírja

AUSZTRIA

Ansfelden, Augustinerstrasse 3. Anton Bruckner szülőháza

Atzenbrugg, Kastély: Itt "bulizott" Schubert

Bécs, Hackhofergasse 18. Schikaneder, majd Lehár Ferenc kastélya

Krems, Dominikanerplatz 5. Liszt Anna szülőháza

 FRANCIAORSZÁG

 
Aix-en-Provence: Place Niollon 2. Darius Milhaud gyerekkorának színhelye

Avon, Szent Péter-templom: Massenet esküvője

Bougival, Rue Tourgueneff 5. Itt halt meg Georges Bizet

Dieppe, Rue de Chaste: Camille Saint-Saëns emlékszobája 

Saint-Étienne. place Massenet 20. Jules Massenet szülőháza

NÉMETORSZÁG

Benediktbeuren, Benedekrendi kolostor: A Carmina burana "őshazája"

Hamburg, Speckstrasse: Johannes Brahms szülőházának helye

OLASZORSZÁG

 
Busseto, via Provesi 35. Verdi múzeum

Busseto, via Provesi 40. Santa Maria degli Angeli-templom – Itt volt Verdi orgonista

Busseto, via Provesi 41. Renata Tebaldi múzeuma

Busseto, via Roma 38. Monte di Pietà – Ide járt Verdi zeneiskolába és könyvtárba

Busseto, via Roma 56. Palazzo Orlandi – Verdi lakása, 1849-1851

Busseto,  via Roma 76. Baratta történelmi fűszerüzlet

Busseto, via Roma 119. Barezzi-ház

Busseto, via Roma 119. háta mögött: Santissima Trinita-kápolna, Verdi esküvője

Busseto, piazza Rossi 15. Due Foscari szálloda és étterem

Busseto, piazza Santa Maria: Santa Maria Annunziata-templom – Itt volt Verdi szülei esküvője

Busseto, piazza Verdi 10. Verdi Színház a történelmi Rocca épületében

Busseto, piazza Verdi 10. Verdi-emlékmű a Rocca előtt

Busseto, via Zilioli 49. Colleggiata di San Bartolomeo – Itt nem alkalmazták Verdit orgonistának

Recanati, via Risorgimento 11. Beniamino Gigli szülőháza

Recanati, San Flaviano-katedrális: Itt volt énekesfiú Beniamino Gigli 

A nagykanizsai vasútállomás zenei emlékei 3.

A minisorozat korábbi részei itt találhatók:

1. rész

2. rész

Következzen a befejező rész:

A vasútállomás többször volt helyszíne Kanizsa kóruséletének is, amely különösen a két világháború között virágzott.

A város legjelentősebb énekkarai, a Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör Vegyeskara és az Ipartestületi Dalárda számos alkalommal vettek részt megyei és országos kórusversenyeken. Ilyenkor az elutazás és különösen egy–egy jelentős helyezéssel való hazaérkezés alkalmával a vasútállomáson ünnepélyes fogadtatást rendeztek a dalosoknak.

 

Az Irodalmi és Művészeti Kör Vegyeskara, 1932

1940-ben, amikor a Király-díjat elnyerték, éjszakai vonattal utaztak haza, reggel megérkezve. Fáradtan, de boldogan, énekszóval szálltak ki a vonatból:

Az Ipartestületi Dalárda, 1929

A Nagykanizsán megtartott kórusversenyek idején pedig a vendég kórusok megérkezése volt ünnepi esemény. 1925 szeptemberében például 18 dalárda érkezett a megyei dalosversenyre. Miután dr. Krátky István polgármester üdvözölte a felsorakozott kórustagokat, s a viszontválaszok is elhangzottak, a kijelölt koszorúslányok felékesítették az énekkarok zászlait. Minden dalárda elénekelte jeligéjét, s a jelen lévő nagyszámú kanizsai közönség éljenzésétől kísérve a dalosok megindultak a verseny színhelyére, a sörgyári katakombákba. A pályaudvari fogadtatásra a szervezők olyan súlyt fektettek, hogy nagyon elment vele az idő, s a versenyt alig tudták befejezni...

1948 áprilisában a Felsőtemplom Szent Imre Kórusának tagjai énekszóval fogadták a budapesti vonatról leszálló Bárdos Lajost, aki egy nagyszabású, valamennyi kanizsai kórus részvételével megrendezett, egyházi és világi hangversenyt egyaránt tartalmazó rendezvénysorozatra érkezett a városba.

Az 1948. május 15-én lezajlott nagy dalos fogadtatás már az új rendszer hangulatát hordozta. Ekkor a Magyar Dolgozók Énekkarainak Országos Szövetsége két napos déldunántúli kerületi találkozójára került sor Nagykanizsán, s 16 énekkar 700 tagja szállt le a fővárosból és Pécsről érkező vonatokból. Az állomás két végén felállított MAORT– és Vasutas dalárda énekszóval köszöntötte a dalos vendégeket. Utána az énekkarok rendben kivonultak az állomás elé, majd a 700 dalos, élükön a kanizsai élmunkásokkal és az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) egyenruhás gárdistáival, énekszóval, rendezett sorokban vonult végig az Ady utcán és a Deák téren helyezkedett el. A dalosok menetét az érdeklődők hatalmas tömege kísérte.
Valószínűleg ez volt itt az utolsó nagy dalos esemény.

A vasútállomás várótermében kis vasúttörténeti kiállítást helyeztek el a Kodály Zoltán Művelődési Ház és a Thury György Múzeum anyagából. A kiállított tárgyak között zenei relikviák is láthatók: fényképek, plakátok, dalosversenyen nyert serlegek.

A nagykanizsai vasútállomás zenei emlékei 2.

Minisorozatomból megtudhatjuk, hogy egy vasútállomásnak is lehet zenetörténete. A nagykanizsainak biztosan van!!

Akit érdekel az első rész, ITT megtalálhatja.

Folytassuk, most már egészen benne vagyunk a téma közepében.

A vasúton és annak kiegészítő létesítményeiben dolgozók különféle egyleteket hoztak létre. Különösen aktív volt a Fűtőházi Kézművesek Önsegélyző és Önképző Egylete, amely 1907-ben férfikart (később vegyeskarrá vált), majd színjátszókört alapított. A Fűtőházi Kézművesek Dalköre 1912 és 1930 között Rácz János karnagy vezetése alatt élte fénykorát (1924-ben 70 tagot számlált). 1926. május 24-én ünnepélyes, városi szintű nagy ünnepségen avatták fel zászlajukat az állomáshoz közeli Amerika (a későbbi Vén Diófa) vendéglőben. Ez a csoportkép, középen Rácz János karnaggyal, valószínűleg aznap és ott, a kerthelyiségben készült:

Forrás: Tarnóczky Attila: Hol-mi

A kórus jeles eredményekkel vett részt több országos vasutas dalosversenyen s élénkítette a város zenei életét egészen a háborús évekig. 1945 őszén újjáalakult és mint MÁV Kodály Zoltán Vegyeskar az 1960-as évek közepéig működött.

Fénykorában a kanizsai állomás az ország egyik legnagyobb forgalmú pályaudvara volt. Több államférfit, közéleti személyiséget és más híres embert fogadtak itt, akár úti céljuk volt Kanizsa, akár átutazóban jártak erre. Beszélgetett a peronon Babochay polgármesterrel Ferenc József. Egy másik alkalommal az utazgató Erzsébet királyné az akkor első osztályú étteremben fogyasztotta el — igaz, Bécsből hozott — ebédjét. Ez ugyan nem zenei téma, de megmutatom a híradást, biztos sokakat érdekel; divat-tudósítás is egyben ♥

Zala-Somogyi Közlöny 1872. március 28.

Az állomáson rótták le kegyeletüket a kanizsaiak Kossuth Lajos koporsója előtt, s ünnepelték a vonatablakban felismert Szent–Györgyi Albertet, rövid idővel a Nobel-díj átvétele után.

A pályaudvaron nagynevű muzsikusok is megfordultak.

Liszt Ferenc valószínűleg több alkalommal is átutazott Kanizsán Pest és Róma közti gyakori útjain, de a helyi sajtó csak egyszer, 1865 augusztusában emlékezett meg róla: 

Liszt Ferenc, hírneves művész hazánkfia … Kanizsán vonult keresztül a vaspályán. Érkezése, ha csak kevéssel is az előtt tudatott volna, városunk műkedvelői bizonyosan lehetőleges fényes fogadtatásban részesítették volna őt.

Az emlegetett fényes fogadtatást viszont három alkalommal is megrendezhette a város Blaha Lujza üdvözlésére, aki mindhárom alkalommal (1885, 1891, 1904) vendégszerepelni jött Kanizsára.

Mindannyiszor hatalmas tömeg várta az állomástól a városközpontig sorfalat állva. Mint a Zalai Közlöny tudósítója az első látogatásról írta, a vonatról leszálló művésznőt az első osztályú váróterem előtt fehér ruhás lányok virágesővel fogadták. Rövid üdvözlő szónoklatok után Blaha Lujza és vendéglátói a város fogatán, lelkes ovációk közepette hajtattak végig a Csengery úton. A háztulajdonosok drapériákkal és délszaki növényekkel díszítették fel ablakaikat, az utca két oldalán a tömeg zászlókat lobogtatott. 1904-ben a mai Ady, akkor Kazinczy utcán vonult a menet a város felé. A ferences templom előtt a lelkes közönség kifogta a lovakat a kocsiból, úgy vitték a nemzet csalogányát Korona–beli szállására… Hasonlóan lelkes, bár méreteiben szerényebb fogadtatással tisztelt meg a város két másik neves primadonnát: 1895-ben Küry Klárát, 1926-ban Pálmay Ilkát, ők is fellépésre érkeztek.

A meleg fogadtatások után egy tragédia utolsó fejezete is a kanizsai állomáshoz kötődik. Ide érkezett meg egy virágokkal, koszorúkkal teljesen megtöltött vasúti kocsiban Berlinből 1886. szeptember 14-én a fiatalon, pályája teljében öngyilkosságot elkövetett kanizsai kötődésű európai hírű operett–énekesnő, Erdősy Eugénia koporsója. Innét vitték a Batthyány utca 2. alatti gyászházba, majd hatalmas tömeg jelenlétében a köztemetőben helyezték örök nyugalomra.

1933. október 25-én késő este egész csapat rendőr vigyázott az állomáson, nehogy tragédia történjen: Vasa Prihoda cseh hegedűművészt őrizték a tüntetőktől az éjféli budapesti gyors elindulásáig. Prihoda októberi, Nagykanizsát is érintő hangversenykörútját megelőzően Prágában betiltották az ellenzéki magyar napilapot. Számos más intézkedést is hoztak a felvidéki magyarság ellen, valamint atrocitásokra is sor került. Erre reagálva tüntettek a Trianon által határvárossá tett Kanizsán a Városi Színház előtt, sőt, a színpadra lépő művészt ki is fütyülték (mintha ő tehetett volna róla...), aki azonban hősiesen végigjátszotta műsorát. Amikor fellépése után el akarta foglalni megrendelt szobáját, a színházzal csaknem szemben lévő Pannónia szálló tulajdonosa nem engedte be az épületbe, s a nagy erőkkel kivonult rendőrség azt tanácsolta, hogy utazzon el a városból. Így került a világ akkori egyik legjobb hegedűművésze rendőri segítséggel a vasútállomásra, s hagyta el szerencsére sértetlenül a várost.

Illusztrációként megnézhetjük Prihodát mozgófilmen:

Átutazóban fordult meg a kanizsai állomáson két érdekes páros.

1897 januárjában Rigó Jancsi cigányprímás az éjszakai vonat egy első osztályú kétüléses kocsijában utazott Chimay hercegnével Nizzába tartva. Az alacsony sorból felkapaszkodó cigánymuzsikus és az amerikai milliomoslányból lett főrangú hölgy 1895-ben Párizsban indult, s tíz évig tartó szerelmi kapcsolata az akkori idők egyik legnagyobb botránya volt...

Zalai Közlöny 1897. január 16.

1938 pünkösd hétfőjén a kor „álompárja” tekintett ki a kanizsai állomásra egy másodosztályú (!) fülke ablakából, Rómába menet. Nem volt nehéz megismerni, hogy Eggerth Márta, az egész világon közkedvelt magyar énekesnő és világhírű énekes férje, Jan Kiepura érkeztek a vonattal Kanizsára. A híres művészpár a vonatban pénzt váltott, majd hosszasan elbeszélgetett a pályaudvar összesereglett közönségével, akik lelkesen megéljenezték a két filmsztárt – jelentette a Zalai Közlöny tudósítója. A művészházaspár zenés filmjeit akkoriban Kanizsán is jól ismerték.

Folytatása következik!

A nagykanizsai vasútállomás zenei emlékei 1.

Hogyan? Jól látom? — gondolhatja magában a Kedves Olvasó — egy vasútállomásnak is lehetnek zenei emlékei????

Igen bizony, lehetnek, rögtön ki fog derülni. Sőt, a nagykanizsaihoz annyi ilyen emlék kapcsolódik, hogy úgy tűnik, legalább három részben fogom őket elmesélni.

Bevezetésként érdemes röviden áttekinteni az épület általános történetét. Ez az áttekintés azonban pillanatok alatt zenei témával fog folytatódni :)

A vasútállomás épületét első alakjában 1859 és 1861 között emelték. Mint a Déli vasút legnagyobb pályaudvarait, az elsőként megépült kanizsait is Carl Schlimp tervezte.

Az épületegyüttes egy timpanonszerű homlokzattal lezárt középrészből és az ehhez kétoldalt szimmetrikusan csatlakozó emeletes szárnyakból állt. Az indulási oldalon négy személyvágányt egy 30 méter széles, favázas, díszes vaselemekkel stabillá tett csarnok hidalt át. Kivitelezése a norvég származású Gregersen Gudbrand vezetésével történt, aki faszerkezetek építésével alapozta meg hírnevét, majd vált jeles magyar építőmesterré. Minden kocsiosztály utasát külön váróterem fogadta, s az épületben megoldották az induló és az érkező utasok szétválasztását is.

1908 előtt ilyen volt

1908-ban ilyen lett

A vonatfogadó csarnok

A csarnok belül

Az épület az 1908-ban végrehajtott átépítéssel nyerte el mai formáját. Viszont rossz állapota miatt 1940-ben le kellett bontani a vonatfogadó csarnokot, amit a kanizsaiak nagyon sajnáltak.

Nagykanizsa életében meghatározó szerepet játszott az 1860-ban megindult vasúti közlekedés. A várost elsőként Prágerhoffal (ma Pragersko, Szlovénia) kapcsolta össze sínpár. A hálózat további bővülésével megteremtődött az összeköttetés Budapest, illetve a Dunántúl és az Adria között, mely az első világháborúig hatalmas lendületet adott a kiváló stratégiai ponton fekvő Nagykanizsa fejlődésének.

A vasútnak ezt a kezdeti, pezsgő korszakát szimbolizálja a közismert Megy a gőzös Kanizsára kezdetű dal.

Az ismeretlen eredetű műdal első dokumentálható változata 1880-ban bukkant fel a Népszínházban bemutatott A legény bolondja című népszínműben, amelybe az akkor már népszerű nótát beleillesztette Erkel Elek, a színdarab zenéjének szerzője illetve összeállítója. A kanizsai közönségnek szóló kedves gesztusként Küry Klára ezzel a dallal fejezte be a városban 1895-ben adott hangversenyét.


A vasúti közlekedés a város számára új kulturális és társaséleti színteret is jelentett. A vasárnapi séták programjába bekerült a vasút megtekintése, majd a társadalmi és üzleti élet egyik központjává vált az akkor első osztályú vasúti vendéglő. A századforduló idején nyaranta rendeztek mulatságokat a vasúti kertben is, cigányzenével és teke-játékkal egybekötve.

Folytatása következik!

Ilyen apa volt Plácido Domingo Pécsen

Plácido Domingo négy évvel ezelőtt, 2013 márciusában énekelte először Giorgio Germont, az idősebb Germont bariton szerepét, a Metropolitanben. Akkor írtam is róla – mivel persze nem láthattam az előadást video-formában sem, inkább csak kérdéseim és feltételezéseim voltak arról, hogy "milyen apa Plácido Domingo".

Szombaton (2017. június 24.) este azonban Pécsen élőben is láthattam, hogyan formálta meg a figurát. Harminc év után most lépett fel először Magyarországon teljes operában, szcenírozott előadásban, s több Domingo-rajongó barátommal ott lehettem. Nagyon jó helyen ültem, de kivetítőn is lehetett követni az előadást, ahol az ember tényleg egészen közelről láthatta még az arcrezdüléseket is, úgyhogy most már tudom, milyen apja az egykor általa is megszemélyesített fiatal, halálosan szerelmes Alfredónak. 

Előtte azért érdemes az előadás körülményeiről is szót ejteni. Helyszíne az Expo Center négyezer személyes szabadtéri színpada.

Ennyire elöl ültünk, abban a sorban, ahol a két fiatal a táblát tartja

Violetta kanapéját porszívózzák előadás előtt :)

Ebben a formájában a Traviata összesen egyszer kerülhetett színre, ami nyilván alig leküzdhető nehézségeket és kockázatot jelentett a szervezőknek, az előadás létrehozóinak (rendező, látványtervező ésatöbbi), a technikai lebonyolítást – például a hangosítást, világítást – végző személyzetnek és nem utolsó sorban az előadóknak, beleértve a zenekart, kórust, táncosokat, végül a szereplőket. A szabad tér még az ilyen kaliberű hangok számára is megköveteli a kihangosítást. Bevallom, kellőképpen zavart is, de igyekeztem amennyire lehet, minden idegesítő tényezőt kiiktatni, hogy csak az előadásra figyeljek. Pedig volt belőlük bőven a hangosítás tényén kívül is. Legalább háromszor, és micsoda véletlen, éppen fontos dramaturgiai pontokon (Murphy!!!) szirénázás szűrődött be, elég hosszan, volt, hogy drón röpködött. És röpködött elképesztő mennyiségű rovar a lámpák fényében. Egészen komolyan félteni kellett az énekeseket, nehogy a szájukba repüljenek s a torkukra menjenek...
Ezt a képet úgy csentem, a forrást persze megadom, így talán nem nagy bűn. De ezen látszik a legjobban, hogy rajzottak a bogarak...

Forrás: marcaliportál.hu

Az előadás alapjában véve hagyományos, klasszikus rendezés volt, azon belül ugyan meglehetősen minimalista, de nem illúzióromboló. Nem mindig illettek össze a jelmezek, de ez éppen lehetett rendezői trouvaille is :) A hangsúly a három főszereplő emberi drámájára esett, és ez, köszönhetően a világklasszis művészeknek, tényleg olyan színvonalon tárult a néző elé, amilyent a világ nagy operaházaiban tapasztalhatnánk. Elképesztő volt az a fegyelem és profizmus, ahogyan ki tudták küszöbölni a zavaró tényezőket és csak a csodálatos éneklésre és figurájuk legmélyebben átélt színészi alakítására koncentráltak.

Hármójuk közül legfiatalabb a tenor, az Alfredót megszemélyesítő Joshua Guerrero volt. Egyedül nála tapasztaltam az első felvonásban kis bizonytalanságokat. De ahogyan haladt előre a történet, sűrűsödött a dráma, a széphangú tenorista fokozatosan felnőtt a feladathoz. Még bőven van ideje, sok fejlődési lehetőség áll előtte, s ebben a mai tenor-szegény világban biztosan fogunk még hallani róla. Csak vegyen példát Domingóról és -tól :)

A lett származású Marina Rebeka igazi díva. Kiváló megjelenés, tökéletes énektechnika (micsoda pillanatai voltak, az ember lélegzete elállt!), átélt, megindító alakítás. Hatalmas dolog, hogy egy ennyire világklasszis Violettát láthattunk és hallhattunk.

Ez a felvétel nem a mi előadásunkon készült Violetta nagy áriájáról, de nekünk is ilyen szintű élményben volt részünk:

Mielőtt rátérnék Domingóra, muszáj megemlítenem még egy szereplő, a Violetta félvilági társaságába tartozó d'Obigny márkit éneklő Soloman Howard nevét. Azt hiszem, a közönség nagy része felkapta a fejét első megszólalásakor: páratlanul gyönyörű basszus hangja van és olyan személyiség, akire rögtön figyelni kell. Kár, hogy Verdi ilyen kis szerepet írt erre a hangfajra a Traviatában. Nagy ovációt kapott a végén!

Soloman Howard (etudearts.com)

És hát Plácido Domingo, az apa, Giorgio Germont megtestesítője. Először is, elképesztő formában énekelt, ami egy szabályos természeti csoda, hiszen elmúlt 76 éves, és egyébként is olyan sok fellépése van, aminek teljesítése még egy harmincas éveiben járó énekesnek is becsületére válna. Az éneklése mellett most kaptam igazán választ és igazolást négy évvel ezelőtti kérdéseimre és feltételezéseimre, hogy "milyen apa (ebben az operában) Plácido Domingo". Azt kell, hogy mondjam, pedig azért elég régóta ismerem a Traviatát, szerepformálása számomra teljes reveláció volt. Igaz, nem túl régen Bécsben a Staatsoper előtti kivetítőn már láthattam őt ebben a szerepben (és éppen Marina Rebekával!), de akkor este én annyira fáztam, hogy nem igazán tudtam az élményre figyelni... Most viszont igen :) 

Számomra az idősebb Germont eddig egy megcsontosodott ember volt, a társadalmi szokások és előítéletek rabja, aki családja érdekében szemrebbenés nélkül zsarolja meg érzelmileg Violettát. Igaz, elég hamar konstatálja, hogy Violetta nem az a könnyűvérű nő, akinek gondolta, de ez nem akadályozza meg, hogy megtegye, amit eltervezett. Később ugyan, amikor Alfredo nyilvánosan megalázza szerelmét, elítéli fiát, majd megpróbálja jóvá tenni a történteket. Mindebből a figura korábbi alakítói a hangsúlyt a polgári előítéletekre helyezték – ki jobban, ki kicsit árnyaltabban, de számomra eddig senki nem mutatta meg ilyen egyértelműen, hogy az apa ugyanúgy tragikus hős, mint a fiatalok. Domingo Germontja talán nem is elsősorban a polgári társadalmi elvárások kedvéért teszi, amit tesz, hanem egyértelműen érezhető, hogy őszintén szereti családját, erősen aggódik jövőjéért, sőt, szinte élet-halál kérdése számára, hogy fia kapcsolata egy "tévedt nővel" ne rontsa le famíliájának megítélését s ezzel biztosítsa lánya kedvező házasságát. És itt kerül nemcsak a fiatalokkal, hanem önmagával is tragikus konfliktusba. Violettával való nagyjelenetében még végigviszi eredeti elhatározását, de már erősen küzd magával, hiszen érzi, Violetta mennyire szereti a fiát és mennyire nem anyagi érdekből van vele, sőt. Domingo Germontja tényleg őszinte érzéssel öleli magához Violettát, amikor a lány erre kéri, hogy áldozatának fejében legalább egy pillanatra ő is átélhesse, hogy részese egy családnak. (Lábjegyzet: A salzburgi előadásban, Willy Decker rendezésében ezen a ponton az apát éneklő Thomas Hampson például kézzelfoghatóan idegenkedett Violettától és nem bírta magát rávenni, hogy legalább ennyi elégtételt adjon a lánynak, még megérinteni sem volt képes...) Aztán, amikor Alfredo megérti, hogy szerelme elhagyta és az apa a híres áriában hazahívja fiát, az apa inkább önmagát próbálja meggyőzni ezzel az áriával, hogy ha Violetta életét tönkretette is, mégis, a családja érdekében helyesen cselekedett. Innét már egyenes vonalú és teljesen érthető, hogy Violetta megalázásakor, amikor Alfredo pénzt vág hűtlennek gondolt szerelméhez, akit ezzel nyilvánosan is prostituáltnak bélyegez, miért utasítja ki a fiát. Amúgy ez a gesztusa (és reagálásai végig az egész jelenet során) színészileg is fenomenális, mert azt is érzékeltette egyúttal, hogy pontosan tudja: ő maga, s egyúttal maga a korszellem is bűnös... Csak meg kell nézi például ezt a pillanatképet:

Köszönöm a remek felvételt Gabinak!

Megpróbálja jóvátenni vétkét, megbékél fiával, elfogadja a fiatalok kapcsolatát – pedig nem lehetett neki könnyű! – és Violetta bocsánatát kéri levélben, de akkor már késő: már csak a szerelmesek utolsó, szívszorító találkozásának és Violetta halálának lehet lelkifurdalástól szenvedő és megrendült tanúja.

Hát ilyen apa volt!

Amúgy az előadásról video készült, reméljük, a nem túl távoli jövőben országos csatornán láthatjuk. Addig is amatőr felvételről megnézhetjük Violetta és Giorgio Germont jelenetét. Ez most valóban a pécsi előadás. Aki felvette, gondolom, mobiltelefonnal, elsősorban Domingóra koncentrált :)

Összességében:
Hatalmas haditett volt, és Domingo Magyarország/Pécs iránti szeretetét mutatja, hogy ez az előadás – ráadásul egy Domingo-fesztivál keretében – megvalósulhatott. Mert azért, ha sok mindentől és mindenkitől is függött, ő volt ennek az akaratnak a meghatározó személyisége.  Nagy köszönet érte és várjuk jövőre a folytatást!

A kanizsai sörgyár zenei emlékei

A Csengery út végén, a mai 109-111. házszámok alatt, közel a vasútállomáshoz, hatalmas területen áll az egykori kanizsai sörgyár épületegyüttese. Eredeti formájában az 1890-es évek közepén épült Konecsny és Nedelnik prosznitzi mérnökök tervei alapján.

2009-ben készítettem ezt a képet

A Nagykanizsa gazdasági életében sokáig meghatározó szerepet játszó gyárat Kanizsai Serfőzde Rt. Néven 1892-ben helyi vállalkozók alapították gelsei Gutmann Vilmos vezetésével. Megvalósítását a nagykanizsai Kereskedelmi és Iparbank finanszírozta.

Kis dolgozatomban a gyár zenei kötődéseit tekintem át. Bár ez nyilván csak járulékos nézőpont, azért tartogat érdekességeket a Kanizsát szeretőknek. Hozzá mindenképpen érdemes megnézni azt az anyagot, benne a sok képet, amit Tarnóczky Attila adott közre Hol-mi című munkájában.

Ezt a képet, mely legelső időszakában ábrázolja a gyárat, onnét mutatom meg:

A gyári komplexum az akkori idők csúcstechnológiájával készült. Területén parkot is kialakítottak, benne vendéglővel, amelyet kezdettől fogva szívesen kerestek fel a kanizsaiak.

Ez volt az egyik legelső hír, megjelent a Zala 1894. május 17-i számában. Érdemes végigolvasni!

A Zalai Közlöny 1895 júniusában így számolt be egy diák-vigalomról:

A nagykanizsai középkereskedelmi iskola növendékei f. hó 11-én tavaszi ünnepélyt rendeztek a sörgyárban. Az idő nagyon kedvező volt. A sörgyár szép parkjában minden asztal el volt foglalva. A szépen díszített táncteremben az ifjúság táncra perdült, amelyhez Horváth Laci bandája húzta a talp alá valót. Az első négyest 32 pár táncolta. […]Az ifjúság a tanárok folytonos éltetése mellett sok sört fogyasztott, de azért a rend mindvégig példás maradt.

A 32 holdnyi földterületen épített létesítmények között kiemelkedett a 800 négyszögöl alapterületű és négy emelet magas malátagyár. Ebben volt a csíráztató hatalmas teremegyüttese, amelyet katakombának neveztek. Esztétikusnak nem igazán lehetett mondani: egy 1894-es leírás szerint belseje az első pillanatban rémes látványt nyújtott, mintha a fegyház egy föld alatti börtönébe léptem volna. A pinceszerű helyiség villannyal volt ugyan világítva, de a fényt elhomályosította a nagy füst és a nyirkos levegő.

Kisebb átalakítások és csinosítások után az 1900-as évek első negyedében két ízben is nagyszabású zenei eseménynek adott helyet.

Először 1906 augusztusában vált a katakomba hatalmas rendezvény helyszínévé, amikor többezer főnyi közönség előtt itt bonyolították le a Dunántúli Dalosszövetség kórusversenyét.

Erre az alkalomra adták ki ezt a képeslapot, középen a Sörgyár épületegyüttesének látványa:

Nagykanizsa kóruséletének első fénykorát a 20. század első évtizede hozta el. Ekkoriban vezette városunkban családja pécsi iparcikk kereskedésének fióküzletét Böhm Emil. A fiatal üzletember tehetségét és képzettségét tekintve profi muzsikus volt. Kanizsára érkezve hamarosan tagja, majd karmestere lett az Irodalmi és Művészeti Kör Dalárdájának, amellyel az együttes az 1904-ben Pécsett megrendezett dunántúli dalosversenyen nagy szakmai sikert aratott. Kanizsa városa ezzel érdemelte ki, hogy a következő dalosverseny házigazdája lehetett, amelyen a Dunántúl egész területéről 13 kórus vett részt. Az Irodalmi Kör szervezőgárdája hónapokig készült a nagy eseményre, s a kórustagok elszállásolásától, megvendégelésétől a verseny díjainak beszerzéséig hatalmas és eredményes munkát végeztek. A verseny fővédnökéül gróf Zichy Aladárt, a király személye körüli minisztert kérték fel, aki – mint Nagykanizsa város országgyűlési képviselője – meg is jelent a dalosok bemutatkozásán.
A kétnapos eseménysorozat lefolyása részletesen követhető Kanizsa akkori két hírlapja, a Zalai Közlöny és a Zala tudósításaiból.

A Zalai Közlöny segítségével szinte ott érezhetjük magunkat a versenyen:

A cikkekből Böhm Emil így idézett összefoglalóan Dalosnaplómból című könyvében:

A verseny vasárnap vette kezdetét a Sörgyárban, amelynek udvara és környéke át volt alakítva az ünnepség céljaira. A közönség, amely a verseny második napján elérte a hatezres létszámot, a katakomba 3 hatalmas csarnokát foglalta el.
A dalosverseny három csoportban folyt. A „nehéz műdalcsoport” versenydarabja Kirchner: Dalforrás, a „műdalcsoporté” Révfi Honszeretet c. pályadíjas darabja volt. A „népdalcsoport”-ban nevezett kórusok Huber: Szomorú fűzfának c. népdalát adták elő.
A nehéz műdalcsoportban különösen a Szombathelyi Dalosegyesületnek volt nagy hatása. A műdalcsoportban a keszthelyi dalárda tetszett nagyon. A népdalcsoportnál pedig a közönség részben a tatait, részben a siklósi polgári daloskört jelölte.
A verseny után itt is, ott is lampionos menetek tűntek fel a város utcáin. Dalárdisták voltak; szerenádot adni mentek azoknak a leányoknak, akik zászlajukra szalagot kötöttek.
A szabad verseny hétfőn délelőtt volt zsúfolt ház előtt, majd a zsüri döntésének kihirdetése következett.

Ekkor egy kis baj történt: a budapesti Lyra dalkör elégedetlen volt elért helyezésével és botrányos jelenetek közepette protestált ellene. A jelenlévő közönség is két pártra szakadt. A helyzetet az egyik zsűritag, a Zenelap szerkesztője mentette meg. E kínos incidenstől eltekintve, amelynek nem a kanizsai szervezők voltak okozói, a verseny erkölcsileg és anyagilag is szépen sikerült.

1925-ben ismét kórusversenynek adott helyet a sörgyári katakomba. Akkorra jelentős változások álltak be a daloséletben,

dr. Tholway Zsigmond

mert dr. Tholway Zsigmond postafőnök elnökletével már egy éve dolgozott a nagykanizsai székhellyel megalakult Zalavármegyei Dalosszövetség. Első nagyrendezvényük ez az 1925 szeptember elején lefolytatott megyei dalosverseny volt, amelyet a következő évtizedben váltakozó megyei helyszíneken folytattak.
1925-ben négy nehézségi fokozatban tizenhét kórus lépett a közönség elé a katakombában, ahova erre az időszakra kedvezményes áru buszjáratokat állítottak be a közönség és a dalosok szállítására. A zene mellett falatozó és – természetesen – söröző is várta a résztvevőket. Az öt nagykanizsai és két zalaegerszegi kórus mellett érkeztek énekkarok Keszthelyről, Sümegről, Zalaszentgrótról, Balatonfüredről, Nemestördemicről Kővágóőrsről, Sormásról, Balatonkövesdről és Alsópáhokról. A szervezők lenyűgöző külsőségekkel vették körül a versenyt és a fellépő kórusok településeiről is számos előkelő vendég érkezett. Csak éppen a zenei részt kellett megkurtítani, mert a nagy reprezentáció elvette előle az időt. Ettől függetlenül a Zalavármegyei Dalosszövetség jelentős eredményekkel működött 1936-ig, amikor központját az országos központ át nem helyeztette Kanizsáról Zalaegerszegre.

1945-ben a visszavonuló németek felrobbantották a sörgyár kazánházát. Újjászületése 1954-ben vette kezdetét, amikor felújítása során a katakombát teljesen lebontották, s helyére az akkori technológiának megfelelő nyíltmedencés ászokpincét építettek.

A Sörgyár az 1970-es évektől lett újra jelentős zenei helyszín: itt rendezték meg a nemzetközi jazzhétvégék örömzenéléseit (jam-session).

Magyar Ifjúság 1982 (Jazzma.hu)

1992-ben a gyár még megünnepelhette centenáriumát, azonban 1994-ben egy külföldi cég megvásárolta. 1997-ben beolvasztotta a másik magyarországi sörgyárába, a Dreherbe, 1999-ben pedig leállította benne a termelést. Volt még egy kis utóhang, a 2011-ig folyó malátatermelés, de a régi dicsőséghez képest említésre sem méltó...

Zene és gasztronómia: Bartókék

A közelmúltban többször foglalkoztam Bartók Béla második feleségével, Pásztory Dittával. A bakancslista-blogban megmutattam utolsó budapesti otthonát, ahol már özvegyként élt. Jártam a Zenetörténeti Múzeumban, ahol szép kiállítás mutatja be hagyatékát. Ezen a kiállításon találkoztam néhány olyan relikviával is, amelyek Bartókék háztartására vetnek némi fényt. Ma ezeket szeretném megmutatni.

A zongoraművésznek készülő gyönyörű fiatal lány 22 évesen ment feleségül nála két évtizeddel idősebb tanárához.

Akkori fényképeit elnézve valószínűleg egy addig nehézségek, próbatételek nélkül, a zenének, a zongorázásnak élő fiatal lány volt. Most azonban meg kellett birkóznia a tudattal, hogy Bartók érte hagyta el feleségét és ettől kezdve neki kellett biztosítani férje számára az otthoni nyugodt hátteret munkájához. Hamarosan anya is lett, megszületett fia, Péter. Hivatalos zeneakadémiai tanulmányait abbahagyta, ám otthon Bartók tovább foglalkozott vele, mint növendékkel, idővel pedig partnerek is lettek a hangversenydobogón.

Szegő Júlia elmondása szerint Bartók első felesége, Márta igazán önzetlennek bizonyult házasságának felbomlásakor. Már korábban, míg Ditta csak egyszerű növendéke volt férjének, megismerte, megkedvelte a fiatal lányt. Amikor pedig eldőltek a dolgok, még ő volt az, aki igyekezett Dittát felkészíteni új feladataira, Bartók szokásaira, kedvenc ételeire, és így tovább...

Hogy milyen háziasszony lehetett Ditta, néhány tárgy utalt a hagyatékát bemutató kiállításon: szép kötények, bár talán túl szépek és kényesek is sütés-főzéshez és néhány tárgy a terített asztalról.

Legérdekesebb viszont egy saját kezűleg írt recepteskönyve volt, a süteményes rész egy helyén kinyitva. Próbálkoztam lefényképezni a két látható oldalt. Nem lett tökéletes, de azért valamennyire használható:

A könnyebb olvashatóság kedvéért idegépelem a recepteket. Gyakorlott háziasszonyoknak biztosan lesz róluk véleménye.

Látszik, hogy Ditta több helyről, több ismerőstől gyűjtögette őket. A stílusból úgy érzem, nem recepteskönyvekből másolta ki, hanem az ismerősök közvetlen elmondása alapján jegyezte le őket.

Még annyit a begépelés előtt, hogy a dekagrammot általában csak d betűvel jelzi; gyermekpiskóta alatt nyilván babapiskótát, goromba cukor alatt pedig kristálycukrot  kell értenünk. Az első süti esetében kicsit bizonytalan vagyok, hogy jól olvastam-e a címet. A második sütemény, a pogácsa Bartók nagynénjének receptje: Irma néni édesanyja nővére volt, aki Bartók kisgyerekkora, apja halála óta velük élt, ő vezette a kis család háztartását, mert az édesanya tanítónőként állásban volt. Úgyhogy ilyen pogácsát Bartók biztos sokszor evett :)

Schweizi tészta (Ilonka néni)

14 d. hámozott és darált mandulát 1 tojás fehérjével a deszkán összekeverni annyi cukorral, amennyi tetszik.

Előzőleg a következőt fölvágni: 2 d pisztácia, 1 tábla csokoládé, 4 gyermekpiskóta, 4 dk citronád. Ezeket összekeverve 2 részre osztani és az egyik felét hozzágyúrjuk a mandulához. Ebből a tésztából apró kifliket formázunk aztán belehempergetjük a második rész törmelékhez, melyhez goromba cukrot kevertünk. Langyos sütőben szárítjuk.

Irma néni pogácsája

30 d. liszt, 1 egész tojás, kicsi bor vagy ecet, 1 1/2 dc. tejföl, 1 kanál zsír.

Ebből rétestésztát csinálni, pihenni hagyni aztán kinyújtani és beletenni 25 d. tepertőt aztán összehajtogatni mint a vajastésztát. Ezt 3-szor csinálni, 1/2 órás pihentetés után. Aztán kiszaggatni és megsütni.

Tea-sütemény (Jakabné)

15 d. zsír, 3 dc. tejföl, 1 sütőpor (Oetker) és ehhez annyi liszt, hogy rétestészta szerűségű legyen. – Az egészet 8 részre szakítani cipókba és oly vékonyra nyújtani egyenként, hogy a deszka átlátszódjék. Ha egy-egy ki van nyújtva, akkor így elosztani:

(RAJZ)

Ahol pontok vannak, oda lekvárt vagy diót tenni és felsodorni. – Ha kisült, vaníliás-citromhéjas porcukorban meghempergetni.

Ha akad olyan olvasóm, aki szeretné valamelyiket kipróbálni, hát hajrá, és kérem, hogy ossza meg tapasztalatait és a "mű" fényképét a facebook "kataliszt" oldalán:)